Amikor Harry aznap este hazahoppanált, eltökélte, hogy jobban fogja kezelni a dolgokat. Nem veszíti el többet a türelmét, és zokszó nélkül bedörzsöli a tonikot Draco hátába és fenekébe. Különben is, mire kellene panaszkodnia? Nem őt kényszerítették, hogy a gyerekkori ellensége rabszolgája legyen és szenvedett egyszerre többféle bánattól.

Igazából, mindent egybevéve, Draco kiválóan tartotta magát, és ha biztosra akart menni, hogy a kelések ne hagyjanak heget, akkor az a legkevesebb, hogy Harry segít neki.

Aztán meg... elnézve, milyen sóvárgóan vágyakozó volt Draco az előző éjszaka, valami más is az eszébe jutott. Valami, amit Narcissa Malfoy mondott neki arról, hogy... Dracónak szüksége lesz az érintésére.

Talán ezért aggódott annyira, hogy heget hagyhatnak a kelések. Az egész kissé nevetségesnek tűnt Harry számára, de talán azért akart Draco több kezelést, mert egyszerűen csak vágyott Harry érintésére.

Vagy egyszerűen csak emberi érintésre. Talán nem is a bűbáj miatt érez így. Csak ilyen az emberi természet.

De Harry még mindig nem tudta, miért jelentek meg Dracón ezek a kelések. Csak egy allergiás reakció valamire, ahogy Draco gondolja? Vagy az egész a Res mea es műve? A bűbáj máskor is használt fizikai reakciókat, amikor érvényesíteni próbálta az akaratát... Elvágta Dracót a levegőtől, azt a szörnyű mellkasfájdalmat keltette... ezekhez képest ez a keléses dolog még elég enyhe is volt.

De ha tényleg a bűbáj okozta őket, akkor mégis mit akar elérni vele? Tudja, hogy Harry meg akarja érinteni Dracót, és módot próbál teremteni arra, hogy ez megtörténhessen?

Vagy ez szigorúan büntetés akar lenni, amiért Draco nem veszi észre és elégíti ki Harry szexuális igényeit?

Az utóbbi gondolatot kicsit nehéz lett volna elképzelni, elnézve, hogy a kelések reagálnak a kezelésre. Ha arra akarnák kényszeríteni Dracót, hogy megint Harryvel háljon, akkor nem javulnának így, nem igaz? Addig maradnának, míg Harry ki nem elégül szexuálisan.

És valahogy Harry azt érezte, hogy a rejszolás aligha számít.

Úgyhogy talán a keléseknek semmi köze a bűbájhoz. Jobb is ez így, gondolta Harry sötéten, mert ha a rohadt Res mea es ki tudja találni a vágyait, akkor azt is tudná, hogy nem akarja, hogy Draco kényszerből aludjon vele!

– Jó estét! – mondta Draco a nappaliba lépve pár pillanattal azután, hogy Harry odahoppanált. – Hadd vegyem el a kabátodat.

Lesegítette róla, és egy laza pálcamozdulattal a bejárati ajtó melletti fogasra röptette. A nyírfapálcával... Harry sosem látta őt a galagonyapálcát használni. Eltöprengett, hogy ez vajon azért van, mert mostanában olyan rosszul működött neki, vagy mert Draco úgy tekintett rá, mintha szent lenne... egy ereklye a Nikolai-jal való házasságából.

Huh. Harry nem lett volna meglepve, ha a pálca végül bekeretezve és közszemlére kiállítva végezné. Vagy Draco ezzel is együtt aludna, ahogy a seprűvel tette.

Összeráncolta a homlokát.

– Újabb nehéz nap? – kérdezte Draco együttérzően. – Nos, tudom, mi kell neked.

Egy tized másodpercig Harry nem hitt a fülének. Aztán jött a kegyetlen valóság. Draco persze, hogy nem arról beszélt, hogy le akarja szopni. Persze, hogy nem.

– Egy jó erős ital segít majd ellazulni – folytatta Draco naivan, arckifejezésén a lelkes vágy tükröződött, hogy segíthessen. Perverz módon Harrynek ettől csak kedve támadt elmondani neki kimerítő részletességgel, hogy mi az, ami tényleg segítene neki ellazulni. És az alkoholnak ehhez semmi köze sem volt.

– De a forró fürdőd előtt vagy után szeretnéd az italt?

Harry felnevetett.

– Milyen forró fürdő?

– Az, amit mindjárt venni fogsz, természetesen. Tegnap este azt mondtad, hogy egy teljes napi kemény meló után rengeteget segít.

– Egy negyedéves kimutatás az újragondolt képzési terv költségeiről és profitjáról nem olyan kimerítő, Draco...

– Dehogynem az. Emlékszem, mennyire értékelted az írásbeli beadandókat a Roxfortban. Nem az erősséged, nem igaz? Nem bántásból, de nem vagy egy Hermione Granger. Mi a csodáért te vagy a parancsnok, ahelyett, hogy terepen dolgoznál? Az jobban passzolna neked.

Harry elfintorodott. Az igazság az volt, hogy tényleg szívesebben lett volna terepen.

– A munkát el kellett végezni.

– Igen. – Draco megveregette a vállát. – Tudom, mekkora vonzerő ez a számodra. Akkor menj fel. Zuhanyozz le.

Harrynek tetszett az érintés, még így is, hogy Draco gyerekként kezelte őt. De a leereszkedő megjegyzés már annyira nem tetszett neki.

– Nem az volt az egyetlen ok – javította ki magát kicsit mérgesen. – Ott van a Pálcák Urának kellemetlen problémája is. Minél többet vagyok terepen, annál esélyesebb, hogy egy nap lefegyverezhetnek...

Draco nevetésben tört ki.

– Téged lefegyverezni? Ugyan már, Harry.

A reakció csak tovább hergelte Harryt.

– Nem vagyok szupervarázsló, mint Dumbledore, vagy Piton volt! Én csak Harry vagyok!

– De te vagy a Capitulatus mestere – mondta Draco mosolyogva. – Azt hiszem, ez kétségtelen.

Harry ferde pillantást vetett felé, mert nem tudta eldönteni, hogy ez most gúny volt-e. De nem annak tűnt.

– Nos, akkor is – szólalt meg –, kissé kényelmetlen aurornak lenni a terepen, tudva, hogy ha valami bűnöző típus lefegyverez, akkor ő lesz a Halálpálca gazdája. Azt akarom, hogy az ereje meghaljon, amikor én is, és ez azt jelenti, hogy senkinek nem engedhetem, hogy legyőzze a rendes pálcámat.

– Vigyázol ránk, mint mindig – mosolygott Draco. – Most pedig én vigyázok rád, úgyhogy menj és fürödj meg. Mire végzel, elkészítem az italodat.

Harry majdnem azt mondta, hogy ha Draco segíteni akar, akkor feljöhet és megmoshatja a hátát.

Ehelyett csak bólintott és fölment a lépcsőn.

* * *

Az ital, mint kiderült, valami különleges fajta varázslólikőr volt. Harry még soha nem hallott róla, de ez nem is csoda. Azoknak a boroknak a legtöbbjéről sem hallott még, amikről Draco hosszasan tudott mesélni.

– Mmm – mondta Harry megdöntve a poharát, hogy az utolsó csepphez is hozzáférjen. Ez fantasztikus.

– Végre ellazultabbnak tűnsz – mormogta Draco.

Persze, hogy ellazultabb volt. Harry egy hosszú rejszolással könnyített magán mágikusan felmelegített olajjal. Ha később be kell dörzsölnie Draco hátát, az a legjobb, ha felkészülten megy... öm, érkezik. Így, hogy már volt előtte orgazmusa, talán nem lesz olyan ingerlékeny, amikor majd be kell kennie Draco egész hátát.

És fenekét.

– Szeretnél most vacsorázni? Fettuccine Alfredót készítettem citromos csirkével.

Harry azóta ábrándozott erről az ételről, hogy Draco legutóbb elkészítette.

– Nem kell ilyen keményen próbálkoznod – mondta hirtelen, amikor megvilágosodott előtte az igazság. Minden értelmet nyert. A ragaszkodás a fürdőhöz, az ital, Harry egyik kedvenc étele. Draco azt mondta előző este, hogy jobban fogja csinálni. – Ha a kedvemre próbálsz tenni... nos, azt hiszem, nálam nincs nehéz dolgod.

Csak arra van szükségem, hogy a szád a farkamon legyen, vagy az enyém a tiéden, vagy...

Francba. Az a rejszolás nem segített annyit, mint Harry gondolta.

– Egy jó vacsorát is megérdemelsz azután, hogy egész nap kimutatásokat írtál.

– Rendben. – Kellemes érzés volt, hogy gondoskodnak az emberről, úgyhogy Harry hagyta magát meggyőzni. Nem volt túlságosan meglepve, amikor kiderült, hogy a vacsora, amit Draco készített, még Harry kedvenc salátáját és desszertjét is tartalmazta. De már nem mondta el neki újra, hogy nem kell annyira próbálkoznia. Nem hitte, hogy lenne bármi hatása. Harry előző esti reakciója óta Draco egyértelműen bizonytalannak érezte magát, és vagy a bűbáj, vagy a saját alárendelt hajlamai kényszerítették, hogy ennyire keresse Harry kedvét.

Nem is baj, hogy Draco nem tudja, mit szeretne igazából tőle Harry. Harry lelkiismeret furdalás nélkül elfogad tőle egy speciális ételt, de ha Draco szexet ajánlana, és Harrynek azon kellene gondolkodnia, miért ajánlotta fel... nos, annál, hogy nem ajánl fel szexet, csak az lenne a rosszabb, ha vissza kellene utasítania.

Néha azonban azt kívánta, bár mardekárosabb és önzőbb lehetne. Talán ha hagyta volna, hogy oda osszák, sosem szokott volna rá arra, hogy mindig annyira keményen próbálkozzon a helyes dolgot cselekedni.

A vacsora alatt Draco igazán kitett magáért, hogy elbűvölő társalgópartner legyen, ami az igazat megvallva meglehetősen szórakoztató volt. Dracónak egyébként nem volt szüksége arra, hogy megerőltesse magát, szinte mindig akadt valami érdekes mondanivalója. Csak önmagát kellett adnia. Azonban most túlságosan erőltette és ez meglátszott.

Harry ráhagyta. Az előző esti beszélgetésük megmutatta, hogy nem mindent értett, amivel Draco próbált megbirkózni. Ez talán olyasvalami volt, amivel saját maga kell megbirkózzon. Harry biztosra vette, hogy végül Draco elhiszi, hogy Harry már tényleg kedveli és becsüli őt.

Vacsora után, amikor Draco átböngészte az egyre növekvő DVD gyűjteményüket, javaslatot téve, hogy nézzenek meg együtt egy vígjátékot, Harry csak annyit tehetett, hogy nem sóhajtott föl hangosan.

Jobb ötlete is volt. Egész vacsora alatt az elkövetkező hátmasszázsra gondolt. Tudta, hogy tartania kellene tőle, mert elég alapos kísértés lesz, de másrészről esély is nyílt rá, hogy megérinthesse Dracót. És azok után, hogy végignézte, ahogy múlt éjjel elmegy, Harry alig várta, hogy újra megérinthesse. Nem úgy, persze, de éhes ember nem válogat.

Harry beéri azzal, ami jut, még ha ettől bele bolondul is a vágyba.

– Először intézzük el a kezelésedet – mondta Harry kivéve egy Hugh Grant filmet Draco kezéből és visszatette a polcra. – Invitohátmasszázs tonik.

Néhány műanyag palack röppent a kezébe. Az egyik egy rózsaszín, görögdinnye illatú folyadék volt, amit még Ginny hozott át egy este, a másikat meg fel sem ismerte. Felemelte a pálcáját, hogy újra próbálkozzon, de Draco a csuklójára tette két ujját és lenyomta a kezét, mielőtt kiszórhatta volna a bűbájt.

– Megsemmisítettem múlt éjszaka.

Harry pislogott.

– Miért? Öm... úgy döntöttél, hogy a sebhelyek miatti aggodalom... öm... – Nem akarta azt mondai, hogy hiszti volt, mivel eléggé sértő lett volna, de nem jutott eszébe jobb kifejezés.

– Nem akarok sebhelyeket – felelte Draco halkan. – De úgy határoztam, hogy jobb azt kockáztatni, hogy kialakuljanak, mint felmérgesíteni téged.

– Szívesen segítek – felelte Harry gyorsan. – Már mondtam. – Legalábbis biztos volt benne, hogy mondott valami hasonlót. – Alig bírom elhinni, hogy kidobtad azt a tonikot a múlt éjszakai beszélgetésünk után. Azt hittem, mindent tisztáztunk!

– De én azelőtt semmisítettem meg, hogy átmentem bocsánatot kérni.

Ó, így már érthető volt Harry számára. Az, hogy Masszírozd meg a saját rohadt seggedet tényleg úgy hangzott, mintha Harry kényelmetlen tehernek érezné a dolgot, úgyhogy nem csoda, ha Draco akkor és ott úgy döntött, hogy véget vet a tonikozásnak.

Most pedig Harry nélkülözni lesz kénytelen Draco masszírozását, az esélyt, hogy megérintse, kényeztesse, masszírozza a gyönyörű, hófehér hátát és selymes, kerek fenekét. Egész nap erre várt! Ez nem volt fair, és Harry nem is akart belenyugodni.

– Nos, akkor vegyünk egy másik tonikot – mondta. – Két legyet üthetünk ez csapásra, és...

Draco félredöntötte a fejét.

– Nem lenne egyszerűbb pálcát használni?

Harry felnevetett.

Draco rengeteget tudott a mugli világról, de Harry néha érdekes hiányosságokba futott bele.

– Úgy értettem, két dolgot is elintézhetünk egyszerre. Teszteljük le a hoppanálásodat. Nézzük meg... A legközelebbi metrómegálló melletti Boot's-ba mentél, igaz?

Draco bólintott.

– Rendben. Útközben lesz egy elzárt kert, a borostyán egy kicsit elburjánzott. Ismered azt a helyet? Először én megyek, és ott foglak várni. Ó... mielőtt utánam jönnél, el ne felejts kiábrándítóbűbájt használni arra az esetre, ha muglik lennének a közelben, habár egy elzárt kertben késő este talán nem fognak meglátni.

– Igen, Harry – felelte Draco türelmes hangon. – Hónapokig éltem muglik közt és egyszer sem volt szükség amneziátorra, hogy helyrehozzanak valami kihágást, de kérlek, nyugodtan oktass ki, mintha karon ülő csecsemő volnék, aki semmit sem tud a Titoktartási Törvényről.

– Látod, erről beszéltem tegnap este – mondta Harry lelkesen. – A fanyar humorodról. Szeretem. A közelemben ne merj más lenni, mint önmagad.

Mielőtt még Harry megpördült és eltűnt, Dracót meglepettnek és boldognak látta.

* * *

– El ne felejtsek kiábrándítóbűbájt használni, mi? Én! – sziszegte Draco amikor megjelent az elzárt kertben, és kiszórt egy Disaudiót. – Neked aztán van bőr a képeden, Mr Aurorparancsnok. Te magad felejtetted el kiszórni!

Erre Harry is rájött abban a pillanatban, hogy odahoppanált. Egy, a park padján ülő, csókolózó tinédzserpár felkiáltott, amikor pont mögöttük jelent meg. De nem gondolta, hogy épp meglátták, amikor előtűnt a semmiből. Csak megriadtak, amikor megzavarták őket ölelkezés közben.

– Igen, tudom – mondta Dracónak röstelkedve. Mit mondjon, hogy annyira örült Draco durva beszólásának, hogy teljesen megfeledkezett a törvényről? Ettől pont annak tűnt volna, ami volt: szerelmes idiótának. – Nos, mindegy, megúsztam. Most az egyszer.

Draco felhorkant.

– Te kábé bármit megúsznál, és annyiszor, ahányszor csak akarnád. Senki nem fog a Wizengamot elé hurcolni.

– Már volt részem abban a lebilincselő élményben – felelte Harry szárazon. – Úgyhogy ne légy irigy a varázslatos életemre. Nem volt sétagalopp.

– Nos, ez az lehet – mondta Draco körülnézve.

Harry nevetett egy aprót, aztán megint elszomorodott, mert úgy tűnt neki, hogy Dracónak oka volt a neheztelésre.

– Sajnálom, hogy nem jelentem meg a tárgyalásodon tanúskodni – vallotta be a földet nézve, mert úgy érezte, nem tudná elviselni Draco arckifejezésének látványát. – Valószínűleg megmentetted az életemet és az egész háború ügyét azon a napon, amikor visszautasítottad, hogy azonosíts. Tudom, hogy felismertél, de nem mondtad ki, és ez értékes időt nyert a számunkra... és ezt el kellett volna mondanom a Wizengamotnak.

Draco sokáig nem felelt.

– Igen, el kellett volna – mondta végül. – A háziőrizetem első napján annyira dühös voltam rád, hogy több ezer galleonnyi kristályt hajítottam ki a könyvtárszoba ablakán.

– Kihajigáltál dolgokat?

– Nem használhattam pálcát, míg próbaidőre nem bocsátottak. Harry... nézz rám.

Harry a földet birizgálta a lábával, és szigorúan lefelé bámult, miközben megrázta a fejét.

Draco sóhajtott, és egy lépéssel közelebb ment.

– Csak mondd el, miért nem tanúskodtál. Azért, mert már egyszer megmentettél a Szükség Szobájában, és úgy gondoltad, ezzel jóvátetted, hogy csíkokra metéltél egy évvel előtte? Letudtad a magamfajtáknak való jótékonykodást?

– Nem, hanem azért volt, ahogyan ott viselkedtél.

– Ahogy én viselkedtem? Crak szórta ki rád a Cruciatust. Én csak a pálcámat akartam visszakapni.

– Visszakapni a pálcád, és engem beszolgáltatni – mondta Harry színtelenül. – Voldemortnak.

– Ezt gondolod?

– Mire kellett volna gondolnom, amikor azt ordítottad, hogy élve akarsz engem?

– Mondjuk arra a tényre, hogy már jóformán azelőtt a Mardekárba osztottak, hogy a Süveg a rohadt hajamhoz ért volna!

– Mi?

– Agyafúrtság, Harry? Hallottál már erről? – Draco felhorkantott. – A Sötét Nagyúr élve akarja, ez volt az indokom arra, hogy életben tartsalak, te hülye barom. Ha át akartalak volna adni neki, akkor megtehettem volna, amikor a többi halálfaló arra kért, hogy azonosítsalak!

– Ó – mondta Harry, és úgy érezte magát, mint egy idióta. – De te... te...

– Mi a kifogásod most, hogy újra és újra azt kiabáltam, ne öljétek meg?

– Nem tudom – felelte Harry szerencsétlenül. – Minden olyan gyorsan történt. Egyszerűen csak úgy tűnt nekem, hogy a halálfalók oldalán állsz, mindegy, mi történt korábban a házatokban. És nem segített, hogy ezt mondtad, hiába mentettelek meg fél órával korábban a tűztől.

– Próbáltam elkerülni, hogy halálra átkozzanak – mondta Draco. Amikor Harry felpillantott, látta, hogy a fejét rázza. – A Szükség Szobájában mindent megtettem, amit tudtam, hogy megmentsem a rohadt életedet, Harry. Szükségem volt rád élve, mert abban a pillanatban, hogy meghalsz, nem maradt volna reményük az életben maradottaknak, engem is beleértve. Ezt már akkor láttam.

Harry mereven bólintott.

– Én... sajnálom, Draco. El kellett volna mennem a tárgyalásodra.

– Nos, ha azt hitted, hogy ki akarlak szolgáltatni a Sötét Nagyúrnak, akkor értem, hogy miért nem tetted.

– Nem azért volt. – Harry végül felnézett. – Én csak... akkor már tudtam, honnan fúj a szél. A halálfalók, minisztériumi besúgók, mindenki könnyű büntetést kapott. Már azelőtt, hogy elkezdődött volna a tárgyalásod, tudtam, hogy te is csak egy ejnye-bejnyét fogsz kapni. Szerettem volna, ha legalább ezt tudod.

– Kicsit bosszúszomjas dolog ez egy hőstől. Nem feltételeztem volna rólad – felelte Draco lángoló tekintettel.

– Próbáld az én szemszögemből nézni – mondta Harry komolyan. – Ha a te oldaladon tanúskodok, akkor az egész Wizengamot felment. És... nos, igenis bűnös voltál, Draco. Imperius átkot szórtál Madame Rosmertára, mérget csempésztél a Roxfortba és majdnem megölted vele Ront, és sérülést okoztál Katie Bellnek, oké, kiskorú voltál akkoriban, és kényszer alatt cselekedtél. Ezt megértem. Tényleg. De Draco... akkor is bűnös voltál.

Draco sóhajtott, és elfordult, a válla meggörnyedt, ahogy a távolba meredt.

– Igen, az voltam. Igazad van, ezt akarod hallani? Mindig igazad van. Dicsőség a nagy Harry Potternek, akinek mindig igaza van, aki hősies és jó és hű...

– Ne mondj olyasmit, amit nem gondolsz komolyan...

Draco hirtelen megfordult, hogy a szemébe nézzen.

– Ki a franc mondta, hogy nem gondolom komolyan? Nem hazudhatok neked anélkül, hogy szívrohamot ne kapnék, ezt mindig elfelejted! És csak hogy tisztázzuk a helyzetet, igenis komolyan gondolom ezeket. Olyan irányadó mércét állítottál fel emberi értékekből, amitől egy olyasvalaki, mint én, úgy érzi magát... mindegy. – Draco összeszorította a fogát, és úgy nézett ki, mint aki inkább leharapná a nyelvét, semhogy befejezze a mondatát. – Tudom, milyen volt ez neked, Harry. Tényleg bűnös voltam, és ezt mindketten tudjuk.

Harry nyelt egyet.

– Akkor nem gyűlölsz?

– Nem vagyok rá képes, hogy gyűlöljelek.

– Ezt most a bűbáj mondatja veled?

Draco megforgatta a szemét.

– Lehetne egy kicsivel több önbizalmad, Harry. Persze, hogy nem a bűbáj mondatja. Ha meg akarsz erről bizonyosodni, akkor csak annyit kell tenned, hogy elhiszed, amikor azt mondom, hogy akkor sem gyűlöltelek, amikor kihajítottam a kristályt.

– Ó, persze, nem...

– Tényleg nem. Őrülten dühös voltam, amiért nem jöttél el a tárgyalásomra, mert így úgy tűnt, mintha észre sem vetted volna, hogy direkt nem azonosítottalak. Csak arra tudtam gondolni, hogy segítettem neked, habár leginkább a magam hasznát néztem, és erre az volt a válaszod, hogy ellopod a pálcámat! Idiótának éreztem magamat, amiért elhittem, hogy mellettem fogsz tanúskodni. De nem gyűlöltelek emiatt. Hogy tudtalak volna, amikor megmentettél a táltostűztől és a Sötét Nagyúrtól is?

Harry összevonta a szemöldökét.

– Később ez nem számított neked.

– Később, amikor az eszemet vesztettem a bánattól? – meredt rá Draco. – Ostoba vagy, ha ragaszkodsz hozzá, hogy ez jelent valamit, Harry. Tényleg gyűlöltelek abban a pillanatban, de ebben leginkább csak az volt, hogy te szerelmes vagy és megházasodsz, míg az én egész életem épp akkor hullott darabokra.

Egy pillanatig Harry nem hallott mást, csak az utcai forgalom tompa zaját. Aztán Draco sóhajtott.

– Nem örültem, amiért nem jöttél el, hogy az igazságszolgáltatástól is megments, de esküszöm, Harry, nem gyűlöltelek. Már korábban is elmondtam, hogy aligha reklamálhattam a büntetésemet illetően; évekre számítottam az Azkabanban, nem a luxusra, házimanókkal körülvéve, akik elvégeznek helyettem minden varázslatot, amit csak akarok. – Draco hangja elgondolkodóvá vált. – Most, hogy erre gondolok, fel kellett volna robbantatnom velük a kristályt.

Harry kuncogott, mert a megjegyzés enyhítette a beszélgetés feszültségét. Noha biztos volt benne, hogy Draco szándékosan csinálta.

– De élvezted, hogy magad hajíthattad ki.

– Hmm. Szörnyen, szörnyen rám vall, de attól tartok, túlságosan igaz. – Egy gyors mosoly suhant át az arcán, ami Draco szemében is tükröződött, a hold fényében felragyogva, aztán a tekintete megint elsötétült. De ezúttal nem a haragtól. – Az a hat hónap időt adott arra, hogy átgondoljam, mit tettem addig, és mit tegyek az életemmel, ha majd újra szabad leszek. Visszatekintve már látom, hogy igencsak szükségem volt arra az időre, hogy... elmélkedjek, hogy úgy mondjam.

– Örülök, hogy nem ítéltek Azkabanra – suttogta Harry. – Még a gondolatára is kiráz a hideg, ha arra a helyre képzellek.

Draco is ugyanígy érezhetett, mert megborzongott.

Harry hirtelen úgy határozott, hogy aznap estére elég volt a nehéz témákból. A kapura irányította a pálcáját, és elmormolt egy nyitóbűbájt.

– Ha ebben a tempóban haladunk, a gyógyszerész bezár, mielőtt megszerezhetnénk a spéci tonikodat.

– Ha... – Draco megköszörülte a torkát. – Nos, néhány pörsenés nem nagy probléma azokhoz képest, amikről beszélgettünk. De ha úgy érzed, hogy időpocsékolás, hát akkor...

– Egyáltalán nem – mondta Harry közelebb lépve Dracóhoz. Nem hagyhatta, hogy bármi is megakadályozza, hogy egy héten át minden este hozzáérhessen Dracóhoz. Azon kívül, nem tetszett neki a szavakból kiérződő utalás.

Lehalkította a hangját, pedig a hangtompító bűbáj még működött, mert amit közölni akart, meglehetősen intim volt.

– Az enyém vagy, igaz?

Draco pislogott, és felhúzta az ingujját pár centivel, hogy megmutassa a Res mea es jelét.

– A tiéd, igen, persze, hogy a tiéd.

– Akkor az én dolgom, hogy gondoskodjak rólad – felelte Harry halkan. – Te nem vagy időpocsékolás, Draco. Gondoskodni fogok rólad... bármire is legyen szükséged.

Azonban amikor ezt Harry kimondta, nem a hátmasszázsra gondolt.

* * *

A következő pár hétben Harry a hideg zuhanyokat és az őrült, forró rejszolásokat váltogatta. Nem volt sok más lehetősége a körülményeket elnézve. Az esténként megejtett hát- és fenékmasszázsok csak a legkevesebbek voltak. Azok, Harrynek el kellett ismernie, az ő számára is kellemesek voltak, a maguk frusztráló, őrjítő módján. Mindegy, úgyis csak egy hétig kellett, hogy tartsanak.

A kísértés másik forrása azonban hosszabb távúnak ígérkezett. És micsoda kísértés volt az! A hátmasszás semmi sem volt Harry késő éjszakai kirándulásaihoz képest Draco hálószobájába. Nem fordult elő minden éjjel... csak amikor Dracónak vágygerjesztő álma volt. Harry kiszórt egy figyelmeztető bűbájt, hogy jelezzen neki az ilyen esetekben, hogy Dracónak ne kelljen várnia, míg a szüksége már lázas méreteket ölt és felébreszti Harryt a nyöszörgéseivel.

Azonban ezek az álmok szinte minden éjjel előfordultak. Harry először megijedt tőlük, habár amikor jobban belegondolt, rájött, hogy nem kellett volna. Draco fiatal férfi volt, egészséges és fitt, csak pár évvel hagyta maga mögött a kamasz éveit, és szinte ugyanannyi idős, mint Harry. És Harry szeretett minden nap rejszolni, néha még napi kétszer is.

Úgyhogy nem lehetett csodálni, hogy Draco szexuális késztetései erősek és egészségesek voltak... noha csak akkor tűntek annak, amikor éjszaka volt és aludt. Ha nappal akadtak is ilyesfajta vágyai, azt jól titkolta.

Ó, ugyan már! Draco semmilyen vágyat nem érzett nappal! Miért érzett volna? Ébrenlétkor, tudatában volt a veszteségének. Még mindig szerette Nikolai-t, és nem állt készen továbblépni.

Ez nyilvánvaló volt az alapján, ami akkor történt, mikor egy este az Abszol útra mentek vacsorázni. Ó, Draco megtette a szokásos intézkedéseket, hogy Harry sajtómentes estét élvezhessen, de utána, amikor a mellékutcákban barangoltak, hogy kirakatokat nézegessenek, minden tönkrement.

Draco megállt egy varázslóruha bolt előtt, és a szeme kitágult, amikor egy vörös, lobogó talárra bámult a kirakatban. Harry három lépéssel is lehagyta, amikor rájött, hogy Draco már nincs mellette. Nem, tökéletesen elmerült a köpeny látványában.

Aztán az állkapcsa összeszorult, mintha valami erős érzelmet próbálna visszafogni. Gyorsan kezdett pislogni, egyértelműen harcolva magával, nehogy nyilvánosan könnyet ejtsen.

Mindennemű előjel nélkül, anélkül, hogy Harryhez szólt volna, előrántotta a pálcáját, és dehoppanált.

Harry otthon talált rá, a nappali kanapéján összegömbölyödve, a karjaival saját magát ölelve, miközben az ajkait harapdálta és nyöszörgött. Harry nem kérdezte, mi baja. Nem volt rá szükség. Nyilvánvalóan Nikolai-nak volt olyan köpenye. Harry úgy tippelt, hogy valószínűleg sokat hordhatta. És Draco valószínűleg megsemmisítette, amikor túl feldúlt volt – és részeg – ahhoz, hogy világosan gondolkodjon.

Most pedig annyira letaglózta a hasonló köpeny látványa, hogy még a zuhany alá sem tudott eljutni, hogy ott kisírhassa magát. Arra a helyre szokott visszavonulni, hogy gyászoljon. Harry tudta, mert még mindig használta a megfigyelőbűbájt, hogy szemmel tartsa Dracót.

Talán azért sem ment fel a saját szobájába, mert ezúttal nem akart egyedül lenni. Lehet, hogy vigasztalásra vágyott.

Harry nem habozott. Leült Draco mellé, szorosan magához húzta a férfit, és mindkét karjával átölelte, hogy némán ringassa. Semmit sem mondott, mert nem is volt mit mondani. Az, hogy minden rendben lesz igaz volt, de mivel még sok ideig nem válhatott valóra, jelenleg nem sokat jelentett volna. És a csitítgatás is ugyanolyan haszontalan lett volna. Harry nem akarta elhallgattatni Dracót. Ha sírnia kellett, akkor Harry azt akarta, hogy sírjon, a francba is, és nem azt, hogy úgy érezze, vissza kell tartania, mert Harry nem szívesen hallgatná.

Úgyhogy Harry csak szorosan tartotta, a fejét simogatta és ringatta.

Draco nem sírt, habár szipogott egy kicsit. Talán mert zavarban volt. Harry nem tudta biztosra, de amikor Draco először megszólalt, rekedten azt mondta, hogy „Sajnálom, hogy csak a gond van velem.".

– Egy, ez nem igaz. Kettő, jogod van hozzá – felelte Harry, igyekezve nyugodt hangon beszélni, noha a karjai még szorosabban ölelték Dracót, amikor a férfi megdermedt.

Draco megint szipogott egyet, aztán a teste engedett a merevségből, mintha úgy határozott volna, hogy hagyja magát ölelni még egy kicsit.

– Ez csak... ez csak... most már képes vagyok néhány napra felejteni, aztán minden rám zúdul hirtelen és ez túl sok, és nem tudom, mit tegyek, és...

– Elfelejteni Nikolai-t? – kérdezte Harry, aztán szerette volna ketté harapni a nyelvét. Nem volt joga ilyesmit kérdezni, és főleg úgy nem, hogy tisztán önzésből kérdezte.

– Elfelejteni azt, hogy mennyire fáj a hiánya – morogta Draco, és kezdett kibontakozni Harry öleléséből. Ez kicsit nehézkes volt, mivel végül Harry ölében végezte. – Azt hiszem, felmegyek az ágyamba. Jó éjt.

– Jó éjt – visszhangozta Harry.

A figyelmeztetőbűbájok, amiket Harry szórt ki, nem jeleztek aznap éjjel és a következőn sem, de utána Draco kissé magához tért és megint elkezdett álmodni.

Egy héttel később Harry kezdte kimondottan kimerültnek érezni magát, amiért folyton megzavarták az álmát. Hajnal háromkor felkelni nem volt valami kellemes, de aligha panaszkodhatott emiatt. Ez nem olyan volt, mint a tonikos dolog. Draco nem kért semmit, és nem is utalgatott semmire. Az egész Harry ötlete volt, Draco nem úgy tűnt, hogy rájött, Harry rendszeresen belátogat hozzá éjjelente.

Nos, nem is lett volna rá lehetősége, okoskodott Harry. Tisztító és altató bűbájok mellett Draco sötétben maradt, képletesen és szó szerint is. Harry először azt hitte, hogy a férfi észrevesz majd valami fizikai jelet, ami véget vet a játéknak. Valami fáradtságot, valami szexuális jóllakottság érzést... nos, minden ilyesmi el volt fojtva, amikor Draco ébren volt. Ez érthető is volt. Draco még nem jutott túl a depresszióján, és még ha túl is jutott volna, a bűntudat megakadályozta volna, hogy élvezze, ha bárki mással szexel a férjén kívül.

Harry valahogy mégis vágyott tudatni vele, hogy pontosan ezt csinálja. Ez tényleg nem segített volna Dracón? Tudni, hogy már eléggé rendbe jött ahhoz, hogy erekciója legyen, és hogy nyögve és zihálva elmenjen, miközben a takarói közt vonaglik? Még akkor is, ha közben Nikolai-ról álmodik, ez már haladás volt.

Harry egy éjszaka arra gondolt, „elfelejti" a tisztítóbűbájt. Arra is gondolt, hogy bezárja Draco ajtaját, amikor elhagyja a szobáját, hogy a férfi majd csodálkozhasson, miért mutatja az ajtaja, ami éjjelente mindig tárva-nyitva áll, annak a jelét, hogy valaki járkál nála az éjjeli órákban.

A pokolba is, még az is eszébe jutott, hogy rendesen felébreszti Dracót, épp mielőtt kiadja neki az utasítást, hogy elmenjen: „élvezz, Draco, élvezz el..."

Azonban az összes ötlet túl veszélyes volt. Draco talán még mélyebb depresszióba esne, mint előtte, ha azt érezné, hogy megszegte a házastársi esküjét. Mindegy, hogy nem létezett már többé az az eskü; az ilyen mágikus eskük nem nyúltak túl a halálon. Csak az érzelmek számítottak, és Harry nem bírta volna elviselni a tudatot, hogy olyasmit tett, amivel rontott Draco állapotán.

Kész pokol volt a helyes dolgot tenni, de Harry tudta, hogy eddig szerencséje volt, a pokol még lehetne ennél is rosszabb. Amilyen intenzívek és erotikusak voltak Draco álmai, Harrynek legalább nem kellett hallgatnia, hogy Draco Nikolai után kiabál közben. Igazából nem beszélt közben sokat, miközben hintázott a csípőjével és megkönnyebbülésért nyöszörgött.

Harry azon mélázott kissé gonoszul, hogy Draco vajon arról álmodik-e, hogy rajta van valamelyik holmi abból a hollóbérces ládából.

Amikor Harry elkezdte ezt a projektet, hogy segít Dracónak álmodás közben, a legjobb szándék vezérelte. Persze, hogy az. De annyi éjszakán át nézni őt, miközben elmegy, érezni az illatát... még egy szentnek a türelmét is próbára tette volna, és Harry nem volt szent.

Az elején elég volt annyi, hogy rejszolt utána, de hamarosan többre vágyott.

Meglehetősen ártatlanul kezdődött. Harry megesküdött, hogy csak annyira érinti meg Dracót, hogy a parancs, hogy elélvezzen, hasson. Egy futó érintés a combján vagy a karján... de egy éjjel az elhatározása, hogy a háttérben marad, elillant, és azon kapta magát, hogy kisimítja Draco haját a homlokából, amikor a dolog véget ért.

Onnantól Harry megindult a lejtőn.

Nos, gondolta a következő éjjel, kényelmesebb lenne, ha egy kicsit lehúznám a pizsamaalsóját, csak annyira, hogy a derekánál megemelve átemeljem a farkán, ja és a golyóin is, mert egyetlen férfinak sem kellemes, ha az anyag a farka tövében összegyűrődik.

Ez kellemes rálátást biztosított Harry számára a folyamatról, és az ő hibája volt, ha nem tudta visszafogni magát, és lehajtotta a fejét, hogy beszívja az illatát egy alaposan kielégült Dracónak?

A következő éjszaka Harry megfogta Draco golyóit, miközben kiadta az utasítást a férfinak, hogy élvezzen. Ez kellemes érzés volt, Harry tudta. Csak Dracóért tette...

Aztán tovább ment. Egy érintés itt, egy másik ott, mindezt csakis Dracóért.

De végül is, mit kellett volna tennie Harrynek egy éjjel, amikor Draco kínlódott, hogy elérje a csúcsot? Harry azt mondta, élvezzen el, de úgy tűnt, Draco még nem ért el odáig. Ez valahol érthető is volt. Harry „parancsa", hogy élvezzen, nem igazán volt parancs természetű dolog, inkább engedély, és nem működött addig, amíg Draco nem állt teljesen készen arra, hogy elmenjen, amikor Harry mondja.

De most, hogy Dracónak szörnyen szüksége volt a megkönnyebbülésre, de nem érhette el magától, Harrynek szabad volt rácsábítania erre, nem igaz? Különben a férfi nem kaphatta volna meg a megkönnyebbülést, amire szüksége volt, és Harry tudta, milyen kellemetlen tud ez lenni egy férfi számára.

Megragadta Draco farkát a tövénél, és lassan, alaposan verni kezdte.

Utána kicsit bénának tűnt visszatérni ahhoz, hogy csak fogja a golyóit, és a combját simogassa. Hazug lett volna, hogy a többi sosem történt meg... Harry pedig nem akart becstelen lenni, nem igaz? Ennél a pontnál nem volt sok választása, azt kivéve, hogy a rejszolásokat rendszeressé tette.

Aztán már szinte közös rejszolás lett belőle. Egyik kezével Draco farkán, másikkal a sajátján Harry Draco mellett ült az ágyon és mindkettejüket egyszerre röpítette a csúcsra.

Nem volt túl nehéz, elnézve, mennyire ki volt éhezve Harry, arról nem is beszélve, hogy Draco nem mehetett el, míg Harry nem adott rá engedélyt.

És Draco mégsem vett észre ebből semmit.

Harry néha arra gondolt, hogy csak egyetlen okból vált egyre vakmerőbbé: hogy arra késztesse Dracót, hogy jöjjön rá, valami történik éjszakánként a hálószobájában. Olyan volt ez, mint a tűzzel játszani, csak ez olyan tűz volt, ami senkit sem tudott megégetni. Amíg Harry fenntartotta a bűbájokat, Draco semmit sem vehetett észre. Nem volt rá oka; nem tudta, hogy Harry szerelmes belé. Hogy szerelmes, és szörnyen kívánja őt.

Nem, Draco úgy tűnt, nem látott át Harry hazugságain, nem úgy, mint Hermione.

Hermione... nos, ő egy másik nagy probléma volt, Harynek el kellett ismernie. Annyira jó érzés volt megválnia a tehertől azon a napon, amikor elmondta Ronnak és Hermionénak az összes baját Dracóval kapcsolatban, hogy kibeszéljék Ronnal és elérje, hogy Ron is belássa, igen, Harry tényleg szerelmes.

De azóta Harry kezdte megbánni, hogy így engedett a késztetésnek, mert ezzel csak egy rakás új problémát kreált. Méghozzá rosszabbakat.

A legszörnyűbb az volt, hogy Harry szeretett volna megint összejárni Ronnal és Hermionéval. Péntek esti vacsorákra, ahogy mindig szoktak. És természetesen Draco is jött volna; Harry nem tudta elképzelni, hogy azt mondja neki, ő nem hivatalos, vagy ne adj' isten, a háta mögött ejtse meg a találkozásokat.

Ám Harrynek szomorúan be kellett látnia, akárhonnan nézi, ők négyen együtt kész katasztrófa. És ez is az ő hibája volt. Draco tényleg kedvelte Hermionét mostanában, és Harrynek nem volt kétsége afelől, hogy őszintén udvarias lenne vele. Talán még túlzásba is vinné, abbéli igyekezetében, hogy jóvátegye a régi beszólásait. És Draco hálás volt Ronnak, hogy segített megsemmisíteni a horcruxokat, úgyhogy nem tenne semmi rosszat, hogy szembekerüljön vele, még ha egyáltalán nem is kedvelte.

De mihelyst elkezdődnének a beszélgetések, és sör vagy bor kezdene folyni, számos dolog kerülne felszínre. Olyasmik, amikről nem akarná, hogy Draco tudjon, meg olyanok, amikről azt nem akarná, hogy Ron és Hermione tudjon.

Mint az a tény, hogy Harry még mindig nagyon szereti Dracót.

Vagy az, hogy azt mondta Dracónak, már egyáltalán nem szereti.

Vagy hogy beszélt Ronnak és Hermionénak Draco házasságáról. Igen, Harry elfelejtette megemlíteni ezt az apróságot, amikor hazament Dracóhoz, hogy bevallja, elmondta a barátainak, hogy visszatértek az emlékei! Egy dolog volt, hogy bevallotta nekik, hogy Draco már emlékszik a közös múltjukra, de az egy teljesen másik, hogy beszéljen Draco privát, személyes dolgairól.

Harry nem is akarta ezt tenni; Ron többé-kevésbé rávette őt erre azáltal, hogy ragaszkodott hozzá, Draco nem is változott meg. De akkor is, Harry igazán bevallhatta volna Dracónak, hogy elkövetett egy ekkora hibát.

Ráadásul aznap. Nem hetekkel később.

Draco nem értené meg, hogy Harry olyan sokáig eltitkolta ezt, nem igaz? Hacsak Harrynek nem volt rá jó oka, mint például az, hogy még mindig szereti őt és nem akarta elveszíteni a bizalmát...

Harry sóhajtva lenézett az asztalán fekvő kinyitott mappára. Habár nem igazán olvasta. Nem volt rá szüksége. Annyiszor végigment már ezen az információn, hogy már szinte kívülről tudta.

Nem, most Ronon, Hermionén és Dracón gondolkodott, és azon, hogyan hozza helyre ezt a galibát, amit csinált. Nem mondhatta azt a barátainak, hogy inkább ebédelne, mint vacsorázna. Nos, igazából akár egész sokáig is eljátszhatná, ha csak Ronra kellene gondolnia; Ron nem vágyott rá túlságosan, hogy egyhamar újra lássa Dracót. De Hermione igen, és őt nem lehetett a végtelenségig szédíteni olyasmikkel, hogy Draco túl depressziós ahhoz, hogy társaságot akarjon.

Harry talán meghallotta volna az irodája előtti folyosóról beszűrődő lépések zaját, ha nem merült volna el annyira a gondolataiban. Így aztán meglepték, ami nem történt meg túl gyakran, főleg nem munkában.

A fenébe is, a hetek óta tartó megszakított alvások jobban megviselték, mint gondolta.

Harry ijedten pillantott fel, amikor az irodája ajtaja kivágódott. Lucius Malfoy rontott be, arcán maszkszerű kifejezéssel, amit mindig magára öltött, ha nyilvánosság elé lépett, noha egy rángatózó kis izom a szája sarkában elárulta, hogy valójában rettenetesen mérges.

Harry sietősen becsukta a Nikolai Preobrazhenskyről szóló dossziét, és behajította egy fiókba, épp amikor a recepciós boszorkánya berohant hozzá Lucius nyomában.

– Annyira sajnálom, Potter aurorparncsnok – lihegte az asszony; valószínűleg Malfoy miatt használta Harry teljes titulusát. Általában csak Harrynek szólította, mert Harry ezt jobban szerette.

Harry felállt és intett a kezével, hogy jelezze, minden rendben. A legutóbb, amikor Malfoy eljött Harryhez, az asszony nem volt az asztalánál, most azonban igen, de ez semmit sem számított. A férfi az a fajta ember volt, aki azt csinál, amit akar.

De Harryvel szemben nem, legalábbis már nem.

Harry akkor sem aggódott volna, ha sosem tartott volna igényt Dracóra. Lucius Malfoy azzal töltötte az idejét, mióta kijött az Azkabanból, hogy visszanyerje korábbi befolyását, de az erőfeszítése leginkább röhejes volt. Maradt akkora vagyona, hogy élete végéig kitartson, de azok a napok, amik a hatalomról szóltak, véget értek.

És ez, gondolta Harry, nagyobb büntetés számára, mint a börtön valaha is lehet.

– Tanácsosabb volna, ha előbb időpontot kérne – mondta Harry vontatott hangon, amikor a boszorkány kiment, bezárva maga mögött az ajtót. – De mivel már itt van, hagyjuk a formaságokat. Mit tehetek önért?

Malfoy szeme résnyire szűkült.

– Még maga beszél időpontokról – felelte kimérten, minden szava mögött gúnnyal. – A feleségem megpróbált egyeztetni egyet önnel, idestova négy hete, Mr Potter, de ön még mindig nem tisztelt meg azzal, hogy válaszoljon.

Ó, egek. Harrynek mindössze két másodpercébe került, hogy összerakja a dolgokat. Draco figyelmen kívül hagyta a szülei meghívását, ez igaz, de Harry azt hitte, ez csak egyszeri, nem hetente ismétlődő alkalom volt. Francba. Ha nem kíván találkozni a szüleivel, igazán lehetett volna annyira udvarias, hogy közli velük egy levélben. Szimplán csak ignorálni a közeledésüket, nos... goromba és éretlen dolog volt, mindegy, milyen dühös is volt Draco.

Malfoy jelzésértékűen az egyik székre nézett, és amikor Harry nem vette a lapot, hűvösen így szólt:

– Szabad?

Harry hátradőlt a saját székében.

– Ja, persze.

Malfoy felső ajka megvonaglott. Kétségtelen, hogy nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyen tiszteletlenül bánjanak vele. Őt ismerve, talán arra gondolt, hogy Harry ezzel utalni kíván valamire. Harry azonban sosem használta az udvariasságot vagy annak hiányát fegyverként. Az az olyanfajta emberek eszköze volt, mint a Malfoyok. Ő egyszerűen csak azt próbálta kitalálni, hogy mit válaszoljon erre a dologra. Basszus, mi a fenét kellene mondania? Már beszámolt Ronnak és Hermionénak Draco házasságáról, de ezt az információt nem szerette volna Draco apjának is kifecsegni. Dracóra tartozott, hogy megosztja vele vagy sem.

Malfoy megköszörülte a torkát. Harry először azt hitte, hogy ezzel csak fel akarja hívni magára a figyelmét, de aztán a férfi tekintetében bizonytalanságot látott, és rájött: Malfoy ideges.

Nos, lehet is. Nem Harry volt az ebben a szobában, akinek vesztenivalója volt. És elnézve, mennyire szerette Malfoy a fiát – mert Harry biztos volt benne, hogy szereti –, sokat veszíthetett, ha nem kezeli jól a dolgokat. Vagy legalábbis a férfi így hitte, mivel azt gondolta, hogy Harry hagyta figyelmen kívül a meghívásokat.

– Mr Potter – mondta végül Malfoy, és úgy tűnt, mintha a fogát csikorgatta volna. – Jobb szeretném, ha a beszélgetésünk köztünk maradna. Lenne olyan kedves és...?

Harrynek kényszerítenie kellett magát, hogy nem vigyorodjon el. Bármennyire is szerette Dracót, az apját sosem kedvelte meg, és megérdemelte a rohadék, hogy arra kényszerítették, adja át a pálcáját, amikor belépett a Minisztériumba. Ez örök érvényű szabály volt: senki, aki Sötét Jegyet visel, nem léphet pálcával a Minisztérium területére.

Mihelyst kiszórásra került a hangtompító bűbáj, Malfoy megint megköszörülte a torkát.

– Meglehet, hogy a vacsora az ön házában nem sikerült olyan jól, mint kellett volna – ismerte el, és a hangja úgy csengett, mintha minden szóval meg kellene küzdenie.

– Meglehet? – kérdezte Harry felvonva az egyik szemöldökét. – Úgy felmérgesítette Dracót, hogy akkorát robbant, mint egy bomba!

Ez nem volt teljesen fair, Harry tudta; Draco elnyomott emlékei változtatták őt olyan mérgessé és kontrollálatlanná azon az estén. De akkor is, ha Harry le akarta nyűgözni Lucius Malfoyt azzal, hogy mennyire fontos neki Draco elfogadása olyannak, amilyen, akkor megért egy kis kegyes hazugságot.

Malfoy kezei rászorultak a kígyófejű sétapálcájára.

– Draco elég otrombán viselkedett a feleségemmel és velem is, mint tudja, Mr Potter...

– És? Nagy nyomás alatt van – felelte Harry. – Fogadok, hogy maga még rosszabbul bírná a helyzetet, ha hirtelen megfosztanák az emlékeitől, aztán átadnák rabszolgának a legádázabb ellenségének. És maga még otrombább volt, mint ő, ha engem kérdez. Ő szeret főzni, Mr Mafoy, és maga folyamatosan csak inzultálta emiatt.

– Én nem...

– Ó, annyira tudatlannak nevelte a fiát, hogy észre se vegye, milyen undorodva bámulta az összes fogást?

Malfoy összeszorította a fogát.

– Akárhogy is, ön egyszer megesküdött nekem, hogy nem az a fajta, aki megtagadja egy fiútól a lehetőséget, hogy láthassa a szüleit. Most pedig mintha pontosan ezt csinálná. Mint ahogy jogában áll – tette hozzá csípősen, egyértelműen a bűbáj miatt. – Nem tisztem vitatni ezt. Annyi ideig tarthatja őt távol tőlünk, amennyi ideig csak kedve tartja, hogy a... házában mutatott viselkedésemmel szembeni haragot táplálja.

Hú, Harrynek volt egy olyan érzése, hogy a férfi inkább kalyibát akart volna mondani ház helyett.

– Nem fogom megmondani magának, hogy mit tegyen vele – folytatta Malfoy, a hangjában nehezteléssel. – De tisztelettel arra kérném, hogy vegye fontolóra a választ az üzenetekre, amiket kap. – Felállt, a pálcája koppant a padlón. – További szép napot, Mr Potter!

– Üljön vissza – sóhajtott Harry. Egy percig sem érdekelte, hogy Malfoy szerint ő a rossz fiú ebben a családi drámában, de az igenis érdekelte, hogy Draco kibéküljön a szüleivel, ami pedig azt jelentette, hogy mondania kellett valamit, amíg még volt rá lehetősége.

Malfoy meg sem moccant.

– Üljön vissza! – ismételte Harry.

– Úgy vélem, összetéveszt a fiammal. Én nem vagyok köteles az óhajait lesni és teljesíteni őket.

– Ő sem, maga fafej.

Ez eléggé meglepte Malfoyt ahhoz, hogy visszaüljön, ahogy Harry kérte.

– Nézze... az a helyzet... – kezdte Harry azon gondolkodva, hogy vajon óriási hibát követ-e el éppen. Talán csak hagynia kellene, hogy Malfoy azt higgye, ő volt az, aki nem engedte Dracót kommunikálni. De ami megállította őt ebben, az az volt, hogy Lucius Malfoy olyan arrogáns volt, amennyire csak lehetett. Ha nem értette, milyen mélységesen dühös volt rá Draco, akkor legközelebb, amikor látja Dracót, olyasmit talál mondani, amivel az elhidegülést csak tovább fokozza. Valamit a félvérekről... és az megtenné a magáét. Most, hogy Draco emlékei visszatértek, talán örökre megszakítja a kapcsolatot az apjával, ha úgy érzi, megsértették Nikolai emlékét.

És Harry nem akarta, hogy ez megtörténjen.

– Hogy mondta?

Harry a gúnyos él nélkül is meglett volna. Talán emiatt cserélte le az udvarias szavakat nyers, brutális őszinteségre.

– Egyet sem láttam azokból a meghívókból, amiket említett.

Malfoy felszegte az állát.

– Sosem gondoltam, hogy a kandallón keresztüli levelezés annyira megbízhatatlan, de nehezen hiszem, hogy négy levél is eltévedt volna.

Harry elmosolyodott.

– Semmi sem képes úgy meggyőzni, mint az, ha hazugnak neveznek, Mr Malfoy.

A férfi becsukta a száját, a fogai összekoccantak.

– Így már jobb – mondta Harry. – Mostantól jobb, ha kevesebbet beszél, és többet figyel. Azt hiszem, Draco megkapta az ön leveleit, Mr Malfoy. Tudom, hogy az elsőt megkapta, mert elmondta, hogy nem reagált rá.

– A fiamnak sokkal, sokkal jobb modora van annál, hogy ilyesmit tegyen...

– Már megint beszél – mondta Harry a fejét rázva. – Nézze... Draco tényleg figyelmen kívül hagyta a meghívásokat. Ezzel jelez valamit, Malfoy. Most épp utálni akarja magát. Nem hiszem, hogy valóban utálja, de nagyon próbálkozik. Ennyire dühös.

Malfoy orrlyukai kitágultak.

– Mert megjegyzést tettem a levesére?

– Mert jó oka van rá – felelte Harry nyugodt hangon. – És ezek az ő okai, úgyhogy ne engem kérdezzen felőlük. Mondjuk úgy, hogy feleannyira sem ismeri őt, mint hiszi. Ha szeretne bármilyen kapcsolatot vele, akkor figyeljen rám...

– Különben megtiltja neki, hogy a közelembe jöjjön!

–Egek, fogalmam sincs, mi a fenének bajlódom ezzel – köpte Harry. – Annyira meg van győződve az igazáról, hogy képtelen bármi mást meghallani! Én nem tiltok meg semmit, Malfoy. Ez az egész Draco műve. Maga vadította el a hülye véleményével dolgokról, ő pillanatnyilag... sérülékeny helyzetben van most. Ha nem elővigyázatos, annyira elidegenítheti magától, hogy soha többé nem akar majd egy szobában sem tartózkodni önnel. És mielőtt mondana még valami hülyeséget, én nem ezt akarom. Én éppenséggel azt gondolom, hogy a család fontos, még akkor is, ha maga annyira szar apa, hogy Draco is majdnem az Azkabanban kötött ki a maga kiváló példáját követve!

Malfoy megrázottnak tűnt, ahogy ott ült, és nagyokat nyelt.

– Fo... folytassa – mondta halkan.

Ideje belevágni, döntötte el Harry. Legalábbis annyira, amennyire Draco bizalmának elárulása nélkül lehet.

– Rasszistának nevezte magát, emlékszik?

– Az ön hatása...

– Nem – felelte Harry élesen. – Istenre esküszöm, Malfoy, hogy nem. Ezt Draco mondta, és pontosan úgy gondolja, ahogy mondja. Majd akkor meglátogatja magát, amikor készen áll rá, és nem tudom, hogy az mikor lesz, de azt tudom, hogy ha elkezd hülyeségeket hablatyolni félvérekről vagy bármi ilyesmiről, ami rosszul érintheti, akkor nem hiszem, hogy éveken belül újra látja majd, ha egyáltalán valaha is. És csak szólok, hogy próbáltam rávenni, hogy ne szakítson meg minden szálat magával, de ha jobban érdekli, hogy gyűlöletről papoljon neki, mint az, hogy Draco elviselje magát, akkor még segíteni is fogok neki elvágni azokat a szálakat. Világosan beszéltem?

Malfoy lassan becsukta a szemét.

–Ezt Draco mondta? Tényleg?

Harry bólintott, aztán rájött, hogy Malfoy ezt nem láthatta.

– Igen.

Malfoy ekkor ránézett, és a tekintetében tükröződő kifejezés rémisztően intenzív volt. Harry nem emlékezett rá, hogy valaha is látott ilyen fájdalmat benne. Még azon a fotón sem, az újságok címoldalán, amikor a bíróságról kivonszolták, miután Azkabanra ítélték. Nem... Malfoy akkor büszkének nézett ki. De most nem volt büszkeség a szemében.

– Akkor nem ismerem őt. Nem ismerem a saját fiamat.

– Nem – mondta Harry gyengéden. – Tényleg nem. De megismerheti, Mr Malfoy. Csak annyit kell tennie, hogy nem vadítja el még jobban.

Malfoy nem úgy tűnt, hogy meghallotta.

– Tudom, hogy nagyon megváltozott, amikor visszajött Oroszországból, de... de...

Harry csettintett az ujjával, hogy felhívja magára a férfi figyelmét. Meglehet, kicsit udvariatlan dolog volt, de használt.

– Már jóval azelőtt megváltozott. Ön börtönben ült, amikor ő felnőtt, és amikor magát kiengedték, Draco felnőtt férfi volt. Olyan férfi, akit maga nem ismer, noha azt hiszem, Dracónak sikerült átvernie magát. De újra megismerheti őt, ha időt és energiát fordít rá. Csak ne az aranyvérűséggel kezdje. Ó, vagy azzal, hogy utódot kell nemzenie, hogy tovább vigye a Malfoy vérvonalat. Tényleg ne menjen bele ilyenekbe. Jöjjön rá, hogy kicsoda ő, ahelyett, hogy megmondaná neki, ki legyen.

Malfoy lassan sóhajtott.

– Ahogy akarja, Mr Potter, ahogy akarja. – Amikor felállt, a mozgása egy öregemberé volt. – Megbeszélem a feleségemmel, hogy függesszük fel a meghívásokat.

– Ó, ne, ne – mondta Harry gyorsan, miközben felpattant, és megkerülte az asztalt. – Ettől Draco azt fogja hinni, hogy feladta. Nem, szerintem továbbra is küldjék őket. Emlékeztessék őt, hogy szeretnék látni. És amikor majd készen áll... – Harry megvonta a vállát.

– Igen, értem, hogy mire céloz. – Malfoy elfordította a tekintetét. – Akkor... akkor ön tényleg nem akarja őt elválasztani tőlünk?

Egek, milyen nehéz felfogású volt a férfi.

– Nem. Maga az apja, és én azt akarom, hogy legalább neki legyen apja – mondta Harry erőtlenül, noha hosszú évei voltak arra, hogy hozzászokjon a tényhez, hogy neki soha nem lehet. – Csak nem szeretném, hogy megbántsa őt.

Malfoy mereven bólintott.

– Akkor további szép napot.

Válaszul Harry is bólintott, és amikor a férfi távozott, arra gondolt, hogy sokkal rosszabbul is mehetett volna a beszélgetés. Talán egyenesen tényleg szép nap ez a mai.

Kivéve, hogy mégsem volt az.

Amikor Harry hazament a munkából, Draco hátát megint kelések borították, és ezúttal sokkal rosszabbul néztek ki, mint valaha.