Draco, beszélnünk kell...

Harry a homlokát ráncolta. Ez így nem lesz jó. Végtére is mit akarna mondani? Nem kérdezhet rá egyszerűen csak arra, hogy Draco akarja-e őt. Nem ilyen körülmények közt.

De így sem mehetett tovább a dolog. Az, hogy becsavarodtak a hormonjai, enyhe kifejezés volt. Harry kezdte úgy érezni, hogy a farka csavarodott be. Vagy inkább már csomó is van rajta. Szoros csomó, ami sosem fog már kibogozódni.

Miért is tenné, ha Draco egy kis tálka vaníliafagyit is úgy tudott megenni, hogy az egyenesen bűnre csábított? Csak egy aprócska kanálkányit emelt fel belőle egyszerre, de ahelyett, hogy a szájába vette volna a kanalat, lenyalta róla a fagylaltot, kicsi nyalintásokkal, és közben élvezetteli hangokat hallatott.

Aztán felemelt egy újabb kicsit adagot, és kezdte elölről az egészet.

Harry eltolta maga elől a sajátját. Egy férfi csak ennyit bír ki, ő pedig kezdte azt gondolni, hogy Draco azt szeretné, ha lerohannák. Végül is szerette az alávetettséget...

De mi van, ha Harry rosszul olvassa a jeleket? Hogy lenne képes Dracót a földre teríteni, és hozzáfeszülni, ha Draco még annyit sem bír elviselni, hogy cirógatja a tenyerét? Harry legkisebb közeledésére is bepánikolt.

– Draco, van valami, amit el kell mondanod nekem? – kérdezte végül. Kingsley arra utalt, hogy egyenesebben kérdezzen, de Kingsley nem ismerte a teljes történetet. Még csak a közelében sem járt.

Draco keze megdermedt félúton a szája felé.

– Én... mit értesz ez alatt?

– Egyszerűen csak... szörnyen feszültnek tűnsz az utóbbi időben.

A másik férfi a tálkájába dobta a kanalát.

– Ha megbocsátasz!

– Ülj vissza! – mondta Harry, amikor Draco felállt. És amikor nem ült vissza, Harry keménynek szánt hangon folytatta. – Komolyan gondoltam. Ülj vissza!

Draco megtette, de az orrlyukai kitágultak.

– Kezdesz hozzászokni, hogy hatalmad van fölöttem, mi?

– Nem erről van szó. Csak gondolok rád...

– Ó, egy csimpánzra hasonlítok? Azt gondoltad, hogy valami viszketegségem van arra, hogy lehetőségem legyen engedelmeskedni neked?

Szerintem tényleg van valami viszketegséged, gondolta Harry.

– Azóta tűnsz feszültnek, hogy kiderült, allergiás vagy a lóherére.

Draco megint felkapta a kanalát, és enni kezdett, de ezúttal minden erotikus töltet nélkül. Sokkal többször harapott bele a jégkrémébe, mint szükséges lett volna. Harrynek különös módon az az érzése támadt, hogy Draco próbál laza lenni, csak nem sikerül neki.

– Nos, tényleg hiányolom a hátsókertet – mondta szinte már vidáman. – Értem, hogy miért kellett megtisztítanod a kertet a lóherétől és megsemmisítened a gyepet, de tényleg muszáj volt decemberi hőmérsékletet csinálni odakint? Szerettem a fűben lebzselni.

Harrynek nem nagyon sikerült elképzelnie Dracót lebzselés közben, de talán ez azért volt, mert nem is igazán tudta, mit jelent a szó.

– Akkor a bizarr hangulatingadozásaid pusztán attól vannak, hogy hiányolod a kertet? – kérdezte szkeptikus hangon. – Ezt nehéz elhinnem.

Draco összeszorította az állkapcsát.

– Van rajtam némi stressz egyéb okokból kifolyólag, de szerintem már tudsz róluk. Vagy azt gondolod, könnyű a rabszolgádnak lenni?

– Azt mondtad, az – felelte Harry halkan. – Kijövünk, nem?

Erre Draco hosszú sóhajtott.

– Igen, meglepően jól kijövünk. De már mondtam, Harry: nem könnyű a tudat, hogy ennyire kiszolgáltatott vagyok, és a tény, hogy te vagy a kiválasztott, akinek álmában sem jutna eszébe, hogy egy embert úgy kezeljen, mint egy házimanót... nos, mellékes.

– Csak erről van szó?

Draco elfordította a fejét, hogy kinézzen az ablakon.

– A férjem is hiányzik.

– És csak ezekről van szó?

– Majd akkor kételkedj benne, ha elveszted az egyetlen férfit, akit valaha szerettél – mondta Draco élesen. – Most már elmehetek, gazdám?

Harry szinte rosszul volt, amikor bólintott. Talán nem kellene kérdeznie, ha nincs felkészülve a válaszra. Nikolai volt az egyetlen férfi, akit Draco valaha szeretett, ami azt jelenti, hogy ha Draco egy kicsit... nyűgösebb volt az utóbbi időben, az csak fizikai jellegű volt.

Csak testi vágyról szólt.

A legrosszabb része annak, hogy ezt tudta, az volt, hogy Harry még így is elfogadta volna ezt. Még akkor is, ha ez csak fizikai szükséglet volt, semmi más, csak nyers szexuális vágy.

De ha ez az is volt... Draco nem vallhatta be.

Még akkor sem, ha Harry rákérdezett.

* * *

– Harry! Haaaaaaaarry...!

Harry már nem bírta tovább. Draco nem flörtölt vele azóta a pár estével korábbi
kínos beszélgetésük óta, de egyértelműen akart volna. Ott volt a vágyódó pillantásában, ahogy követte a tekintetével Harryt a szobában, és abban is, ahogy néha váratlanul felállt és kérte, hogy távozhasson.

– Megbocsátasz, gazdám? – kérdezte mindig.

Harry már azzal sem foglalkozott, hogy arra kérje, hagyja el a „gazdám" szót. Arra gondolt, Draco szándékosan csinálja ezt, hogy egy kis távolság legyen köztük. Távolság, amire egyértelműen szüksége volt, úgyhogy Harry úgy érezte, az a legjobb, ha annyiban hagyja.

De éjjel továbbra is Harry nevét kiáltozta álmában.

A frusztrációtól morogva Harry a fejére tett egy párnát, és jó erősen a fülére szorította. Nem tudta, hogy képes lesz-e ezt csinálni, de azt igen, hogy ami eddig volt, nem tudja tovább folytatni.

Hozzásegíteni Dracót minden este ahhoz, hogy el tudjon élvezni... az elején még milyen jó ötletnek tűnt. Figyelmesnek. Segítőkésznek.

De úgy néz ki, valójában csak valami szörnyűséges pokoli helyzetben tartotta Dracót. Az elméje azt mondta neki, ideje elengedni Nikolai-t – elég volt csak megnézni, hogyan kiáltozik Harry után –, ám a teste rendszeres és természetellenes megkönnyebbülést kapott a szexuális feszültség alól.

Nem is csoda, hogy a férfi össze volt zavarodva, és egyszerre fújt hideget és meleget. Harry azt hitte, segít neki, holott valójában ő okozta a problémáját. Normális esetben Draco szexuális feszültsége a tetőpontig növekedne, és vagy tudatosulna ébrenlétben is, vagy kirobbanna egy nedves álom képében.

De ha ez történne, emlékezne az álomra. Emlékezne rá, hogy Harry nevét kiáltozta. A pokolba is, emlékezne rá, hogy Harry meghallhatja ezt!

A Res mea esszel az útban a nedves álom nem volt opció, ami az első megoldást hagyta meg nekik.

Ezért szorított most Harry egy párnát a fülére. A hangtompító bűbájok, amik arra szolgáltak, hogy ne hallgassák ki őket az újságírók, ha rájönnek, hol lakik, most kettős funkciót láttak el. Különben elnézve, hogyan ordibál Draco, a szomszédok kihívnák a hatóságokat.

Harry azonban ezeken a bűbájokon belül volt. Mindent hallott. Egyszerűbb lett volna kiszórni egy némítóbűbájt, hogy ne hallja, de az olyan lett volna, mintha csalna. Tudta, hogy amit Dracóval tesz, az sok szempontból szörnyű. Még önző is... noha Harry tényleg nem gondolta azt, hogy Draco élvezi, hogy ezen a szexuális pokol tornácán fogságba esett. A viselkedése arról árulkodott, hogy egyáltalán nem élvezte.

Talán jobban szerette volna, ha egyáltalán nem vonzódik Harryhez.

De vonzódott. Harry biztos volt benne.

Most már csak az maradt hátra, hogy Draco is megbizonyosodjon róla. Annyira bizonyos legyen, hogy végül úgy döntsön, a vágyai szerint cselekszik, vagy legalábbis beismeri őket magának. Csak ezután tudnak majd megoldást találni.

De először Dracónak annyira kell akarnia Harryt, hogy hajlandó legyen elfogadni a tényt, ahelyett, hogy elrohan, és Harry arcába vág egy gazdámat, hogy távol tartsa őt magától.

Harry a fogát csikorgatta, ahogy a kiáltozás folytatódott.

Könnyebb lesz, mondta magának. Ez csak az első éjszaka. Majd hozzászokom, hogy halljam őt...

Azonban mélyen belül Harry tudta, hogy nem így lesz.

Utálta hallani, ahogy Draco szenved ezekben az álmokban, amik felváltva tűntek fájdalmasnak és erotikusnak. Gyűlölte, gyűlölte, gyűlölte.

De ha bemegy és megadja Dracónak a megkönnyebbülést, akkor csak jobban fog szenvedni a férfi, csak épp más módon. Nikolai meghalt. És Dracónak... muszáj volt megengednie magának, hogy újra élni kezdjen.

De a kiáltozások akkor is fájtak.

Mindkettejüknek.

* * *

Következő reggel Draco szörnyen nézett ki.

A rákövetkező reggel pedig még szörnyűbben. Maga volt a megtestesült szerencsétlenség, mint aki már hosszú ideje egy szemhunyásnyit sem aludt. A szeme beesett volt, a bőre szinte betegesen sápadt.

Harry úgy tett, mintha minden rendben lenne. Semmi mást nem tehetett. Akkorra már rájött, nincs értelme Dracót arról faggatni, mi bántja. A férfi túl sokféleképpen tudott kibújni a válaszadás alól, bármit kérdezett Harry, és ha ennyire ragaszkodott a hallgatáshoz, akkor Harry inkább nem szeretett volna erőszakoskodni.

Még ha a Res mea es talán engedte is volna. Draco engedelmeskedett a közvetlen parancsoknak, amikor Harry egy bizonyos hangnemben adta ki őket... de ehhez folyamodott volna legutoljára.

– Menjünk, repüljünk ma egyet! – javasolta Harry, mert tudta, hogy Draco máskülönben a depresszióba süllyed. Amikor beszélt, figyelt rá, hogy a hangja szigorúan tényszerű legyen.

– Van egy tartalék seprűm, amit kölcsön vehetsz, ha nem szeretnél a Nikolai-én ülni.

Draco szeme vérben úszott, amikor felnézett a zabkásájából, amit maga készített, ám még meg sem kóstolt.

– Miért ne akarnám használni a Nikolai-ét?

Harrynek gyorsan kellett gondolkodnia, mert aligha akarta elismerni, hogy gyakran látogatta Draco szobáját éjjelente. Az a nyitott ajtó megmentette a helyzetet. Amikor ez eszébe jutott, szabadon kimondhatta a továbbiakat.

– Nos... mert vele alszol.

Draco pislogott.

– Az ágyamra teszem éjszaka, de nem alszom vele. A rohadt életbe, Potter! Állítsd le a mocskos fantáziáidat!

– Én csak úgy értettem, hogy ereklyeként őrzöd.

– Láttam már ereklyéket. És te? Csak mert legjobb tudomásom szerint nem ágyakban tartják őket.

– Rendben, használd az övét, ha akarod.

– Inkább az övét, mint a tiédet – felelte Draco élesen.

Harry nem tudta eldönteni, ez vajon valami goromba célzás volt-e vagy sem. Úgy gondolta, jobb lesz, ha inkább nem kérdez rá. Valószínűleg csak annyit bizonyított, hogy tényleg mocskos fantáziái vannak. Ami azt jelentette, hogy Draco viselkedését és éjszakai kiáltozásait talán teljesen rosszul értelmezi. Jobb lesz témát váltani.

– Hova szeretnél menni repülni?

– Ez a te kis esti szórakozásod. Te válaszd meg a helyszínt!

Harry sértődötten kis híján azt mondta, Preobrazhenskaya – ami Nikolai szülőfaluja volt –, csak hogy lássa, hogyan reagálna Draco. Ez azonban rossz ötlet volna, és nem csak azért, mert Draco azt felelné, „ha megbocsájtasz, gazdám!", hanem azért is, mert kiderülne általa, hogy Harry végzett egy kis nyomozást.

– Mit szólnál a Roxforthoz közeli vidékhez?

– Nem akarom látni a kastélyt – felelte Draco, és hirtelen pánikolósnak tűnt a hangja. – Ígérd meg, hogy nem megyünk ezer mérföldnél közelebb!

– Öh... rendben. – Harry oldalra billentette a fejét. – De miért?

– Mert Perselusszal akarnék beszélni – suttogta Draco. – Vagy a portréjával. És... nem tudok.

– Még most is túl korai lenne? – Feledve minden tervét, hogy hagyja, Draco kezdjen el közeledni, Harry rátette a kezét a Dracóéra.

Draco olyan gyorsan rántotta el a kezét, hogy a szék is hátrabillent.

– Egyszerűen csak nem tudok.

Harry nem tudta, hogy Draco Pitonról beszélt-e vagy a kézfogásról.

– Csomagolok ebédet. Egész napra elmegyünk.

– Nekem mindegy.

Figyelmen kívül hagyva Draco hangulatát, Harry a konyhába ment, hogy szendvicseket készítsen. Mihelyst egyedül volt, csendesen káromkodott egyet. Nem tudta, meddig bírja még ezt. Azt, hogy hagyja Draco álmait a maguk útján folyni, könnyebb volt kigondolni, mint végrehajtani.

És ha ez így megy tovább, a csodálatos terve abszolút tönkre fogja tenni a karácsonyukat Montrealban.

* * *

Harry egyből jobban érezte magát, mihelyst a levegőben volt, végigsuhanva magasan a zöld táj fölött. Úgy tűnt, Draco is jobban érzi magát. Most először nevetett... Harry nem is tudta, mióta.

Túl régóta.

Sőt mi több, Draco nagyszerűen nézett ki, a nap ráragyogott fehér-arany színű hajára, miközben a szél lobogtatta mögötte, mint egy zászlót.

– Gyakrabban is kijöhetnénk repülni – kiáltotta, elhúzva Harry mellett, mialatt mindketten nyaktörő sebességgel száguldottak előre.

Harry vigyorogva a zsebébe nyúlt, és elővette a gyakorló cikeszt, amit korábban elrakott.

– Kapd el! – kiáltotta minden erejével maguk elé hajítva.

A kicsi arany labda legalább tizenöt métert vitorlázott a lendülettől, aztán hirtelen előre-hátra cikázva irányt váltott, ami azt jelezte, kibújtak a szárnyai.

Draco hátravetette a fejét, és felnevetett.

– Ó, kezdődhet a játék, Potter, kezdődhet!

Ám mielőtt még befejezte volna a mondatot, a seprűjére hajolva elhúzott Harry mellett, aki hagyott neki öt másodperc előnyt. Így volt sportszerű, tekintettel arra, hogy ő felkészült a cikesz üldözésére, míg Dracót meglepetésként érte.

Utána ő is belevetette magát az üldözésbe.

Lebuktak és pörögtek, alacsonyan szálltak a föld fölött, aztán felrántották a seprűiket, majd megint le, hogy kövessék a dombok vonulatait, mialatt a cikesz repült, itt-ott a füvet súrolva, ahogy próbált elrejtőzni.

Harry vidáman kurjongatott.

Mellette egy méterre Draco megint nevetett.

Amint közel értek az óceánhoz, Harry egy ködfelhő szélét vette észre a távolban.

A cikesz észlelve a jobb búvóhelyet, előrelendült, és kilőtt felé.

– Ó, ne, ne! – kiáltotta Draco, kinyújtva kesztyűs kezét, ahogy felnyomta a seprűjét, elhúzva Harry mellett. Az ujjai centiméterekre voltak az arany labda repdeső szárnyaitól, aztán a cikesz az ingujját seperve körberepülte a csuklóját, ahogy Draco hadonászott, próbálva elkapni.

Aztán eltűnt, ahogy előreiramodva eltűnt a ködben.

Draco megugrott a seprűjén, hogy a levegőben lebegve megállítsa, miközben Harry felrepült hozzá.

– Láttad ezt? Láttad a kis rohadékot? A nyavalyás gúnyolódott velem! – A szeme résnyire szűkült. – Tettél rá valami bűbájt?

Most Harry nevetett.

– Tudtam, hogy el fog szelelni, ez minden.

– Ja. Majd meglátjuk – motyogta Draco.

Harry úgy érezte, a másik férfi még sosem volt ennyire vonzó. Az arca kipirult a mozgástól, a ruhái rátapadtak a repüléstől, enyhe izzadságtól fénylett a bőre, és nos, kicsit rendetlenül nézett ki, de Harry szerint ez csak hozzáadott a vonzerejéhez.

Egyszerűen... basznivalóan nézett ki, gondolta Harry.

A becsavarodott hormonoktól fűtve, Harry akkor és ott kis híján kijelentette, hogy szereti őt.

Ám mielőtt még megtehette volna, Draco felegyenesedett a seprűjén, felkiáltott, és előremutatott.

– Ott van, nézd!

Aztán kilőtt, mint a golyó.

Harrynek jobb ötlete is volt, mint hogy kövesse, és nem csak azért, mert ő nem látott kelet felé egyetlen aranyló csillanást sem. Ez csak csel volt. Draco a győzelemre játszott; sosem jelentette volna be az ellenfelének, hogy hol van a cikesz.

És mégis, a ködfelhő fölé emelkedve, egyik kezével magasan a feje fölött vidáman kiáltott.

– Megcsináltam! Megcsináltam! Legyőztem Harry Pottert!

Harry nem hitte el, amíg Draco közelebb nem jött, és a saját szemével nem láthatta a bizonyítékot. Draco tenyerén ott volt a cikesz, gyakorlatilag turbékolva vele, most, hogy elkapták.

– Gratulálok, Draco!

Draco ráültette a cikeszt a vállára, és süvíteni kezdett a föld felé, de Harry még látta a tekintetét. Öröm, büszkeség és elégedettség tükröződött benne.

Amikor már mindketten a füvön álltak, és a seprűiket maguk mellett lógatták, Harry elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Tudod, majdnem csaltál.

Draco szembefordult vele.

– Mi?

Harry az égre mutatott, és éneklő hangon megszólalt:

– Ó, nézd, ott van, ott! Látom a cikeszt, látom a cikeszt! – Aztán normális hangszínre váltott. – Mi volt ez? Mióta közlöd az ellenfeleddel, hol keresse a cikeszt?

Draco rávillantott egy mosolyt, ami egyértelműen önelégült volt.

– Ó, ez nem csalás volt. Ezt mardekáros stratégiának hívják. Annyira karakteridegen volt, hogy tudtam, nyugatra nézel majd, ha keletre mutatok. És bele is estél a csapdába, te ostoba griffendéles! Olyan rászedhető vagy! Merlinre, ha jobban ismertelek volna az iskolában, akkor én lettem volna a pálya királya!

Harry hagyta, hogy kiélvezze a győzelmét.

– Igen, tényleg beleestem a csapdába.

– Amitől te vagy a legbénább fogó a világon! – csúfolódott Draco. – Tudod, hogy nem hazudhatok neked, de gondoltál már erre? Neeem? Őszintén, Harry! Mindig ilyen könnyű volt téged átverni?

– Még egy sértés – mondta Harry nevetve –, és nem kapsz ebédet.

Draco kinyújtotta a karját, és körbemutatott.

– Van valamiféle elképzelésed arról, hogy merre találjuk meg a mi kis piknikkosarunkat? Mostanra már mérföldekre lehet.

– Mmm, gondoltam erre – mondta Harry ravaszul, és előhúzta a pálcáját a köpenye alól, ahol biztonságban volt a meccs alatt. – Invito piknikkosár!

Draco elvigyorodott.

– Te meg a hívóbűbájod. Invito tűzvillám... Óóó, hogy aggódtam, amikor az bevált.

– Azt szeretted volna, hogy élve megsüssön egy sárkány?

– Még szép – felelte Draco nyugodtan. – De nem ezért aggódtam. Akkor még nem ismertem az Invitót. Emlékszem, arra gondoltam, hogy mer ez a Potter olyan bűbájt ismerni, amiről én még nem hallottam? Hogy merészel? Na, majd szabotálom a következő bájitalát. Az majd móresre tanítja!

– Elég szomorú, ha olyan bájitalok szabotálásához kell folyamodnod, amik már eleve rosszul lettek megfőzve – mondta Harry nevetve.

– Ja, de csak amíg te is meg nem tanultál csalni...

– Jobb könyvből dolgozni nem csalás – vigyorgott Harry. – Habár ezt sosem sikerült Hermionéval elfogadtatnom.

A piknikkosár épp akkor vitorlázott oda hozzájuk egy alacsony domb felett. Egyenesen eltalálta Harryt, aki még nem várta ilyen hamar. A fenekén kötött ki.

Draco elragadtatottnak tűnt, hogy láthatja őt kiterülve, de odanyújtotta a kezét, hogy felsegítse.

– Ne, ülj le! – mondta Harry. – Itt ebédelünk.

– Az a rengeteg mágikus erő, és még sosem hallott pokrócról. – Draco drámaian ciccegett, miközben átváltoztatta az egyik kesztyűjét, és leterítette a földre.

– Kényeskedő – mondta Harry.

– A szó, amit keresel, az a kulturált. – Draco megragadta Harry kezét, és addig húzta, míg mindketten a pokrócon ültek. – Na, így már jobb! Már elvesztetted a meccset. Nem akarom, hogy még meg is betegedj a nedves fűtől.

– Ki a frász betegszik meg attól, hogy nedves füvön ül?

– Szegény tudatlan lelkek, akik túl gyengék és bénák ahhoz, hogy elkapjanak egy nyamvadt cikeszt...

– Te – mondta Harry nyomatékosan – egy igazi seggfej vagy. Hallottad már valaha azt a kifejezést, hogy alázattal győzni? Vagy hogy jó győztes?

– Ó, én jó vagyok – mondta Draco, mindkét karját kitárva, még mindig a cikesszel a vállán. – Nagyon jó vagyok, Harry.

– Ebben biztos vagyok – mondta Harry rekedten, miközben a farka reagált a szóra, visszaemlékezve, milyen nagyon jó volt Draco.

Draco szeme ragyogott, és az ajkai mosolyra görbültek, ami bárki máson állatiasan nézett volna ki, rajta azonban csak farkasszerűen, de a jó értelemben.

Már ha egy nagy gonosz farkas tud jó lenni...

Draco keze lassan közeledni kezdett hozzá, a tenyerével Harry felé nézve. Harry mellkasának közepére helyezte, aztán tolni kezdte, saját testével követve őt, amíg mindketten vízszintesbe nem kerültek a pokrócon.

Harry a hátán fekve kötött ki, Draco rajta, válltól lábujjig érintkezve vele, mielőtt a feje közeledni kezdett az övéhez.

Talán a hagyjuk-álmodni-terv mégsem volt olyan rossz ötlet, töprengett Harry, épp mielőtt az egész világa tisztán érzékekké nem redukálódott.

Draco súlya, ahogy belenyomta őt a pokrócba, a kezei, amik a fejbőrét cirógatva elvesztek Harry hajában, úgy érintve őt, mintha minden centiméterét meg akarná jegyezni.

És az ajka, ami először csak majszolgatta a Harryét, aztán szétválasztotta, és a nyelve bátortalanul becsusszant közéjük, azt sugallva, hogy többre vágyik.

Harry nyögött, jobban szétnyitotta az ajkát, és átölelte Dracót, hogy a derekára tegye a kezét.

Draco ezt egyfajta jelnek értelmezte, a csókja egyre vadabb és követelőzőbb lett, a csípője hullámzott, először lassan, aztán döfködő mozdulatokkal, amitől Harrynek kedve lett volna letépni magukról a ruhát.

A farka már olyan kemény volt, hogy fájt.

– Ó, egek, Draco! – zihálta, amikor a másik férfi levegőt vett. – Mmm...

Harry képtelen volt ellenállni; lehúzta a másik férfi fejét, és úgy lökött a csípőjével, hogy kövesse Draco ritmusát.

Draco hirtelen teljesen ledermedt, még a nyelve is megállt, ahol volt. Harry először nem is vette észre, túlságosan boldog volt, hogy átvette a csók feletti irányítást, és érezhette Draco nyelvét, de aztán Draco hirtelen oldalra gördült, le Harryről, és ugyanolyan sebesen felállt.

A hajába túrt, mintha nem tudná, mit tegyen a kezével, aztán észrevette a cikeszt a földön, és csizmás lábával messzire rúgta magától.

Harry zihált, és még annyira vadul a vágy markában volt, hogy szinte duplán látott.

– Egek, Draco! – mordult, miközben a vágy hullámai lüktettek a farkában. – Te... basszus, ezt nem csinálhatod velem!

– Én... én... Harry, én...

– Te mi? – kiáltotta Harry, miközben felpattant, hogy szemtől szemben legyen a másik férfival. – Mi Draco? Akarsz engem? Vagy mi?

Draco egész arckifejezése eltorzult az önutálattól.

– Sajnálom!

– Azt sajnálod, hogy akarsz engem, vagy azt, hogy valamit tettél is ennek érdekében?

– Csak sajnálom! – kiáltotta Draco remegve.

Azt, hogy a félelemtől, a vágytól vagy valami mástól remegett-e, Harrynek nem maradt ideje megkérdezni.

Draco megpördült, és eltűnt, magára hagyva Harryt, hogy egymaga birkózzon meg a feje fölött összecsapni készülő hullámokkal.

* * *

Eltartott Harrynek pár percig annyira lenyugodnia, hogy dehoppanálni tudjon. Egy örökkévalóságnak tűnt. Kettészakadt a Draco iránt való aggodalom és harag közt. Az, hogy meggondolhatja magát, egy dolog volt, de az ember nem csókol meg így egy fickót, és aztán hagyja faképnél egy sajnálommal!

Egek, mit gondolt, miből van Harry, fából?

Harry húsból és vérből volt, és már halálosan belefáradt abba, hogy a hormonjai örökösen be voltak csavarodva!

De... hogy hibáztathatta volna Dracót, amikor Harry álmodd-magad-hülyére terve okozta ezt az egészet? Draco nem állt még készen, és ő – nos, ő és Draco saját hormonjai – arra kényszerítették, hogy nézzen szembe végre a vágyaival.

Harry gyorsan hazahoppanált, remélve, hogy Draco nem ment máshová. Magával hozta mindkét seprűt, mivel Draco a sajátja nélkül ment el.

Harry nem akart ebbe semmi jelentőséget belelátni, de bedobta a seprűket a földszinti spájzba, remélve, hogy Draco nem kéri majd el este a sajátját.

A fentről jövő zajok elárulták, hogy Draco tényleg hazajött. És micsoda szörnyű zajok voltak. Draco sírt, és a hangja teljesen olyan volt, mint akkor, amikor először emlékezett vissza, hogy meghalt a férje. És miért ne lett volna olyan? Bizonyára úgy érzi, hogy elárulta a férjét egy másik férfival, még ha egyáltalán nem is volt így.

Harry sóhajtva kezdett fellépcsőzni. Szó szerint fogalma sem volt, mit mondjon Dracónak.

Mielőtt Draco ajtaja elé ért, hallotta, hogy megindult a zuhany.

Nos, ez megoldotta a helyzetet. Draco nem akart társaságot, mindig a zuhany alá állt, amikor egyedül akart sírni, és most, hogy a megfigyelőbűbájok lekerültek, Harry még csak rá sem tudott kukkantani, hogy megbizonyosodjon, jól van-e.

Hülye gondolat. Draco persze, hogy nem volt jól. Fel volt dúlva, és ezt Harrynek köszönhette.

És mégis, Harry már nem lett volna képes visszatérni ahhoz, ahogy a dolgok régen voltak. Egyetlen férfi sem képes kibírni ezt hosszú hónapokig. Ez... Harry nem is tudta, hova juttatta őket.

Újból sóhajtva, Harry is vett egy zuhanyt. Próbált rejszolni, hogy megszabaduljon a feszültségtől és tisztábban tudjon gondolkodni, de a farka nem akart együttműködni. Be volt gerjedve, mint ahogy mostanában szinte mindig, de ugyanakkor egy beteg érzés is ott kavargott a zsigereiben.

Hogy érezheti azt, hogy egyaránt szeretne élvezni is és hányni is, az egy jó kérdés, gondolta leverten, miközben megtörölközött. Értette, miért rúgta el magától Draco a cikeszt; Harry azokat a ruháit szerette volna megsemmisíteni, amikben repült. Ehelyett a szennyeskosárba hajította őket, és egy frissen mosottat vett elő a szekrényből.

Furcsa bűntudatot érzett, miközben felvette, mivel Draco bűbájolta tisztára és simára.

Az öltözőszekrényen egy barna lemez emlékeztette az eljövendő vakációjukra, ami két nap múlva volt esedékes. Francba, talán tényleg le kellene mondania. Nem volt abban a hangulatban, hogy utazzon, abban meg főleg nem, hogy közös hotelszobában szálljon meg Dracóval.

De... talán a környezetváltozás lehet, hogy mindkettejüknek jót tenne, gondolta, zsebre téve a lemezt, hogy megmutathassa Dracónak a brosúrát, amit tartalmazott. De majd később. Most Draco egyedül akart lenni.

* * *

Harry hat óra hosszat várt, de végül elege lett. Bekopogott Draco hálószobájának ajtaján.

Egy kerek perc is eltelt, mire Draco válaszolt.

– Nem vagyok éhes.

Harry átgondolta.

– Nem ebédeltél és nem is reggeliztél.

Erre nem jött válasz.

– Gyere ki, Draco! – kiáltotta Harry, minden egyes szót kihangsúlyozva.

Az ajtó azonnal kinyílt, és megjelent mögötte Draco, aki úgy meredt rá, mint egy démon.

– Nem érted, Potter? Nem tudok szembenézni veled!

– Épp most nézel szembe velem – mondta Harry szelíden. – Gyerünk! Tudod, hogy fejfájásod lesz, ha nem iszol legalább egy kis vizet.

– Utasíts rá, hogy igyak egy kicsit idefent, és fogok.

– Nem. Odalent akarom a társaságodat.

– Mekkora egy rohadék vagy!

– Szeretnék beszélgetni veled. Draco... tényleg meg kell parancsolnom, hogy gyere le?

– Meg kellene tagadnom a tetves parancsodat, és meglátni, mi történik – sziszegte Draco.

Harry szkeptikus pillantást vetett rá.

– A bűbáj addig fog téged kínozni, amíg eléggé megverlek ahhoz, hogy abbahagyja. Tényleg úgy érzed, hogy készen állsz erre?

– Rohadék – mondta megint Draco. Végül lement, leült a konyhaasztalhoz, és összefonta a karját. – Nem fogok főzni.

– Igen, látom.

– Fogd be, fogd be! – kiáltotta Draco. – Azt hiszed, ez valami vicc, gazdám? Én ezt nem tudom elviselni, nem tudom kibírni! Utálom azt, amilyen vagyok, utálom magamat...

– Jézusom! – mondta Harry, ledobva magát egy székbe. – Ez az egész az én hibám, Draco. Sajnálom! Nem kellett volna hagynom, hogy keresztülmenj ezen. Adnom kellett volna egy kis Álomtalan Álom bájitalt. Gondoskodom róla, hogy kapj egy keveset ma este... és nos, még egy darabig. Nem lehet hosszú távon használni, de kitalálunk valamit.

– Miről beszélsz?

Harry nyelt egyet.

– Öm... nem emlékszel rá, hogy az utóbbi pár éjszaka álmodtál?

– Ködösen. – Draco nyelt egyet. – Rémálmokat.

A legutolsó szó meglepte Harryt.

– Biztos vagy benne?

– Kínoztak. Vagy azt hiszem, valami olyasmit.

Ó! Harry úgy érezte, az egész világa fenekestül felfordul. Akkor egyáltalán nem erotikus álmok voltak. De Draco mégis vágygerjesztőnek találta őket... elégnek ahhoz, hogy elmenjen tőle... Vajon mennyi része volt ebben annak, hogy Harry megparancsolta neki?

– Ezért kiáltozod a nevem, mert azt akarod, hogy mentselek meg?

Draco hirtelen úgy nézett ki, mint aki beteg. Megragadott egy poharat az asztalon, és az ajkához emelte, ami zárva maradt, míg félre nem tette a poharat.

– Nem... nem tudok...

– Igyál! – mondta gyorsan Harry.

Draco egy hajtásra kiitta az egész pohárral, és aztán megtörölte a száját a kézfejével, amit eddig sosem tett. Bárdolatlanságnak nevezte.

Amikor Harryre nézett, a szemét valami borzasztó dolog felhőzte el. Talán iszonyodás. Vagy valami belső felismerés, neki pedig nem tetszett, amire rájött.

– A te nevedet kiáltozom?

– Újra és újra.

Draco megszorította a poharat.

– Melyik nevet, a Pottert vagy a Harryt?

– A Harryt.

– Basszus!

– Mi az?

Draco becsukta a szemét.

– Az az én biztonsági jelszavam.

– Én... én vagyok a te... biztonsági jelszavad?

Rövid bólintás jött feleletként, ami alig volt több egy rezdülésnél.

– Te voltál. Nikkel.

Harryt megrázták a hallottak, de maradt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy észrevegye, Draco úgy néz ki, mint aki mindjárt összetörik. Vagy a kezében tartott poharat töri össze. Harry finoman elvette tőle, és félretette. Ez idő alatt tudott egy keveset gondolkodni.

– Szóval... az én nevemet választottad biztonsági jelszónak? Miért?

– Valahogy ez jött – mondta Draco és nem mosolygott. A szeme csukva volt.

– Miért engem?

Draco elfintorodott.

– Öm... Nikolai azt mondta, olyasvalaminek kell lennie, amit soha, de soha nem mondanék abban a... szituációban. Úgyhogy elgondolkodtam, mi a legkevésbé valószínű, ami elhagyhatja a számat, amikor épp... És te jutottál az eszembe.

– De mindig Potternek neveztél.

– Éppen ez a lényeg. – Draco összefonta a karját az asztalon, és rátette a fejét, eltakarva az arcát. – Sosem hívtalak Harrynek, akkor még nem, szóval persze, hogy az volt a legbiztonságosabb biztonsági jelszó.

Harry hallotta, hogy remeg a saját hangja. Annyira biztos volt benne, hogy Draco őróla álmodik... és egyáltalán nem erről volt szó. Azok az álmok Nikolai-ról szóltak, és arról az életről, amit együtt éltek meg... a szexuális élményekről, amiket együtt tapasztaltak meg, ha Draco alárendelődős játékokról álmodott...

– Én... – kezdte megint Harry. – Szeretnéd elkezdeni az Álomtalan Álom szedését?

Draco felemelte a fejét, és csipás szemmel meredt rá.

– Akkor mit szólnál egy ebédhez? – kérdezte Harry elkeseredetten, mivel nem tudta, mi segíthetne, kivéve talán a figyelemelterelést.

– Harry – mondta Draco halkan. – Én... én...

– Minden rendben – felelte Harry gyorsan, a szörnyű baklövésére gondolva, amikor azt kérdezte Dracótól, hogy akarja-e őt. Az egészet félreértette: azok az álmok egyáltalán nem őróla szóltak. – Nem kell magyarázkodnod.

– Jó is, mivel nem tudnék – felelte Draco keserűen. – De Harry... basszus! Még sosem voltam eddig ilyen helyzetben. Nos, legalábbis úgy nem, hogy eszemnél voltam. De én... én... csessze meg!

Harry utálta ilyen nyomorultnak látni Dracót. Már nem csak szomorú volt, de rémült is. És reménytelen. És kétségbeesett, habár most nem szexuális értelemben. Úgy nézett ki, mint aki annak a határán van, hogy valami szörnyűt tegyen magával; mint aki a tűréshatárán annyira túl került, hogy nem lát sem visszautat, sem kiutat.

– Nézd! – mondta Harry csevegve, miközben a zsebében kotorászott, elkeseredett kísérletet téve arra, hogy felvidítsa Dracót és rábírja, hogy beszéljen valami másról. Bármi másról. – Nemrég beugrottam egy utazási irodába, és foglaltam magunknak helyet Montrealban. A hotel csodásan néz ki, elhoztam a brosúrájukat...

Remegő kézzel megragadta a lemezt, kihúzta a zsebéből, és az asztalra dobta, de mielőtt még előhúzhatta volna a pálcáját, hogy átváltoztassa, valami szálacskát látott a levegőben lefelé vitorlázni.

Egy szálacskát négy levéllel; élénk zölden ragyogott a fa asztallapon, amikor leereszkedett, mindössze néhány centire Draco kezétől.

Draco rámeredt, és a tekintete szinte vad lett.

– Ne mozdulj! – suttogta Harry olyan nyugodtan, ahogy csak tudta, jobb kezét lassan mozdítva a pálcája felé. Félt, ha gyorsabban mozog, a legkisebb légmozgás is fellebbentheti a lóherét. – Ne lélegezz be, egy pillanat és eltüntetem...

Harry alig fogta meg a pálcáját, Draco máris mozdult.

Különös, éhes tekintettel lecsapott a bal tenyerével, egyenesen a négylevelű lóherére.

Aztán összemorzsolta a kezével, és felüvöltött.