Minden kedves olvasómnak boldog karácsonyt kívánok! :)

A kelések ezúttal lassabban gyógyultak. Egy heti kezelés kellett, mire halványpiros pöttyök maradtak csak belőlük.

Addigra Harry már kezdett bedilizni, mert Draco még mindig nem álmodott semmi szexuálisat.

Néha arra gondolt, hogy kiszór rá egy altatóbűbájt, bemegy hozzá, aztán... nem, még a gondolatot sem volt képes befejezni. Ez csak egy alig megformált vágy volt, amit Harry elnyomott, mielőtt még akárcsak hasonlíthatott volna egy tervre.

Az, hogy bemegy és segít Dracónak, amikor már nehézségei vannak és szüksége van Harryre, mert nem tud elmenni... egy dolog volt. Még ha Harry újabban elég sok mindent megengedett is magának, még mindig elmondhatta magáról, hogy Draco egyértelműen akarta a szexet már mielőtt Harry belépett volna a szobába. Harry csak... nos, talán túlságosan élvezte a helyzetet, de legalább Dracónak kedve volt a dologhoz.

De bemenni a szobájába és az akarata ellenére vágyat gerjeszteni benne, amikor békésen alszik?

Harry nem bírta rávenni magát erre. Igazából először, amikor a gondolat teljesen formát öltött az elméjében, annyira megundorodott magától, hogy azt kívánta, bárcsak kiszedhetné az agyát és jó alaposan megmoshatná. Uhh. Mi a franc ütött belé?

Olyan embert szeretni, aki egyértelműen valaki mást szeret, nem volt mentség ilyen gondolatokra. Egyáltalán nem.

És mégis, amikor leszállt az éj, és Draco nem álmodott, Harry nem tudta megállni, hogy sóvárogva be ne kukkantson a férfi szobájába, lelassítva, amint elsétált a nyitott ajtó mellett. Olyannyira lelassítva, hogy szinte már megállt.

De mégsem állt meg. Kényszerítette magát, hogy tovább menjen.

Mihelyst a kenőcsös kezelés a végéhez ért, Draco nem szólt egy szót sem arról, hogy használjanak tonikot is a hegesedés ellen. Azonban nyilvánvalóan akarta volna, mióta Harry egy este hazajött és egy vadonatúj üveget talált a konyhapulton.

Nos, ha a hátkenegetés volt az egyetlen mód arra, hogy Harry megérinthesse őt, akkor Harry nem ellenkezett.

Még a bizarr és lehangoló tény ellenére sem, hogy Draco még mindig furcsa módon takargatta a mellkasát. Ha Harry nem tudta volna jobban, arra gondolt volna, hogy Draco mérges, amiért ronda hegek borítják a Sectumsempra miatt. De semmilyen hege nem maradt az incidens után, úgyhogy nem erről lehetett szó.

És Harry tudta, hogy más miatt sem lehetett oka szégyenkezni, mint például egy viccesen kidudorodó köldök vagy behorpadó mellkas... nem, Draco nagyszerű formában volt. Nagyszerű formában; karcsú és edzett volt, minden izma finoman kidolgozott. Harry már csak tudta. Eleget látta a férfit régebben, amikor még igazi szeretők voltak.

Úgy érezte, meg kell elégednie az emlékekkel, mivel mostanra már egyértelművé vált, hogy nem fogja Dracót egyhamar félmeztelenül sem látni, nemhogy teljesen meztelenül.

Harry csak arra tudott gondolni, hogy ennek Nikolai-hoz lehet köze. Lehangoló gondolat volt, de akkor is így lehetett.

Három nappal azután, hogy elkezdődtek a hátkenegetések, Harry megint hallotta Dracót álmában nyögdécselni. A hang eltéveszthetetlen volt, és feleletül Harry farka megkeményedett. Csak ennyit reagálhatott, nem nyöghetett ő is válaszul.

Megpróbálta a helyes dolgot tenni, de az a csúszós lejtő ezúttal igencsak sima volt. Harry csak két éjszakán át tartott ki, mielőtt megérintette Dracót a szigorúan szükséges mértéken felül is.

Azt mondta magának, hogy igazából nem olyan helytelen, az, amit csinál, de mélyen legbelül tudta, hogy az. Az önigazolás, amit legutóbb kitalált, még a saját fülének is szánalmasan hangzott, de akkor sem volt képes visszafogni magát.

Egy éjszaka, kimerülten attól, hogy két héten át minden éjszaka fél órákra felkelt, olyan fáradt volt már, hogy pálca nélkül érkezett Draco szobájába.

Elcsigázottan lehuppant Draco ágyára, és gyorsan kiszórt egy pálca nélküli altatóbűbájt, amikor Draco megmoccant a takaró alatt. Ez hiba volt. A pálca nélküli mágia a legjobb napokon is elgyengítette, és amikor Harry már félholt volt a több éjszakányi megzavart alvás miatt, egyenesen kiszipolyozta belőle az erőt. A szeme szinte kifordult a helyéről, és arra gondolt, hogy ha nem elég óvatos, kidől az ágyon Draco mellett.

És nem lenne csodás dolog másnap reggel ezt megmagyarázni?

Harry ásítva úgy határozott, jobb, ha egyszerűen csak kibírja. Draco farka után nyúlt és verni kezdte, lustán igazítva a pumpálást Draco lökéseihez. Egek, de fáradt volt...

Nem tervezte előre. Megesküdött az égre később, hogy nem tervezte előre.

Valójában olyan természetes módon történt, hogy később Harry azt sem tudta, hogyan történt. Csak annyit tudott, hogy félig elnyúlt az ágyon, azon ügyködve, hogy Dracót a csúcsra röpítse, és a férfi már majdnem ott járt, Harry pedig azt suttogta neki, hogy menjen el, amikor rájött, hogy túl fáradt ahhoz, hogy ki tudjon szórni még egy pálca nélküli bűbájt, úgyhogy a szájába kell vennie Dracót és lenyelnie a spermát, ha nem akar később tisztítóbűbájokkal bajlódni.

Csak miután megtette a dolgot, tért vissza némi józan esze. Egek, teljesen megőrült? Nem lett volna szabad ilyesmit tennie, nem számít, mik voltak a körülmények!

Az adrenalin elmosta a kimerültségét; leugorva az ágyról, Harry elkezdett fel-alá járkálni. Mégis mi okból érezte feljogosítva magát... a francba is, lett volna más megoldás! Visszaballaghatott volna a szobájába a saját rohadt pálcájáért, ha annyira fáradt volt! Pálca nélkül is magához hívhatta volna ahelyett, hogy bonyolult pálca nélküli mágiát pazarol arra az altatóbűbájra. Még egy nedves ronggyal is megtisztíthatta volna Dracót, vagy...

Basszus!

Szerette volna megrugdosni magát. Miután minden fáradtsága elszállt, tényleg belerúgott a falba a frusztrációtól, lezúzva a lábujját.

Draco átaludta a fájdalmas kiáltását, mint ahogy minden mást is átaludt. Csak tovább szendergett, ártatlanul abban, ami a szobájában történt, és mit sem sejtve arról, hogy Harry gyakorlatilag... megerőszakolta őt! Nem számít, hogy egyszer szeretők voltak, vagy hogy akkoriban Draco talán nem bánt volna egy kis perverziót. Csak az számított, hogy most Dracónak minden joga meg lett volna ahhoz, hogy ellenkezzen, és minden bizonnyal meg is tette volna, ha akár a leghalványabb elképzelése is lett volna, mit tett vele Harry...

Hogy mit művelt vele.

Harry lehajtotta a fejét, és összeszorította a szemét, de pár könnynek így is sikerült kigördülnie a pillái alól. Talán még sosem szégyellte magát ennyire. Ez rosszabb volt, mint belelesni valaki merengőjébe, és sokkal rosszabb egy véletlenül kiszórt, veszélyes sötét bűbájnál, mert legalább egyiket sem tervezte el előre. Harry csak reagált a körülményekre.

De ez? Szóval mi van, ha nem tervezte el, hogy szájba veszi Draco farkát? Ez gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, attól a pillanattól kezdve, hogy belekezdett abba a veszélyes játékba, hogy elhiteti magával, hogy egy kis tapizás teljesen rendben van, aztán rengeteg tapizás is rendben van és aztán... tényleg azt hitte, hogy ez nem fog elfajulni, mihelyst belekezd?

A kimerültség nem volt mentség.

Nos, többé nem, döntötte el Harry. Nem érdekelte, mibe kerül; nem fog még egyszer így erőszakot tenni Dracón, sem a bizalmát megsérteni.

Ha lett volna módja letenni a Megszeghetetlen Esküt egy másik ember segítsége nélkül, Harry most letette volna. Így csak saját magának tett ígéretet.

Ígéretet tett magának, olyan őszintén, amennyire csak tőle telt, utána Dracónak is. Hangosan kimondva.

Megérdemelte volna, hogy Draco meghallja, de az altatóbűbáj hatása alatt erre nem volt esély.

Mihelyst elmondta az ígéretet, Harry megtette, amit már legelőször kellett volna. Visszament, hogy elhozza a pálcáját, és kiszórta a maradék szükséges bűbájokat. Frissítő bűbájt Dracóra és az ágyneműre. Olyan bűbájt, ami fokozatosan elmulasztja az altatóbűbájt és hagyja, hogy Draco normális alvás állapotába kerüljön.

Ezekkel végezve Harry letérdelt a földre Draco feje mellett, és a férfi csukott szemhéját kezdte figyelni. Egek, milyen gyönyörű volt Draco, és Harry nem most csodálkozott el először azon, hogy hogyan kerülte ez el a figyelmét a roxforti évek alatt. Sosem ismert senkit, aki ilyen elképesztően, szédítően vonzó volt, mint Draco Malfoy.

Az igazság azonban az volt, hogy akkoriban ezek nem számítottak Harrynek. Semelyik sem számíthatott, nem, amíg Draco belül visszataszító volt.

De most már nem az. Gyönyörűen tiszta volt belül is, noha akadtak persze hibái, mint mindenki másnak.

Ám ezek a hibák nem voltak végzetesek. Már nem.

Harry szeretett volna odahajolni hozzá és egy lágy, lassú csókot lehelni Draco ajkaira.

Mégsem tette meg.

Betartotta az ígéretét, és anélkül hagyta ela szobát, hogy kiélte volna magát Draco kárára. Nem fogja még egyszer ezt csinálni. Soha többé.

* * *

A következő néhány éjszaka az önmegtartóztatás jegyében telt.

Tudva, mit kell elviselnie majd az éjszaka közepén, Harry a lehető legfelületesebb hátmasszázsban részesítette Dracót. Minél hamarabb túl akart rajta esni, és olyan kevés gyötrelemmel, ahogy csak lehet. Legalábbis a maga számára. Draco semmilyen gyötrelemtől nem szenvedett, már nem, hogy a kelések újból elhalványodtak.

Végül azonban Harry nem bírta ki, hogy csak a szükséges legminimálisabb mértékben érintse meg Dracót, mert a francba is, igenis Draco maga egyezett bele ezekbe a masszázsokba! Hogy utasíthatta volna ezt vissza Harry, ha nemcsak hogy ez volt minden, amit kaphatott Dracóból, de ráadásul ezt bűntelenül megkaphatta?

Mindegy, hogy az éjszaka közepén gyakran megbánta azt a fél órát, amit azzal töltött, hogy megdolgozzon minden egyes csomót Draco gerince mentén, annyira megjegyezve a férfi hátának érzetét, hogy a végén már a sötétben is kiismerné magát rajta.

Ja, mindegy is, mert Harry nem hagyhatta abba. Most nem, hogy ez volt minden, amire szert tehetett.

De betartotta az ígéretét. Amikor éjjel bement Draco szobájába, nem vette elő a férfi farkát, és nem érintette meg vagy kényeztette, nemhogy a szájába vette volna.

Azt tette, amit végig kellett volna. Szavak és érintések nélkül várt, míg úgy nem tűnt, hogy Draco annyira elveszett a szenvedély tüzében, hogy csak pillanatokra volt a csúcstól. Azután egyetlen ujját Draco bőrére tette, csak egyet, és biztosra ment, hogy ártatlan helyen legyen. Ez néha Draco kézfeje volt. Vagy lejjebb, a bokájánál. Bárhol, ahol Harry nem kerülhetett közel ahhoz a gyönyörű farokhoz.

Nem akart véletlenül hozzáérni, még az anyagon keresztül sem, és megint megindulni lefelé azon a csúszós lejtőn.

Dracónak persze muszáj volt olyan bonyolulttá tennie a dolgokat, amennyire csak lehetett.
Nem mintha Harry hibáztathatta volna ezért; a férfi mélyen aludt, és a leghalványabb fogalma sem volt arról, mit csinál.

A nyögésekkel kezdődött. Oké, biztos nedves álma volt. Bármelyik férfi nyögdécselne. De miért kellett Draco nyögésének annyira hasonlítania azokhoz az élvezetteli hangokhoz, amiket akkor adott, mikor Harry a hátát masszírozta? A hasonlóság szembeszökő volt. Draco vagy annyira élvezte ezeket a masszázsokat, amennyire Harry nem is gondolta, vagy... vagy egyszerűen csak szeretett mindig hangot adni a testi jellegű élvezeteinek.

Harry bebeszélte magának, hogy csak az utóbbiról lehet szó, és az élvezetnek, amit Draco az alapos hát – és fenék – masszázsoktól kapott, semmi köze nem volt az alvás közbenihez.
Persze, hogy ezt beszélte be magának.

De akkor is azon kapta magát, hogy Draco nadrágja közepére villan a tekintete, amikor a férfi felkelt a hátmasszázs végeztével. Persze sosem akkor tette, amikor a férfi figyelt. De le kellett ellenőriznie, hogy van-e Dracónak merevedése.

Nem úgy tűnt, hogy van, de végül is a férfi sosem kelt fel azonnal. Szeretett „sütkérezni az érzésben", ahogy fogalmazott. Ami valamelyest szexuálisan hangzott, ha Harry jobban belegondolt.

Mindenesetre ha Dracónak erekciója is volt, valószínűleg volt elég ideje, hogy újra lenyugodjon, mielőtt felkelt volna.

A francba!

Mielőtt még Harrynek esélye lehetett volna biztosra megállapítani, hogy Dracónak van-e szexuális jellegű reakciója a hátmasszázsokra, a hátáról és fenekéről teljesen eltűntek a kelések. Még csak apró piros pöttyök sem maradtak.

És annak ellenére, hogy – pöttyök ide vagy oda – Harry szerette volna folytatni a masszázsokat, a nemrégen tett fogadalma azt jelentette, hogy nem élhet vissza Draco bizalmával. Draco a tonikot eleve csak azért szerette volna használni, mert bizarr módon aggódott, nehogy heges maradjon a bőre. Szinte már paranoiásan rettegett ettől. Mintha arra gondolt volna, hogy tökéletes állapotban kellene tartania a testét.

Ami elég szomorú volt, nem?

Mert annak ellenére, hogy Draco kivételesen vonzó férfi volt, több volt egy szép arcnál.

Harry kis híján felsóhajtott. Draco gyerekként talán azt tanulta meg, hogy a felszín sokkal fontosabb, mint a belső. Elég csak megnézni Lucius Malfoyt mostanában. Azt hitte, hogy addig, míg úgy tesz, mint akinek van hatalma és befolyása, ténylegesen van is neki.

Vagy lehet, hogy Nikolai volt az, aki főleg a külső adottságai miatt értékelte Dracót. Harry nem tudhatta, de ha ez így lenne, akkor a férfi iránti tisztelete nagyot zuhanna.

Másrészről ez lenne az első jellemhiba, amit Nikolai Preobrazhenskyben találna, és ez megkönnyebbülést jelentene. Hiszen hogyan versenyezhetne Harry a tökéletességgel?

Nem mintha versenyzett volna.

Vagy mégis?

Harrynek oka volt megkérdőjelezni ezt pár nappal azután, hogy félretették a hegesedés elleni tonikot. Éjszaka közepe volt, és Draco szobájában ült éppen, álmosan pislogva, miközben nézte a vágytól és szükségtől vonagló férfit.

Draco általában nem volt túl beszédes álmában. Nyögések, sóhajok akadtak. Hosszú, mélyről jövő mordulások is természetesen. De szavak? Azok ritkán hangzottak el, és az a néhányat is, ami kicsúszott a száján, ki lehetett számítani. Igen, igen, még... kérlek, még... most...
Semmi különösebben riasztó.

Egészen ma estig.

– Harry – mondta Draco, és a név olyan tisztán érthető volt, hogy nem lehetett félreérteni.

Harry első gondolata az volt, hogy Draco felébredt. De mégsem, a férfi még mindig mélyen aludt a kiszórt bűbáj hatása alatt. A szeme be volt csukva, az ujjai szüntelenül mozogtak a lepedőn, miközben a csípőjével döfködött, és a tisztán kivehető erekciója megemelte a pizsamaalsója anyagát.

Draco nyüszített álmában, szavak nélküli hangja elkeseredett vágyakozást sugallt, és a férfi feje jobbra-balra hánykolódott a párnán, ahogy sóhajtozott.

Aztán megint felhangzott, ezúttal még erőteljesebben.

– Harry!

Harry valahogy kiverekedte magát a zavart kábulatból. Megragadott egy bokát, ezúttal teljes marokkal érintve Dracót ahelyett, hogy egy ujjal ért volna hozzá, és elsuttogta az engedélyt az élvezésre.

Draco ejakulált, háta ívbe feszült, a szája elnyílt, miközben az élvezettől felnyögött.

Habár most nem mondta közben Harry nevét; a nyögés összefüggéstelen és értelmetlen volt.

Utána Harry megkövülten ült, miközben Draco tovább aludt. Azt mondta: Harry. Kétszer is. De mit jelenthet ez?

Harryről álmodott Nikolai helyett? Elkezdte végül elfogadni a tényt, hogy a férje már elérhetetlen, ám van egy szeretője, aki viszont nem?

Harry összeszorította a fogát. Ez nem lehet. Ha így lenne, Draco nem hagyta volna, hogy Harry abbahagyja a hátmasszázst a kelések elmúlása után. Azt kérte volna, hogy azután is folytassa, nem igaz?

Elhagyta volna a furcsa ragaszkodását, hogy folyton inget viseljen, még ha fel is tűrte a hátkenések idejére.
Igen... akkor, amikor Harry arra jött haza, hogy Dracót ing nélkül találja? Az egyszeri alkalom volt, nem történt meg többször. Talán csak azért fordult elő, mert a kelések annyira fájdalmasak voltak, mikor kiújultak.

Szóval akkor miért szólította Draco Harryt álmában? Egy része tudatában volt annak, hogy Harry ott van vele, mert belopakodott, hogy ő részesülhessen egy kis szexuális élvezetben?

Vagy Draco tudatalattija tudta csak, hogy szüksége van Harryre ahhoz, hogy megkapja azt az élvezetet? Ebben az esetben a név mindössze csak annyit jelentett, hogy Draco el akart élvezni.

Harry ennyit eddig is tudott.

* * *

Draco reggel ugyanúgy viselkedett, mint máskor. Harry alaposan kereste rajta a jeleket, hogy esetleg emlékszik az álmokra, vagy arra, hogy Harry nevét mondta, de Draco úgy tűnt, semmit sem sejt ezekről.

De ha tényleg gyanította volna, hogy Harry éjjelente meglátogatja, mondott volna valamit, nem? Nehéz elképzelni, hogy nem. Draco őrjöngene.

Vagy erről van szó, vagy azt gondolja, hogy a rohadt Res mea es-nek hála Harrynek van valami beteges joga ahhoz, hogy ezeket csinálja. Még fel is ajánlaná magát „szolgálatra", ha azt hinné, hogy erre a fajta szolgálatra vágyik Harry.

Ja, őrjöngene, de akkor is felajánlaná magát.

Harry azt gondolta, hogy néma semmiképp nem maradna, ezzel az üggyel kapcsolatban, úgyhogy biztosan nem sejt erről semmit, még így sem, hogy Harryt szólongatta álmában.

Mindenesetre ez nem történt meg többször.

Talán, gondolta Harry cinikusan, azért hallgat a dologról, mert ő most már erre figyelt. Újra hallani akarta a nevét. Azt akarta hinni, hogy Draco őróla álmodik.

Igazából annyira akarta ezt, hogy nem is tudott rendesen aludni, amikor éjjelente visszatért a saját szobájába, és a rejszolás sem segített.

Harry egyre ingerültebb lett, de nem tudta volna megmondani, hogy ez a megszakított alvások miatt volt-e vagy a kielégítetlen vágytól, hogy hallja a saját nevét Draco nedves álmaiban.

* * *

– Jó lett az étel, Harry? – kérdezte Draco letéve a borát.

– Remek.

– Nos, valami baj van – mondta Draco határozottan, testhelyzetet váltva a székén, hogy szemben lehessen Harryvel. – Talán nem az étellel; már több hete ingerlékenyebb vagy.

– Nem vagyok – mondta Harry ledöfve a spárgáját a villájával.

– Ezért támadtad meg a zöldséget, mert a legkevésbé sem vagy ingerült?

Harry elengedte a füle mellett.

– Tényleg szeretném tudni, mi bánt – mondta Draco halkan. – Tudod, ez már nem az első alkalom, hogy ezt kérdezem. Megint lerázol valami bugyuta mesével arról, hogy minden rendben? Egyébként most ez az új kedvenc szavad.

Nos, mit kellett volna erre mondania Harrynek? Hogy azért van kikészülve, mert Draco nem mondta elégszer a nevét a nedves álmaiban, amikben amúgy Harry közreműködött úgy... Jesszus. Már több hónapja? Nem is csoda, hogy kezdte elveszteni az eszét.

Vagy talán csak azért kezdte elveszteni, mert ragaszkodott a rohadt ígéretéhez, és ettől kész pokol volt végignézni, ahogy Draco szinte minden éjjel elmegy, mert újabban Harry nem vett részt a dologban a minimális mértéken túl?

Csoda volt, hogy általában csak annyit mondott, hogy minden remek, amikor Draco érdeklődni kezdett a hangulata felől?

Harry eldöntötte, hogy ha a remek szó annyira bántó Draco számára, akkor inkább nem szól semmit.

Draco pár pillanatnyi feltűnő csend után sóhajtott egyet.

– Én tettem valamit, Harry? Vagy valamit pont hogy nem?

Az elkeseredett hangszín hatására Harry végül beszélni kezdett.

– Nem, te...

– Remek vagyok, tudom. – Draco megforgatta a szemét, de aztán megint komoly arckifejezést öltött magára. – Ha ez ilyen sokat jelent neked, akkor miért nem hívod ide azt Sipor manót?

Harry felhorkantott.

– Az egész arra lett volna, hogy neked segítsen, Draco. Ha nem akarod, hogy itt legyen, akkor nincs értelme.

– Nos, akkor mondd el, hogy mi a francért vagy ilyen búval baszott állandóan?

Harry gyorsan felismerte, hogy egy újabb „remekül vagyok" csak elhúzná a beszélgetést. Most egy jó hazugságra volt szüksége.

– A munka miatt, oké? – felelte keresztbe fonva a karját. – Az utóbbi időben kész pokol. Abszolút mértékben.

Draco tanulmányozta őt egy pillanatig, mielőtt bólintott.

– Akkor mesélj róla!
Ó, csodás! Az utolsó dolog volt, amire Harry vágyott, hogy itt üljön és nem létező problémákat agyaljon ki. Egy hazugság is elég volt.

– Nézd, ez bonyolult, és a nagyja jogi hablaty, amiből semmit sem értenél, hacsak nem jártad volna ki te is az aurorképzőt.

– Nem számít, ha nem értem a problémát – mondta Draoco kinyújtva a kezét és Harry csuklójára téve. – Már talán az is elég, ha beszélsz róla, hogy lekerüljön rólad egy kis stressz. Lehet, hogy attól is el tudsz rendezni magadban dolgokat, hogy beszéltél róluk.

– Nos, nekem számít – vágta rá Harry röviden. Nem akarta volna elveszíteni Draco érintését, de a látszat miatt lerázta magáról a férfi ujjait. – Nem fogom olyasvalakivel megbeszélni, aki nem értheti, milyen ott lenni.

Draco az ölébe tette a kezét.

– Akkor beszélj olyasvalakivel, aki ott van.

Egek, ez már kezdett komédiába átmenni. Igaz volt a mondás, hogy egyik hazugság a másikhoz vezet. Most már úgy tűnt, mintha utálta volna a munkáját, ami egyáltalán nem volt igaz.

– Ott én vagyok a főosztály feje. Az emberek felnéznek rám. Fenn kell tartanom az imázsomat.

– Ez nagyon úgy hangzik, mintha nem te lennél!

– Talán mivel nem akarok róla beszélni.

– Remek – mondta Draco mogorván, noha pár pillanat múlva az ajka halvány mosolyra görbült. – Ez a te hatásod. De... nézd, Harry. Ha a pénzügyi kimutatások miatt aggódsz, ahogy már egyszer említetted, boldogan leellenőrzöm a számításaidat, vagy megbecsülök jövőbeli kiadásokat vagy bármit, amire szükséged van.

– Mondtam már...

– Igen, igen, megértem, hogy az a legjobb az „imázsodnak" ha a részvételem titokban maradt. Csak hozd haza a jelentéseket, és én megcsinálom őket itthon.

Harry rámeredt.

– Azt akarod mondani, hogy azért nem vagyok képes megcsinálni a saját rohadt munkámat, mert eleve alkalmatlan vagyok rá?

– Valószínűleg te vagy az egyetlen ember Nagy-Britanniában, aki ezt gondolja – felelte Draco szárazon. – Harry, én csak annyit mondtam, hogy jól értek a pénzügyekhez, és boldogan levenném a terheket a válladról.

Nem a pénzügyi kimutatások voltak azok a terhek, amiktől Harry szeretett volna Draco segítségével megszabadulni. Azt akarta visszakapni, amije volt, a fenébe is!

Talán ettől a reményvesztett gondolattól válaszolt olyan undokul.

– Mióta tett háromnegyed millió galleon megöröklése pénzügyi szakértővé?

Draco csak pislogott, és egy rövid pillanatig mélységes megbántottság felhőzte el a tekintetét. Aztán kitisztult és üressé vált az arca, mint a közömbösség tökéletes álarca.

– Most már egymillió galleon. Megforgattam az alapot ahelyett, hogy hagytam volna ott porosodni, és elég jól csináltam, ha mondhatom így. Nagyon is jól értek a pénz kezeléséhez, Harry.

Draco felállt, és intett a kezével, hogy leszedje az asztalt.

– Sajnálom! – morogta Harry. – Tudom, hogy értesz a pénzhez. A... a... francba is. Ami engem zavar, az nem pénzügyi természetű, oké? Ha az lenne, hagynám, hogy segíts.

– Hadd segítsek akkor is, ha nem a pénzzel kapcsolatos.

Harry sóhajtott.

– Mint már mondtam, aurornak kellene lenned ahhoz, hogy megértsd. Inkább nézzünk valami filmet! Indítsd el, én meg addig csinálok popcornt.

Draco egy pillanatig csak bámult rá, szürke szemében látszott, hogy kalkulál valamit. Úgy nézett ki, mint aki valamilyen végkövetkeztetésre jutott, de hogy milyenre, arról Harrynek fogalma sem volt, mivel Draco csak megvonta a vállát és azt mondta:

– Ne azt a mikrózható, zsíros sóban úszó szart. Használd azt a pattogtató bűbájt, amit mutattam, és olvassz a tetejére rendes vajat.

– Te gondoskodsz a DVD-ről, én a rágcsálnivalóról.

– Vígjáték?

– Horror.

Draco megtorpant a nappaliba menet.

– Ez komoly?

– Ja, rakd be a legröhejesebb, legidiótább horrort, amit csak találsz – mondta Harry, mert Isten látta lelkét, elkélt a számára egy kis figyelemelterelés bizonyos... dolgokról.

* * *

Csilingelő hang csendült fel közvetlenül Harry füle mellett. Hiába tudta nagyon jól, hogy csak a recepciós boszorkány érdeklődött, elfoglalt-e, a zaj olyannak hatott, mintha egy szúnyog repkedne centikre a fülcimpájától.

Mérgesen odacsapott, miközben egyik kezét az asztalra tette, hogy beindítsa a beépített mágikus telefont.

– Igen?

– Shacklebolt miniszter szeretné látni önt – jelentette be egy puhatolózó hang.

– Küldje be – mondta Harry sebtében becsúsztatva Nikolai Preobrazhensky dossziéját a fiókba, mielőtt felállt az asztala mögött.

– Harry – mondta Kingsley, abban a percben, hogy az iroda ajtaja becsukódott mögötte. – Hogy vagy?

– Remelkül. És ön, Miniszter úr?

Kingsley fülbevalója megcsillant, amikor megrázta a fejét.

– Ez nem jól kezdődik. Ezt nem udvariasságnak szántam. Ez egy komoly kérdés. Hogy vagy?

Harry a homlokát ráncolta, és intett Kingsley-nek, hogy üljön le. Még mindig Az előző esti beszélgetés járt a fejében, méghozzá annyira, hogy elgondolkodott rajta, hogy talán mégis el kellett volna fogadnia Draco segítségét a munka pénzügyi részét illetően.

– Öm... nem stimmelnek a hó végi jelentés számai? Amikor felajánlottad az állást, mondtam, hogy a pénzügy nem az erősségem...

– Miért ne stimmelnének a számok? Tudod, hogy kell összeadni, nem? – kérdezte Kingsley kedélyesen.

Megtévesztően kedélyesen, mint kiderült.

– Öm... nos, azt hiszem, azért, mert mostanában egy kicsit fárat vagyok. Nem alszom túl jól. Sajnálom.

– Miért nem mondtad, amikor megkérdeztem, hogy vagy?

Harry a gallérjába dugta egyik ujját, azt kívánva, bárcsak kiszórhatna egy hűtőbűbájt. De kissé udvariatlan lett volna egy beszélgetés közepén.

– Nos, nem szerettem volna azt gondolni, hogy ez hatással van a munkámra.

– A számok tökéletesen stimmelnek – mondta Kingsley együttérző mosollyal. – Harry, nem tudom, hogyan mondjam el neked, de a hangulatod az utóbbi időben mindenki más hangulatát is befolyásolja. Olyan vagy, mint egy durrfarkú szurcsók, ami kész a legapróbb dologra robbanni.

Harry kis híján felhorkant. Ez megmagyarázta a félénk hangnemet, amit a recepciós használt vele újabban.

– Bátorkodtam megtekinteni a főosztály szabadságolási adatait – folytatta Kingsley. – Tudsz róla, hogy dolgozik itt egy olyan személy, aki évek óta nem vett ki rendes szabadságot?

Harry összevonta a szemöldökét.

– Kicsoda? Ismerem a Minisztérium vonatkozó szabályát. Legalább négy hét egy évben, hacsak a Wizengamot szükségállapotot nem rendel el. Hathavonta végigmegyek a szabadságolási terveken és biztos voltam benne, hogy minden auror és gyakornok rendben volt. De a kisegítő személyzet tagjai nincsenek a listámon. Azt hittem, hogy ők az adminisztrátorokhoz tartoznak...

Kingsley egy kicsit oldalra billentette a fejét, úgy nézett Harryre, és sötét szemében látszott, hogy jól mulat valamin.

Ezt valamiféle jelnek látva, Harry elhallgatott.

– Az adminisztrátorok jól ellátják a feladatukat.

– Nos, akkor tényleg nem tudom...

– Te vagy az – szólt közbe Kingsley. – Már időtlen idők óta nem vettél ki szabadságot.

– Ez nem igaz – mondta Harry. – Nemrég ellógtam egy szombatot, amikor be lettem volna osztva és azt hiszem, egy pár hónappal azelőtt is kivettem több napot zsinórban...

– Azt nem nevezném szabadságnak, hogy hétfőtől péntekig dolgozol ahelyett, hogy hétfőtől szombatig tennéd – mondta Kingsley szigorúan. – És azok a márciusi napok pedig a szabadságolási kérelmed alapján sürgős személyes válsághelyzet miatt voltak. Szintén nem az én elképzelésem szerinti vakáció, finoman szólva.

Tényleg nem az volt. Az pont azután volt, hogy igényt tartott Dracóra, és Harry félt egyedül otthon hagyni őt, nehogy veszélybe sodorja magát vagy valami butaságot csináljon.

– Van bármi konkrét oka annak, hogy úgy döntöttél, a Minisztérium szabályzata rád nem vonatkozik? – kérdezte Kingsley kedves hangon. Ezúttal azonban nem tudta átverni Harryt.

– Öm... nos, ez a munka inkább az intézkedésről szól és nem gondoltam, hogy a szabályzat az osztályvezetőkre is vonatkozik – mondta Harry azt kívánva, hogy bár ne hangozna az igazság olyan bénán.

Kingsley elmosolyodott.

– Értem az indítékot, Harry. Amikor Rufus Scrimgeour volt az aurorparancsnok, ő sem követte a szabadságolási szabályzatot. Ez egy mozgalmas munka és sosincs elég idő minden szükséges dolgot megtenni, és nem lennél ember, hogyha nem esnél néha áldozatául a kísértésnek, hogy azt hidd, szétesik a főosztály, ha nem vagy itt, hogy összetartsd.

– Nem hiszem ezt.

– Mmm, nem hiszed, hogy ezt hiszed – ismerte el Kingsley. – Talán egyáltalán nem is hiszed ezt, és csak a puszta elhivatottság tart távol Tahititől. Akárhogy is van, azért vagyok itt, hogy elmondjam, a Minisztérium szabályzata az osztályvezetőkre is vonatkozik, és hogy azon pletykák alapján, amiket a folyosókon hallok, jó lenne, ha előbb-utóbb szabadságot vennél ki. Legalább kéthetest, és ne maradj Nagy-Britanniában! Menj külföldre és szórakozz egy kicsit! Igazán rászolgáltál.

– Szeretném, ha az emberek nem beszélnének többé Voldemortról – mondta Harry harapós hangon. – Ki akarna az élete egész hátralévő részében olyasmi miatt ismert lenni, amit tizenhét évesen tett?

Kingsley előredőlt a székében.

– Én nem a háborúról beszéltem. Úgy értettem, hogy a kitartó aurori munkád alapján érdemelted ki a szabadságot.

– Ó! – mondta Harry lehorgasztva a fejét. Egek, de kínos volt.

– Ne aggódj emiatt! – mondta Kingsey aprót kuncogva. – Kapsz elég hősimádatot, ami miatt megértem, hogy miért látod ezt minden bokorban. Tudom, hogy sosem szeretted ezt. Egy újabb ok, amiért tisztellek, Harry. Ez nem dorgálás. Ez csak... baráti jótanács, rendben? Vegyél ki szabadságot!

– Intézkedni fogok – ígérte Harry. – Öm, de nem azonnal. Ki kell találnom, hova menjek. Semmit sem tudok Tahitiről.

– Jön a tél, de ott meleg és balzsamos lesz a levegő. – Kingsley vigyorgott, amikor felállt. Mi mást kéne még tudni róla? Menj oda, ahova szeretnél, csak szólj előtte. Szerzek neked elsőbbségi zsupszkulsot, hogy ne kelljen sorban állnod.

– Nem akarok különleges bánásmódot...

– Az osztályvezetők jogosultak rá. És a Mágiaügyi Miniszterek is. Én nyilvánvalóan nem állok sorban manapság – kacsintott Kingsley. – Amúgy sem akarhatod hagyományos módon intézni az utazásodat. Hacsak nem akarod, hogy számos újságírónak a nyaralásod legyen az új celebsztorija.

– Akkor hagyom, hogy intézd – felelte Harry sietve.

– Igen, gondoltam, hogy így lesz. De hamarosan, Harry. Komolyan.

– Hamarosan. Ígérem.

Miután Kingsley elment, Harry még befejezte az aznapi munkát, de a fejében folyton az járt, amit a férfi mondott. Talán tényleg igaz volt, hogy Harrynek szüksége van szabadságra. A főosztály vezetésével járó stressz sem volt elhanyagolható, és az utóbbi években Harrynek mindenféle otthoni stressztényezővel is meg kellett birkóznia.

Vajon Draco volt már Tahitin...?

De végül is Tahiti valószínűleg kiesik. A meleg, fülledt tengerpartokon Harry úgyis csak egy dolgot akarna és talán Draco sem élvezné ezeket a tengerpartokat, ha még csak le sem venné az ingét. Talán valami város jobb ötlet lenne. Olyan hely, ami tömve van emlékművekkel és múzeumokkal, úgyhogy lenne egy csomó tennivaló.

Így Harry nem gondolna a szexre.

Vagy legalábbis nem mindig.

Meg kellene kérdeznie Dracót, hogy hova szeretne menni.

Harry nyelt egyet, remélve, hogy a válasz nem tartalmazza majd Oroszországot. A fenébe is, ez már önmagában ok volt arra, hogy meg se kérdezze, nem igaz? Lehet, hogy Harynek csak ki kéne választania egy helyet, elrendezni a dolgokat és meglepnie Dracót.

Azonban minden vakációval kapcsolatos gondolatát elvágták hirtelen, abba a pillanatban, amikor Harry hazahoppanált.

Draco a nappaliban állt, elegáns talárban, és nem volt egyedül.

Ron és Hermione egymás mellett ültek a kanapén.

Hermione tökéletesen ellazultnak tűnt; előredőlt, a szék felé, amin Draco ült és vele beszélgetett elmélyülten. Ron ezzel szemben mogorva arcot vágott, de elmosolyodott, amikor Harry közelebb lépett.

– Meglepetés, haver!

– Igen, tényleg az – mondta Harry, de ő is elmosolyodott. – Eszetekbe jutott, hogy beugorjatok?

– Ne butáskodj, Draco hívott meg minket.

– Draco hívott meg titeket – visszhangozta Harry, és úgy érezte, lemaradt valamiről. – Mindkettőtöket?

– Igen, persze, hogy mindkettejüket – felelte Draco, miközben felállt. – Komolyan, Harry. Az ember nem hívja meg egy házaspárnak csak az egyik tagját. Ez egyszerűen nem így megy.

Harry Dracóról a barátjára pillantott és vissza.

– Öm... kijöttök egymással?

Ron felelt először.

– Nem vagyunk már tizennégy évesek. Persze, hogy kijövünk egymással. Azt hitted, hogy Malfoy meg én párbajozni fogunk a nappalidban?

Harry pislogott, és még mindig bizonytalanul érezte magát. Soha nem gondolta volna, hogy Draco át meri majd hívni Ront és Hermionét.

– Vacsora? – kérdezte. – Azt mondtad, vacsora?

– Nos, nem azért hívtam meg őket, hogy éhezzenek – morogta Draco.

– Nem, én úgy értettem, hogy mind elmegyünk-e valahova vacsorázni. – Harry elvörösödött, mert épp abban a pillanatban csapta meg az orrát valami kellemes illat, ami a konyhából áradt felé. Talán sült kacsa lehetett. – Öh, felejtsd el! Csak meglepődtem, mert nem említetted, hogy vacsorapartit tervezel.

– Nem gondoltam, hogy ellenedre lesz – felelte Draco szárazon.

– Ó, nincs is. – Harry próbált nem megrezzenni, amikor rájött, hogy Ron és Hermione nem tudják, hogy Harry úgy tesz, mint aki már nem szereti Dracót. De... talán nem is baj. Azt tudják, hogy Draco férje meghalt. Nem várhatják azt, hogy Harry kimutatja majd az érzéseit, a körülményeket elnézve.

– Nagyszerű – mondta Draco határozottan. – Mivel a vendégeink csak most érkeztek, még nem foglalkoztam a borral. Jönnél és segítenél nekem egy kicsit?

A tekintete arról árulkodott, hogy a bor csak ürügy arra, hogy kettesben lehessen Harryvel.

Álmodik a nyomor, mondta Harry a farkának szigorúan.

Azonban kiderült, hogy mégiscsak így van.

– Arra gondoltam, hogy megcsinálhatnánk azt a legyes dolgot – mondta Draco miközben gyorsan magához hívott pár borospoharat, és elkezdte kitölteni a bort a palackból, ami már kint várt, hogy levegőzzön.

– Legyes dolgot?

Draco mosolygott.

– Igen, hogy is volt? Megölni két legyet egy ütéssel?

– Ó. – Harry megpróbálta értelmezni. – Úgy érted, te majd beszélgetsz Hermionéval, én meg Ronnal?

– Nem egészen. – Draco befejezte a bor kitöltését, aztán szembe fordult Harryvel. – Mostanában rossz hangulatban vagy. Mindegy, hányszor mondod el, hogy remekül vagy, ez akkor sincs így. És egyszerűen csak rájöttem, hogy ennek talán én vagyok a fő oka.

Harry pislogott, és szinte már félt reménykedni.

Nem is baj. Draco nem a szexre gondolt.

– Depressziós vagyok Nikolai miatt, és amióta nem állok készen arra, hogy látogatókat fogadjak, azt mondtad a barátaidnak, hogy ne jöjjenek – folytatta Draco a fejét rázva. – Ez igen figyelmes volt tőled, Harry, de azt hiszem, túlságosan elfajult a dolog. Ők ketten... Azt hiszed, nem tudom, milyen fontosak neked?

Őszintén szóval Harry nem igazán gondolkodott el ezen, úgyhogy vállat vont.

– Akkor is melletted maradtak, amikor ez könnyen jelenthette volna a halálukat is – mondta Draco komolyan. – És megszenvedtek érte, jobban, mint tudom, ebben biztos vagyok. Ők a legközelebbi barátaid, és mindig is azok lesznek. De miattam el lettél szakítva tőlük, és ez minél tovább lesz így, annál rosszabb lesz a hangulatod. Arra gondoltam, hogy ideje ezt megoldani. – Draco nekitámaszkodott maga mögött a pultnak, és megköszörülte a torkát. – Kicsit kényelmetlenül érzem magam olyan emberek közt, akik tudnak a... veszteségemről, de felteszem, hozzászokom majd.

Harry bólintott; megérintette, hogy milyen rengeteg gondot fordított Draco erre az egészre. Feltűnt neki Harry sötét hangulata, és segíteni akart. Persze rosszul tippelt, Harry hangulata nem azért volt ilyen, mert hiányolta Ron és Hermione társaságát, mivel időről időre látta őket ebédszünetekben. De akkor is, Draco próbálta a legjobb tudása szerint megtenni, amit csak tudott Harryért.

Ha Harry még nem szerette volna őt, akkor lehet, hogy itt és most szeretett volna bele.

– Kösz! – mondta máris kellemesebben érezve magát, noha az eredeti problémája semmit sem változott. – Akkor a két légy az, hogy... öm, én láthatom Ront és Hermionét, te pedig... öm, kezdesz kicsit kibújni a csigaházadból? Elég elszigetelt lettél, mióta visszatértek az emlékeid.

Draco szeme megvillant, miközben megrázta a fejét.

– Nem, a két légy az, hogy te újra láthatod a barátaidat, és most már lesz valaki, akivel megbeszélheted a munkahelyi problémáidat. Ron Weasley is teljesen elvégezte az aurorképzőt, igaz? Múlt éjjel azt mondtad, hogy én nem érthetem meg, mikkel kell szembenézned az irodában, de azt gondolom, hogy ő megértheti.

Harry csak bámult, és szóhoz sem jutott.

– Ezért gondoltam őrájuk – folytatta Draco. – Sokat tanakodtam a dolgon, fontolgatva, hogy kivel tudnád megbeszélni a munkahelyi gondjaidat. Azt mondtad, nem lehet olyasvalaki, aki épp most ott dolgozik a parancsnokságon, úgyhogy elkezdtem számba venni, melyik ex-auror számíthat a barátodnak, és rögtön az ő neve ugrott be. Úgyhogy itt is van a terv. Vacsora után lefoglalom Hermionét egy generációs mágiáról szóló beszélgetéssel. Úgy vettem észre, nagyon érdekli a téma, de hát nem is csoda, nem igaz? Egy egész mágiaágazat, ami szinte alig van feltérképezve. Nos, ez a beszélgetés halálra fogja untatni Weasley-t, úgyhogy neked már csak annyit kell tenned, hogy megkínálod egy pohár portóival, hogy igyátok meg kint, és biztos vagyok, hogy egyből kapni fog az alkalmon.

– Kint?

Draco legyintett.

– Egy dolgozószoba sokkal illendőbb lenne, de neked nincs olyanod. Nos? Mit gondolsz a tervről? Lefoglalom Hermionét, ameddig csak akarod. Na?

Azt hiszem, szeretlek, mondta Harry majdnem. Nem is emlékezett rá, mikor fordított valaki ennyi gondot arra, hogy neki kedveskedjen.

Az, hogy erre a fajta kedveskedésre nem volt szüksége, lényegtelen volt.

– Azt hiszem, lenyűgöző vagy – mondta Harry halkan. – És csodálatos. Köszönöm.

Draco orcáján halvány rózsaszín pír jelent meg. Lehajtotta a fejét, hosszú haja előrehullott, és eltakarta az arcát, de Harry előtte még látta rajta az öröm jelét, vagy talán a boldogságét, amitől a szeme ezüstösen megcsillant.

– Nem fogod azt kérdezni, hogy ez csak a bűbáj hatása-e? – pillantott fel a pillái közt. – Ez a szokásos kérdésed, amikor megpróbálok örömet szerezni neked.

– Nos, nem az, vagy igen?

– Nem. – Draco kisöpörte a haját az arcából, amikor felemelte a fejét. – Az hiszem... nos, többször is mondtad, hogy te meg én barátok vagyunk. Én viszont még azóta sem válaszoltam, ugye?

– Észrevettem – mondta Harry halkan.

– Sajnálom. – Draco megvonta a vállát. – Nem tudtam, mit mondjak. Azt hiszem... túl könnyen felajánlod a barátságodat, Harry, és számomra ez nem így megy. Sosem így ment.

– Semmi baj. Nem kell felelned.

– De akarok – mondta Draco gyorsan. – Én csak azt akarom mondani, Harry, hogy azt hiszem, már barátok vagyunk. Nem tudom, miért tartott olyan sokáig számomra, hogy rájöjjek. Azok az évek a Mardekárban, amik csak a versengésről szóltak? Vagy talán az a tény, hogy... birtokolsz engem. Sosem éltél vissza ezzel a hatalommal, de még mindig felmérgesít, hogy annyira kiszolgáltatott vagyok.

Harry igenis visszaélt ezzel a hatalommal. Molesztálta Dracót, és nem engedte felébredni, hogy ne tudjon róla!

Draco bizonyára leolvasta a bűntudatot az arcáról, gondolta később Harry. Semmi más nem lehetett magyarázat a férfi következő megjegyzésére.

– Ó, nos, persze, tudod, hogy szeretem azt játszani, hogy kiszolgáltatott vagyok – mondta Draco halkan. – Ez nagyon izgalmas és érzéki. De az csak játék. Tudom, mi a különbség a játék és a valóság közt, és bármennyire is bízom benned... – Draco nyelt egyet. – Egy mardekáros sem akarja teljesen védtelenül találni magát, és mivel még enni sem vagyok képes az engedélyed nélkül, nem tudom sokáig elfelejteni, hogy milyen kiszolgáltatott vagyok.

Ó, Draco. Igen, Harry értette, hogy ez milyen rettenetes lehet. Senki sem vágyna erre, de egy mardekárosnak talán még szörnyűbb lehet.

– A helyedben én sem akarnék a barátom lenni – ismerte el Harry, ismét felidézve, hogy újra és újra eljátszotta Draco bizalmát.

– És még azt hittem, hogy kigyógyítottalak a rossz szokásodból, hogy nem figyelsz – mondta Draco mosolyogva. – Barátok vagyunk, te idióta. Biztosra tudtam, amikor azon kaptam magam, hogy azt tervezem, hogyan hozzam ide Ront a tudtod nélkül. Arra gondoltam, hogy nemet mondasz, ha előre szólok róla, mert te annyira jó barát vagy, hogy csak rám gondolnál, és nem magadra. De szóval... – Draco ellökte magát a pulttól. – Ez nem a bűbáj miatt van.

– Hála az égnek! – motyogta Harry. – Nem szeretem, ha rossz okokból kedvelnek az emberek.

– Hogy ne kedvelném a Kiválasztottat?

Harry felnevetett.

– Menjünk! – mondta Draco, néhány poharat nyomva Harry kezébe. – A barátaid azt fogják hinni, hogy a szőlőt is magunk préseltük. De mihelyst véget ér a vacsora, ne felejtsd el a tervet.

– Nem fogom – ígérte Harry. – De öm, emlékeztess majd rá, hogy kérdezzem meg, mit gondolsz Tahitiről.

– Tahitiről?

– Később – mondta Harry, kuncogva, miközben kiment a konyhából kezeiben egy-egy pohár vörösborral.