– Az összes Nagy-Britanniába induló járat le van foglalva – mondta Harry, amikor visszajött a lakosztályukba. Ahelyett, hogy felhívta volna az összes repülőtársaságot és reménykedett volna, hogy karácsony napján lehetősége lesz beszélni egy foglalásokat intéző ügynökkel, lement a hotel előcsarnokában lévő internetező helyiségbe. Még ez is problémás volt, mert Harry messze nem volt profi a számítógép használatban. De sikerült boldogulnia.

Draco felpillantott a kanapén ültében. Míg Harry kint volt, addig ő felöltözött, de a szeme még mindig vörös és duzzadt volt, mintha azt a magányos órát azzal töltötte volna, hogy próbálja visszatartani a könnyeit. Aprót bólintott, de nem mondott semmit. Talán nem bízott a hangjában.

– Milyen ironikus, hogy ha Nagy-Britanniából akarnánk Montrealba repülni, nem lenne probléma – folytatta Harry, leülve a másik férfi mellé. – De nem hiszem, hogy ez sokat segít. Nagyon haragszol rám, igaz?

Draco ijedten nézett fel, és beszélni kezdett, de olyan hangot adott ki, mintha fuldokolna. Megköszörülte a torkát párszor, aztán újból próbálkozott.

– Képtelen vagyok elhinni...

– Mit, hogy az összes hely foglalt? Draco, bármit megtennék, hogy segítsek neked visszajutni Wiltshire-be, ha ez ilyen sokat jelet neked...

– Nem azt. – Draco vadul megrázta a fejét. – Még hogy én haragszom rád, Harry? Talán fordítva, nem? Itt én vagyok a hibás. Sosem lett volna szabad így beszélnem veled. A térdedre kellett volna fektetned vagy legalábbis a szigorú hangodat használnod, hogy azt kiáltsd, fogjam be.

– Csak ideges voltál – mondta Harry kedvesen, Draco keze után nyúlva és összefűzte az ujjaikat. Nehéz volt, de kényszerítette magát – nos, minden részét a farkát kivéve, hogy figyelmen kívül hagyja a képeket, amik az eszébe jutottak a másik férfi szavai nyomán. Draco az ő térdén?

Meztelen fenékkel, ahogy a térdein fekszik, zihálva, talán még könyörögve is egy kicsit, miközben Harry náspángolja a puszta kezével vagy esetleg egy szíjjal...

Na jó, egyáltalán nem sikerült ignorálnia ezeket a képeket.

De eltökélte, hogy menni fog, úgyhogy tovább dolgozott az egyik gondolattal, ami az eszébe jutott, miközben a légitársaságok weboldalait nyálazta át odalenn.

– Szerintem nem hiszed el, hogy szeretlek, és nagyobb biztonságban éreznéd magad, ha elhihetnéd, úgyhogy azért dobtad ezt be, hogy tesztelj.

– Nem, csak tényleg szerettem volna beszélni a szüleimmel...

– Meg tudod érteni, hogy tényleg szeretlek? – kérdezte Harry szándékosan használva a szigorú hangját, amire a másik férfi az előbb utalt.

– Nem igazán – dörmögte Draco, lesütve a tekintetét, az ujjaival szüntelenül Harry ujjait babrálva.

– Draco...

A másik férfi megint felnézett, és sietve beszélni kezdett.

– De azt elhiszem, hogy jó ember vagy és jó barát, és hogy most már barátok vagyunk...

Harry cirógatni kezdte a férfi kezét.

– De azt nem, hogy szeretlek?

Draco nyelt egyet.

– Egyszerűen csak túl valószínűtlennek tűnik. Azt... azt elnézve, hogy kik vagyunk, te meg én.

– Hogy kik vagyunk, Draco? Már felnőttünk. A Roxfort évekkel ezelőtt volt – mondta Harry határozottan. – Tényleg nem nagyon tudsz túllendülni azon, hogy mik történtek régen.

Draco megdermedt, és az arcát Harry helyett a fal felé fordította.

Harry felsóhajtott és eszébe jutott, hogy Róma sem egy nap alatt épült, és hogy egy kis figyelemelterelés jól jönne.

– Akkor, készen állsz rá, hogy lemenjünk és együnk? Mert én már ki vagyok éhezve és reggelit akarok.

– A reggeli jól hangzik – mondta Draco erőtlenül. – Harry... nem tudom, hogy igazad volt-e, és tényleg csak tesztelni próbáltalak, vagy... vagy hajlamos vagyok manipulációra, amikor stresszben vagyok, de...

– De? – Harry felállt és Dracót is talpra húzta.

Draco arcán rózsaszín pír jelent meg, amikor megint Harry szemébe nézett.

– Azt kívánom, bár meg tudnám állni, hogy baszakodjak, amikor veled vagyok. Rosszul vagyok tőle, hogy állandóan bocsánatot kell kérnem.

– Nem csinálod olyan gyakran.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Egyáltalán nem kellene. Még hanem is lennél ilyen kedves és türelmes az idiotizmusommal szemben, akkor is a gazdám lennél. Tökéletes szolgálattal tartozom neked, és én ezt tudom! De... nem bírom leállítani ezeket az indulataimat, és hogy a legidiótább döntéseket hozzam. Tudom, hogy felnőttek vagyunk, de olyan, mintha még mindig a Roxfortba járnék, Harry. Tényleg sosem ítélkeztem, amikor rólad volt szó!

– Szerintem pihenned kéne – mondta Harry. – Minden rendben van, Draco. Tényleg. Láthatod a szüleidet, amint visszaérünk Nagy-Britanniába, feltéve, ha még akkor is akarod.

– Ó, milyen jól ismersz! – Draco elfintorodott. – Olyan biztos, mint az, hogy Draco Draco Malfoynak hívnak, hogy megint be fogok rezelni. Végtére is mindig ezt teszem. Ha már akkor elmondtam volna a szüleimnek mindent Nikről, amikor először elhatároztam, akkor a rabszolgád sem lennék!

– Túl szigorú vagy magadhoz – mondta Harry élesen. – Minden gyerek vágyik a szülei jóváhagyására. Persze, hogy nehéz volt elmondanod nekik olyasvalamit, amit nem akartak volna hallani.

Draco felemelte a fejét.

– Nem hiszed, hogy csak az aggasztott, hogy kitagadhatnak?

– Azt elnézve, hogy a férjed milyen vagyonos volt, és hogy te is bemutattad már, mekkora tehetséged van hozzá, hogy a vagyont még nagyobb vagyonná változtasd, nem – felelte Harry szárazon. – Nem hiszem, hogy a pénz volt a motivációd. A kérdés az, hogy miért szeretnéd ezt hinni. Vagy miért szeretnéd, hogy én ezt higgyem. Mintha azt akarnád, hogy valaki megbüntessen téged.

– Én mondtam...

– Nem erotikus értelemben gondoltam – szakította félbe Harry a fejét rázva. – Hanem komolyan. Bűntudatot érzel, és egy darabig úgy birkóztál meg vele, hogy a szüleidet büntetted azzal, hogy nem látogattad őket, és...

– És most azzal akarom büntetni őket, hogy meglátogatom – mondta Draco gonosz éllel a hangjában. – Hogy elmondom nekik, amit legkevésbé akarnak hallani.

– Ó, igen, de ha majd tényleg kitagadnak, annak szinte már örülni fogsz, nem? – Közelebb lépve, Harry Draco vállára tette a kezét. – De az, hogy most szenvedsz, semmit sem változtat a múlton. Sem azon, amit tettél, sem azon, amit ők. Nincs értelme. Higgy nekem... én csak tudom – tette hozzá Harry Siriusra gondolva.

Draco megint megdermedt, és az arckifejezése megmerevedett.

– Nézd, karácsony van, és egyértelműen pihenésre van szükséged. Láttam egy kiírást a hallban. Pezsgős villásreggeli. Menjünk és együnk, rendben? És igyál egy csomó pezsgőt.

– Csak mert te mondod?

– Csak mert én mondom – értett egyet Harry. Nem gyakran gondolt rá, hogy kihasználja a helyzetét, mint Draco gazdája, de most nem bánta. Igazából egyenesen tetszett is neki. – Akkor... mit mondasz?

Draco oldalra billentette a fejét, mintha Harry egy rejtvény lenne, amit nem tudna megfejteni.

– Meg sem érdemellek.

– Már megint a bűntudat beszél belőled. Nikolai meghalt, Draco. Bármit is tettél vagy nem tettél, míg élt, el kell engedned. És... – Harry megsimogatta a másik férfi vállát. – Mindent megérdemelsz, amit csak akarsz. Bárcsak el tudnálak juttatni Wiltshire-be, ahogy kérted.

– Bárcsak kértem volna ahelyett, hogy követeltem – Draco sóhajtott. – Akkor pezsgős villásreggeli. Azt hiszem, nem bánom, ha pezsgőbe fojthatom a bajaimat.

– Nem fogom hagyni, hogy részegen randalírozz – javította ki Harry. – Senkinek sem jó, ha rosszul van karácsonykor.

– A kijózanító bűbájok majd segítenek. Különös, hogy még most sem gondolkodsz varázslóként.

Harry elvigyorodott. Draco hangsúlyából egyértelmű volt számára, hogy a férfi ezt nem sértésnek szánta. Ez csak egy egyszerű észrevétel volt.

– Erről van szó! – mondta, és a vigyora még szélesebb lett. – Varázslat, Draco? Ez... ez varázslatos.

– Persze, hogy varázslatos! Mi más lehetne?

– Számodra megszokott. Tudod, néha sajnálom az aranyvérűeket. Nem tudjátok, milyen csodálatos hogy csak intek egy pálcával, és a dolgok megjelennek.

– Hathónapnyi háziőrizet, Potter. Tudom, milyen mágia nélkül élni!

– De a házimanók ott voltak és a parancsaidat lesték. – Harry megcsóválta a fejét. – Nem tudod, milyen fantasztikusak ezek a dolgok egy kívülálló számára. Sosem fogod megtudni. Ez... nos, valahol szomorú. Nem gondolod?

– Én azt gondolom, hogy olyan, mintha máris elkezdtél volna inni.

Harry felnevetett.

– Még nem, de kezdjük el!

* * *

– Igen jó évjáratot szolgálnak fel – szólalt meg Draco, amikor letette a pezsgőspoharát, hogy megragadjon egy minyont. De nem ette meg, csak játszott vele egy pillanatig, mielőtt letette a desszertes tányérjára. Harry nem gondolta, hogy Draco engedélyre vár; már elmondta neki, hogy egyen, amennyit csak szeretne.

– Mi lenne, ha délután végigsétálnánk a folyó mentén? Vagy ha van hozzá kedved, elmehetnénk Quebec központjába. A portás azt mondta, hogy az ottani karácsonyi dekoráció még az ittenit is felülmúlja.

– És hogy jutunk el Quebec központjába?

Harry lehalkította a hangját.

– Nos, azt hittem, hoppanálhatunk...

– Most úgy gondolkodsz, mint egy... – Draco elnémult, mert egy pincér közeledett. Vagyis nem, nem igazán pincér. Valaki a recepcióról, jött rá Harry.

– Elnézést kérek, ön Harry Potter?

Ne, ne pont karácsonykor!, fohászkodott Harry. Kis híján azt felelte, hogy nem, de a zavart kifejezés a férfi arcán megállította.

– Igen – mondta helyette.

A fiatal férfi előrenyújtott egy borítékot.

– Ez önnek jött.

Draco végigmérte a hotel alkalmazottat, és enyhe gúny ült ki az arcára.

– Nem kellett volna inkább a szobánkba hoznia, és hagynia egy üzenetet, ha nem találja ott Harryt? Étkezés közben zavarni minket aligha nevezhető megfelelő eljárásnak.

A fiatalember elpirult.

– Én... elnézésüket kérem, uram. Én... nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy úgy tűnt, hogy Mr Potternek ezt sürgősen meg kell kapnia.

Harry azonnal megértette, amint a keze megközelítette a borítékot. Enyhe mágiahullámok fodrozódtak a levegőn keresztül feléje, az ujjait csiklandozva. Évekkel ezelőtt még valószínűleg nem vette volna észre, de elég aurorkiképzést kapott hozzá, hogy érzékeny legyen az illúziókeltő bűbájokra. A boríték nem boríték volt, és a mugli, aki hozzáért, valószínűleg sürgető kényszert érzett, hogy Harrynek továbbítsa.

– Köszönöm, hogy ilyen kötelességtudó volt – mondta Harry, amikor levette a kezét a tárgyról, akármi is volt az. – Kérem, tegye a borítékot az asztalra, és fogadja el ezt köszönetül.

Előhalászta a tárcáját, kihúzta a legelső bankjegyet, ami a keze ügyébe került, és átadta.

Az alkalmazott bizonytalannak tűnt, de egy pillanat múlva letette a borítékot az asztalkendőre és a pénzért nyúlt. Abban a pillanatban, hogy elengedte a borítékot, az arcáról eltűnt a bizonytalan zavarodottság. Igazából egészen elborzadtnak tűnt, amiért egy vendéget étkezés közben zavart.

– Elnézést kérek! – mondta, először Dracóra, majd Harryre nézve. – Ha megbocsátanak!

Azzal elmenekült.

– Valahogy nem hiszem, hogy túl pazar borravalót adtál – morogta Draco.

– Sss – suttogta Harry. – Nem érzed? A mágiát, ami abból a tárgyból árad? Ne, ne érj hozzá! Mi van, ha zsupszkulcs?

– Azt hiszem, hogy a sajnálatos tapasztalatod a Trimágus Tusán paranoiássá tett – felelte Draco, habár nem próbált ellenszegülni Harry utasításának. – És nem, én nem érzek semmiféle mágiát. Tudod, egyikünk nem a pálcák urának a birtokosa, vagy legalábbis már nem az...

– Az csak szerencse volt, ahogy Piton mindig is mondta – vágta rá Harry. – De ez nem. Erre a tárgyra illúziót bocsátottak. Bármi lehet.

– Felteszem, néha mégiscsak úgy gondolkodsz, mint egy varázsló. Vagy talán, mint egy auror. Kiképeztek erre a fajta helyzetre, igaz?

– Igen, de ha egy egyszerű Finite nem oldja meg... nos, a többi bűbáj csak a hivatali használatra van korlátozva, és én most nem a hivatali rangomban vagyok itt – motyogta Harry. – De gondolom, semmit sem lehet tenni.

Az asztal alatt, ahol senki sem láthatta, a borítékra szegezte a pálcáját, és némán elmondott magában egy Finite incantatemet.

Újabb halvány mágiahullám úszott keresztül a tárgyon, ahogy a bűbáj elillant. Amikor a köd felszállt, egy nagy, sárga juharlevél maradt ott.

– Milyen lelombozó – motyogta Draco.

Harry is így gondolta, de még mindig átkozottul gyanakvó volt. Egy újabb nonverbális varázsige megfordította a levelet. Mint a másik juharlevél, amit kaptak, ez is üzenetet tartalmazott, és ugyanattól a személytől.

– A minisztertől jött – mondta Harry mostanra feladva a paranoiáját. Megfogta a levelet, és felemelte, hogy elolvashassa az apró betűs írást, ami beborította. – Kedves Mr Potter! Remélem, hogy ön és a társa élvezik a kanadai karácsonyt. Tudom, hogy magánszemélyként tartózkodik nálunk, és ennélfogva kijár önnek a nyugalom, úgyhogy remélem, elnézik nekem, amiért megkérdeztem a zsupszkulcs felügyelettől, itt lesznek-e újévkor is. Természetesen nincsenek kötelezve rá, hogy részt vegyenek, de szeretném önt és társát meginvitálni egy kisebb partira, amit azon az estén tartok. Az esemény nem hivatalos jellegű lesz, ígérem. A saját házamban kerül megrendezésre, Ottawában, és a legközelebbi családtagjaim, valamint körülbelül tíz barátom jön el. Kérem, válaszoljon juharlevél postával, hogy elfogadja-e a meghívást! Üdvözlettel: Jaqueline LaSalle.

– Az emberek minket néznek – motyogta Draco halkan.

Harry felpillantott, és látta, hogy Dracónak igaza van.

– Lenyűgözőek ezek a juharlevelek – mondta a hozzájuk legközelebb ülő párnak. – Ki is lehet olvasni belőlük dolgokat. Szinte, mint a tealevelekből!

Draco felemelte a pezsgőspoharát, hogy lazának tűnjön, legalábbis Harry azt feltételezte, de ettől a megjegyzéstől félrenyelte az italt. Kiköpte, és köhögni kezdett, és egész idő alatt Harryre bámult. Nem szólalt meg, amíg egyedül nem maradtak a liftben, aztán mérgesen rákezdte:

– Tealevelek? Tealevelek? Miért nem fecsegsz mindjárt kristálygömbökről meg Tarot kártyáról és árulsz el mindent? Sosem gondoltam volna, hogy egy aurornak kell majd mesélnem a Nemzetközi Titoktartási Törvényről! Ja, és említettem már, hogy ez a törvény nemzetközi?

Harry kuncogott.

– Azért mondtam ezt, mert a muglik is konyítanak a tealevelekhez.

– Tényleg? – Draco hangjában megdöbbenés tükröződött. – Most hülyítesz?

– Nem. Kicsit értenek a kristálygömbökhöz és a Tarot kártyához is.

– Ó! Nos, feltételezem, mágia nélkül a tudásuk használhatatlan.

Harry Dracóra villantott egy vigyort.

– És megvan a saját megfigyelési módszerük is, úgyhogy bele tudnak látni a liftekbe.

Draco egy lépéssel közelebb ment Harryhez, a szemével jobbra-balra tekintgetve.

– Nem lehet!

– Na, most ki a paranoiás?

– Egy ilyen előkelő hotelben?

Harry közel húzta magához Dracót, és közvetlenül a fülébe súgta:

– Ha őrültnek tűnünk, csak azt gondolják majd, hogy a karácsonyi hangulat miatt van.

– Szó szerint – suttogta Draco. – Ez tényleg finom kis pezsgő volt. Kicsit el is bódultam tőle. Talán le kellene dőlnöm, ha visszaérünk a szobánkba.

– Ha szeretnél.

Draco az orrával Harry nyakához dörgölőzött.

– Mmm, te is finom vagy. A ledőlés egyértelműen tervbe van véve. De nem egyedül...

Harry teljesen a karjaiba ölelte Dracót, és alaposan szájon csókolta.

Azonban mihelyst visszaértek a hotelszobájukba, észrevette, hogy a kezében lévő juharlevél kicsit barnábbnak tűnik, mint előtte.

– Azt hiszem, nem ártana válaszolnom, mielőtt még teljesen tönkremegy ez a levél – mondta összevont szemöldökkel. – Öm... van ötleted, hogyan kéne elküldeni az üzenetet?

Draco vállat vont.

– Nem tudom, de nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy kibírja a pennát. Hmm... próbáld megpöccinteni a pálcáddal, és elmondani a címzettet meg az üzenetet. Elfogadod a meghívást?

– Azok után, hogy elment a zsupszkulcs hatóságokhoz kideríteni az utazási adataimat? – Harry pislogott, és eszébe jutott egy ötlet, mintha fénysugár világított volna keresztül egy felhőn. – Zsupszkulcs felügyelet!

Draoco zavartan rámeredt, de csak egy röpke pillanatig.

– Ó! – mondta halkan. – Én... ó!

Harry félretette a levelet.

– Még mindig haza szeretnél menni?

– Haza nem. Wiltshire-be igen. – Draco megnyalta az ajkait, aztán összeszorította őket, mintha próbálna nem reménykedni. – Én... nem akarod ezt tenni, Harry. Ismerlek. Tudom, mennyire utálod kihasználni a hírnevedet, mennyire megveted azt, hogy különleges kiváltságokat ajánlgatnak neked az emberek...

– Ez nem állított meg abban, hogy átugorjam a sort a Szent Mungóban, nem igaz?

– Azt csak azért csináltad, mert azt hitted, a halálomon vagyok.

– Igen – mondta Harry érdes hangon. Pusztán az emléktől is hideg futkározott a hátán. Arra is emlékeztette őt, hogy milyen törékeny Draco, és hogy mennyire hajlamos hagyni elharapózni a problémákat, míg aztán az arcába nem robbannak. Vagy Harry arcába. Ha Draco készen áll arra, hogy beszéljen a szüleivel – és van mersze hozzá, hogy pont aznap menjen –, Harry aligha akart ennek útjába állni. – Mondtam, hogy bármit megtennék, hogy visszajuttassalak Wiltshire-be, Draco. Nem hiszem, hogy LaSalle miniszter bánná, ha kérnék tőle egy kis szívességet. Úgy értem, ha elfogadom a partimeghívását.

– Most már kérni is fogod a különleges elbánást és beleegyezel, hogy részt veszel a szörnyűséges soirée-ján?

Mielőtt még Draco tovább vitatkozhatott volna, Harry hozzáérintette a pálcáját a levélhez, és minden nonverbális képességét bevetette, hogy a gondolati üzenetét a levélre helyezze.

Kedves LaSalle miniszter! Köszönjük a meghívását! Draco és én természetesen örömmel segítünk köszönteni az újévet. Várjuk a családtagjaival és barátaival való találkozást. Azonban lenne egy sürgős kérésem önhöz. Az elnézését kérem, amiért karácsony napján zavarom a beosztottjait, de Dracónak és nekem azonnal Nagy-Britanniába kellene mennünk. Igen hálás vagyok, amiért befolyása van a zsupszkulcs felügyeletre, mivel szükségünk lenne rá, hogy kinyissanak a számunkra. Várom a válaszát! Harry Potter.

Amikor Harry felemelte a pálcáját, a levél megint élénksárga színre váltott és vitorlázni kezdett az ablak felé. Harry vigyorogva odasietett, és kinyitotta neki, aztán elégedetten nézte, amint elszáll.

– Eltarthat egy ideig eljutni Ottawába...

Draco az ablakhoz lépett és bevágta az ablakot.

– Hacsak nem idióták a kanadaiak, azok a levelek arra vannak bűbájolva, hogy hoppanáljanak, mihelyst kikerülnek a muglik látóköréből. És tudjuk, hogy nem idióták, igaz? Elvarázsolják a faleveleiket, hogy hagyományos postai levélnek tűnjenek, ha a kézbesítéshez muglik segítségére is szükség van, ami meg is történt, mert nem az erkélyen álltunk, amikor a juharlevél megérkezett.

– Miért vagy ilyen ideges?

– Mert nem kellett volna ezt tenned!

– Miért nem?

– Ez nem te vagy!

– Ez én vagyok, amikor szerelmes vagyok! – felelte Harry makacsul.

– Ez szóismétlés – vágta rá Draco – Ez én vagyok szerelmesen!

– Így hülyén hangzik. De én is szeretlek – mondta Harry eltökélve, hogy vidám marad. Igazság szerint kissé rosszul érezte magát amiatt, amit tett, de nem bánta meg. Nos, nem egészen. De remélte, hogy nem jut el Kingsley fülébe. Sosem heverné ki.

– Harry... – Draco mintha felismerte volna, hogy nyöszörög. Amikor újra megszólalt, a hangja simán csak halk volt. – Hát nem tudod, hogy ez mit jelent?

– Átmentem a teszteden?

– Mindent be kellene vallanom a szüleimnek!

– És nem akarsz?

– De igen, csak gyáva vagyok. Azt hittem, ezt már átbeszéltük!

– Ez egyszerűen csak ijesztő – mondta Harry gyengéden. – De már évek óta el akarod nekik mondani, és mindegy, hogyan reagálnak, jobban érzed majd magad, ha túl leszel rajta. Tudod, hogy igazam van.

– Tudnád használni esetleg a szigorú hangodat, hogy rávegyél, hogy megtegyem?

Harry megrázta a fejét.

– Nem akarod ezt.

– Potter... – Draco sóhajtott. – Harry. Igazad van. Tényleg nem akarom. Talán szerencsém lesz, és az a levél... ó, a francba! Úgyis megkapja. És minden követ meg fog mozgatni, hogy segítsen a varázsvilág megmentőjének...

– Tudom, hogy rémült vagy, de ne nevezz így!

– Rendben. Sajnálom. Látod? Mindent csak elcseszek...

– Ideje befognod – mondta Harry oda hajolva, hogy megcsókolja. Elhallgattatásként tökéletesen működött. Viszont kevésbé volt hatásos, mint az elterelés. Draco egész idő alatt topogott az egyik lábával; egyértelműen fel volt még dúlva.

Harry végül megszakította a csókot, mert kopogást hallott az ajtón. Egy gyors bűbáj, és meg tudta mondani Dracónak, hogy a miniszter vár bebocsátásra.

Draco felnyögött.

– Miért nem tudnak ezek a kanadaiak olyan használhatatlanok lenni, mint a franciák? Franciául beszélnek, könyörgöm. Nem ragadt rájuk egy kicsi a kultúrájukból?

Harry figyelmen kívül hagyta őt és elment ajtót nyitni.

– LaSalle miniszter! Kedves öntől, hogy ilyen hamar jött.

– Jacqueline, ha kérhetem – mondta az asszony, miközben belépett. Harry kicsit rosszul érezte magát, amiért kihasználta a hírnevét, de még rosszabbul érezte akkor, amikor az asszony levette a kabátját, és ő meglátta, hogy a csinos pamutruha, amit visel, élénkpiros. Egyértelműen a karácsonyt ünnepelte éppen.

– Elmentem a zsupszkulcs felügyeletre – mondta elővéve egy apró faragott fadarabot, amit élénk színekre festettek. Amikor Harry elvette, akkor látta, hogy ez egy miniatűr totemoszlop. – Személyes vészhelyzet, ha jól sejtem.

– Igen – mondta Harry. Lelkiekben legalábbis az volt.

– Nagyon sajnálom, hogy rossz híreket kapott a vakációja alatt. – A miniszter a totemoszlopra mutatott. – Az érkezési információikat belevarázsolták ebbe, hogy abban a pillanatban, hogy kimondják az aktuális mágiaügyi miniszterük nevét, oda vigye önöket, ahonnan elindultak. Ezután inaktív lesz persze, de kérem, ne érezzék úgy, hogy vissza kell adniuk. Tekintsék karácsonyi emléknek tőlem.

Harry bólintott, és még rosszabbul érezte magát, amikor rájött, hogy a totemoszlop az asszony otthonából származik.

– Azt nem tudtam elintézni, hogy visszatérjenek Kanadába – tette hozzá Dracót is beleértve. – Az a brit minisztérium hatásköre.

– Megértjük. Köszönjük – mondta Draco kicsit reszketős hangon.

– Remélem, minden rendben lesz – mondta az asszony egyenesen Dracóra nézve. Szemlátomást rájött, hogy melyikük van „személyes vészhelyzetben".

– Köszönjük – mondta Draco megint, még feszültebb hangon.

A miniszter asszony megint Harryhez fordult.

– Kérem higgyen nekem, amikor azt mondom, megértem, ha nem tud visszajönni a partimra. Ám ha mégis lehetséges lenne... – Átadott egy dombornyomásos kártyát Harrynek. – Ez leírja, hogyan hoppanáljon a házamba. Este nyolc óra, december 31-e, hétköznapi viselet.

– Nagyra értékelem a segítségét – mondta Harry magára erőltetve egy mosolyt, amikor elvette a kártyát. – Ön nagyon kedves. Sajnálom, hogy ki kellett használnom...

– Semmi ilyesmit nem tett. Mondtam, hogy ne habozzon, ha a segítségére lehetek.

– Mégis...

– Nagyra értékelem, amit a varázsvilágért tett, és örömömre szolgál, ha a segítségére lehetek, Mr Potter.

– Harry, kérem.

Jacqueline LaSalle elmosolyodott.

– Most vissza kell térnem a gyerekeimhez, Harry, de a legjobbakat kívánom önnek, és remélem, látom újévkor.

– Köszönjük, hogy eljött – mondta Harry, megfogva az asszony kabátját, és kinyitva előtte az ajtót.

– Igen, köszönjük – visszhangozta Draco.

– Szívesen, uraim. Au revoir!

Azzal uralkodói léptekkel kisietett.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Draco nekidőlt egy szék támlájának.

– Nem muszáj mennünk...

– De akarsz.

– Nem... de igen, a francba! – Draco halványan elvigyorodott. – Könnyebb lenne, ha kényszerítenél.

– De a szüleid nem hinnének neked, ha kiszagolnák ezt.

– Szörnyű metafora. De... értem, mit mondasz.

– Szeretnél felfrissülni?

Ettől szélesen elvigyorodott.

– Basszus, nem! Hadd lássanak olyannak, amilyen vagyok. Amilyen igazából vagyok.

– Akkor... megyünk? – Harry megragadta a totemoszlop alját, és előretartotta. Azt várta, hogy Draco tovább fogja halogatni a dolgot. Sír, vitatkozik majd. Ehelyett a férfi megragadta a kis totemoszlop másik végét, és két szót mondott:

– Kingsley Shacklebolt.