Draco a hasán feküdt a kanapén, amikor Harry hazahoppanált, és most az egyszer nem viselt inget. Nem mintha Harry most erre koncentrált volna. Csak azt látta, hogy a kelések sűrűn borították Draco hátát. Ezúttal szinte úgy néztek ki, mintha valaki megpróbálta volna kiszúrni őket.

Vagy legalábbis mintha valami miatt elmérgesedtek volna.

Harry Dracóhoz rohant, letérdelt mellette, és finoman végigsimított a fején.

– Miért nem küldtél üzenetet a kandallón át?

Draco kinyitotta csipás szemét, és aprót moccanva testhelyzetet váltott.

– Tudtam, hogy hamarosan hazaérsz. Nem szeretik a mágiát, úgyhogy nem akartam kockáztatni, hogy hozzáérjek a hop-porhoz...

Nos, ez megválaszolta Harry következő kérdését, ami az lett volna, hogy a kelések vajon azért ilyen vörösek és gennyesek, mert Draco megpróbált valamilyen mágiával segíteni rajtuk. De nem, nem lenne ennyire ostoba. A legutóbbi alkalommal rájöttek, milyen rossz ötlet.

De az is pont annyira rossz volt, hogy Draco itt feküdt fájdalmak közt, képtelenül arra, hogy segítséget kérjen Harrytől.

Valami egyszer csak beugrott Harrynek, mintha gumiszalag pattant volna el, amit évek óta feszítenek és hirtelen eleresztenek.

– Akkor ennyi. Szerzek egy baglyot.

Draco megpróbált mosolyogni, de az erőfeszítést nem nagyon koronázta siker.

– Jó... jó neked.

Harry összevonta a szemöldökét. A baglyot nem saját magának szánta. De elég volt ebből.

– Megpróbáltad valahogy kiszúrni ezeket?

Egy apró fejrázás volt az összes válasz, amit Harry kapott. Nos, hülyeség is volt megkérdezni.

Hogy érte volna el őket Draco?

– Valamitől még rosszabb állapotban vannak, mint a legutóbb – mormogta Harry.

– Nem olyan sokkal rosszabb – nyögte Draco.

– De igen, sokkal rosszabb. – Harry nem tudta, miért akarja Draco tagadni, hacsak nem azért, mert nem akart teher lenni. – És a francba is, amikor a múltkor elmúltak, azt hittem, ez csak valami furcsa egyszeri eset volt. De ha tartós problémát jelentenek, akkor valami tanácsot kell kérnünk. Még csak azt sem tudjuk, mi okozza ezt!

Draco megint felnyögött.

– Harry... adnál nekem egy olyan tablettát, kérlek? Vagy kettőt? És amikor leviszi a gyulladás nagyját, akkor a kenőcsöt is?

Harry megrázta a fejét.

– Felejtsd el. Megyünk a Szent Mungóba.

Draco felemelte a fejét, de csak annyira, hogy Harryre meredhessen.

– Mágiát fognak használni. Az az egész hely tele van vele.

– Igen, de szerintem kissé paranoiás voltál a hop-porral kapcsolatban, Draco – mondta Harry nyugtató hangon. – A keléseid nem úgy néznek ki, mintha bántaná őket általánosságban a mágia, inkább csak az a mágia, amit arra használtunk, hogy gyógyítsuk a hátadat. Nem hagyom, hogy a gyógyítók bármilyen mágiát használjanak rajtad.

– Ha rájönnek, hogy bántani tudnak a bűbájaikkal, nem fogod tudni megállítani őket – motyogta Draco.

– Ne légy nevetséges. Ők gyógyítók.

– Én meg... – Draco becsukta a szemét, és visszaejtette a fejét a párnára, amin feküdt, és ami alá bedugta a karjait. – Tudod, hogy mi voltam.

– Igen, hogy mi voltál, nem pedig ami vagy – mondta Harry letérdelve. – Letöltötted a büntetésedet, Draco, én pedig senkinek sem fogom hagyni a Szent Mungóban, hogy bántani próbáljon téged. Bízz bennem.

– Bízom, de akkor sem megyek oda. Ha akkora nagy gondot okoz, hogy bekenj egy kis kenőccsel naponta háromszor, akkor majd elboldogulok magam, vagy megleszek a segítséged nélkül...

– A francba is, tudod, hogy nem okoz gondot!

– Akkor hozd ide azt a néhány rohadt tablettát, és haladjunk már! – mondta Draco összeszorított foggal.

Harry mostanra már látta, hogy Dracót szabályosan el kellene vonszolnia a kórházba, de mivel ez nem volt opció, inkább napolta a témát. Egy időre.

* * *

Fél óra múlva minden egyes kelés be volt kenve, és Draco egy kicsit jobban lett, habár még mindig ugyanabban a testhelyzetben feküdt a kanapén.

– Rendben, akkor, ha nem akarsz gyógyítót – mondta Harry, miközben letelepedett a földre a kanapé mellett –, akkor ki kell találnunk, mi okozza ezeket a keléseket.

– Nos, ha tudnám pontosan, hogy mi okozza őket, akkor elmondanám – vágta rá Draco. – Mit javasolsz?

Harry pislogott.

– Öm, semmit.

– Hát persze.

– Nézd, leginkább próbállak rávenni, hogy legyen eszed és...

– És menjek a Szent Mungóba – fejezte be Draco. – A válasz: nem.

– Rendben – mondta Harry sóhajtva. – Én tényleg szeretném megoldani ezt a dolgot, hogy ne történhessen meg újra. Öm, a gyógyszerész azt mondta, hogy neki allergiának tűnik. Igazából a kenőcs allergiás reakció okozta bőrkiütésekre való. Úgyhogy... ki voltál téve ma bármi szokatlannak? Bárminek, aminek a legutóbb is, amikor ez történt?

Draco elfehéredett.

– Az én hibám, igaz?

– Nem így értettem.

– Mit képzelsz, mit csinálok, amikor munkában vagy, ülök és egzotikus tengeri kagylókat eszem, amiket még sosem próbáltam azelőtt? Nem gondolod, hogy észrevettem volna, ha tüskés kagylóhéjak okozták volna a bajt?

– Tudom, hogy keményen dolgozol, Draco – felelte Harry visszafogott hangon. – Mindent értékelek, amit teszel, de most szeretném, ha nem térnél el a tárgytól.

– Akkor nem, nem tudom, mi okozza a keléseket – felelte Draco a fogai közül szűrve a szót.

– Én sem gondoltam azt, hogy tudod. – Harry figyelmeztette magát, hogy maradjon racionális, még akkor is, ha Draco... nos, különösen viselkedik ezzel kapcsolatban. Nem akarja megoldani ezt a rejtélyt?

Talán túl nagy fájdalmai voltak ahhoz, hogy ésszerűen gondolkodjon. Vagy erről volt szó, vagy arról, hogy a háziasszony szerepébe való kényszerülés végül többé-kevésbé az idegeire ment.

– Rendben. Próbálj emlékezni. Csináltál ma bármi rendkívülit? Bármit, amit általában nem szoktál? Esetleg kiszórtál olyan bűbájt, amit eddig még nem? Mert ha ez allergia, akkor mágikus természetűnek kell lennie. Mi másért reagálna ilyen rosszul a mágiára?

– Evaporesszel eltüntettem az összes gusztustalan mocskot a lefolyókból – válaszolta Draco undok hangon. – Gondolod, hogy ez okozhatta?

Harry nem tudta, hogyan, de már legalább valamiről tisztább képe volt.

– Értem, szóval nehezményezed a házimunkát. Sajnálom, már hamarabb is tehettem volna valamit. Szeretnéd, ha megmondanám apádnak, hogy mégiscsak kérem azt a házimanót?

Dracón látszott a kísértés. Méghozzá hihetetlen kísértés. Egy pillanat múlva azonban mégiscsak megrázta a fejét.

– Miért nem? – Harry egy kicsit közelebb húzódott. – Nézd, ha azt gondolod, hogy az apád ebből azt hiszi majd, hogy megint beszélni akarsz vele, akkor kihagyjuk ebből...

– Ó, mintha az anyám kölcsön tudna adni egyet anélkül, hogy ő rájönne.

Harry mosolygott. Személy szerint úgy gondolta, hogy Narcissa Malfoy meg tudja ezt oldani, de most valami mást értett ez alatt.

– Még mindig megvan nekem Sipor. Évek óta a Roxfortban dolgozik. Köszönetképpen felszabadítottam volna, amiért segített a háborúban, de nem akartam megsérteni azzal, hogy ruhát adok neki.

Draco szipogott egyet.

– Igen, a legtöbb manó nem értékeli, ha az ember zoknit meg hasonlókat ad nekik.

Harry bólintott.

– Úgyhogy megkérem, hogy jöjjön ide dolgozni. Egyszerű.

– És ha Hermione kiakad rajta?

Harry elfordította a tekintetét.

– Ó, nos, ő és Ron nem valószínű, hogy beugranak ide. Ők... öh, tudják, hogy most, hogy visszatértek az emlékeid... öm, kissé nehéz a számodra, csomó mindennel kell... öm, egyszerre foglalkoznod.

Draco megrezzent, amikor felült, és úgy forgatta a párnát, hogy végül az ölében kötött ki, és mindkét karjával átölelte. Harry nem értette a mozdulatot, míg a férfi meg nem szólalt, csak akkor jött rá, hogy Draco úgy érezhette, hogy valamit ölelnie kell.

– Beszéltél nekik Nikolai-ról, igaz?

– Öm... nos...

– Öm – fejezte be Draco szárazon. – Ez a kedvenc szavad, amikor nem tudod, mit mondj.

– Nem akartam elmondani nekik – mondta Harry sietve. – Egyszerűen csak Ron annyira seggfej volt...

– Mint mindig – morogta Draco.

– Azt akartam, hogy megértsék, miért nem jöhetnek át egy darabig. Most nem hiányzik neked Ron ellenségeskedése. És tudod, hajlandó volt elnézőbb lenni, amikor amnéziás voltál, de most, hogy már emlékszel, lehet, hogy megint elkezd... nos, tudod. Ahogy az iskolában viselkedtetek.

A párna meghajlott, amikor Draco kicsit jobban megszorította.

– Ez tényleg kellemetlenül hangzik, de attól tartok, nem értem, miért jelenti ez azt, hogy beszélned kellett a férjemről. A téma csak még több lehetőséget ad neki a gúnyolódásra.

– Ó, nem – mondta Harry a fejét rázva. – Ronnak van egy természete, de ő akkor sem az a fajta, aki egy szeretett személy halálával gúnyolódik, Draco.

– Nem, persze, hogy nem – mondta Draco mereven, ahogy faarccal elfordult. – Nem barátkoznál olyasvalakikkel, akik ilyet tennének, nem igaz? A barátaid az erény megtestesülései, kivétel nélkül.

– Nem, nekik is megvannak a maguk hibái. De visszatérve Siporra, Draco. Hívjam ide?

– Nem. – Harry látta, hogy Draco többször is nyel. – Nem akarok ide házimanót.

– Miért nem?

– Az egyértelmű kérésem nem elég? Muszáj minden kívánságomat megindokolnom?

Igen, gondolta Harry, mert semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy jobban megértse Dracót. De az, hogy faggassa, amikor ő nem akar beszélni, nem a megfelelő módszer volt.

– Rendben, nem jön Sipor. – Harry próbált mosolyogni. – Akkor, mit szeretnél ebédelni? Előveszek egy szakácskönyvet és bármit elkészítek, amit csak akarsz.

– Miután meg lettem gyanúsítva, hogy én okoztam a saját betegségemet és ki lettem téve egy mélyinterjúnak, hogy miért viszonyulok úgy a házimanókhoz, ahogy, úgy érzem, határozottan elment az étvágyam – mondta Draco, miközben talpra vergődött, még mindig az átkozott párnát fogva. – Most visszavonulnék, ha beleegyezel.

Még alig múlt hét óra, de Harry nem szólt rá semmit.

– A francba is, Draco. Tudod, hogy nincs szükséged a beleegyezésemre és nem gyanúsítottalak meg semmivel. Én csak megpróbáltam rájönni, mitől vannak ezek a keléseid!

Draco arca elfehéredett.

– Tudom, hogy régebben arra kértelek, játsszál aurorosat velem, de most jobban szeretném, ha inkább nem lennék a nyomozásod alanya, Harry.

Francba, francba, francba. Harry nem akarta volna a szexjátékaikra emlékeztetni Dracót. Valójában nem is értette, hogy miért mondta most ezt Draco, de ezt mondta, ami azt jelentette, hogy Harrynek vissza kellett lépnie. Gyorsan.

– Jó éjt – mondta az utolsó pillanatban, amikor Draco már majdnem a lépcsőfordulóban volt. – De ha nem vagy éhes, legalább igyál egy kis vizet.

– Fogok.

Azon az éjjelen Draco nem álmodott.

Talán nem is baj. Amikor Harry bekukkantott hozzá, a hasán feküdt, mert a kelések nyilván minden más testhelyzetet túl fájdalmassá tettek volna.

– Szükséged van valamire? – kérdezte Draco, lassan felé fordulva az ágyon, álomittas hangon. – Szolgálhatlak?

Nos, már úgyis ébren volt, gondolta Harry. Ez pedig az jelentette, hogy akár rá is kérdezhet.

– Nem lenne kényelmesebb, ha a pizsamafelsőd nélkül aludnál? Nem lehet kellemes, hogy a hátadhoz ér. És... öm, esetleg kivehetem a seprűt az ágyadból. Csak amíg beteg vagy. Azok a sörték szúrósnak tűnnek...

– Szeretem, ha mellettem van – ásított Draco. – És ne merj ezzel viccelődni.

– Én nem viccelődtem...

– Nem, persze, hogy nem. – Draco hirtelen felnyögött. – Minél éberebb vagyok, annál jobban fájnak. Szóval, ha nem bánod, szeretném megtenni, akármilyen hülyeséget is akarsz, vagy jó lenne visszaaludnom...

– Jó éjt – mondta erre Harry gyorsan. – Én csak azt akartam tudni, hogy szükséged van-e valamire.

Sóhajtva tért vissza a saját szobájába, és többször is belebokszolt a párnájába. Nem mintha segített volna. Csak órák múlva tudott elaludni.