A montreali repülőutat nem lehetett teljesen zökkenőmentesnek mondani, de persze nem volt szükség rá, hogy Harry megnövessze a seprűt és mindkettejüket biztonságba repítse. Nem történt baleset, legalábbis nem légi.

Eleinte minden jól ment. A Heathrow biztonsági szolgálata nem nézett gyanakodva a sebtében összeállított csomagjukra, és Draco útlevelét sem vizsgálták meg alaposabban.

Azután, hogy látta a Malfoy kúriát, Harry aligha hitte, hogy Draco lenyűgözőnek találná majd egy repülőgép belsejét, de egyértelműen elbűvölte az első osztályú ülése; játszadozott a kütyükkel és válogatott a horrorfilmek közt a személyes videólejátszóján.

Akkor lett rázós a helyzet, amikor megjelent az utaskísérő, és pezsgőt kezdett kínálgatni.

– Nem kérek, köszönöm – mondta Draco, mosolyt villantva a huszonéves nőre. – Egy időre elég volt a pezsgőből.

– Esetleg valami mást, uram?

– Azt hiszem, Eviant egy kis citrommal. Ó... és jelentkezési lapot a Mérföld Magas Klubba.

Az utaskísérő pislogott, és Dracóról Harryre nézett, majd vissza.

– Neki is egyet – tette hozzá Draco, kezébe véve Harryét, és összefűzte az ujjaikat. – Már alig várjuk, hogy bevezessenek minket ezekbe a titkos rítusokba.

– Mi nem engedélyezünk ilyesmiket a fedélzeten, uram. – Az utaskísérő hangja tökéletesen udvarias volt, habár egy enyhe fagyosság szőtte át minden szavát.

– De Harry azt ígérte...

– Hallgass, Draco! – mondta Harry próbálva egy kicsit a szigorú hangját használni, hogy a férfi azonnal engedelmeskedjen. Nem volt könnyű keménynek lennie így, hogy vissza kellett tartania a nevetést.

Draco tényleg elnémult, de csak addig, míg az utaskísérő a következő sorhoz nem ment, hogy tovább kínálja a pezsgőt.

– Majd megkérdezek valaki mást a jelentkezésről...

– Ne! – mondta Harry kuncogva, miközben közel hajolt Dracóhoz, hogy a fülébe suttogjon. – Ez titkos szervezet. Nem szabad beszélned róla.

– De jó szórakozásnak tűnt csatlakozni...

Draco nem fogta vissza a hangját annyira, mint Harry; az utaskísérő megfordult, és rájuk bámult.

– Csend! – mondta Harry megint. – Shh!

Ettől a nő csak még gyanakvóbbá vált. Harry az egész hátralévő utat úgy töltötte, hogy érezte, alaposan figyelik őt és Dracót. Párszor még egyértelműen oda is bámult a nő, amikor ő és Draco összekucorodtak egy közös takaró alatt.

Harry sóhajtott, és látható helyre tette a kezét, hogy a nő megnyugodhasson, semmi sem történik.

Egy pontnál a dolgok egyenesen nevetségessé váltak. Dracónak használnia kellett a vécét. Harry megmutatta, merre van, de Draco azonnal visszajött, és gyakorlatilag odavonszolta őt is, hogy megcsodálja az apró, zseniális berendezési tárgyakat.

– Egyszerre csak egy ember használhatja a mellékhelyiséget – mondta egy hang mögöttük, egyenesen fagyosan. Ez nem az az utaskísérő volt, akivel Draco korábban beszélt, amiből Harry egyből leszűrte, hogy a nő figyelmeztette az összes kollégáját az első osztályon utazó bajkeverőkre.

– Azt hiszem, egyedül is boldogulni fogsz – mondta Harry egy kicsit hangosan. – Még sosem utazott repülőn – mondta, miközben az utaskísérő többé-kevésbé visszatoloncolta őt az üléséhez. – Kicsit ideges.

– Csak ügyeljen, hogyan „nyugtatja meg".

Harry bólintott, és összehajtotta a takarójukat, hogy ne vonzzon több felháborodott pillantást.

Ennek láttán Draco összevonta a szemöldökét, amikor visszajött a vécéről, de nem mondott semmit.

* * *

– Unatkozom – sóhajtotta Draco, miközben sorban álltak, hogy hivatalosan is beengedjék őket Kanadába.

Heathrownál nem panaszkodott, amikor becsekkoltak, talán az első repülés előtti izgalom miatt.

– A Zsupszkulcs Felügyelet sokkal hatékonyabb volt...

– A Törvény – suttogta Harry.

– Ó, most komolyan, Potter. Britek vagyunk. Meghallják az akcentusunkat, és azt hiszik, hogy valami otthoni dologról beszélünk...

De legalább csak húsz percig tartott a várakozás.

Harry nem aggódott, amíg a sort felügyelő egyenruhás hivatalnok el nem kezdett ragaszkodni hozzá, hogy ő és Draco külön ablakokhoz menjenek.

– De együtt utazunk.

– Házasok?

– Nem, de...

– Tizenkettes ablak – mondta a hivatalnok Dracónak. – Maga, nyolcas ablak. Tovább!

Harry engedelmesen odament. Amikor a kanadai utazása céljáról kérdezték, hogy mennyi ideig szándékozik az országban tartózkodni, és hogy van-e már hotelfoglalása meg hasonló dolgokat, szinte oda sem figyelt, amikor válaszolt, annyira aggódott, mi lehet Dracóval. Sosem volt még része ilyen tapasztalatban, mint ez, és nem volt hozzászokva, hogy kettesben legyen muglikkal...

– Érezzék jól magukat Montrealban! – mondta a fiatal nő, visszaadva Harrynek az útlevelét.

Harry nyelt egyet és arrébb húzódott, hogy megvárja Dracót, de egy másik egyenruhás hivatalnok átküldte őt a duplaajtón.

– Az utastársamra várok...

De nem volt szükség további vitára. Draco odarohant hozzá, de nem nézett a szemébe, még akkor sem, amikor kikapta Harry bőröndjét a kezéből, hogy mindkettőt ő vigye.

– Mehetünk?

A hangja pánikról árulkodott, de csak akkor magyarázta meg a dolgot, miután taxiba szálltak, és kiszórt egy Disaudiót.

– Remélem, egy apró Exmemoriam nem lesz probléma.

– Draco...

– Muszáj volt. – Draco kinézett az ablakon, és felmordult. – Vagy ezt teszem, vagy ki kell húznod a bajból, és addigra már több hivatalnok is tudott volna a... helyzetről. És nem akartam, hogy problémád legyen a munkádban, Harry, vagy hogy egy nyomozás vagy nemzetközi botrány fókuszpontjába kerülj...

– Milyen helyzetről beszélsz?

Draco visszafordult hozzá a homlokát ráncolva.

– Tudod, ez a te hibád. Fel kellett volna készítened. Nem tudtam, hogy inkvizíció lesz!

– A Zsupszkulcs Érkezési ponton is rengeteg kérdést tettek fel a legutóbb.

– Kérlek! Neked tettek fel rengeteg kérdést, és csak azért csinálták, mert több időt szerettek volna tölteni a hőssel. Körülöttük mindenki csak annyit mondott, hogy tartsuk be a Titokvédelmi Törvényt!

– Amit épp most szegtél meg. Nem vagy emlékezettörlő, Draco. Nem vagy felhatalmazva rá, hogy emlékeket törölj, és még ha fel is lennél, a hatalmad csak Nagy-Britanniára lenne érvényes. – Harry sóhajtott, azon tűnődve, mekkora baj fog kiderülni. – Nos? Elmondod, mi történt?

– Az a kíváncsiskodó nő azt kérdezte, jártam-e már Quebecben és persze, hogy azt mondtam, hogy igen. Honnan kellett volna tudnom, hogy beleteszi majd a kiskönyvemet valamiféle... elektromos izébe, és megcáfol, mondván, ez különös, mert ez itt azt mondja, ön még sosem járt az Egyesült Királyságon kívül.

Ó! Dracónak igaza volt; Harrynek gondolnia kellett volna erre és figyelmeztetnie őt, hogy olyasmiket mondjon, amik egybeesnek az útlevelével.

– Aztán persze, hogy ellenkeztem, hogy még sosem hallottam erről az Egyesült Királyságról, mire még furcsábban nézett rám, és azt mondta, az útlevelem szerint én ott születtem, mire én megint tiltakoztam, hogy én brit vagyok, az azt jelenti, hogy Nagy-Britanniából származom, köszönöm szépen, és én... én...

– Te mi?

Draco az ajkába harapott.

– Tényleg jobban tudom ennél, Harry, de nem tetszett a hozzáállása, úgyhogy megkérdeztem tőle, milyen képzettség kellett ehhez az álláshoz, ha azt sem tudja, mit az, hogy brit. Aztán kijelentette, hogy őrizetbe kell vennie, míg nem tisztázom magam a bevándorlási osztály előtt, és... azt hiszem, pánikba estem.

– Én is így mondanám, igen – felelte Harry szárazon.

– Csak egy aprócska Exmemoriam volt – mondta Draco őszintén. – Még csak ki sem vettem hozzá a pálcámat az ingujjamból. Egyszerűen csak azt hitettem el vele, hogy abban a pillanatban érkeztem oda a pulthoz.

– És a pálcádon még mindig volt kiábrándítóbűbáj?

– Természetesen!

Harry átgondolta és vállat vont.

– Akkor úgy tűnik, nem lesz probléma.

– Nem vagy mérges?

– Leginkább magamra. Nem igazán hibáztathatlak, amiért igazat mondtál, ami az egész káoszt elindította.

Draco mereven bólintott, és aztán olyan drasztikusan váltott témát, hogy Harry tudta, ezzel próbálja megvezetni őt. De ez rendben is volt.

– Weasley elég izgatott volt, amikor elmondtam neki, hogy a quebeci miniszter és talán egész Kanada tűkön ülve várja, hogy megossza a háborús tapasztalatait az ottani iskolákkal. Az az érzésem támadt, hogy kezet szeretett volna rázni velem, hogy megköszönje. Ehelyett kihívott arra a sakkmeccsre.

Harry elmosolyodott. Ron és Draco sosem lesznek jóbarátok, de úgy tűnt, képesek lesznek kijönni egymással.

* * *

Montreal másodjára már kevésbé volt izgalmas, de nem azért, mintha a város elvesztette volna a vonzerejét vagy szépségét. Egyszerűen csak most már nem volt újdonság.

Mégis, rengeteg látnivaló maradt még, hogy lefoglalja Harryt és Dracót. Ha épp nem történelmi helyeket vagy turistalátványosságokat látogattak meg – valamiért Draco viccesnek találta őket –, vásárolgattak, vagy hosszú sétákat tettek a folyó mentén.

Éjszaka Harry egyre jobban átvette az irányítást a szeretkezésük felett, és Dracóval eljátszatta a rabszolgát. Kivéve, hogy nem játszottak. Vagy talán mégis. Harry már nem tudta megállapítani.

Csak annyit tudott, hogy Draco bármennyire is szerette, ha megmondják neki, mit tegyen – méghozzá részletes alapossággal –, sosem említette egy szóval sem, hogy milyen dolgokat csináltak régen. Nem beszélt a játékszerekről. A náspángolásról, a szembekötősdiről. A korbácsról. A pálcáról.

Egyszer vagy kétszer elhaladtak egy bolt előtt az óvárosban, ami ilyesmiket árult.

Draco nem nézett rájuk vágyakozva, és azt végképp nem javasolta, hogy nézzék végig a kínálatot.

Csak elrohant mellettük.

Harry korábban azt hitte, képes lesz élni az extrémebb játékok nélkül is, amiket régen játszottak, de mihelyst elkezdett rájuk gondolni, nem bírt leállni. A fantáziáiban egyre sűrűbben jelentek meg olyan képek, ahol Draco az ágyhoz van kötözve egy széles bőrszíjjal, az arca könnytől maszatos, miközben Harry felemeli a karját, hogy lecsapjon rá, és a hangja kegyelemért könyörög, amit nem is igazán akar, és nem is fog megkapni... És aztán olyan képek, amelyeken Draco megborzong, miközben parancsra élvez, és gyönyörtől vonaglik, ahogy Harry elfeledteti vele a különbséget fájdalom és élvezet közt.

Ahogy Harry Nikolai-t is elfeledteti vele egyszer s mindenkorra, és elfogadtatja vele Harryt mint abszolút és egyetlen gazdáját. Mindenféle értelemben.

Még ebben is.

A legfrusztrálóbb az egészben az volt, hogy Harry volt Draco gazdája. Ezek közül bármit megparancsolhatott neki bármikor. Épp úgy, ahogy most is megparancsolta, hogy szopja le, néha háromszor is, mielőtt megengedte neki, hogy elélvezzen, Harry simán mondhatta volna azt, hogy Az ágyra, rabszolga! A hátadra, és karokat széjjel, hogy kikötözhesselek olyan szorosan, ahogy csak kedvem tartja...

Draco valószínűleg engedelmeskedett volna. Talán még örült is volna. Szerette, ha dominálnak fölötte, és egyszer azt is mondta, hogy Harry briliánsan csinálta... És amikor szexre került a sor, tényleg élvezte a fájdalmat.

Harry próbálta kimondani a szavakat, de nem tudta.

Próbált egyebet is tenni az övszíjával azon kívül, hogy levette.

De reménytelen volt. Nem volt képes lerázni magáról az érzést, hogy ez valamiféle árulás lenne. Hogy... Draco bízna benne utána is, de nem ugyanúgy. Vagy nem annyira.

Még ha soha nem is panaszkodott volna, még ha fel is kínálta volna magát minden éjjel, hogy pofozzák, és utána meg is köszönte volna Harrynek... még ha az ajkai meg is csókolták volna a korbácsot és többért könyörögtek volna, valami akkor is hiányozna. Harry sosem tudná meg, hogy Draco igazán akarja-e ezt az egészet, vagy csak egyszerűbb lenne megadnia magát Harrynek a Res mea es mellett.

* * *

– Jó újra itthon lenni – mondta Harry, miután a zsupszkulcsuk letette őket a nappalijában. – Ki gondolta volna, hogy egy vakáció ilyen fárasztó lehet?

– Talán szükséged lenne egy kis pihenésre – mondta Draco, de nem volt semmi ösztönzés a hangjában.

Persze, hogy nem. Sosem akart a nappali órákban szexelni. Csak sötétedés után, a sötétben, vagy legfeljebb gyertyafényben gerjedt be.

Harry ebbe is kezdett belefáradni.

Végtére is, ki volt itt az úr és ki a szolga?

Talán ez itt a probléma, gondolta Harry. Annyira figyelt, hogy ne hágja át Draco határait, hogy eszébe sem jutott kicsit próbára tenni őket. Draco szerette az alávetettséget, nem? Az igazi alávetettséget. Szerette, ha erővel feszegetik a határait, mert máskülönben nem volt élvezetes a veszély, vagy nem tűnt valódinak az érzés, hogy valaki irányítja.

Feladni a kontrollt, igen, erről beszélt Draco, amikor egyszer elmagyarázta Harrynek, hogy miért találja az alávetettséget ilyen élvezetesnek.

Harry hirtelen már nem is volt olyan fáradt.

– Vetkőzz le és feküdj az ágyamra! – adta ki az utasítást Dracóra nézve.

– V... v... vetkőzzek le?

Ez a kis hebegés zene volt Harry füleinek. Draco, ahogy meghökkent, a megszokott hibátlan önuralma elhagyta, Harry parancsaitól függve, rákényszerülve, hogy engedelmeskedjen nekik...

– Igen – mondta Harry. – Vetkőzz le! Akarlak.

– Én is akarlak téged. – Draco hangja forró lett, és a keze Harry ingujján lassan cirógató mozdulatokba kezdett. De a szavai visszautasítást közöltek. – Nem lenne élvezetesebb, ha először pár órát csak egymás karjaiban pihennénk? Ha megszabadulnánk az utazás okozta fáradtságtól? Mihelyst kipihentük magunkat, belemerülhetünk mindenféle testi örömbe...

Nem volt vitás; Draco Malfoy tudta, hogy vigye keresztül az akaratát.

De Harrynek nem volt kedve várni. Nem elég, hogy most azonnal akarta Dracót, de végre úgy akarta őt, ahogy neki tetszett.

Méghozzá nappali világosságban, hogy ne tehessen úgy, mintha Nikolai-jal szeretkezne.
Ha ez volt az a baromság, amit csinált. Harry már nem tudta.

De nem is érdekelte.

Draco a rabszolgája volt. Kivéve, hogy egyáltalán nem volt az, nemde? Harry sosem kezelte így. Csak azt tette, amit Draco akart, éjszakáról éjszakára... ez pedig azt jelentette, hogy Draco egyáltalán nem a rabszolgája.

Harry ezt még sosem ismerte fel eddig, de most már készen állt, hogy változtasson ezen. Készen arra, hogy tegyen valamit. Valamit, ami nem csak játék volt. Valamit, ami próbára teszi Draco határait. Vagy legalábbis amiről azt hiszi, hogy a határai.

– Menj a hálószobámba, vegyél le minden ruhadarabot, és feküdj az ágyamba meztelenül – mondta nyugodtan, de a szavak mögött éllel. – Most.

– Harry, én...

– Harry gazdám. Mondd ki!

Draco hátrált egy lépést, a hangja remegett.

– Harry gazdám, igen. Persze. De nem érted. Én... én nem tudok. Én...

– Pedig fogod – mondta Harry előre lépve, pont eléggé ahhoz, hogy Dracót a falnak szegezze. Egek, de jó érzés volt ott tartani őt, hozzáfeszülve, elnyomva a tiltakozását. – Pontosan azt fogod csinálni, amit mondok, tetszik vagy sem, Draco. Szolga. Nem figyelsz? Most akarlak. Most azonnal, és ha használnom kell a szigorú hangomat ahhoz, hogy engedelmeskedj, akkor használni fogom.

– Ne! Kérlek, ne, Harry gazdám! – Draco hangja elvékonyodott a pániktól. – Mindent megteszek, amit csak kérsz, csak később. Ne most, nem amikor látnom kell...

Harry megcsókolta, hogy elhallgattassa. Keményen. Olyan keményen, hogy érezte a sérülések ízét, amit Draco ajkán okozott újra és újra.

Abban a pillanatban ez finomabb volt, mint az ambrózia.

És a cselekvés, határozta el, jobb, mint a szavak.

Még mindig a falnak szegezve Dracót, még mindig csókolva őt, Harry megfogta Draco ingét elöl, és szétrántotta, hogy szanaszét repültek a gombok.

– Most pedig húzzál abba a kibaszott ágyba! – rendelkezett zihálva, amikor felemelte a fejét, a hangját pedig olyan szigorúra véve, hogy Dracónak nem maradt más választása, mint engedelmeskedni. – Takarodj fel, és vetkőzz le, ahogy mondtam!

Draco ezüst pillantása találkozott az övével, és szinte őrület tükröződött benne.

– Gazdám, én... én...

De aztán nagy levegőt vett, és felrohant, két lépcsőfokot véve egyszerre, ahogy igyekezett Harry parancsát teljesíteni.