– Reggeli! – szólalt meg Draco következő reggel, felrázva Harryt az álomból.

– Még öt perc – motyogta Harry elfordulva, és átölelte a párnáját.

– Elkésel a munkából.

Ettől Harry felült, és megdörzsölte a szemét.

– Milyen munka? Még mindig szabadságon vagyok. Holnapig még nem kell mennem.

Draco megvonta a vállát; tekintete meglehetősen unott volt.

– Nos, igen, de az a fajta vagy, aki szeret képben maradni, szóval feltételezem, meg akarsz ma jelenni megnézni, hogyan boldogultak nélküled a beosztottjaid.

Harry alaposan megfigyelte a férfit, próbálva rájönni, hogy ismét normális-e vagy még nem. Mostanra már ismerős volt az érzés; az előző estét teljes egészében azzal töltötte, hogy ezen gondolkodott. Miután Draco hosszasan fürdött egyedül, együtt vacsorát csináltak, Draco barátságosan beszélgetett egész idő alatt, de valahogy a szavai erőltetetten hangzottak. Vagy ridegen.

Aztán vacsora után összebújtak, hogy együtt megnézzenek pár filmet. Harry négy óra hosszán át ült és bámult agyzsibbasztóan idióta horrorfilmeket pusztán azért, hogy ölelhesse Dracót és segítsen neki megérteni, hogy Harry nem az a brutális ember, akinek előtte tűnt. Igenis csinálhatnak olyan dolgokat, amiket Draco szeret.

Mostanra Harry arra jutott, hogy túlságosan erőltette ezt a nappali fény dolgot. Vagy... nos, talán több köze volt ahhoz, ahogy lefogta a férfit. Akkor kezdődött az igazi pánik, ahogy visszaemlékezett. Egész addig Draco ideges volt, de tudta kezelni.

Úgyhogy ez azt jelentette, feltételezte Harry, hogy Draco tudta, mit beszél, amikor azt mondta, nem áll készen az ilyen játékokra.

Harry beszívta a levegőt, és eldöntötte, hogy tanul a hibájából. Nem számítanak a saját álmai és fantáziái, mindegy, hogy a férfi elfogadta a saját rabszolgaságát az előző éjjel, Harry akkor is távol tartja magát a fájdalom-játékoktól, és mindentől, ami akár csak hasonlíthat is rájuk. Amikor Draco készen áll rá, hogy fizikailag is uralkodjanak fölötte, akkor majd szól. És ha sosem szól...

Nos, akkor Harrynek meg kell elégednie a fantáziálással.

Draco hirtelen letérdelt.

– De persze csak most ébredtél fel. Szeretnél esetleg egy szép, hosszú szopást, mielőtt bemész az irodába?

Harry pislogott, noha nem tudta, miért kellene meglepődnie az ajánlaton. Draco szeretkezett vele – méghozzá nagyon alaposan –, amikor előző éjjel ágyba mentek. És az éjszaka közepén is felébresztette Harryt egy szopás kedvéért.

Egek, most, hogy erre gondolt, az a ködös érzés, ahogy magához tért, arra ébredve, hogy meleg ajkak ölelik körül a farkát... Draco már nem is lehetne nagylelkűbb. Nem is kért érte cserébe semmit. Miután lenyelte Harry magját és tisztára nyalta őt, visszamászott az ágyba és összebújt Harryvel, apró nyöszörgő hangokat adva, miközben elhelyezkedett.

Harry persze próbált úriemberként viselkedni lesimítva a kezével, hogy játsszon Draco farkával.

– Ne, ne! – tiltakozott Draco, a szájához emelve inkább Harry kezét, és megcsókolta az ujjait, miközben halkan, andalító hangon beszélt. – Álmos vagy. Látom rajtad. Aludj vissza, szeretett Harry gazdám...

Harry szinte azonnal visszaaludt, és nem csak azért, mert Draco hangja olyan volt, mint valami édes altatószer, ami szinte hipnózisba ringatta. Ez egyszerű férfi anatómia volt. Épp az előbb részesült egy hosszú, ráérős szopásban, úgyhogy persze, hogy kidőlt utána.

Most azonban Harry szerette volna megrugdosni magát, amiért olyan figyelmetlen volt.

– Mi lenne, ha most én kényeztetnélek téged, hm?

Draco a mélyzöld talárja legfelső gombjához nyúlt.

– Ha szeretnéd, gazdám.

– Szeretett gazdám – mondta Harry elfúlva. Tetszett neki a kifejezés, még ha épp túlságosan álmos volt is hozzá, hogy megfelelően értékelje.

– Felettébb szeretett gazdám – suttogta Draco.

Harry feltérdelt, a matrac bemélyedt, ahogy áthelyezte a súlyát és lesöpörte Draco kezét a gombokról.

– Én akarom csinálni. Amúgy meg miért van rajtad ennyi ruha? Azt hittem, reggelit mész csinálni.

– Én... – Draco megrezzent egy kicsit, amikor Harry ledobta a kényes talárját a földre, aztán eltüntette az arcáról a kritikus kifejezést. – Amikor ma reggel felöltöztem, arra gondoltam, hogy elmegyek a Roxfortba.

Harry keze megállt félúton Draco ingének levételében.

– Tényleg?

Draco bólintott.

– Veled megyek... – Harrynek hirtelen összeállt. – Ó, egyedül akarsz menni. Ezért akarsz rávenni, hogy menjek dolgozni.

– Azt hiszem, Perselus kevésbé lesz hajlandó beszélni velem, ha veled együtt érkezek. Habár... egy részem nem biztos benne, hogy készen állok arra, hogy lássam.

Harry kimászott az ágyból, és magához húzta Dracót egy szoros ölelésbe.

– Azért, mert nem hallgattál rá hatodévben, és nem értetted meg, hogy segíteni próbált neked?

– Azért, és mert szörnyű dolgokat mondtam a félvérekről, pont előtte, akkor, amikor nem tudtam, hogy ő is az. És... egyéb okokból is. Ez kész káosz, Harry.

– Talán mégis veled kéne mennem – mondta Harry kedvesen, kihúzva Draco ingét a nadrágjából, hogy alányúlhasson és a férfi erős hátát cirógassa. – Megállnék a vízköpőnél és hagynám, hogy egyedül menj be az igazgatónő irodájába. Megvárnálak ott, hogy legyen veled valaki, ha... ha a dolgok nem alakulnának jól. Mit gondolsz?

– Mint tegnap – mondta Draco, és nyelt egyet. – Szükségem van egy kis időre egyedül, Harry. Még mindig... gondolkodnom kell. Hogy őszinte legyek, abban sem vagyok biztos, hogy kérek lehetőséget meglátogatni Piton portréját. Talán csak sétálgatok egy kicsit a birtokon és próbálom kisilabizálni a dolgokat.

Az előző napi Myrtle-es fenyegetés után Harry inkább jobbnak látta nem kikövetelni, hogy megtudja, mik azok a dolgok. Draco majd elmondja, ha készen áll rá.

És a hajlandóság a várakozásra... ez is a bizalom része volt, amit Draco kért.

Harry bízott benne. Eléggé ahhoz, hogy azt mondja:

– Akkor egyedül. Egyedül mész.

– Köszönöm – felelte Draco halkan. – Köszönöm, gazdám.

– Nem kell megköszönnöd. – Harry lassú körökben masszírozta Draco vállán. Furcsa volt, hogy milyen intimnek érződött a ruhák alatt megérinteni őt. – Szeretlek.

Draco sóhajtott, és Harry nyakához döntötte a fejét, az ajkait odaszorította Harry bőréhez közvetlen közel, habár nem csókolta meg.

Ez rendben is van így, gondolta Harry. A hangulat már megváltozott, amikor Draco arról kezdett beszélni, hogy látni akarja Pitont.

– Még mindig szeretnéd azt a szopást?

– Az a kérdés, hogy te akarod-e – mormogta Draco anélkül, hogy megmozdította volna a fejét. – Örömmel alávetem magam bármilyen kérésednek.

– De te nem akarod?

Draco kissé megmozdult, hogy adjon egy száraz puszit Harry ütőere fölé.

– Igen, persze, hogy akarom. De ha a farkam azért nyalják, szopják és kényeztetik, mert ahhoz van kedved, és nekem minden szabadságot engedélyeznem kell neked, akármi is az én vágyam, úgy még jobb, gazdám. Arról álmodom, hogy megterítsenek a számodra, mint egy svédasztalt...

Harry lélegzete elakadt, annyira tetszett neki, amit hallott.

Draco szavai forrók és nedvesek voltak Harry ütőere fölött.

– A legcsábítóbb mind közül az lenne, ha akkor rendelnéd el, hogy ajánljam fel a farkam, ha nem éreznék kedvet hozzá. 'Feküdj le, és kínáld föl magad, hogy megkóstolhassalak", mondanád nekem. „De most nincs hozzá hangulatom", ellenkeznék. Kemény napom volt és...", te pedig egyből a szavamba vágnál: „Kérdeztem, hogy van-e hozzá hangulatod, rabszolga? Talán érdekelne egy másik este, de ma a farkadat akarom, és nincs ellenkezés. Kínáld föl magad nekem..." És én megtenném, mert jó szolga vagyok, és nem szegülök ellen, és mert igen hozzáértő a nyelved. Hamarosan begerjednék és vonaglanék, de belül tudnám, hogy kényszerítenek, de ez csak még izgalmasabbá tenné az egészet, még ha nem is akarnám. És aztán arra utasítanál, hogy élvezzek el, én pedig nem akarnék, mert akaratom ellenére kényszerítesz, de tudnám, hogy a rabszolgád vagyok és szeretnék jó lenni, és ha a spermámat akarod, akkor meg kell adnom neked minden cseppet, amim csak van. Parancsra, utasításra. És aztán kiszolgáltatottan, a farkam megrándulna a gyönyörtől, de szilárdan tartanád a kezedben, és lefognál, míg megszereznéd tőlem, amit akarsz. Mindent, mit csak akarsz tőlem, én pedig nyögnék, tudva, helyénvaló, hogy a szolgád vagyok, mert tökéletesen irányítasz engem...

– Egek, Draco! – nyögte Harry, amikor a történetnek vége lett. – Megélhetnél pornóírásból.

– Nem, nem, a fantáziáim csak a te füleidnek szólnak. – Harry érezte, hogy Draco ajkai mosolyra húzódnak. – De ezek csak fantáziák. Nem igen tudom őket a való életben kivitelezni. Tényleg akarom magamon a szádat. Állandóan, Harry.

– Harry gazdám. Szeretett Harry gazdám – nyögte Harry, a kezével benyúlva Draco nadrágjába és alsójába, hogy megmarkolja a férfi fenekét. Aztán megszorította, először gyengéden, aztán kicsit keményebben.

– Szeretett Harry gazdám – mondta utána Draco hozzáfeszülve Harry testéhez, míg az ütőere fölött szopta a bőrt.

– Az ágyra! – zihálta Harry. – Vetkőzz...

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, egy darab szarnak érezte magát. Persze, nappali világosság volt, tompa reggeli fény szűrődött be a hálószobája sötétítői között. És nem tanult a tegnapiból, hogy ne menjen túl messzire Draco kényszerítésében, ilyen hamar?

Talán a határai nem véletlenül voltak ott.

Vagy... talán mégsem, mert Draco nem úgy tűnt, hogy habozik levenni a ruháit Harry előtt. Talán már nem volt értelme azok után, hogy a férfi a fürdőszoba ajtó előtt állt egy szál semmiben, és beismerte, hogy szét van cseszve legbelül.

Vagy talán a dolog mégsem azzal kapcsolatos, hogy Nikolai azt éreztette Dracóval, hogy csúnya.

Mert a szopás után, amikor Harry Dracóra mászott, hogy hozzádörgölőzzön – és kiverje magának és Dracónak is egy második alkalommal, ha sikerül –, Draco becsukta a szemét.

Szorosan összeszorította a hűvös reggeli fény ellenében, mintha nem tudná elviselni, hogy Harryre nézzen.

– Nem akarom látni, ahogy te olyan... – ezt mondta egy nappal ezelőtt.

Harrynek nem kellett már rákérdeznie, hogy mi lett volna a mondat vége. Az volt, amitől régóta tartott, mióta először észrevette, mennyire ragaszkodott Draco ravasz és okos módon ahhoz, hogy csak a sötétben szexeljenek.

Nem akarom, hogy olyannak lássalak, amilyen vagy, mert akkor nem tettethetem, hogy Nikolai-jal fekszem le.

Harry kiáltva élvezett el, és Draco egész hasát beterítette az élvezetével, ám ez nem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna. A csúcsot csalókának érezte, és amikor az oldalára gördült és Dracónak is befejezte a kezével, azt még a sajátjánál is rosszabbnak, mert Draco egész idő alatt csukva tartotta a szemét.

* * *

A bejövő levelesládájából szinte kifolytak a pergamenek, csak néhány volt önátdátumozó. Harry sóhajtott, amikor megpöccintette a pálcáját, hogy kiszórja a bűbájt, azon a reggelen már ötödjére. Kezdte azt gondolni, hogy az aurorparancsnokságnak saját maga kellene intéznie a beszerzéseit, mivel az aurorjainak fele ahhoz is rohadt lusta volt, hogy a minisztérium központi készletéből megidézze a megfelelő fajta pergament.

Amikor végre végzett velük, Harry félrelökte a stócot, későbbi iktatásra. A legtöbbjüket kétszer is elolvasta, akadt, amit háromszor is, mivel nem igazán tudott koncentrálni semmire, csak arra, hogy Draco a Roxfortba ment. Egész reggel pennáért és hop-porért viszkettek az ujjai, hogy küldjön egy gyors levelet McGalagonynak. Csak egy értesítést küldene, hogy Draco érkezése várható, és az asszony semmi szörnyűt ne csináljon, mint például azt, hogy nem engedi őt be a kastélyba.

Ezidáig sikerült Harrynek ellenállni a késztetésnek. Draco nem értékelné a közbeavatkozást, főleg a célzást, hogy nem boldogulna egyedül.

Az igazgatónő talán nem lesz olyan keményfejű, gondolta Harry. A végső csata után úgy tűnt, nem zavarja, hogy a Malfoyok összecsődültek a Nagyteremben. És azt is tudja, hogy az igazságszolgáltatás már utolérte Luciust is és Dracót is. Azzal is tisztában van, hogy Draco kulcsfontosságú szerepet játszott a végső csata megnyerésében. Persze nem a férfi cselekedetei, hanem a puszta létezése, ami kiváltotta, hogy Narcissa aggódjon érte, és emiatt hazudott az asszony Voldemortnak akkor, amikor az igazság sorsfordító lett volna a halálfalók számára.

De akkor is, Draco volt az a diák, aki mérget használt, nem említve a főbenjáró átkokat, amíg az iskolába járt. Csak a jó ég tudja, miféle rettenetes dolgokat tett volna a hetedik évében. Draco túlságosan félt Voldemorttól ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen. Amennyire Harry tudta, Draco a tanárként odahelyezett halálfalók kiskedvence volt, és segített nekik végrehajtani a leggyűlöletesebb büntetéseiket.

McGalagony nem valószínű, hogy egyhamar elfelejtene ilyesmit.

És Piton... ha Draco tényleg bejutott, hogy lássa, Pitonnak biztosan lesz egy pár szava arról, milyen vak és ostoba volt Draco. Olyasmiket mond majd, amiket Dracónak még nem kellene hallania. Még túl sérülékeny azok után, amiken keresztülment.

De Harry nem áltatta magát. Ha figyelmeztetni McGalagonyt arra, hogy legyen kíméletes Dracóval, rossz ötlet lenne, akkor Pitont figyelmeztetni Draco látogatásáról még rosszabb. Piton még abban sem valószínű, hogy hallgatna Harryre, hogy a festménye porolásra szorul, nemhogy abban, hogyan kellene bánnia másokkal.

Ebéd körül Harry már nagyon vágyott egy kis figyelemelterelésre. Ha még többet gondolkodik ezen, biztosan kapcsolatba lép a Roxforttal, még ha tudta is, hogy ez hiba lenne.

Mivel Draco nem ehetett engedély nélkül, Harry küldött haza egy üzenetet, egy utasítással, hogy ebédeljen. Nem jött válasz, amit úgy értelmezett, hogy Draco nem volt otthon. Várnia kell az evéssel, míg haza nem megy, és meg nem látja az üzenetet.

Harry felmordult, annyira utálta a hülye bűbáj szabályait. Neki nem volt szüksége ilyenfajta kontrollra Draco fölött, és nem is akart. Mindegy, mennyire szerette Harry a dominanciát, akkor is rosszul volt, amikor arra gondolt, hogy Draco éhesen kénytelen ellenni, mert a bűbáj ezt az alapvető emberi szükségletet sem engedélyezi neki egyedül megoldani.

Harrynek hirtelen az jutott eszébe, hogy két legyet is üthetne egy csapásra. Egy ebéd Hermionéval nem csak a figyelemelterelést adná meg, amire most annyira szüksége volt, de azt is lehetővé tenné, hogy megtudja, a dosszié segítségére volt-e a nőnek találni egy módszert a bűbáj megtörésére.

Talán nem volt helyes, amiért ez a kilátás egyenlő részben töltötte el félelemmel és örömmel. Igen, egyértelműen helytelen volt. Nem akarta elveszíteni Dracót, és rabszolgájaként sem akarta őt elveszíteni, de a férfi még csak nem is ehetett egyedül. Ez olyasmi volt, amit Harry egyszerűen nem tudott elfogadni.

Hacsak nem jut arra a meglátásra valamikor a jövőben, hogy a bűbájt egyszerűen nem lehet megtörni. Draco ezt már többé-kevésbé maga is belátta, de talán a Res mea es hatása alatt nem is gondolhatott igazán arra, hogy megsértse a varázst, ami kötve tartja őt.

De Harry nem állt ilyesfajta megkötés alatt, úgyhogy mindent meg akart tenni, ami hatalmában állt, hogy megszabaduljon a bűbájtól.

Ebéd? – firkálta rá egy osztályok közti üzenőcédulára. Nálad. Amint válaszolsz, indulok. H.P.

A válasz perceken belül megérkezett, egyenesen bevitorlázva a nyitott ajtaján.

Tíz perc múlva ott leszek. H.G.

* * *

– Nem gondoltam, hogy holnapnál előbb bent leszel – mondta Hermione, amint Harry besétált a konyhájába. Már salátakrémet kent a kenyérre, és további szendvicshozzávalókat tett bele. Azokhoz az ételekhez képest, amiket Draco szokott készíteni, ezek a szendvicsek szimplák voltak és nem túl étvágygerjesztőek.

Harry azonnal elszégyellte magát, amiért egyáltalán ilyesmire gondolt. Remélve, hogy ez nem ült ki az arcára, hasznossá tette magát, és megtöltött egy teáskannát, aztán feltette főni.

– Nos, tegnap értünk vissza, úgyhogy arra gondoltam, akár be is ugorhatnék.

– Nekem általában kell pár szabadnap, hogy kipihenjem a szabadságomat. Te nem vagy fáradt?

– De igen, de... – Harry vállat vont. Nem igazán akarta elmondani, hogy Draco egyedül akart lenni. – Én vagyok a parancsnok.

– Meg kell tanulnod lazítani.

– Olyan vagy, mint Kingsley. – Megunva a kannára való várakozást, Harry meglendítette a pálcáját, hogy felforralja a vizet, és befejezte a teakészítést.

Hermione mintha érezte volna, hogy valamire rátapintott. Nem szólalt meg, míg le nem ült enni.

– Milyen volt a miniszter partija?

Harry meglepetten felpillantott.

– Te ott voltál, nem? Én kihagytam. Kanadában voltam.

– A kanadai miniszter partija.

Ó!

– Szép háza van. Nagy, de nem túlságosan. Csak pár barát meg a családtagok voltak ott... – Harry szeme résnyire szűkült. – Ó, ne! Azt ígérte, hogy kihagyja a sajtót! Tudtam, hogy fel akar vágni velem a barátai előtt, de ha a brit sajtó felkapta, akkor Kanadában tele lehet ezzel az összes újság...

– Ó, nem láttam erről egy szót sem. Draco említette a partit Ronnak a sakkmeccs alatt. – Hermione elmosolyodott. – Ron azt gondolta, hogy Draco háborús hősként akarta őt beállítani, és rávenni, hogy beszédeket tartson Kanada szerte. Nem tudsz erről semmit?

– Öh, de. Engem akartak felkérni, de... nos, igazából Draco ötlete volt, hogy Ront javasolja helyettem. Neki tetszene. Te is mehetnél. Használj fel pár szabadnapot.

– Egy második nászút jól hangzik. Hogy van Draco?

Harry kikerülte a válaszadást.

– Azon gondolkodtam, hogy vajon segített-e neked valamit az információ, amit Nikolai Preobrazhenskyről gyűjtöttem.

– Nos, igen is meg nem is. – Hermione várt egy kicsit, hogy összeszedje a gondolatait. – Én is végeztem egy kis kutatást, hogy kitöltsem a hézagokat, de amennyire meg tudom mondani, ez zsákutca. És miért ne lenne az? Az ő vérvonala is ki volt téve generációs mágiának, de nem a Res mea esnek. És tudod, hogy már utánanéztem információknak, arról a bizonyos bűbájról, de semmit sem találtam. De aztán elgondolkodtam, Harry, hogy a régi korokban a rabszolgaság viszonylag hétköznapi dolog volt. Vagy legalábbis a szolgaság. Ez még azelőtt volt, hogy a Titoktartási Törvény elkülönítette a varázsvilágot a varázstalantól. Ami feljegyzések maradtak, azok a kettő keveréke lett volna, és a Törvény hatályba lépése után valószínűleg mindenestől törölték a mágikus utalásokat.

– Uh-huh – nyögte Harry, próbálva úgy tűnni, mintha tudná, hová akar a nő kilyukadni.

Hermione tekintete elárulta, hogy Harry nem tudta átverni.

– Ezért ekkor elhatároztam, hogy ahelyett, hogy név szerint keresnék rá a Res mea esszel kapcsolatos esetekre, inkább általánosságban kellene a rabszolgaságot vizsgálnom. Talán találok olyan eseteket, amik számomra mágikusnak tűnnek, még ha nem is nevezték őket annak az irodalomban. És ha ráakadok valamire, amiben egy rabszolgát felszabadítottak, akkor az segít rájönni, hogy hogyan szabadították fel.

– Szerintem elég belenézned Draco és az én családfámba – mondta Harry. – Úgy értem, azt hiszem, az egyik ősöm lehetett az, aki kitalálta ezt a bűbájt.

– Ezt biztosra tudod?

– Öh... nem...

– Mindegy is, mert a Malfoyok úgyis megpróbáltak volna törölni minden feljegyzést a rabszolgaságukról. Abban a pillanatban, hogy a bűbáj elszunnyadt, gondolom.

Igen, Harry ezt el tudta képzelni. Lucius szilárdan állította, hogy még most, több száz évvel később sem írtak le a Malfoyok semmi információt a családjuk vérvonalán lévő átokról. Csak szájhagyomány útján adták tovább ezt a tudást.

– Még azóta sem mondtad el, hogy van Draco.

Harry sóhajtott. Nem is ő lenne, ha nem vette volna észre.

– Nos, általánosságban boldognak tűnik. Tudom, hogy ez felmérgesít téged, de tényleg nem bánja, hogy a rabszolgám.

– Aligha akarnám, hogy boldogtalan legyen, Harry. Inkább csak azt, hogy egyáltalán ne legyen rabszolga.

– Nos, örülök, hogy nem kezdesz szónoklatba, amiért nem bánja, hogy rabszolga. Ez nagyon zavarná őt, mivel a barátjának tekint téged.

Hermione mosolya egy kicsit szomorú volt.

– Valamit megtanultam a MAJOM-ból: nem erőltetheted rá a szabadságot azokra, akik nem kérik. De te azt mondtad, Draco általánosságban boldognak tűnik. Ez nem cseng túl meggyőzően.

– Mindent megteszek érte, amit tudok...

– Ó, Harry! Tudom, hogy így van.

– Csak azt kívánom... – Harry megint sóhajtott, és újra kezdte. – Néha furcsán viselkedik, és nem mondja el, mi a baj, még ha nyilvánvaló is, hogy van valami.

– Mint amit te teszel most velem. – Hermione hangosan letette a teáscsészéjét. – Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember, akivel beszélni tudsz ezekről a dolgokról, mivel nem akarod, hogy megtudják, Draco a rabszolgád. Úgyhogy beszélj!

– Ron is tudja – mondta Harry makacsul. – Ginny is tudja.

Amikor Hermione csak megcsóválta a fejét, Harry feladta. A nő tényleg az egyetlen ember volt, akivel beszélhetett. Ron nem akarna hallani Harry szexuális életéről azzal a férfival, akivel összejött, miután szakított Ginnyvel, még akkor sem, ha az a férfi nem Draco lenne. És Ginny... hagyjuk is.

Nem mintha Harry most a szexuális életéről akart volna beszélni. Már az is elég kínos volt, amikor Hermione pár hete meglepte őket.

– Nehéz ennyire szeretni őt és közben tudni, hogy ő nem magától választotta azt, hogy velem legyen. – mondta. Ezt Hermione kétségtelenül megérti. Azonban mihelyst Harry beszélni kezdett, a szavak ömleni kezdtek belőle. – Úgy értem, bárcsak a zsánere lennék. Még csak rám sem szeret nézni, miközben... – Harry csüggedten összegörnyedt. – Rám sem néz, Hermione. Régebben azt hittem, azt nem szereti, ahogy ő kinéz, de tegnap olyasmire utalt, hogy ez inkább fordítva van, és... – Harry nyelt egyet, és eltolta magától az ennivalót, pedig nem is evett sokat belőle. – Azt hiszem, próbál úgy tenni, mintha én lennék a férje. Mi másért csukná be a szemét mindig, amikor mi... nos.

Hermione szeme tágra nyílt, míg végül teljesen kerek nem lett.

– Remélem, most csak viccelsz.

– Nem, baromira nem viccelek!

Hermione rákönyökölt az asztalra.

– Harry, belenéztél te valaha ebbe a dossziéba?

– Persze, hogy bele. Én raktam össze ezt a hülyeséget!

– Akkor tudnod kellene, hogy ha Draco azt akarta tettetni, hogy te vagy a férje, akkor nyitva tartaná a szemét, amikor szeretkeztek!

– Hogy?

– Ó, most őszintén! – Hermione olyan hangot adott ki, ami valahol a bosszankodás és a nevetés közt volt. – A férfiak lehetetlenek. Invito Nikolai Preobrazhensky dossziéja!

Harry nem tudta, hova volt elrejtve, de több pillanatba is beletelt, mire megérkezett. Hermione egy kézzel elkapta, belekotort, míg meg nem találta a lapot, amit keresett, aztán ledobta a dossziét az asztalra Harry elé.

Harry rámeredt a fekete-fehér, mozdulatlan fotóra, és vállat vont. Hiszen már megnézte korábban is.

– Igen?

– Hihetetlen vagy. De nem tudom, ez miért lep meg. Az őstulkok királyához mentem hozzá, ha a romantikáról van szó. – Hermione visszavette a dossziét, elővett egy tollat a mögötte lévő fiókból, és ráfirkált pár dolgot a fotóra. – Na, most már látod?

Harry álla leesett.

– Pont úgy néz ki, mint én!

– Kár, hogy egy rosszul megrajzolt a szemüveg meg sebhely kellett hozzá, hogy meglásd – morogta Hermione. – És talán az is számot tarthat az érdeklődésedre, hogy míg a szolgabűbájokról nem találtam semmit, azt kiderítettem, hogy ennek a férfinak is ragyogó zöld szeme volt.

Harry felmordult, és a karjaiba temette az arcát.

– Úgy érzem magam, mint egy idióta – mondta fojtott hangon.

– Nem vagy az. Csak férfi.

Ez gonosz és kedves volt egyszerre, de Harry nem bánta. Annyira Hermionéra vallott. Harry újra felegyenesedett ültében, és közelebbről megvizsgálta a fotót.

– Nos, nem néz ki pontosan úgy, mint én – mondta végül. – Nem olyan, mintha az egypetéjű ikertestvérem lenne. Úgy értem, idősebbnek is néz ki.

– Nem sokkal idősebbnek. Annyinak néz ki, mint amennyi te leszel öt-tíz év múlva.

– Ja – morogta Harry. – Öm, nézz el egy egyszerű férfinak egy ostoba kérdést, de szerinted Draco is tudatában van ennek?

– Legalább tudat alatt biztosan. De nagyon valószínű, hogy tudatosan is, annak alapján, amit mondtál nekem.

– Ó! Oké. – Harry becsukta a szemét, és olyan erősen próbálta a feltételezéseit és következtetéseit olyan mederbe terelni, ami ezt az új bizonyítékot igazolja, ahogy csak bírta. Ezt sűrűn csinálta, amikor aurorként terepen dolgozott, de a saját életére, saját magára alkalmazni ezt a technikát sokkal nehezebb volt, mint gondolta volna. Talán mert olyan kevés gyakorlata volt benne. Pedig végig ezt kellett volna csinálnia.

De nem akarta úgy kezelni Dracót, mintha egy eset volna az aurorságon, még ha nyitott is a férjéről egy aktát.

Szóval... Draco tökéletesen boldog volt, hogy szeretkezhet vele, akár éjjel, akár nappal, amíg amnéziás volt. De amint visszaemlékezett a férjére, megváltozott. Először egyáltalán nem akart szexuális kapcsolatot Harryvel. Ami teljesen érthető volt. De aztán, amikor elkezdett kigyógyulni a szörnyű bánatából, akkor ragaszkodott a sötétséghez.

Nem azért, mert úgy próbált tenni, mintha Harry Nikolai lenne.

Azért akart sötétben lenni, mert pont hogy nem akarta ezt tenni! Mert így, hogy Harry ennyire hasonlít Nikolai-hoz, Draco könnyen összezavarodhatott, és nem akart összezavarodni. Emlékezni akart rá, hogy Harryvel van, és a sötétség segített ebben.

És aztán tegnap, amikor Harry ragaszkodott ahhoz, hogy nappali fényben szeretkezzenek... Igen, Draco ezt egyértelműen nehéznek találta. Végül úgy oldotta meg, hogy csukva tartotta a szemét.

Hogy Harryvel lehessen az elméjében.

Nem Nikolai-jal.

És... ó, egek! Harry úgy érezte, menten elájul, mert ez az egész tökéletesen összeállt. Ez mindent megmagyarázott, azt is, amikor Draco előző nap bepánikolt az ágyban. Azelőtt Draco úgy kerülte el, hogy Harryre nézzen, hogy szorosan átölelte. De aztán Harry lefogta őt és kényszerítette, és Draco tudta, ha kinyitja a szemét, akkor azt hiheti, a férjét látja.

Nem is csoda, hogy annyira elkeseredetten kérte az ölelést. Azt akarta, hogy közel tartsák, hogy ne kelljen Harryre néznie és a férjét látnia.

– Mondtam már mostanában, hogy imádlak? – kérdezte Harry szélesen vigyorogva. Most már értette, miért mondta Draco magáról, hogy belül szét van cseszve. Megértette, miért nem akarta Draco megmagyarázni ezt az egészet. Azt mondta, mindkettejüknek jobb, ha nem mondja ki.

És persze igaza is volt.

Hogyan reagált volna Harry, ha Draco bevallotta volna, milyen belső küzdelemmel járt számára, hogy őt és Nikolai-t elkülönítse a gondolataiban? És hogyan segítene Dracónak, ha be kellene ezt vallania?

Amennyire Draco tudta, Harry nem sejtette, mennyire nagy a hasonlóság közte és Nikolai Preobrazhensky közt. Kimondani ezt hangosan is, amikor Harry olyan szilárdan bizonygatta, hogy mennyire szereti Dracót...

Harry már értette, miért nem volt hajlandó Draco megtárgyalni a dolgot.

– Az, hogy te mint auror képes vagy ránézni egy fotóra és nem látni meg, ami kiszúrja a szemedet... – Hermione összefonta a karját, és hátradőlt. – Férfiak, férfiak, férfiak.

– Rosszabb, mint gondolod – mondta Harry, még mindig vidáman. – Még mondtam is Ronnak, hogy kicsit aggaszt, hogy Draco férje milyen jól nézett ki.

– Ó, igen, jól nézett ki – mondta Hermione csípősen. – Nagyon jól.

– Nos, tudod, magamról nem gondolom ezt.

– Nem, sosem láttad úgy az előnyös tulajdonságaidat, ahogy mi láttuk őket. Szóval akkor gondolkodtál már azon, hogy mit fogsz mondani Dracónak?

– Azt hiszem, jobb, ha semmit sem mondok, hacsak nem kezd el ő beszélni. Még mindig próbálja feldolgozni magában ezt.

Valószínűleg ezért akart Draco egyedül lenni, ezért akart gondolkodni. Persze ez aligha magyarázta meg azt, hogy miért akart hirtelen épp Pitonnal beszélni. De talán ez csak annyit jelentett, hogy Draco próbál beletörődni a múltjába.

Nos, Harry nem csinálna megint akkora hűhót a sötétségből vagy a csukott szemekből vagy bármi ilyen hülyeségből. Hagyná, hogy Draco a maga módján dolgozza fel a dolgokat. Mindvégig így kellett volna eljárnia, kivéve, hogy ő maga is belesüllyedt a saját aggodalmaiba.

Most már nevetségesnek tűnt, hogy arról győzködte magát, hogy Draco nem találja őt vonzónak.

– Nekem most vissza kell mennem dolgozni – mondta Hermione. – Végeztél vele?

A dossziéra gondolt, nem a szendvicsre. Harry átadta neki. Amikor a nő biztonságosan elrejtette és visszatért, Harry felállt, és gyorsan megölelte.

– Kutass tovább! Talán az új keresési irányod megadja a megoldást. Én... én tényleg azt szeretném, ha Draco megint szabad lenne. Azt is mondta nekem, hogy akkor is velem maradna, ha az lehetne. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, de most úgy érzem... hogy talán mégis.

– Megérdemli az esélyt, hogy rájöjjön, komolyan gondolta-e – mondta Hermione, puszit nyomva Harry arcára. – Következő pénteken vacsora? Ezen a héten Mollynál és Arthurnál leszünk Ronnal.

– A következő péntek jól hangzik. Menjünk el valahová.

– Biztosan ezt akarod? A sajtó...

– Draco tudja, hogy kell kezelni az újságírókat.

– De azt hihetik, hogy te és Draco együtt vagytok...

– És akkor? Nem érdekel, ki tudja meg.

– Azt is mondhatnád, hogy ez munkavacsora, vagy...

– Nem – mondta Harry határozottan. – Draco utálná. Nem akarja, hogy rejtegessem őt, ahogy ő rejtegette Nikolai-t a szülei elől. Tetszett neki, amikor úgy mutattam be Kanadában, mint az élettársamat.

– De az Kanadában volt.

– Szerinted nem tudja, hogy a rólam szóló hírek eljuthattak ide is?

Hermione kifújta a levegőt.

– Hát jól van, Harry. Csak ígérd meg, hogy beszélsz vele, mielőtt elmegyünk vacsorázni. Bizonyosodj meg róla, hogy nem bánja, ha a szerelmi élete ki lesz teregetve a főoldalakon.

– Beszélni fogok vele – ígérte Harry. – Öm, be tudnál ugrani az irodámba és megmondanád Lenore-nak, hogy mára végeztem? Otthon akarok lenni, amikor Draco visszaér a Roxfortból.

Hermione bólintott, és megpördült, hogy dehoppanáljon.

Harry elmosta a tányérokat, és kitakarította a konyhát, mielőtt ő is hasonlóan tett.

* * *

Draco szélfútta volt, amikor végül este öt körül hazahoppanált.

Rosszabb is, mint szélfútta. Egyenesen torzonborz volt, ami olyan ritkán fordult elő, hogy Harrynek vissza kellett fognia magát, hogy ne bámulja.

– Hogy van Piton?

Draco hozzákezdett lekefélni a talárját, miközben beszélt.

– Nem hiszem, hogy egy portré bárhogy máshogy lehet, mint jól, de végül nem találkoztam vele.

Jaj, ne!

– Az igazgatónő nem engedett be az irodájába?

– Nem kértem meg rá.

– Akkor mit csináltál egész nap?

– Többnyire a birtokon kóboroltam.

– Többnyire?

– A Tiltott Rengetegbe is elnéztem.

– Miért mentél oda? És miért maradtál kint egész nap januárban? Megfagytál!

– Ó, tudom, hogy tartsam magam melegen. Kanada után már rájöhettél volna.

– De az erdő, Draco...

– Nem olyan veszélyes, mint amilyennek az igazgató mindig beállította, te is tudod.

Harry tényleg tudta.

– De...

– Megbocsátanál most, gazdám? Egyértelműen nem érzem magam szalonképesnek, és szeretném a legjobbat nyújtani neked.

Draco Harryre meredt, egyértelműen választ várva.

– Igen, persze – mondta Harry egy pillanat múlva. Szívesebben beszélgetett volna Draco napjáról, de úgy gondolta, ezt azután is megtehetik, hogy Draco rendbe hozta magát.

– Lezuhanyozom, aztán egyenesen lemegyek, hogy elkészítsem a vacsorádat.

Szinte úgy beszélt, mint egy szolga, és Harry nem volt biztos benne, hogy tetszett-e neki.

– A vacsora már az asztalon van. Hozattam némi jóféle francia ételt.

– A „jóféle francia étel" és a „hozatva" egymással ellentmondásban vannak – motyogta Draco.

Ez már jobb volt, inkább hangzott Dracósan.

– De ha ez nem megfelelő, örömmel dobom a kukába és főzök valamit újonnan.

Harry aztán rájött.

– Sajnálom, hogy a tegnap... nehéz volt a számodra. És ahogy látom, a mai is. De nem kell ennyire keményen próbálkoznod, hogy a rabszolgám legyél. Már így is nagyon boldog vagyok veled, és ha számodra jobb a sötétben szeretkezni, az is rendben van...

– Nem arról van szó, hogy a számomra jobb. Ez csak... – Draco vállat vont, mintha nem tudná elmagyarázni.

Harry most már megértette.

– Menj és zuhanyozz le – mondta kedvesen. – És ne aggódj semmi miatt, rendben? Minden oké velünk. Még annál is okébb.

– Én... – Draco nyakán kidagadtak az izmok. – Jól van.

Ezután szó nélkül kiment.

* * *

Harry mindent beleadott, hogy ne essen túlzásba, de így is az lett a vége, hogy gyertyafény világított a legjobb porcelánja mellett. Ami nem jelentett sokat; Draco olyan gazdagságban nőtt fel, hogy amellett Harry legjobb étkészlete még a kutyáknak se felelne meg.

Az étel is hasonló volt. Harry számára a látványa és az illata is abszolút isteni volt, de Draco már egyszer meg is kritizálta.

Nos, Harry aligha tudja most már megváltoztatni a menüt. Legalább vett még abból a manó-tündér borból, amit Draco szeretett, és mivel aszerint változott, hogy passzoljon a menühöz, tudta, hogy ebben nem foghatott mellé.

Draco hirtelen megtorpant az étkező ajtajában, aztán jó hosszan füttyentett.

– Ünneplünk valamit?

Harry nem tervezte ilyen nyilvánvalónak, de nem tehetett róla. Tudni, hogy Draco eléggé szereti ahhoz, hogy ővele akarjon lenni, amikor azt is tettethetné, hogy Nikolai-jal van... ez csodálatos volt. Majdnem olyan jó, mint egy szerelmi vallomás.

Vagy... nos, annyira nem, inkább csak majdnem. De eléggé jó volt.

– Igen, ünneplünk – felelte Harry, úgy határozva, hogy akár végig is vihetné a dolgot. Gálánsan kihúzta Draco székét. – Jó híreket kaptam ma. Ó... apropó, csodásan nézel ki. Jobban, mint simán csak szalonképesen.

Csak a képzelete játszott vele, vagy tényleg pír jelent meg Draco arcán?

– Köszönöm – mondta és leült. – Te... te is nagyszerűen nézel ki.

Harry kis híján elvigyorodott. Igen, ebben biztos volt. És ez csodás érzés volt azután a rengeteg aggódás után, hogy Draco biztos Nikhez hasonlítja őt, és ő komolyan alul marad.

Harry leült, és szedett egy kis gombakrémlevest a kikészített tálakba a melegített levesestálból, amiben érkezett.

Draco látványosan kicsavarta a szalvétáját, és az ölébe terítette.

– Úgyhogy remélem, az ennivaló nem okoz csalódást. Főleg, mivel feltételezem, hogy nem ebédeltél.

– Azt gondoltam, nem tetszene neked, úgyhogy hazahoppanáltam, amikor éhes voltam, és elolvastam az üzenetedet.

– Ó! Nem válaszoltál rá.

– Nem kaptad meg?

Akkor érkezhetett, amikor Harry Hermione házában volt.

– Nem, el kellett intéznem valamit. Biztos elkerült. Kérlek, egyél!

Draco élvezettel megkóstolta a levesét, és amikor felnézett, a gyertyafény az aranyszőke haján játszott. Ma este nem fésülte hátra, hanem összefogta a tarkóján egy fekete bársonyszalaggal. A hatás lenyűgöző volt.

– Mit ünneplünk, gazdám?

Harry összevonta a szemöldökét.

– Nem kell mindig így hívnod.

– Nem szereted?

– Szeretem, de az a kis játék, amit tegnap játszottunk, nem azt sugallta, hogy te...

– Nem játék volt – mondta Draco halkan. – Olyan igazi volt, mint ez a leves. Ami meglehetősen jó, ha már itt tartunk. Ha sűrűbben szólítalak gazdámnak, mint általában, az azért van, mert szeretem, és hirtelen nagyon, nagyon kellemesen érzem magam, miközben ezt teszem. De abbahagyhatom, ha a legenyhébb ellenérzést is kelti benned.

– Nem, ez rendben van...

Bizonytalannak tűnhetett, mert Draco türelmesen elmosolyodott.

– Ez most olyan, mint a lóherével kapcsolatos félreértésünk, Harry. Azt mondtad, hogy nem kell letérdelnem neked, de én azt, hogy szeretem. Hogy természetesnek tűnt.

Harry bólintott.

– Szóval, mi az a jó hír, amit kaptál?

– Ó... – Harry gyorsan gondolkodni kezdett. – Auror dolog. Egy bonyolult ügy megoldódott, míg Kanadában voltunk. Az emberek most már biztonságban lesznek a hamisított kétfejű angolnáktól.

– Hogy lehet egy kétfejű angolnát hamisítani?

– A Százfűlé új fajtája – mondta Harry gyorsan. – Bort, Draco? A kedvenced, azt hiszem.

– Azannyát, tényleg ünneplünk. – Azonban Draco keze remegett, amikor felemelte a poharát, méghozzá annyira, hogy pár cseppet kilöttyintett belőle a fekete bársonytalárjára.

– Az én hibám – mondta Harry. – Hamarabb kellett volna mondanom, hogy ihatsz. Miért nem veszed le a talárodat? Egy pillanat alatt tisztává bűbájolom.

– Magam is meg tudom csinálni...

– Oké, de addig nem, amíg rajtad van. Hallottam egyszer a rádióban, hogy milyen rossz ötlet tud lenni.

– Ha az ember nem tudja, mit csinál – felelte Draco megvetően, de láthatóan ő sem tudta, mivel szemlátomást sikerült megperzselnie a finom anyagot. Újra felemelte a pálcáját, hogy helyrehozza a hibáját.

– Csak vedd le!

– Inkább nem venném.

Draco próbálta ezt könnyed hangon mondani, de nem sikerült neki. Harry minden szó mögött feszültséget hallott ki.

– Miért nem?

Draco babrált az evőeszközével.

– Én... öh... most, igazából, Harry gazdám, nem viselek alatta sok mindent.

Harry próbálta nem eltátani a száját.

– Mennyi az a nem sok minden?

– Van rajtam cipő és zokni.

– És semmi más?

– Egy cérnaszál sem.

Harry hátradőlt a székén, és magában rászólt a farkára, hogy viselkedjen. Mert az persze szerette volna haladéktalanul letépni Draco talárját, hogy a valóság beérhesse a fantáziát.

– Öm, ez valamiféle aranyvérű szokás? Úgy értem, ezt többször is csináltad már, csak én nem tudtam róla?

Draco ünnepélyesen megrázta a fejét, noha az ajka megrándult.

– Nem. Biztosítalak, gazdám, hogy még soha nem ültem le ehhez az asztalhoz ilyen öltözékben. Sem itt, sem a Roxfortban, és a kúriában sem.

Kihagyta Hollóbércet, de Harry nem szándékozott ezt kiemelni.

– Akkor most miért?

Draco vállat vont, próbálva lazának tűnni, gondolta Harry, de a keze túlságosan remegett ahhoz, hogy sikerrel járjon.

– Arra gondoltam, hogy így egyszerűbb lesz – mondta feszült hangon.

Ó, egek!

– A szexhez? Draco, azt hiszed, hogy csak szexre kellesz nekem? Ez azért van, mert túl nyomulós voltam tegnap?

– Nem, nem, nem! – Draco kinyúlt, hogy mindkét kezével megfogja Harry két kezét. A bőre hideg volt, az ujjai remegtek, még aközben is, hogy próbálta Harryt nyugtatni. – Semmi ilyesmi. Ez... ez... teljesen más.

– Micsoda?

Draco habozott, mintha nem tudná, hogyan is fogalmazzon.

Aztán lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja Harry ujjait; az ajkai lassan mozdultak egyik ujjperctől a másikig. Amikor befejezte, egy kicsit felpillantott, és olyasmit mondott, amit Harry sosem gondolt volna.

A legvadabb álmaiban sem.

– Vissza akarom kapni a pálcámat.