Amikor Harry hazatért a munkából, Draco a konyhában volt, és a pultnak dőlve nézte, ahogy egy megbűvölt kés tökéletes kockákra vágja a cukkinit.

– Mintha azt mondtam volna, hogy kíméld magadat – korholta Harry.

– Úgy nézek ki, mint aki halálra dolgozza magát?

Harrynek el kellett ismernie, hogy nem.

– Mi ez az illat?

– Nem ismered fel a fokhagymát?

– Ez nem hasonlít semmilyen fokhagymára, amit eddig szagoltam...

– Egészben sütött gerezdek – vágott közbe Draco. – Nem olyan, mint a nyers fokhagyma. Ez kifinomult ízvilág. Nagyon lágy.

Ó!

– Most pedig kifelé a konyhámból!

– A te konyhádból?

Draco mosolygott, amikor kitessékelte Harryt az ajtón.

– Igen. Teljesen az enyém, amikor én vagyok a szakács. Ha maradsz, akkor beszélgetni kezdünk, és nem tudok miattad koncentrálni. A kapribogyó szószomnak tökéletesnek kell lennie.

– Nekem nem baj, ha nem az...

– Nekem igen.

Harry vállat vont, és felment, hogy levegye a munkában viselt talárját.

* * *

Amikor újra lement, az asztal meg volt terítve a legszebb porcelánnal és kristállyal, Draco pedig épp akkor hozott elő két salátás tányért.

Harry leült, gondoskodott róla, hogy Draco ehessen és ihasson, aztán körbepillantott az asztalon. Hú! Elkezdte hátrafelé tolni a székét.

– Valami baj van?

– Nem. Milyen salátaöntetet szeretnél? Megyek és hozom.

Draco bosszúsnak nézett ki.

– Már rajta van az öntet. Ülj le!

Kissé ostobán érezve magát, Harry visszaült a székére, és bekapott egy falatot. Valószínűleg azonnal ezt kellett volna csinálnia. Akkor nem érezné magát úgy, mintha megsértette volna Dracót.

– Nagyon finom – mondta, mihelyst lenyelte a falatot.

De igazából annyira nem volt finom. Az öntet furcsa ízűnek tűnt a számára. Túl savanyú... vagy nem is, inkább mintha olyan savanyú lett volna, hogy alaposan meg kellett cukrozni, hogy elrejtsék az ízét. Nem igazán tetszett neki, de nem akart panaszkodni.

– Persze, hogy finom – mondta Draco fölényesen. – Én csináltam.

Harry elnyomta a fintorát, és inkább evett még egy keveset. Arra gondolt, úgy kell hozzáállni, mint a gyógyszerhez. Csak túl kell esni rajta.

– Remélem, nem erőltetted meg magadat ma. Hogy érzed magad?

– Ó, remekül, remekül. – Draco bekapott egy falatot, mintha be akarná ezt bizonyítani. Azonban nem evett sokat. A salátaöntet ízét elnézve, Harry aligha hibáztathatta érte.

– Bort?

Bármi, ami lemoshatja ennek az öntetnek az ízét jól hangzott Harry fülének. Bólintott, próbálva mindent beleadni, hogy ne legyen túl buzgó a mozdulat.

Draco felállt.

– Ó, majd én hozom! Te már eleget tettél ma, pihenj... – mondta Harry.

– Jól vagyok – vágta rá Draco. – És te nem igen tudnád kiválasztani. Nem tudod, mi a főfogás.

– Nos, akkor mi az?

– Sült nyelvhal, kapribogyó szószban. – Draco felszegte az állát egy kissé. – Tudod, melyik bor illik hozzá a legjobban, Harry? Akkor hadd válasszam ki az évjáratot.

Harry visszaült a helyén, próbálva nem megsértődni, miközben intett Dracónak, hogy menjen. Az ő hibája, hogy nem finom borok körül nőtt fel, vagy hogy még sosem evett kapribogyó szószt?

Ahelyett, hogy az asztalnál töltötte volna ki a bort, ahogy általában szokta, Draco felkapott két poharat, és magával vitte őket a konyhába.

Amikor visszatért, Harry keményen próbálkozott nem leküldeni egyből a bort. Az az érzése volt, hogy nem járt sikerrel.

– Jó napod volt a munkahelyen? – kérdezte Draco, a hangjában pusztán féltő aggodalommal. Vagy elmúlt a haragja, vagy profi volt az elrejtésében. Mivel mardekáros volt, valószínűleg a második.

– Mint általában.

Draco szeme résnyire szűkült.

– Találkoztál azzal a tramplival, aki alattad dolgozik?

Harry szeme kiguvadt.

– Lenore-ral?

– Nem vele. Azzal a fickóval, aki folyton teát hoz neked.

Ó, Laurent.

– Nem, nem láttam.

Draco nagyot bólintott.

– Jó. Maradjon is így.

– Nem maradhat így. Az aurorgyakornokokkal dolgozik.

– Csak ameddig le nem áll azzal, hogy hozzád jövögessen.

Harry elmosolyodott, mert tetszett neki, hogy Draco féltékeny. Persze annyira azért nem tetszett, hogy a férfit szerencsétlennek akarja látni, úgyhogy azonnal kiterítette a kártyáit.

– Laurent nem jelent fenyegetést a számodra. Mondtam, te vagy nekem az egyetlen férfi.

Furcsa módon a kijelentés a legkevésbé sem nyugtatta meg Dracót.

– Szeretlek, emlékszel? – kérdezte Harry gyengéden.

– Én is szeretlek téged – felelte Draco mogorván.

Harry nem tudta, mi mást tehetne még, hogy biztosítsa Dracót az érzései felől.

– És a te napod milyen volt? Mit csináltál, míg pihenned kellett volna?

– Ó, egy kis ezt, egy kis azt.

– Lennél esetleg egy kicsit pontosabb?

Draco egy pillanatig Harryre meredt.

– Ó! Nos, ha annyira tudni akarod, kiugrottam egy kicsit. Friss fokhagymára volt szükségünk.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Azt hittem, van még.

– Több kellett. Idd meg a borodat!

Harry belehörpintett, és kuncogott egy kicsit.

– Ezt nekem kellene mondanom.

Végig figyelte Dracót, miközben a főfogás az asztalon volt, és végül sóhajtva megcsóválta a fejét.

– Nem eszel és iszol valami sokat. Hogy mondhatod azt, hogy jól vagy?

– Létezik olyan, hogy valaki jól van, és nem éhes – motyogta Draco.

– Nos, szerintem kicsit most érzékeny vagy...

– Igen, egy kicsit – válaszolta Draco különös hangon.

– Akkor le kéne feküdnöd pihenni – mondta Harry úgy döntve, hogy jobb, ha erőlteti. – Ma én mosogatok. Holnap pedig elmegyünk valahová vacsorázni.

– Ne... – Draco gyakorlatilag kiáltott, de aztán szemlátomást átgondolta, mert lehalkította a hangját. – Akarom mondani, örömmel lepihenek, de csak egy feltétellel: ha holnap is itthon eszünk.

Harry ekkor tízszer rosszabbul érezte magát. Draco ahhoz sem érzi elég jól magát, hogy elmenjenek holnap? Egyértelműen nem lett volna szabad megerőltetnie magát, hogy vacsorát főzzön Harrynek ma este.

– Draco! – mondta teljesen felbőszülve. – Miért nem pihentél ma? Szerettem volna, ha azt teszed. Reggel rosszul voltál. Ha akartál volna, egész nap alhattál is volna!

– Nem tudtam aludni – motyogta Draco.

– Hát akkor miért nem vettél be altatóbájitalt? – Harry megrázta a fejét. Nem Dracóra vallott, hogy ilyen... irracionálisan viselkedjen. Harry előhúzta a pálcáját. – Beveszel most?

Egy pillanattal később egy fiola röppent elő a lenti fürdőszobából Harry kezébe.

Draco úgy nézett ki, mint aki kettészakad a két választási lehetőség között, de egyik sem tetszett volna neki igazán. Végül azonban elvette a bájitalt Harrytől, és egy gyors húzásra megitta.

– Ez az. Irány az ágy, és szép álmokat! – mondta Harry odahajolva, hogy homlokon csókolja. – Reggel találkozunk.

Draco szavai már kezdtek lassulni. De az elméje még jó volt, azt elnézve, hogy mit kérdezett.

– Az... az én hálószobámba vagy a tiédbe?

– Az én ágyam a tiéd is – felelte Harry szeretetteljesen, felemelve Dracót a székéből, és közel húzva őt magához. – Gyere, felhoppanállak.

Amikor Draco már mélyen aludt a takarók alatt, és Harry mulatságára halkan horkolt, Harry visszament a földszintre, hogy összetakarítson. Mágiával szinte időbe sem került.

Gondosan eltette, ami a halból maradt, de a salátát?

Azt kidobta.

Már pusztán a salátából tudnia kellett volna, hogy Dracónak pihenésre van szüksége.

Hányszor főzött szinte ehetetlen ételt eddig?

Harry legjobb tudása szerint csak egyszer.

De még a legjobb szakácsnak is lehet sikertelen napja, amikor beteg. Különösen, ha beteg és nem ismeri be.

Harry sóhajtott, és a nappaliba ment, ahol késő estig tévézett. Amikor végül egy hosszú rejszolás után a kádban felment aludni, elég fáradt volt ahhoz, hogy azonnal elaludjon.

Épp, ahogy tervezte: biztosra akart menni, hogy nem fogja zavarni Dracót.

* * *

A következő pár nap zavarba ejtően hasonló volt, a hányás kivételével.

Nem, Draco nem hányt megint, de az étvágya szinte megszűnt létezni. Azon kívül... más téren is rossz állapotban volt. Néha ideges volt. Hiperérzékeny a kritikára, és állandóan azon aggódott, hogy Laurent túl sok teát hoz Harrynek.

Annak a gondolatát sem bírta elviselni, hogy elmenjenek valahova vacsorázni. Igazából annak ellenére is főzött, amit Harry mondott az ügyről. Harry képtelen volt leállítani, hacsak nem akarta használni a szigorú hangját, de ez aligha tűnt ésszerű megoldásnak. Tudta, Draco megharagudott volna rá, ha visszaél vele.

– Szégyellnéd, ha együtt látnának velem, erről van szó? – kérdezte végül Harry a harmadik este. – Most, hogy tudod, szeretsz, félsz, hogy az arcodra lesz írva, vagy ilyesmi?

Ennek nem volt túl sok értelme: először is, nem magyarázta volna meg, miért eszik Draco olyan keveset. És az ő múltjával? A bűntudattal, amiért Nikolai-t rejtegette a szülei elől?

Draco rámeredt.

– Mondj egy alkalmat, amikor féltem a sajtótól, Harry!

– Uh... nos, a tárgyalásod után...

Ez hiba volt; Draco hangja fagyossá vált.

– Valami újabb alkalmat.

– Nos, tudom, hogy briliánsan kezeled őket, de talán ezek közt a körülmények közt kissé bizonytalannak érzed magad...

Draco gúnyos hangot adott.

– Voltam már szerelmes.

Aucs!

– Akkor miért nem akarsz velem mutatkozni? – kérdezte Harry úgy határozva, hogy az egyenes beszéd talán a legcélravezetőbb.

– Miért ne akarnék veled mutatkozni? – kérdezett vissza Draco. – Azzal a férfival, aki a legjobb parti az egész varázsló Nagy-Britanniában? A világos oldal nagykövetével? Még ha nem is szeretnélek, a családom hírnevének igencsak jót tenne, ha a világ a te választottadként láthatna. Persze, hogy szeretnék veled mutatkozni.

– Ez aztán megmagyarázza, hogy miért utasítod el örökké. – Harry megmarkolta a villáját. Nem tetszett neki az emlékeztető hogy egy érzéketlenebb Draco hogyan látná a kapcsolatukat.

– Tőled semmit sem tudok visszautasítani – mondta Draco kivillantva a csuklóját. – Te vagy a gazdám.

– Ne vágd a képembe! – mordult Harry. – Nem az én hibám, hogy az vagyok, és egyébként is szereted!

– Igen, szeretem!

– Akkor miért vitatkozunk? – kiáltotta Harry.

– Nem tudom!

Egy pillanatnyi csönd ereszkedett az étkezőre. Aztán hirtelen mindkét férfi nevetésben tört ki.

Draco hagyta abba elsőként.

– A stressz miatt van – mondta, egy textilszalvétával megtörölve a szája sarkait.

– Milyen stressz?

– Már voltam szerelmes ezelőtt, de... az nem ilyen volt.

Harry nem igazán tudta, hogy ez mit jelent.

– Nem?

– Nem. Nem kellett néznem, ahogy Nikolai minden reggel munkába megy, és aztán azzal töltenem a napot, hogy azon töprengek...

– Az ég szerelmére! – Harry alig hitt a fülének. A féltékenység hízelgő tudott lenni, de nem akkor, amikor túlzásba viszik. Nem, amikor bizalmatlansággal határos. – Tényleg azt hiszed, hogy megcsallak, basszus? Elment az eszed?

– Nem, persze, hogy nem. Nem hiszem ezt – vágta rá Draco, levágva a szalvétát.

– Nos, mit akarsz tőlem, mit csináljak? Hagyjam ott az állásomat és itt üljek egész nap, a kezedet fogva?

– Nem, én...

– Ó, tudom! – felelte Harry. – Azt akarod, hogy felvegyelek, és nekem dolgozz! Ahogy a drága Nikolai-od tette! Félresöpörni a szabályokat, amik szerint ez tilos! A pokolba is, nem csak azt kísérhetnéd figyelemmel, ahogy elfogadok Laurenttől egyetlen rohadt teát, de még fényezhetnéd is a nevedet, ami olyan sokat jelent neked!

– Ne beszélj úgy, mintha a szabályok olyan sokat számítanának neked! Annál jobban ismerlek!

– Na persze! – Harry kis híján rácsapott az asztalra az öklével. – Hát erről van szó. El akarsz jönni velem a munkába...

– Nem, nem akarok – felelte Draco hirtelen halk hangon, mintha épp most jutott volna valamiféle döntésre. – Sosem akartam ilyesmit. Nem ez az, amit akarok.

Harry elnémult.

– Akkor mit akarsz?

Előre hajolva, Draco végigsimított pár ujjával Harry karján könyöktől csuklóig.

– Csak téged – suttogta, hirtelen átszellemült hangon. – Csak téged, Harry. Ez minden. Hogy bennem légy. Az erős, kemény farkad teljesen elmerüljön bennem, míg a végén csak hebegni tudok... Hogy magadévá tégy. – Szünetet tartott, de csak azért, hogy megnyalja az ajkát. – Kérlek, nem dugnál meg végre?