A kert hatalmas területének bejárása egy kicsivel több, mint egy órán át lefoglalta Harryt. A tél közepén virágzó növények látványa kétségtelenül lenyűgöző volt a maga módján, de Harry határozottan közömbösnek érezte magát. A franciakertek nem jelentettek sokat neki, és különben is ismerte az időjárásbűbájokat. A saját hátsókertjében is alkalmazta őket, amíg a Szent Mungó gyógyítója azt nem javasolta, szüntesse meg őket, hogy az utolsó szál lóherét is kiirtsa ezzel.

Mi több, a gondolatai egyáltalán nem a Malfoy kúria kertje körül jártak. Hanem a dolgozószobában, Dracóval.

Vajon mennyi időbe telik megbeszélniük a dolgot?

Arról nem is beszélve, hogy a hosszú idő, ami eltelt, Draco érdekében beszélt. Azt kellett jelentse, hogy Lucius meghallgatta őt, nem igaz?

Vagy talán mégsem, gondolta Harry homlokráncolva, miközben leült egy kovácsoltvas padra. Talán azt jelenti, hogy Draco még mindig az anyjával beszél. Az asszony talán hajlandó addig hallgatni őt, ameddig Draco csak szeretné. Harry véleménye szerint Lucius kirohant a szobából abban a pillanatban, hogy a „félvér" és a „férj" szó ugyanabban a mondatban említésre került.

– Diego! – szólította meg a manót, aki diszkréten a közelben állt. – Be tudnál menni és megnézni, hogy Draco még mindig a szüleivel beszélget-e?

A szerencsétlen manó azonnal egy fatörzsbe kezdte verni a fejét.

– Diego sajnálja, sajnálja, sajnálja! Diego csalódást kell, hogy okozzon egy nagyra becsült vendégnek! Diegónak meghagyták, hogy a nagyra becsült vendéggel kell maradnia!

– Hagyd ezt abba! – kiáltotta Harry, miközben odaszaladt a manóhoz, és elrángatta a fától. – Rendben van, maradj velem! Nem gondoltam komolyan az előbbit, tényleg!

Diego lelkesen felnézett Harryre, és komolyan bólintott.

Nos, legalább abbahagyta.

– Miért hívsz nagyra becsültnek?

A manó pislogott.

– Ó, mert amikor a kandallóhívás történt, Lucius gazda megparancsolta Diegónak és Lillynek, hogy készítsenek elő két szobát arra az esetre, ha Harry Potter maradni akarna éjszakára.

Arra az esetre, ha Draco akarna maradni, gondolta Harry. Furcsa volt azt feltételezni, hogy Lucius szobákat készíttetett volna elő. Ha már a hoppanálás szóba kerülhetett, hiszen Harry egyáltalán nem lakott messze.

De végül is a férfi hónapok óta nem látta a fiát. Talán a szoba csak a vágyait tükrözte. Egyértelműen szeretett volna kapcsolatban maradni Dracóval, eléggé ahhoz, hogy azt remélje, Harry talán tovább marad egy délutánnál.

De vajon eléggé akarta a kapcsolatot ahhoz, hogy elfogadja a gondolatát annak, hogy a fia egy félvér férfival hált együtt? Hogy a fia ignorálta az összes tilalmat, hogy soha se ossza meg a magját egy „érdemtelennel"?

Talán igen, talán igen, töprengett Harry, reménykedve a legjobbakban Draco számára. Végtére is Luciusnak tudnia kell, hogy Draco és Harry között volt szexuális kapcsolat. Emiatt a tény miatt sem fordult el a fiától.

Habár... Dracónak nem volt sok beleszólása abba, hogy viszonya legyen-e Harryvel. Ami most már nem számított sokat; Harry tudta, hogy ami közte és Draco közt történt, az kölcsönös megegyezésen alapult. Mégis, Lucius mondhatja azt magának, hogy Draco nem teljesen önként ment bele, mert a bűbáj nem hagyott neki más választást.

Ez pedig segítene neki felmenteni Dracót, nem?

Dracónak nem volt ilyen mentsége, amikor Nikolai Preobrazhensky került szóba.

Harry felmordult, mert megfájdult a feje. Túl sok körbe-körbejáró gondolat, és egyiknek sem volt semmi értelme. Ezt nem fogja egyedül kitalálni. Csak annyit tehetett, hogy várt, és reménykedett, hogy a dolgok a legjobban alakulnak.

* * *

Miután Diego csettintett csontos ujjaival, hogy madáreleséget idézzen meg, vagy egy órát madáretetéssel töltött. Meglepően szelídek voltak, de végül is, aligha lehetett őket természetesnek nevezni. Azok a fehér tollak...

Az igazat megvallva elég kísértetiesek voltak, mert Harryt az egész aranyvérű ostobaságra emlékeztette. Nem mintha képes lett volna elfelejteni. Minden két- vagy hárompercenként kísértést érzett, hogy megkérje Diegót, nézzen utána, hogy áll a dolog. Vagy legalábbis tudakolja meg, hogy Lucius kirohant-e a helyiségből és Draco egész idő alatt Narcissával beszélgetett-e.

Csak a tudat miatt maradt csendben, hogy Diego beleverné a fejét egy kőbe vagy ilyesmibe.

Már fél órája abbahagyta a pávák etetését, és most a tó füves partján ült, és köveket kacsáztatott rajta. Arra tippelt, bűbájolt kövek lehetnek. Mindegy, hogyan dobta el őket, ugyanolyan jól végigszáguldottak a tó felszínén.

Harry el tudta képzelni Dracót gyerekként, amint itt ült, ezzel szórakozott, az apja pedig nagyvonalúan elvarázsolja a köveket, amikor a fia nem látja...

– Hát itt vagy! – hallotta Draco hangját maga mögött.

Ültében megfordulva, Harry Draco arcát kezdte figyelni, keresve valami árulkodó jelet, hogy hogyan mentek a dolgok.

– Nos?

– Nem mutatsz túl jól az apám köpenyében.

Harry alig bírta abbahagyni a didergést. Ez Lucius köpenye? Amikor Diego csettintett az ujjaival, és aztán átnyújtotta Harrynek, aki egy kicsit az időjárásbűbájok ellenére is fázott, nem is gondolkodott el ezen. De persze, hogy Lucius köpenye volt. Draco minden holmija Hollóbércre került, és aztán a java megsemmisült, amikor Draco elvesztette a fejét a részegségtől és a bánattól.

– Tessék, odaadom – mondta Harry levéve magáról.

Draco ránézett, de nem nyúlt hozzá.

– Nekem nincs szükségem köpenyre. Bizonyos varázslókkal ellentétben én szórtam egy melegítőbűbájt az ingemre, mielőtt kijöttem. De őszintén szólva megkétszereztem volna a bűbájt, ha tudom, mennyi időbe telik majd rád találnom.

Harry zavartan bámult rá. Draco bravúrosan tudott kioktatni bárkit a mágia használatáról.

– A védőbűbájaitok nem mutatják ki az itt bujkáló nem Malfoyokat?

– Nem tudtam a védőbűbájokat működésbe hozni – felelte Draco ridegen.

Ó, egek!

– Sajnálom – mondta Harry előre lépve, hogy egyik kezét Draco karjára tegye. Szörnyen érezte magát, hogy még mindig a kezében tartotta a köpenyt, ami csak emlékeztető volt, úgyhogy ledobta a földre. Diego majd foglalkozik vele. – Akkor az apád... kitagadott?

Draco megrázta a fejét.

– Nem, de nem volt elragadtatva, hogy finoman fogalmazzak. Úgy értettem, hogy ellened nem tudom használni a védőbűbájokat. Arra sem, hogy megtaláljalak.

Ó! Nos, ez már nem hangzott olyan szörnyen. Harry nem tudta, miért lenne Draco mérges, de azt feltételezte, nem lehet valami csodás érzés, ha az ember mágiáját pórázra fogják.

– Hivatalosak vagyunk vacsorára – tette hozzá Draco ugyanolyan ridegen. – Talán nem lesz valami szívélyes, szóval, ha inkább kihátrálnál, csak nyugodtan.

– Nem vehették nagyon a szívükre a dolgot, ha még vacsorára is meghívtak minket – mutatott rá Harry.

– Anyám hívott meg, miután apám elhagyta a szobát.

Rendben, így már érthető volt.

– Öm... az apád meddig maradt beszélni?

– Szinte végig. És a beszélni kifejezés teljesen korrekt. Meghallgatni nem akart. Nem, túlságosan lefoglalta, hogy felrobbantsa anyám míves kristálygyűjteményét.

Visszaemlékezve a tükörre, amit Lucius haragja elrepesztett, Harry bólintott.

– Ez még mindig jobb, mintha téged átkozott volna meg, mérgében...

– Ő nem átkozhat meg engem. A tiéd vagyok.

– Nem hiszem, hogy a Res mea es azt jelentené, hogy senki más nem szórhat rád átkot.

– Talán nem, de szerintem ez azt jelenti, hogy ő nem teheti meg. Ugyanolyan, mint az, hogy nem jöhetek ide nélküled, vagy hogy nem válaszolhatok a leveleikre, hacsak nem adsz rá engedélyt. Régen volt egy kis hatalmuk fölöttem, és a bűbáj biztosítani akarja, hogy nem tévesztem össze, ki uralkodik fölöttem most.

– Csak azt hiszed, hogy nem átkozhat meg, vagy tudod is? – kérdezte Harry gyanakodva.

Egek, ha Lucius pálcát emelne Dracóra, Harry egyenként tépné ki a kibaszott végtagjait...

– Nem ismered őt – sóhajtotta Draco. – Soha sem így közelített hozzám. Hajlamosabb a befolyását és a pénzét bevetni, ha meg akarja szerezni, amit akar. Most, hogy erre gondolok, talán emiatt viseli olyan nehezen a mostani helyzetet. Már semmilyen befolyása nincs és a pénzkérdés sem igen jöhet szóba, most hogy független vagyonom van.

Harry értetlenül pislogott.

– Nem értem. Nem változtathatja meg a múltat, szóval mi haszna lenne egyáltalán a hatalomnak ebben az esetben?

Draco felemelte Harry kezét, és az ajkához emelte, lassan végigcsókolva mindegyik ujját.

– Egyszerű. Mihelyst megértette, mit műveltem az életemmel, ahogy ő fogalmazott, azt követelte, hogy tagadjam meg Nikolai-t. Hogy elnézi, amiért ilyen szörnyen ítéltem meg a helyzetet, amíg megalázkodom előtte és beismerem, hogy apu jobban tudja. De persze nem mondtam azt, amit hallani akart. És ez feldühítette. Ekkor kezdett a kristály robbanni. Ó... apropó, anyám azt üzeni, köszöni.

Harry térde elgyengült a csókoktól, amiket Draco az ujjaira adott. A legkülönösebb az volt, hogy elképzelni sem tudta, Draco miért csinálja most ezt. Eddig még sosem kezdett el fizikailag vonzódni Harryhez attól, hogy a Nikolai-jal való házasságáról beszélt. És mi volt ez Narcissával és a köszönömmel?

Harry úgy döntött, nem számít. A térde készült összecsuklani.

– Miért csókolgatod az ujjaimat? – zihálta.

– Mert... szereted? – kérdezte Draco, és a hangja csábító volt.

– Igen, így van, de...

– Mert emlékeztet azokra a dolgokra, amiket csinálni szeretnék veled, mihelyst hazaérünk?

Harry egyik karjával átkarolta Draco vállát. Vagy ezt teszi, vagy összecsuklik.

– Draco...

A másik férfi ügyesen körbefordult, de nem azért, hogy hoppanáljon. Harry egy tölgyfához szorítva találta magát, Draco pedig mellkastól lábujjig hozzáfeszült.

– Esetleg visszautasíthatnánk a vacsorameghívást és mihamarabb hazamehetnénk – mormogta Draco Harry ajkaihoz közvetlen közel. – Akarlak. A farkad a kezemben akarom, aztán mélyen a torkomban...

Harry kis híján elment a nadrágjában. A farok, amiről Draco beszélt, meglehetősen keményen lüktetett; a csúcs már nem lehetett messze.

– Ó, Istenem, a manó...

Draco hátrapillantott a válla fölött.

– Diego, menj és mondd meg a szüleimnek, hogy nem mehetek vacsorázni, mert mivel épp azzal vagyok elfoglalva, hogy Harryvel szeretkezzek a kertben...

Harry felnyüszített, a hang a torkán akadt.

– Draco...

– Ó, nyugi! – mondta Draco kicsit elhátrálva, de épp csak annyira, hogy Harryt levegőhöz engedje jutni. Még mindig csak centiméterekre voltak egymástól. Diego eltűnt, amint csókolni kezdtem az ujjaidat.

– Nem hallottam pukkanást...

– Persze, hogy nem – vigyorgott Draco. – A szemed és a füled csak rám koncentrált.

Nos, ez igaz volt.

– Még mindig nem értem – mondta Harry, és nyelt egyet. – Azt hittem, hogy a benti beszélgetés felzaklat majd, nem pedig... öm...

A felizgat kissé tiszteletlen lett volna a jelen körülmények közt.

– Ó, meglehetősen felzaklatott. – Draco vállat vont. – De volt vagy húsz percem gondolkodni, míg téged kerestelek, és tudod, mire jöttem rá, Harry?

Arra, hogy fel vagy izgulva? Nem, a francba ezzel. Draco most komoly volt, úgyhogy Harry mindent bevetett, hogy ő is az legyen.

– Szabadnak érzem magam. – Draco mosolygott. – Persze nem lettem az. Még mindig a rabszolgád vagyok. De tudod, hogy ezt egyáltalán nem bánom. Nem, úgy értettem... nem is tudom. Ezt nehéz elmagyarázni, de az, hogy Nikről beszéltem a szüleimnek... a titokról, ami nyomasztott, ez volt az egyetlen dolog, ami a házasságom után megoldatlan maradt. És minél tovább maradt ez így, annál jobban gennyedt a probléma. Nem mondhatom, hogy már nem szomorkodom Nik miatt, de abban a pillanatban, hogy a szüleim megtudták az igazat, ő valahogy egyszerre... távolinak tűnt, azt hiszem. – Draco mosolya hirtelen elhalt. – Ez nagyon nagy árulás? Ettől szörnyű férj vagyok?

Harry kinyújtotta a karját, és magához húzta Dracót.

– Szerintem ettől csak emberibb vagy. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű férj voltál.

Draco megrázkódott Harry karjában, de ez furcsán nevetésnek tűnt Harrynek, pedig semmi vicces nem volt a helyzetben.

– Nem vagyok ebben biztos. Veszekedtünk is.

– Nos, minden pár szokott veszekedni.

– Mi nem.

Annyira bátorító volt hallani, hogy Draco párnak hívta magukat, hogy Harry agya egy pillanatra szinte teljesen kiürült.

– Ó... nos, tudod, hét teljes évnyi veszekedést kell kihevernünk – viccelődött Harry. – És amúgy is voltak vitáink. A lóhere jut az eszembe.

Draco bólintott és úgy mozdult Harry karjában, hogy egy gyengéd csókot nyomhasson az ajkára.

– Az ujjakra adott puszik azt jelentették, köszönöm – suttogta lesütött szemmel, mintha zavarban lenne. – Nélküled sosem lett volna hozzá bátorságom, hogy elmondjam nekik. Tudom, hogy nem lett volna. Hagytam volna gennyedni a halálom napjáig. És tudod... inkább legyen olyan apám, aki azért utál, ami vagyok, mint egy olyan, aki azért szeret, ami nem.

– Ó, Daco! – Harry még közelebb húzta magához a férfit. – Biztos vagyok benne, hogy az apád szeret téged.

– Ha te tudsz olyasvalakit szeretni, aki elborzaszt téged. Úgy nézett rám, mintha... Merlinre! Mintha azt is jobban szeretné, ha újra lehánynám a cipőjét, mint hogy olyan szavakat köpjek neki, mint hogy „összeházasodtam egy félvérrel, és nem érzek megbánást."

– Nos, biztos vagyok benne, hogy hozzá fog szokni a gondolathoz.

Draco felnevetett, de a hangjában több szomorúság volt, mint vidámság.

– Tényleg? Én viszont abban vagyok rohadt biztos, hogy ignorálni fogja a múltamnak ezt a részét. Mivel szemlátomást nem zárt ki a kúriából. Habár ennek talán ahhoz a tényhez is köze van, hogy nem tudná megtenni. Ez hatalmat adna neki velem kapcsolatban, és ez az, amije már sosem lesz.

– Nos, csak mert nem zárhat ki a házból, nem jelenti azt, hogy meg kell hívnia vacsorára.

– Az anyám volt, már mondtam. – Draco úgy nézett ki, mintha erőlködne, hogy próbáljon mosolyogni. – Megint azt fogjuk játszani, hogy sosem figyelsz arra, amit mondok?

– Talán. Végtére is őrülten szerelmes vagyok beléd.

– Ez inkább azt feltételezné, hogy ettől csak jobban figyelsz rám, Harry gazdám.

Az utolsó két szótól Harry elmosolyodott.

– Néha azt jelenti, hogy egyáltalán nem tudok normálisan gondolkodni. Öm... akkor maradni akarsz vacsorára?

Draco sóhajtott.

– Nem igazán akarnám apám gorombaságát rád is rád kényszeríteni, de másrészről helytelennek tűnik visszautasítani az olajágat. És már amúgy is túlzásba vittem a „nem beszélek veletek" játékot.

– Hazamehetünk és megbeszélhetünk egy másik időpontot a vacsorára, miután visszatértünk Kanadából.

– Vissza kell oda mennünk?

– Igen, vissza kell. – Harry elfintorodott. – Megígértem, hogy részt veszünk a miniszter partiján.

– Ó! Rendben.

– Azt hittem, jobban fogsz lelkesedni azért, hogy az ő pozíciójában lévő emberekkel haverkodhatsz.

– Nos, lelkesedem is, de ha ehhez egy újabb transzatlanti zsupszkulcsot kell használnom? – Draco megborzongott. – Akkor nem hiszem, hogy képes leszek rá.

– Nekem mindegy – mondta Harry vigyorogva. – Akkor repülünk.

– Nem a La Manche-ról beszélünk, Harry. Átrepülni az Atlanti-óceánt legjobb esetben is őrült, legrosszabb esetben pedig halálos...

– Repülőgéppel, hülye – mondta Harry közel hajolva, hogy egy csókot dobjon Draco orrára.

Draco pislogva hátrahúzódott.

– Viccelsz!

– Nem én!

– Tudom, hogy mugli környezetben nőttél fel, de kizárt, hogy meggyőzz engem arról, hogy repülőgépeken bolyongtál a világban...

– Az Boeing – mondta Harry nevetve. – És nem, nem bolyongtam. De szerintem jó móka lesz.

– Móka. Móka, hogy ott lógunk a levegőben több ezer mérföld magasban mindenféle mágia nélkül, hogy fenn maradjunk. Mi a franc tart fent egy repülőt amúgy is? Nehéznek tűnnek.

– Valami köze van hozzá a szárnyak formájának, azt hiszem.

– Azt hiszi – mondta Draco a szemét forgatva.

– Utazhatunk első osztályon – mondta Harry megdörzsölgetve Draco karját. – Azt hallottam, királyi a kiszolgálás. Stewardessek lesik a kívánságaidat, annyi pezsgőt iszol, amennyit akarsz...

– Ó, mintha az annyira csábító lenne.

– Csatlakozhatunk a Mérföld Magas Klubhoz – mondta Harry igéző hangon. – Tetszeni fog. Neked való. Nagyon exkluzív fajta szervezet.

– Mérföld Magas Klub?

– Mmm, bevezetlek a titkos rítusaikba, mihelyst a gépen leszünk.

– Milyen titkos rítusokba?

Harry vigyorgott.

– Nem mondhatom el, nem igaz? Ha beszélhetnék, akkor nem lenne titkos. De tetszeni fog. Ígérem.

– De mi van, ha lezuhan a gép?

– Ez nem túl valószínű. Valójában sokkal veszélyesebb autóval utazni.

– Mintha azzal olyan sűrűn utaznék!

– Lekicsinyítem a Tűzvillámot és beleteszem a kabátzsebembe – ígérte Harry. – A veszély legkisebb jelére kiugrunk a gépből, és elszállunk együtt a naplementébe.

– Elment az eszed. Ez nem működhet... vagy igen?

– Persze, hogy működhet – mondta Harry pókerarccal, noha egyáltalán nem volt biztos a dologban. A gép nem fog lezuhanni, ez volt a lényeg. – Mondd, hogy jössz!

– Nos, egy kis ösztönzés nélkül nem... – Draco vigyora hirtelen sokkal pimaszabb lett. – Jól van, akkor igen. Veled repülök.

Harry oldalra billentette a fejét.

– Készülsz valamire. Miért gondoltad meg magad?

– Mmm, nos, az jutott eszembe, hogy ha továbbra is félvérekkel akarok elegyedni, akkor jobb, ha magamévá teszem a mugli kultúrát. – Draco az ég felé intett a halványodó fényre utalva, gondolta Harry. – Be kéne mennünk és felkészülnünk a vacsorára, azt hiszem.

– Azt hittem, varázslók vagyunk – cukkolta Harry. – Mi van a tisztítóbűbájokkal?

– Mindig is képes voltam meglátni az előnyeit egy jó régimódi mosásnak. Igazából háromszor mostam meg a fogam, mielőtt kijöttem megkeresni téged. Biztos vagyok benne, hogy az apám leheletfrissítő bűbája minden maradékát eltávolította a trutymónak, de akkor is jobban érzem magam egy jó kis súrolás után.

Harry felvonta a szemöldökét.

– Kölcsön vettél egy fogkefét?

Ez nem igazán vallott volna Dracóra.

– Transzformáltam egyet. Azt hittem, varázslók vagyunk.

– Azok is vagyunk. – Harry még egyszer utoljára megcsókolta, aztán komoly tekintettel a szemébe nézett. – Tényleg maradni akarsz vacsorára? Nem muszáj. Egy percet sem kell tovább itt maradnod, ha inkább hazamennél.

– Ó, maradni akarok – mondta Draco, és valami megcsillant a szemében. Harry csintalanságnak tippelte volna, kivéve hogy egyáltalán nem tűnt játékosnak.

Hirtelen gyanakvás öntötte el Harryt.

– Veszekedést akarsz provokálni az apáddal?

– Ez – mondta Draco határozottan – tőle függ.

* * *

– Tényleg nem tudom, hol lehet Lucius – mondta Narcissa a szoknyájával babrálva. Még mindig ugyanazt az ünnepi ruhát viselte, mint korábban, és most, hogy Harrynek alkalma adódott kicsit jobban szemügyre venni, rájött, hogy miért tűnt ismerősnek.

Erősen hasonlított arra, amit a jó boszorkány viselt az Óz a nagy varázslóban.

Narcissa, Wiltshire jóboszorkánya, gondolta Harry magában, próbálva nem elnevetni magát a hülyén hangzó címen. Narcissa Malfoy nem volt jó. Egyáltalán nem.

Másrészről viszont nem volt annyira szörnyű sem, mint Harry valaha gondolta. Ő legalább itt volt mindkettejükkel a dolgozószobában, próbálva szívélyesnek mutatkozni. Legalább hajlandó volt elnézni Draco viselkedését – a házasságát, és azt, hogy ignorálta a szülei leveleit. Egyértelműen szerette a fiát, és akarta őt az életében, bármi történjék is.

– Konyakot? – kérdezte Harryt, amikor egy manó körbejárt egy tálcával. Harry elvett egy poharat, és odasúgta Dracónak, hogy ő is vegyen.

Draco nagyrészt csendben volt, mióta ő és Harry visszatértek a kertből. A játékos flörtölése odakint mintha meg sem történt volna. Elvitte Harryt abba a lakrészbe, amit az apja előkészíttetett nekik – az anyja már szemlátomást megmutatta neki, hogy megmoshassa a fogát. Egyedül lezuhanyozott és olyan ruhákban jelent meg, amik elegánsabbá lettek bűbájolva, noha Harry meglátása szerint mugli módon voltak elegánsak, nem varázsló módon.

Harry csak megmosta az arcát és megfésülködött.

Ezután lementek a dolgozószobába, és Draco mély levegőt vett, mintha a legrosszabbra készülne. De csak az anyja várt rájuk.

Ezt látva észrevehetően megkönnyebbült, habár még mindig nem beszélt sokat.

– Tetszett önnek a kert, Mr Potter?

Harry elmotyogott pár udvariasságot, hogy milyen elbűvölő volt a kúria kertje. Ezután megint csend borult a szobára. Harry tényleg nem tudta, mit mondhatna még.

Narcissa végül sóhajtott egyet.

– Ha jól értem, ön is tudott arról, amit Draco megosztott velünk.

Ez megoldotta Draco nyelvét.

– Hónapokkal ezelőtt elmondtam Harrynek.

Narcissa bólintott, az ajka remegett, mintha a gondolata is fájdalmas volna, hogy Draco előbb beszél Harryvel, mint a saját szüleivel.

– Milyen... milyen kár, hogy sosem találkozhattunk a fiatalemberrel.

– A férjemmel, anyám.

– A f... férjeddel, igen. Hogyne.

– Nem akartál volna találkozni Nikkel – mondta Draco kegyetlenül, lehúzva a konyakja jó részét. – Ne légy nevetséges.

– Úgy tűnik, csak egyetlen érzelemre vagyok képes – felelte Narcissa minden szavában éllel. – Az nem számít, hogy annak ellenére, hogy most Mr Potterrel vagy kapcsolatban, én sosem szóltam egy rossz szót a vérvonaláról!

– Csak azért tartod a szád, mert ártatlannak gondolsz. De nem kellene. Mondtam, hogy mi okozta a kibaszott bűbáj feléledését. Konkrétan én!

– Ne gorombáskodj, drágám! Tudod, hogy ennél szebb beszédet várunk el tőled.

Nos, ez megmagyarázta Draco káromkodási szokását, gondolta Harry. Minden alkalommal, amikor azt mondta, „kibaszott", talán úgy érezte, hogy a szülei értékrendjeire köp vele.

– Mindenesetre szörnyen félreismersz – folytatta Narcissa. – Több vagyok egyetlen dolognál, Draco. Aranyvérű, igen, és büszke vagyok rá. De anya is vagyok. Bármiféle csalódást is éreztem az élettársaddal kapcsolatban, akkor is találkozni akartam volna azzal az emberrel, aki elrabolta a fiam szívét.

– Hogy leköphesd?

Narcissa halkan kuncogott.

– Annál jobb modorom van.

Draco bólintott; a mozdulat szinte már ádáz volt.

– Ó, igen. Minden durvaság ragyogóbb modorral lenne álcázva, mint a ruhád. Te és apa mesterek vagytok ebben.

– Idővel még apád is belenyugszik majd a házasságodba – mondta Narcissa gyengéden. – Draco... többet jelentesz nekünk, mint az aranyvérűség társadalmát uraló szabályok. Mégis, a viselkedésed egyértelműen azt mutatja, hogy nem hiszed ezt el, és azt hiszem, ez a legfájdalmasabb ebben az egész helyzetben.

– Nem hinném, hogy apám egyetértene...

– Nem is – felelte Narcissa változatlanul gyengéden. – Számára az a legfájdalmasabb, hogy milyen szörnyen cserbenhagyott téged, Draco. Nem is meglepő, hogy egy félvérhez kezdtél vonzódni. Így szakítottál azzal a döntéssel, ami a Malfoyokat erre az ösvényre vezette.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Végül elismered, hogy hiba volt halálfalóvá válni?

– Ó, kedvesem... – Narcissa megrázta a fejét, de nem azért, hogy megtagadja a kijelentést. – A végén mindegyik ostoba belátta, hogy szörnyű és esztelen hiba volt. Semmi máshoz nem vezetett, csak szívfájdalomhoz és gyalázathoz, és a fájdalmas lecke, amit pusztán a vagyon nem tehet soha jóvá a kilátások és a jó hírnév elvesztéséért. Az, hogy az általunk létrehozott örökség ellen lázadsz, hogy ilyen drámai módon mutatod, hogy megtagadod azokat az értékeket, amik katasztrófához vezettek és apádat börtönbe juttatták... teljesen normális, hát nem látod?

– Nem ezért házasodtam össze Nikolai-jal – felelte Draco elfordulva. – Szerettem őt.

– De miét szerettél bele, hmm?

– Ó, miért esik bárki szerelembe? Megértett engem. Tudta, mire van szükségem.

Hogy domináljanak rajtad – gondolta Harry. Erre vágyakozott Draco, amikor még az emlékei nem tértek vissza, és csak az ösztönei voltak neki. De Draco ezt nem akarta Harrytől, már nem.

– Biztos vagyok benne, hogy így volt – mondta Narcissa halkan. – És akár hiszed, akár nem, Draco, tényleg azt kívánom, bár lett volna esélyem találkozni vele. Nikolai Preobrazhensky a vejem volt, az egyetlen, akim valaha is lesz, most, hogy a kötés, amit a Res mea es létrehozott, kiszorított minden esélyt egy újabb házasságra. Akármi más is volt még a férjed, ő családtag volt. És tudnod kellene, milyen fontos nekem a család.

Draco ekkor elfordította a fejét.

– Esetleg magatokra hagyhatnálak, hogy te és anyád beszélgethessetek – mondta Harry letéve az üres poharát egy díszes, kerek asztalkára. – Nem úgy tűnik, hogy befejeztétek a megbeszélést.

– Csak ha Draco akarja – felelte Narcissa, miközben egy manó megjelent, és eltüntette a poharat. – Most már maga áll a legközelebb ahhoz, hogy a vejem legyen, akim valaha is lehet, Mr Potter. El kell ismernem, korábban sosem gondoltam önre ilyen értelemben, de a mai nap eseményei kevés lehetőséget hagynak. Így aztán Draco kedvéért örömmel kezelem önt családtagként.

Tényleg nem viselkedett így korábban, ezért Harry csak arra tudott gondolni, hogy az asszony próbálja bebizonyítani, nem olyan rossz anya, mint amilyennek Draco nyilvánvalóan gondolta... és hogy bízhatott volna benne annyira, hogy elhozza Nikolai-t a kúriába.

– Végtére is Draco valóban rendkívüli módon kedveli magát – tette hozzá Narcissa lelkesen. – Nagy szeretettel beszél önről.

– Anyám! – kiáltott fel Draco a szemeit forgatva.

Az asszony kecsesen a fia felé fordult.

– Nos, akkor is így van, drágám.

– Nincs szükségem rá, hogy menedzseld a magánéletem. Soha nem is volt.

– Még veszélyes is lehet – mondta Harry szigorúan, habár belül titokban boldog volt, hogy azt hallotta, Draco szemlátomást kedveli őt. Néha ő is így gondolta, de akár félre is érthetett dolgokat. Vágyakozás, és egyebek... – A legutóbbi alkalommal, amikor megpróbált közbeavatkozni, Draco fuldokolva végezte.

Narcissa elsápadt.

– Mindkettejüktől bocsánatot kérek. De természetesen nem irányítani próbáltam, hogy mit tegyen a fiammal, Mr Potter. Csak megfigyelést tettem.

– Ó, és azt akartam megkérdezni, hogy ön valami jóstehetség-e – folytatta Narcissa egy pillanat múlva. Már láthatóan túltette magát a baklövésén; a mosolya úgy ragyogott, mint a ruhája. – Honnan tudta, hogy Lucius ennyi kristályt fog tönkretenni?

– Én... én nem – mondta Harry nagyot nyelve. Tudta, nem kellene zavarban lennie, amiért beismeri a hibáit. Ha Dracónak meg volt hozzá a bátorsága, akkor neki is kellene.

– Akkor csak egy váratlan karácsonyi ajándék?

– Ezért mondtad, hogy mondjak köszönetet Harrynek? – kérdezte Draco egyértelműen tanácstalanul. – Nem értettem, miért mondtad az előbb.

– A te Mr Pottered a legcsodálatosabb kristálykészletet küldte nekem, amit valaha láttam – magyarázta Narcissa.

– Te vettél a szüleimnek karácsonyi ajándékot? Még én sem vettem nekik!

– Nem karácsonyi ajándéknak szántam – motyogta Harry. Meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt újra Narcissa szemébe tudott nézni, hogy folytassa. – Én... én megpróbáltam pótolni azt a kristályt, amit Draco tönkretett pár évvel ezelőtt. Öm... amikor mérges volt, mert nem tanúskodtam mellette. Megtehettem volna érte, úgyhogy arra jutottam, az én hibám, hogy kristályokkal kezdett dobálózni és igazán szerettem volna kimutatni a sajnálatomat.

– Ó, kedvesem! – Narcissa a szíve fölé tette a kezét, a tenyerét enyhén rebegtetve. – Ez nagyon figyelmes öntől, Mr Potter! El kell ismernem, úgy éreztem, többel tartozik nekünk, elnézve, hogy segítséget nyújtottam önnek a háború végén, de azóta elég sokat tett Dracóért, úgyhogy a régi dolgok már aligha számítanak. Akkor is, értékelem a gesztusát, noha szükségtelen volt.

– Szó szerint szükségtelen, Potter – mondta Draco. – Nem varázsolhattam, de a manók igen. Meg tudnak javítani dolgokat, még ha a mágiahasználat ritkán is jut az eszedbe. Egy árva kelyhet sem veszítettünk el.

– Akkor is kedves gesztus volt. – Narcissa megint megvillantotta ragyogó mosolyát. Egy pillanatra szinte ridegnek tűnt, és Harrynek az a különös érzése támadt, hogy az asszony helytelenítette a fia csípős modorát. Aztán egy pillanat múlva a mosolya már tisztán csak barátságos volt. – Remek ízlése van, Mr Potter.

– Biztos vagyok benne, hogy nem...

– A Tyrone kristály egyértelműen a legszebb egész Európában, de nem olyan széles körben ismert. Csak egy igazi szakértő tudná...

– Baglyot küldtem Sipornak – bökte ki Harry. – Hogy... öm, válassza ki azt a fajta kristályt, amit ön a legvalószínűbb, hogy értékelne. Ő mindig is szeretett lopakodni és kémkedni, és boldoggá teszi, ha tehet értem valamit.

– Sipor? – Narcissa homloka enyhén ráncba szaladt. – Á, Sipor. Nem is gondoltam rá már... egek. Hosszú évek óta. – A szeme összeszűkült. – Sosem álmodnék arról, hogy megmondjam önnek, mit tegyen Dracóval, de ez nem az a hatáskör. Nem csinálunk ilyet, hogy manókat küldünk kémkedni a családtagjainkhoz, Mr Potter.

Már Harry nyelve hegyén volt, hogy visszaszóljon, ő nem a családja tagja... de aztán visszaemlékezett, mit mondott az asszony az előbb és rájött, hogy már az. Valamelyest.
Végtére is szerette Dracót, és összeházasodna vele, ha tudna, és ez egyértelműen azt jelenti, hogy Narcissa beletartozik a „család" definíciójába. Draco igazából az élettársa volt, még ha az, ami azzá tette, nem egy hagyományos kötési bűbáj volt is.

És egy élettárs csak egy centire volt a házastárstól, a szokás és jog szempontjából. Élettárssal élni olyan, mint a próbaházasság...

– Nem teszek ilyet többet – mondta Harry sóhajtva. – Úgy értem, olyat, hogy megkérem Siport, tudjon meg dolgokat önről. És... azt hiszem, akár hívhatna Harrynek.

– Nagy örömömre szolgálna – mondta az asszony ünnepélyesen, és előrenyújtotta a kezét, tenyérrel a padlót borító díszes szőnyeg felé fordítva, elegánsan összezárt ujjakkal.

Harry nem tudott rájönni, mit akar ezzel, és már készült, hogy megrázza a kezét, de egy gyors intés Dracótól, aki pár méterrel az anyja mögött állt, megadta neki az eligazítást, amire szüksége volt.

Közelebb lépve Harry finoman megemelte az asszony kezét és megcsókolta.

– Mostantól hívjon Narcissának – mondta az asszony, amikor Harry visszalépett. – Habár persze az ön belátására bízom, Harry.

Dallamos melódia szólalt meg, ami úgy hangzott, mintha egy tündér táncolt volna gitárhúrokon.

Narcissa megindult a dolgozószoba ajtaja felé.

– Nem várjuk meg apát? – kérdezte Draco és sietett, hogy utolérje.

Narcissa aprót rántott a vállán.

– Komolyan nem tudom, hogy csatlakozik-e hozzánk. Amikor felmentem az emeletre, hogy elmondjam neki, meghívtalak titeket, még mindig nagyon mérges volt. De adj neki időt, Draco! Nem maradhat örökké mérges.

– Ő ugyanaz az ember, aki évekig szidott engem, amiért nem tudtam rávenni Harry Pottert, hogy fogjon kezet velem az első nap a vonaton.

Narcissa megtorpant.

– De ez azért volt, mert szeret téged, Draco. Hát még mindig nem érted? Az élete minden egyes napja félelemben telt, hogy Harry Potter esetleg tudomást szerez a Res mea esről, és kénytelen lesz igényt tartani rád, vagy hagy majd meghalni. Ha össze tudtatok volna barátkozni az iskolában, akkor legalább az apád biztos lehetett volna abban, hogy Harry nem fog kegyetlenkedni veled.

– Harry még a legádázabb ellenségével sem kegyetlenkedne, anyám.

– Felteszem, valóban nem, de ezt akkor még nem tudhattuk. Próbáld megérteni, Draco! Ami apád részéről lenézésnek és megvetésnek tűnt, az gyakran aggodalom volt. A bűbáj nem engedte Luciusnak vagy nekem, hogy elmondjuk neked, milyen veszély fenyeget téged, vagy másokon keresztül fedjünk fel információkat, de mindvégig tudtuk, hogy egy nap a Res mea esáldozatául eshetsz. Szerinted hogyan kellett volna apádnak viselkednie, amikor a kapcsolatod Harryvel minden évvel egyre jobban elmérgesedett? Magunkon kívül voltunk az aggodalomtól, és nem mintha ki tudtuk volna verni a fejünkből a dolgot. Úgy nem, hogy állandóan azt szajkóztad, Harry Potter így, Harry Potter úgy.

– Soha nem tudtam apa kedvében járni – mondta Draco keserűen. – Nem tudsz meggyőzni, hogy a lenézés és megvetés pusztán csak aggódás volt.

– Azt mondtam, gyakran, nem azt, hogy mindig – emlékeztette a fiát Narcissa halkan. – De tévedsz abban, hogy sosem tudtál a kedvére tenni, Draco. Neki nem kenyere a dicsérő szó, valóban, de nagyon örült annak, hogy míg ő az Azkabanban volt, te tovább léptél az életedben ahelyett, hogy beletemetkeztél volna a gondolatokba, hogy mi mindent vesztettél el. Ez erőfeszítésbe került. És az, hogy most is megállod a helyed, szintén. Lucius szerette volna, ha visszakozol, de azt, hogy nem tetted meg, valahol tisztelni fogja. És... – Az asszony Harry felé vetett egy pillantást, miközben az ajkát összeszorította bizonytalanságában, de végül úgy döntött, mégiscsak beszél. – Az apád nagyon büszke arra, ahogy a jelenlegi helyzetet kezeled, Draco. Ő nem tudott volna belenyugodni abba, hogy egy ellensége birtokolja őt. Azt mondta nekem, vérbeli mardekáros vagy, amiért képes vagy elengedni a haragot az egyszerű gyakorlatiasság kedvéért.

– Nem erről van szó – mondta Draco a száját húzva. – Azt hiszem, inkább arról, hogy Harry sosem volt igazán az ellenségem, még ha én egyértelműen az övé is voltam.

– Ez már mind a múlt – motyogta Harry, mert nem tetszett neki, ahogy Draco kezei ökölbe szorulnak.

– Ez pedig megint a vacsorára hívó csengő – mondta Narcissa, amikor a halk melódia megtöltötte a szobát. – Mehetünk?

* * *

Már kétféle előételen voltak túl, és hozzákezdtek a leveshez, amikor Mr Malfoy megjelent.

Minden lépésében és mozdulatában magabiztossággal masírozott be, arca jeges udvariasság maszkjába fagyott, kezében pedig pálcát tartott.

De csak annyit tett vele, hogy kiszórt egy bűbájt, amivel kihúzta a székét.

Hatásvadász, aranyvérű seggfej, gondolta Harry.

– Draco, Mr Potter! – mondta Malfoy teljesen monoton hangon, ami csak enyhén volt melegebb tónusú, amikor a feleségét szólította meg. – Narcissa, drágám!

– Ülj le, kérlek, Lucius!

A férfi félreseperte a talárját az útból, miközben helyet foglalt, és kritikus pillantást vetett a fiára.

– Ez egy karácsonyi vacsora, Draco, nem tengerparti piknik. Sehogy nem tudtál volna tisztességesen felöltözni?

– Csak óvatosan, apám! – felelte Draco, nyugodtan letéve a kanalát. – Ez veszélyesen közel járt ahhoz, hogy megmondd Harrynek, mit tegyen velem. Nem tudhatod, hogy Harry arra kért-e, az ő ízlésének megfelelően öltözzem, ne a tiédnek.

– Arra utalsz, hogy nem érdemled meg, hogy megfojtsanak azért, amit tettél?

Harry összerezzent, mert ezt elég kegyetlen dolognak érezte egy apától.

Draco az apja szemébe nézett; a sajátja ezüstösen ragyogott a gyertyafényben.

– Mármint hogy összeházasodtam életem szerelmével, erre gondolsz?

– Egy félvérrel – mondta Lucius gúnyosan.

Draco felnevetett; hangja élesen hasított a levegőbe.

– Hát ezt vicces egy olyasvalakitől hallani, aki mindannyiunk életét, vagyonát és jó hírét egy félvérnek kötelezte el.

– Biztosítalak, hogy ezt a tudást jól titkolta egészen a végsőkig...

Draco felvonta egyik szemöldökét.

– Á! Nos, örömmel hallom, hogy beismered, apám.

Harry pislogott, nem tetszett neki, ahogy ez hangzott.

– Arra tanítottál, hogy a vérvonalbeli különbségek annyira drámaiak és nyilvánvalóak, hogy a félvérek és a mugliszületésűek kizárt, hogy el tudják titkolni a szennyezett örökségüket. Jó érzés tudni, hogy jobb belátásra tértél.

– Jobb belátásra tértem?

– Nos, igen – felelte Draco megtévesztően ártatlan hangon. – Ha most ahhoz ragaszkodsz, hogy a Sötét Nagyúr képes volt annyi ideig elrejteni az igazi származását, akkor ez azt jelenti, hogy nincs sok különbség a vérvonalak között, nem igaz? Végtére is, ha a félvérek annyira meggyőzően alsóbbrendűek, nem nyilvánult volna ez meg minden egyes bűbájában?

– A Sötét Nagyúr rendkívüli módon hatalmas volt – morogta Lucius. – Rendhagyó módon.

– És felteszem, Nikolai is – mondta Draco, ezúttal gúnyos hangon. – Talán annyira hatalmas volt, hogy sosem jöttem volna rá a vérvonalára, csak a házasságunk után. Ez felmentene a szörnyű bűnöm alól?

Egy pillanatig Lucius szinte elveszettnek tűnt.

– Ez volt a helyzet?

– Egyáltalán nem. Már az első randink előtt tudtam róla.

– És mégis összeházasodtál vele.

– Nem volt okom rá, hogy ne tegyem. – Draco vállat vont, az apró mozdulat kiapadhatatlan forrása volt az apja nézetei lesajnálásának. – Mivel muszáj volt elmondania, hogy tudjam, nem aranyvérű. Egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Akkorra már tudhattam volna, ha már nem jöttem volna rá hamarabb, hogy kibaszottul tévedtél egész életemben. Habár azt mondom, látni téged az Azkabanban rohadni elég egyértelmű jele volt annak, hogy sosem tanítottál nekem semmi értékelhetőt.

– Draco! – kiáltott föl Narcissa – Kérlek! Már kibeszélted magadat, és most karácsonyi vacsora van, ráadásul vendégünk is van...

– Mintha azt mondtad volna, családtag – mondta Draco, gúnyos hangját ezúttal az asszony ellen fordítva. – Nem annak nevezted Harryt, anyám? Aki a legközelebb áll ahhoz, hogy a vejed legyen?

– Ettől még nem lesz kevésbé vendég...

Harry észrevette, hogy Mr Malfoy a szájához emeli a szalvétát, de csak egy pillanatig tartotta ott, és amikor leengedte, az arckifejezése tökéletesen összeszedett volt. Harry akaratlanul is arra gondolt, hogy egy grimaszt rejtett el... talán undort, miközben elképzelte Harryt a vejeként.

Ez Draco figyelmét sem kerülte el. Szinte állatiasan bámult az apjára.

– Ó, zavar téged a gondolat, apám? Föl nem foghatom, miért, amikor maga Harry is egy a rendhagyó dolgok közül, amik úgy tűnik, elég gyakran előbukkannak. Nem kételkedsz a mágiájában, ugye? Amiről az jut az eszembe, és már meg is akartam korábban kérdezni, hogy régen tényleg kételkedtél abban, hogy Piton professzor képes pálcát kezelni? Ne, hadd találjam ki... ő is egy újabb rendhagyó dolog volt.

Malfoy visszanyerte az önuralmát, felemelte a szalvétát, hogy ezúttal alaposan megtörölje a száját, noha még nem is evett semmit.

– Ez nem mágikus tehetség kérdése – felelte nyugodtan. Draco gúnyosan elfintorodott, nyilván másképp hallotta egész életében. Malfoy figyelmen kívül hagyta, és folytatta. – Ez kultúra kérdése. Mr Potter sosem fogja úgy látni a világot, ahogy te látod, és akárhogy is próbálja, a viselkedése mindig is kívülállónak fogja őt mutatni a mi életmódunkhoz képest. Perselusnak, ahogy valószínűleg emlékszel, volt egy olyan szokása, hogy nyilvánosan köpködött, ha elég mérges volt. Kell még többet mondanom?

– Ó, igen, a viselkedése! – Draco Harryre villantott egy mosolyt. – Nézz csak rá! Még ahhoz sem ért, hogy rendesen felöltözzön egy vacsorához. De végül is, azt hiszem, hogy ezt is elhanyagoltam. Én, egy aranyvérű. Milyen érdekes.

– Ne légy nevetséges! – korholta Lucius. – És ne mondd nekem, hogy nem vetted észre a kulturális különbségeket magad és a... a...

– Férjem. Milyen ironikus, nem, hogy mindig, amikor leültettél a kék szobában, és próbáltál rábeszélni, hogy házasodjak meg, már rég házas voltam? Duplán ironikus, hogy a házi boldogság nem az a védelem volt, amit elképzeltél. Itt vagyok, ugyanúgy rabszolgaságra ítélve. Milyen érzés a te büszke, aranyvérű fiadat ilyen lealacsonyodva látni? Rosszabb vagyok, mint egy házimanó... Diego legalább nassolhat valamit, ha megkívánja. Nekem ehhez is minden alkalommal Harry engedélyét kell kérnem.

– Biztonságban lennél ez elől, ha még mindig házas lennél...

A csillanás Draco szemében elárulta Harrynek, hogy Lucius bekapott valami csalit.

– Igen, ezt hiszem, valóban. – Draco elmosolyodott, szinte minden fogát kivillantva. – Szóval akkor szívesebben látnál az általam szeretett férfi házastársaként vagy inkább Harry Potter alávetett rabszolgájaként?

Lucius sosem válaszolta meg a kérdést. Talán nem is tudta volna. Egyetlen apa sem mondhatta, hogy azt kívánja, bár rabszolga lenne a fia, de Malfoy szemlátomást nem tudta rávenni magát, hogy kimondja, inkább látná Dracót egy félvér házastársaként.

– Háromszorosan is ironikus, ha azt nézzük, hogy Harry maga is félvér – elmélkedett Draco, és kinyújtotta a kezét, hogy összefűzze az ujjait Harryével. Kezeiket az asztalra fektette, ahol az apja jól láthatta. – És amint anya rámutatott, szinte már a házastársa vagyok. Tudod ugye, hogy minden olyasmit csinálunk, amit egy házaspár is szokott? Intim dolgokat? Szóval úgy értem, hogy konkrétan...

– Igen, tudom, hogy érted. Nem szükséges részletezned – csattant fel Malfoy.

– Úgyhogy ez az egész felhajtás Nikolai félvérsége körül elég nagy ostobaságnak tűnik – vágott vissza Draco. – Mostanra nem elég nyilvánvaló, hogy az a végzetem, hogy egy félvérrel legyek?

Ekkor valami történt Malfoyjal. Harry nem tudta eldönteni, mi: csak annyit látott, hogy a férfi kissé összerezzen a székében, szeme Harry felé villan, mintha... valami felismerés derengene föl benne. Egy hosszú pillanatig csak egyenesen Harryre meredt.

Azután elszakította a tekintetét, és halkan beszélni kezdett a fiához. Nem is halkan... a hangja valósággal leigázottnak tűnt, és hiányzott belőle a harag, ami azelőtt áthatotta.

– Még azóta sem válaszoltál arra, hogy észrevettél-e a kulturális különbségeket saját magad és a... – Lucius nyelt egyet. – Férjed között.

Draco szemlátomást készen állt arra, hogy visszavágjon valami csípős válasszal, mindegy milyen megenyhült is az apja hangszíne, de ez az utolsó pár szó megállította.

– Természetesen voltak különbségek – felelte egy kis szünet után, és az ő hangja is szelídebb lett. – A mágikus szokásai eltértek az enyémektől, de ennek inkább ahhoz volt köze, hogy félig orosz volt, nem ahhoz, hogy félvér.

Lucius bólintott, de Harry számára kicsit zavartnak tűnt. Mintha... még mindig a pár pillanattal korábbi felfedezésén gondolkodna, akármi is volt az.

– Meg kell beszélnünk pár egyéb dolgot is – mondta végül.

– Ó, milyen kár! – mondta Draco cinikus éllel. – Pedig hozzátett a karácsony öröméhez, hogy itt ülhetek és az elhunyt férjem sértegetését hallgathatom. De hát ez a karácsony célja, nemde...?

– Bocsánatot kérek – mondta Malfoy mereven. A szavai úgy meglepték Harryt, hogy majdnem fellökte a vizespoharát. Érezte, hogy Draco szorítása erősebb a kezén, amit még mindig fogott a férfi.

– A halottak nyugodjanak békében – tette hozzá Malfoy alig hallhatóan. – Megértem, hogy szeretted őt, Draco. Azt fel nem foghatom, miért, de azt tudom, hogy szeretted, és azt is, hogy már semmi értelme ezen vitázni. Beszéljünk valami másról.

Ez, gondolta Harry, talán a legintelligensebb dolog volt, amit Malfoy az este alatt mondott.

– Akkor miről társalogjunk, az időjárásról?

Narcissa összerezzent egy kicsit Draco kérdésére.

– Szerintem az egészségedről – felelte Malfoy a fiára nézve. – Biztos vagy benne, hogy most már jól vagy?

Draco nem tett úgy, mintha félreértené.

– Igen. Diego igen hozzáértő, apám. De azt hiszem, a későbbiekben kerülném a pezsgőt. Pillanatnyilag rágondolnom is szörnyű.

– Szóltam a konyhai manóknak, hogy a pezsgőt hagyják a pincében – mondta Narcissa. – A konyak nem okozott émelygést, ugye?

– Nem, azt csak a beszélgetés.

Malfoy nem reagált a megjegyzésre.

– Azt is szeretném tudni, hogy valóban biztonságos-e aktív manómágia közelébe kerülnöd. Ez még sosem lett megnyugtatóan tisztázva számomra. Eddig csak annyit tudtunk meg, hogy játszhatsz manómágiával bűbájolt Snooker asztalon, ma pedig nem volt allergiás reakciód Diego varázslatától... – Malfoy hirtelen ijedtnek tűnt. – Erre már azelőtt gondolnom kellett volna, hogy arra utasítottam, szórjon ki rád bűbájokat...

– Nem, én mondtam magának, hogy ez rendben van – mondta Harry.

– Sosem voltam allergiás. – Draco sóhajtott, és a haja meglebbent, miközben megrázta a fejét. – Ma mondtam neked, hogy Nikolai és én mindketten hallhatatlanok voltunk. Azt akartuk megtudni, hogy pusztán a varázslómágia, tökéletesen tisztán tartva, képes-e... – Draco kissé megingott, és gyorsabban kezdte szedni a levegőt. – Tudod, azt hiszem, jobb, ha nem mondok többet. Figyelmeztető jeleket kapok a Megszeghetetlen Eskütől, amit akkor tettem le, amikor elfogadtam a munkát.

– Ó, drágám! – kiáltott fel Narcissa, és gyakorlatilag odaszökkent Draco mellé. Kezét Draco homlokára simította. – Kérlek, ne is mondj többet!

– Ne aggódj, nem fogok – felelte Draco szárazon. – Azzal nincs problémám, ha Harryvel beszélek erről, ami alapján azon kezdtem gondolkodni, hogy talán nem tettem le rendesen az esküt, de azt hiszem, most már megvan a válasz.

– Ide hívjam Diegót? – kérdezte Malfoy előre hajolva, és a tekintete Harry felé villant. – Természetesen az ön engedélyével.

– Ne, ne... Rendben leszek. – Draco megrázta a fejét, mintha azért tette volna, hogy kitisztuljon. Aztán ingerült pillantást vetett az anyjára. – Visszaülhetsz a székedre.

Az asszony úgy tűnt, több mindent megértett, mint Harry korábban gondolta, mert amikor újból megszólalt, nem említette Draco átmeneti gyengeségét.

– Hallhatatlan, nahát! Eddig még nem foglalkoztam velük, de ez csodálatos, drágám! A Minisztériumban való munka csak erősítheti a társadalmi pozíciódat, figyelembe véve, hogy...

Nem mondott többet, talán mert nem akarta kritizálni a férje döntéseit. Nos, legalábbis őelőtte nem. De korábban már persze megtette.

– A mi pozíciónkat nem fogja erősíteni – mondta Draco fintorogva. – A hallhatatlanok nem szerepelnek a rendes névsorban, és még ha szerepelnének is, az én nevemet akkor is kihagyták volna. Szabályellenes volt, hogy Nikolai felvett dolgozni. Senki sem fogja a minisztériumban elismerni, hogy ott dolgoztam.

– Nos, nem mintha valaha is szükséged lenne munkára – mondta Lucius nyersen.

– Túlságosan igaz, apám. Milyen szerencse, hogy rabszolga lettem. Talán meglepőnek találod, de én a legkevésbé sem bánom.

– Igazából nem találom sokkolónak, Draco – morogta Lucius. – Végtére is vele vagy.

Draco az ajkaihoz emelte Harry kezét, és megcsókolta, habár máshogy, mint a kertben; most nem érzéki módon csinálta. Aztán elengedte, és megint megfogta a kanalat.

– Harry kivételesen jó gazda, igen.

– Felteszem, rosszabbul is járhattál volna. – Lucius vontatottan beszélt, kelletlennek tűnt. – Habár remélem, a jövőben Mr Potter emlékezni fog arra, hogy több pohár pezsgő elfogyasztása után zsupszkulccsal utazni felettébb meggondolatlan.

Draco szeme megint megvillant.

– Ó, erről eszembe jut a nagyszerű hírünk, apám. Amikor Harry és én visszatérünk Quebecbe, nem lesz szükség zsupszkulcsra. Mugli módon fogunk repülni!

– Ne! – nyögte Narcissa. – Ó, egyetlen drágám, kérlek, mondd, hogy nem! Ez rémisztő, egyszerűen rémisztő!

– Jó kaland lesz.

– Ha nem halsz bele – mennydörögte Lucius. – Hogy mersz itt ülni és mosolyogni, mintha valami butító bájitalt ittál volna, és azt mondani nekünk, hogy az életedet mugli masinákra bízod?

– Sajnálom, azt hittem, te vagy az a férfi, aki minden évben kivitt a King's Crossra, hogy felszálljak egy gőzvonatra.

– Az Expresszt megbűvölték, hogy ne tudjon kisiklani – vetette ellen Malfoy. – Draco, gondolkodj ésszerűen! Ha egy zsupszkulcs gondolatát sem tudod elviselni, akkor egyszerűen maradj Nagy-Britanniában.

– És hagyjam ki a kanadai mágiaügyi miniszter partiját? Meghívott minket a házába, apám.

– Ő csak negyedvér.

Draco felnevetett.

– Hogy gondolhatod, hogy ez engem érdekel?

– De repülőgép, drágám! – mondta Narcisa remegő ajkakkal. – Olyan szörnyű dolgokat hallani.

– Nem lesznek megfelelő irataid – mondta Lucius. – Utazási okmányok, bármit is használnak a muglik. A muglik nem fognak felengedni a halálcsapdájukra.

– Van diplomata útlevelem – vonta meg Harry a vállát. – Minden auror kap egyet, arra az esetre, ha a mugli hatóságok őrizetbe vennék külföldön. Végső esetben az emlékezettörlő bűbáj is szóba jöhet.

– Ez nem jelenti azt, hogy szerezni tud egyet Dracónak is...

– Ön szerint ki gondoskodik a beszerzésekről? – Harry magára mutatott. – Az aurorparancsnok. Mágiával meglehetősen egyszerű eljárás. Néhány bűbáj, és az új útlevél még a mugli adatbázisban is megjelenik.

– Adat... – Malfoy legyintett a kezével, mintha azt közölné, hogy nem érdekli. – Magának nem szabadna olyan varázslóknak átadnia ezeket, akik nem aurorok, lefogadom. Nem kellene jobban aggódnia a munkájáért?

– Igazából fel vagyok hatalmazva rá, hogy kiállítsak ilyeneket, ha úgy ítélem, hogy a helyzet igényli. Például, ha szemtanúkat kell hazahoznom külföldről. A mugli közlekedésre nincs gyakran szükség, de mivel előfordulhat, a szabályok engedélyezik, hogy nem minisztériumi dolgozóknak is kiállítsak útlevelet.

– És ezúttal milyen módon igényli ezt a helyzet? – kérdezte Malfoy hűvösen. – Úgy vélem, a miniszter nem nézné jó szemmel, ha Harry Potter kihasználná az aurorparancsnoki hatalmát.

Harry nem szándékozott veszteni a vitában Luciusszal szemben.

– Én pedig úgy vélem, valóban meg kellene beszélnem vele, de amint elmondanám neki, hogy nem szerettem volna diplomáciai botrányt okozni, mert megszegtem az ígéretemet, hogy részt veszek Madame LaSalle partiján, megértené.

– Mr Potter, kérem! – Malfoy elnémult, és a frusztrációtól ráncba szaladt a homloka. – Felteszem, több bajt okoznék, mint hasznot, ha megpróbálnám befolyásolni – morogta végül.

– Ó, nem ezt tette eddig? – vonta fel Harry az egyik szemöldökét.

– Én konkrétan a minisztériumi osztályvezetőként mutatott viselkedéséről beszéltem – vágott vissza Lucius. – Semmit nem mondtam a fiammal kapcsolatos viselkedéséről. Ő az öné, hogy azt tegyen vele, amit kíván. Erről sosem fogok vitatkozni, Mr Potter. Annál több eszem van.

– Helyes – mondta Harry élesen.

Hogy erre Lucius mit felelt volna, Harry már sosem tudta meg, mert két házimanó lépett be, és egy csettintéssel eltüntették a levesestálat. Amint ezzel megvoltak, egyikük megidézett egy serpenyőt, és elkezdte magát verni vele, közben folyamatosan jajveszékelve.

– Ó, Lucius gazdám, Gizzy annyira sajnálja! Gizzy nem tudta, hogy Lucius gazda is az asztalhoz ült! Lucius gazda egész idő alatt itt ült a levese nélkül! Gizzy megmelegíti a levest! Nem, Gizzy frisset főz! Nem, Gizzy először friss előételt készít! Nem, Gizzy...

– Csak hozz mind a négyünknek a következő fogásokból, Gizzy! – mondta Narcissa nyugodtan. – És ne rongáld az edényt, ha kérhetem!

Harry eltátotta a száját, de mihelyst elment a manó, Narcissa feléje fordult, és elmosolyodott.

– Komolyan, Harry, ez a legcélravezetőbb módja az önbüntetés megállításának. A manóink jobban vigyáznak a tulajdonunk épségére, mint saját magukra.

– Kár a gőzért, Narcissa, Ez is egy újabb kulturális különbség. A mugliszületésűek és a muglik által neveltek sosem fogják teljesen megérteni, hogyan kell kezelni a házimanókat – mondta Lucius gúnyosan.

– Talán nem, de Hermione Granger beszél manónyelven – mondta Draco, hátradőlve a székén. – És te, apám?

Malfoy elvörösödött.

– A manók a szolgáink; nekik kell megtanulniuk a mi nyelvünket. Minden más megközelítés színtiszta ostobaság.

– A kacsa – szólalt meg Narcissa megkönnyebbülve, amint két újabb manó belépett, hatalmas tálcát lebegtetve maguk mögött. – Talán igaza volt az előbb Dracónak, és inkább csak az időjárásról kellene beszélgetnünk.

Malfoy grimaszolt egyet, de az étkezés további részében tartotta magát a felesége javaslatához.

* * *

Mire a karácsonyi vacsora végére értek, Harry úgy tele ette magát, hogy kis híján rosszul lett. A csodás lakoma egy dolog volt, de ki a nyavalyának kell három különböző desszert, közöttük egy kis sörbettel, hogy lehűtse a nyelvüket? Halál nevetséges volt, és a végére Harry már mindenből, amit a manók felszolgáltak, csak csipegetett.

– Köszönöm, anyám – mondta Draco, amikor úgy tűnt, a kulináris kínzás végre véget ért. – Ez évben kitettél magadért. Nem emlékszem olyan karácsonyi menüre, ami vetekedhetne ezzel.

Halvány pír költözött Narcissa sápadt arcára.

– Talán túlzásba is estem. Ma estére csak egy egyszerű menü volt tervben, de amikor azt mondtad, hogy velünk vacsorázol, Draco? Annyira boldog voltam, hogy minden egyes kedvencedet fel akartam szolgálni.

Harry kis híján elmosolyodott. Narcissának meg voltak a maga hibái, de igazán odaadó anya volt, olyan, amilyenre Harry mindig is vágyott. Még ha nem is ővele szemben volt odaadó, akkor is szerette nézni, ahogy az asszony így viselkedett. És persze mindent szeretett, ami Dracót boldoggá teheti.

– Sejtettem – mormogta Draco. – Nos, még egyszer köszönöm. Harry... kezd későre járni. Esetleg visszatérhetnénk Londonba...

– Előkészíttettem önöknek egy lakosztályt – mondta Lucius Harrynek. – Természetesen teljes mértékben a maga döntése, de ha Draco nem érzi elég jól magát a hoppanáláshoz vagy a kandallós utazáshoz, mindkettejüket szívesen látjuk éjszakára.

– Ez igazából Dracón múlik.

Draco elhúzta a száját, mintha nem tetszett volna neki, hogy így reflektorfénybe került, de elég nyugodtan válaszolt.

– Az otthon jól hangzik, Harry.

– Ó, ez csodálatos... – Narcissa kis híján összecsapta a kezét örömében.

– Nem – javította ki Draco. – Az én otthonom, anyám. Harryvel.

– Á! – Az asszony hangja azonnal megadó lett. – Igen, hát persze. Rájöhettem volna. Akkor köszönöm, hogy eljöttél, Draco! Már minden reményt feladtunk. Mr Potter kandallóüzenete akkora meglepetésként ért, hogy... nos, emlékszem, csak akkor voltam ennél boldogabb, amikor megszülettél, és amikor megtudtam, hogy háziőrizetet kaptál Azkaban helyett.

– Biztos, hogy nem volt ez ennyire drámai. – Draco elnézően rámosolygott az anyjára, de a szavai ellenére egyértelműen örült. – Végtére is nem vagyunk vallásosak. A karácsony csak egy nap a sok közül.

– Kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem látlak – mondta Narcissa, és a szavai sírásba fulladtak. – Soha többé, Draco. És nem mintha erőltethettük volna a dolgot. Minden kísérletünk, hogy Mr Potter engedélye nélkül beszéljünk veled, a halálodat okozhatta volna. Tudtuk, hogy várnunk kell, amíg te magad nem jössz hozzánk, és... és.. már azt hittük, hogy ez a nap sosem jön el. – Kicsit megtörölte a szemét, apró nedves csíkokat hagyva az arcán. – A karácsony nem csak egy nap a sok közül. Ez a legkülönlegesebb nap.

– Ne kezdj el megint sírni, Narcissa – mondta Lucius mogorván, noha ő is odanyúlt, hogy megfogja az asszonyét; a gesztus furcsán szeretetteli volt tőle. – A fiunk nem akar majd megint eljönni, ha ettől sírni fogsz.

– Ó, anyu! – kiáltotta Draco, az anyja mellé lépve, aztán letérdelt mellette a földre. Az asszony dereka köré fonta a karjait, a fejét pedig a vállára hajtotta. – Sajnálom, hogy azt hitettem el veled, sosem jövök vissza. Nem akartam örökre távol maradni. Csak tudtam, hogy majd el kell magyaráznom, mi mindent hallgattam el előletek és nem tudtam, hogy kezdjek bele! És... és végül az, hogy elmondom nektek, valóságossá tette volna a dolgot, érted? Annyira szörnyen bántam Nikkel, amiért nem mondtam el nektek mindent évekkel ezelőtt!

– Szedjétek össze magatokat! – sziszegte Lucius. – Mindketten. Vendégünk van!

– Ő nem vendég – mondta Draco szipogva egyet, amikor felemelte a fejét, hogy az apjára nézzen. – Egész életemre az övé vagyok, és... nos, emiatt azt hiszem, kellene, hogy jelentsen valamit a te számodra is. Valamit a vendégen kívül.

Narsissa megtörölgette a szemét.

– Harry az, aki a kezében tartja a fiunk életét és boldogságát, Lucius. És úgy tűnik, eléggé képes mindkettőre ügyelni, a mai malőr ellenére is. Draco jól mondja; ő nem vendég. Mostantól családtagként kell őt kezelnünk.

Csak enyhén hangsúlyozta ki a többes számot, de az is elég volt.

Malfoy megforgatta a szemét, de nyilvánvalóan több esze volt annál, hogy vitatkozzon a feleségével.

– Szólíthat a keresztnevemen, ha kíván élni a megtiszteltetéssel – jelentette be magasra emelt fővel, miközben Harryre nézett. – És reménykedem benne, hogy nem fognak újabb hónapok eltelni, mielőtt újból kitüntet minket a jelenlétével.

Harry nem bírta megállni.

– A félvér jelenlétemmel, emlékezzen!

– Nos, majd beletanul – sóhajtotta Lucius. – Az első alkalommal, amikor itt ebédelt, tizenhétszer fogta meg a rossz evőeszközt. A mai étkezés sokkal összetettebb volt, és csak nyolc nagyobb hibát vétett.

– Kihagytad az előételt és a leves nagy részét – mondta Draco könnyed hangon, amikor visszaült a székére. – Nem hallottad, amikor szürcsölt.

Lucius döbbent pillantást vetett Harryre.

– Ó, Draco, ne bosszantsd apádat! Már abba is nehéz belegondolnunk, hogy felszállsz egy olyan borzalmas repülőgépre. Egek, ha a mugliknak muszáj repülő madarakban utazniuk, nem alakíthatnák át úgy, hogy legalább tényleg hasonlítsanak rájuk?

– Nem – mondta Draco pókerarccal. – Nem tudják. Muglik.

Narcissa elnézően nézett rá.

– Öröm látni egy kis humort tőled, drágám.

Mielőtt Draco felelhetett volna, Harry felállt. Minden Malfoy azonnal követte.

– Azt hiszem, Dracónak és nekem most már haza kell mennünk.

– Ó, de még nem adtuk át a karácsonyi ajándékaikat...

Narcissa elnémult, amikor a férje kritikus pillantást vetett feléje.

– Igen, pontosan azt kell tennie Dracóval, amit csak kíván – mondta az asszony sokkal alázatosabb hangon. – Természetesen. Kérem, értse meg, hogy szívesen látjuk itt... Harry.

Harry aprót bólintott.

– Meglátogatjuk magukat, amikor visszatértünk Kanadából.

Narcissa hangja elakadt.

– L... legyenek óvatosak...

Ó, az ég szerelmére!

– Repülőn utazni biztonságosabb, mint a kviddics – mondta Harry élesen. – És sokkal biztonságosabb, mint felesküdni egy sötét varázsló szolgálatára.

Ez szép kis elköszönés lett volna, tudta, de hirtelen arra jutott, hogy nem hagyhatja ezt ennyiben. Mert... a francba is. Az asszony az előbb hívta őt vejének, vagy valami olyasminek, és aztán tovább ment, és családtagnak is nevezte, és Dracót is szereti, és...
Harry nem hagyhatta, hogy az asszonyt megőrjítse az aggodalom.

– Nézze, Dracót már az élettársamnak tartom, tudja? Nem hagyom, hogy bármi történjen vele. Többet tudok a mugli világról, mint önök valaha is fognak, úgyhogy bízzanak bennem, amikor azt mondom, hogy valami biztonságos.

Meglepő módon Lucius Malfoy volt az, aki válaszolt.

– Igaza van, Mr Potter. Bíznunk kell önben. – A hangjában visszafojtott elkeseredettség volt, amikor folytatta. – Ezt már hónapokkal ezelőtt is tudtam.

– Harry nagyon megbízható – jelentette ki Draco szilárdan. – Szerencsés vagyok, hogy a Malfoyokat mindig a Potterek birtokolták. Igazad volt korábban; a dolgok sokkal rosszabbak is lehetnének.

A dolgok rosszabbak is lehetnének.

Ez nem volt egy dicshimnusz, nemhogy kijelentés, hogy Draco is élettársának tekintené Harryt.

De talán nem tehette meg, így, a Res mea esszel az útban. Ez egy kötés volt, igaz, de csak Dracón, és talán ez lehetetlenné teszi számára, hogy társként lássa magát szolga helyett.

– Eljövünk, miután visszatértünk Quebecből – mondta Harry.

Dracónak nem okozott nehézséget értelmezte az utasítást, vagy az utalást, amit rejtett.

– Jó éjt, anyám! – mondta, kissé előrehajolva, hogy puszit adjon az arcára. – Köszönöm a csodás vacsorát!

Draco az apjára nézett, aki kissé távolabb állt.

– Jó éjt!

– Jó éjt, Draco! – Lucius hangja kimért volt, de nem olyan rideg, mint előtte.

További szó nélkül Draco Harry karjai közé bújt, és hagyta, hogy Harry körbepördüljön, és hazahoppanálja magukat.