Harry másnap reggel korán kelt. Kedveskedni szeretett volna valamivel Dracónak, ezért arra gondolt, hogy reggelit készít. Esetleg palacsintát? Az elég elegáns, és talán van olyan recept abban a francia szakácskönyvben, amit még ő is el tud készíteni...

Nem, ez nem jó ötlet. Draco lehet, hogy egyáltalán nem enne, ha Harry főzne. Még palacsintát sem.

Még mindig ezen gondolkodott, amikor Draco lejött szürke nadrágban, és hozzá illő szürke ingben. Talárt most először nem viselt. Amióta visszatértek az emlékei, szinte megszállottan talárban járt, amikor csak Harry otthon volt.

Mintha azt gondolta volna, hogy vértezetre van szüksége.

Nos, az jó, ha Draco már nem érzi ezt, állapította meg Harry, habár valószínűleg túl sokat látott bele apró dolgokba.

Draco megtorpant az étkezőasztalnál, ahol Harry lapozgatta a szakácskönyvet.

– Valami konkrétat szeretnél, Potter?

Potter. Harry sóhajtott, és becsapta a könyvet.

– Megint visszatértünk ehhez, mi?

– Mihez? Általában én készítem a reggelidet.

Nos, ez eldöntötte a kérdést. Harry egyértelműen túl sokat látott bele apró dolgokba, ha Draco azt sem tudta, mit mondott az előbb.

– Tegnap este még Harry voltam.

– Ó. – Draco ledobta magát egy székre, és egy kicsit mereven megvonta a vállát.

– Nem gondoltad komolyan?

– Komolyan micsodát?

– Hogy hajlandó vagy a keresztnevemen szólítani!

– Hajlandó vagyok...

– Jó. Akkor hagyd abba ezt a Potteres szart. Én sem hívlak Malfoynak, vagy igen?

Draco halványan elmosolyodott.

– Nem, de a logika úgy diktálná, hogy szeretsz Dracónak szólítani, ha már úgy döntöttél, hogy így nevezel el.

– Te viszont nem szeretsz Harrynek szólítani, így érted?

– Nem, én úgy értem, hogy elnézve a meglehetősen színes múltunkat, meglep, hogy nem Irritáló Takonylabdacsnak neveztél el!

Harry egy pillanatig csak bámult, próbálva elfojtani a feltörni kívánkozó nevetését. De hiába, kitört.

Draco mosolya még szélesebbé vált, mintha örült volna neki, hogy sikerült Harryt megnevettetnie.

– Ne mondd, hogy egyszer sem gondoltál rá. Kérlek, ne legyél már olyan undorítóan tökéletes, hogy még eszedbe sem jutott.

Az igazság az volt, hogy tényleg nem, de Harry nem akarta elismerni. Lerombolná ezt az apró összhangot Dracóval.

– Nos, talán gondoltam rá – mondta –, de a szüleid is ott voltak, és már amúgy is eléggé zaklatottak voltak.

– Ó, tényleg. A szüleim. – Draco hangja merengővé vált. – Megint írtak, hogy meghívnak minket vacsorára.

– A következő szerdára?

– Múlt szerdára.

Harry pislogott.

– Én... öm, azt hittem, nem tudsz nekik írni az engedélyem nélkül.

– Nem tudok. Meg sem próbáltam. – Draco vállat vont, a mozdulata nemtörődöm volt.

– Átverted őket?

– Természetesen nem. Nem mondtam nekik azt sem, hogy elmegyünk. Csak figyelmen kívül hagytam az egészet.

Harry úgy érezte, hogy ez így is helytelen.

– De... Draco, ők az anyád és az apád.

Draco hirtelen elmosolyodott, az arckifejezése vakítóan ragyogott.

– Tudod, fantasztikusan képes vagy megragadni a nyilvánvalót. Ez tényleg lenyűgöző. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam-e ilyen tökéletesen magától értetődő dolgot.

– Ó, cseszd meg – mondta Harry, de indulat nélkül. Nem bánta Draco ugratásait. – Tudod, hogy értettem. Nem számít, milyen mérges vagy rájuk, akkor sem lökheted el magadtól a szüleidet, mintha egy darab szemét lennének.

– Ó, nem szemetek – mondta Draco kedélyesen, habár egyfajta enyhe fájdalom érződött a hangjában. – Fajgyűlölők, akik arra neveltek, hogy gyakorlatilag az egész világot gyűlöljem, és miattuk voltam elviselhetetlenül kegyetlen a férjemmel még akkor is, amikor tudtam, hogy haldoklik.

– Tudom – mondta Harry, azt kívánva, bár foghatná Draco kezét. – De a család, Draco... tényleg fontos. Meg fogod bánni, ha minden kapcsolatot megszakítasz velük, tudom, hogy meg fogod.

Draco kuncogó hangot adott.

– Most a kisfiú beszél belőled, Harry. Az, akit megfosztottak a szüleitől, és soha nem kaphatta vissza őket. Családszükséglet-komplexusod van, de hidd el, nem érzünk egyformán.

– De tudom, hogy a szüleid tényleg, igazán szeretnek téged...

– Hogyne – mondta Draco kivillanó fogakkal.

– De...

– Maradj ki a szüleimmel való kapcsolatból, cseszd meg! – kiáltotta hirtelen Draco.

Harry inkább lenyelte a visszavágást, ami az eszébe jutott.

– Rendben – felelte, könnyed hangon. Még mindig felhozhatja a témát később, ha túl sokáig fog ez így menni. Most azonban Dracónak talán csak egy kis távolságra van szüksége. – Akkor... múlt éjjel jobban aludtál?

– Igen, köszönöm – mondta Draco mereven, de aztán a hangja lágyabb lett. – Sokkal jobban. Tudni, hogy maradt egy... nem is tudom, nem kellene akkora különbséget jelentenie, de akkor is jelent.

Harry bólintott. Ő is mindig szeretett volna valamit a szüleitől. Amikor megpillantotta a láthatatlanná tevő köpenyt az első roxforti karácsonykor... az volt a legszebb ajándék, amit valaha kapott, és nem csak azért, mert hozzá volt szokva, hogy Dursley-ék jelképes dolgokat adjanak neki. Olyasvalamit kapni, ami egy szerettéhez tartozott... igen, Harry értette. Ugyanakkor nem mondta ki hangosan is. A szülők említése nem tűnt nyerő ötletnek.

– Próbálkozni fogok, hogy Harrynek szólítsalak – fejezte be Draco felpillantva. – De... nem gondoltam volna, hogy ennyit jelent neked. Öm... miért ilyen fontos?

O-ó. Veszélyes vizekre eveztek. Az a válasz, hogy mert szeretők voltunk, és szeretném, ha megint azok lennénk nem lett volna jó ötlet. Az sem, hogy mert szeretlek.

– A Potter a roxforti ellenségeskedésre emlékeztet. És, nos, most már nem vagyunk ellenségek, nem igaz?

– Nem, nem vagyunk – felelte Draco lassan. – Nem lehetünk azok. És én nem is akarnék. De ha véletlenül megbotlik a nyelvem, és Potternek hívlak, az nem azt jelenti, hogy visszacsúszom abba az elmeállapotba, Harry. Csak megszokás. Rendben?

– Rendben – mosolygott Harry.

– Azóta sem mondtad el, mit szeretnél reggelire.

– Ó, menjünk el enni valahova – döntötte el Harry hirtelen. – Hacsak nem...

– Hacsak nem jelenti azt, hogy nem fogok enni? – Draco meglengette a nyírfapálcáját, és egy rövid mozdulat múlva a szakácskönyv lerepült az asztalról, és felhelyezkedett a polcra. – Igazából azt hiszem, egy kicsit éhes vagyok. Amúgy van időd?

– Időm? – vonta össze Harry a szemöldökét. – Ezen a hétvégén nem vagyok beosztva.

– Hétvégén? Ó, Merlin. – Draco megborzongott egy kicsit, miközben visszacsúsztatta a pálcáját a nadrágzsebébe. – Elvesztettem az időérzékemet. Azt hittem, péntek van.

– Szombat van, de ne aggódj az időzavar miatt. Megtörténik az ilyesmi, ha az embert valami nagyon lefoglalja. A háború után... igen, amikor mindennel foglalkozni kellett, volt pár hét, amikor azt sem tudtam, milyen hónap van, nemhogy milyen nap.

– Nagyon kedves vagy. – Draco megcsóválta a fejét. – Ha összefutottam volna veled akkoriban, én biztos, hogy kegyetlenül kigúnyoltalak volna.

– Kitűzőkkel, nem vitás – mondta Harry rezzenéstelen arccal.

Draco úgy bámult rá, mintha nem akart volna hinni a fülének. Aztán felnevetett.

– Most épp a múltunkon humorizáltál, Potter? Öm, Harry?

– A mi igen színes múltunkon, emlékezz. Egyenesen kápráztatóan színes. Sőt, technicolor! – Harry hirtelen leállt. – Ó, ez mugli dolog, köze van a...

– Láttam már néhány mozifilmet – szólt közbe Draco.

– Ó, igen? Szereted őket?

– Nem annyira, mint amennyire Nik szerette... – Draco nyelt egyet, és másfelé nézett. Eltartott egy pillanatig, mire összeszedte magát. – Némelyikük egész szórakoztató.

– Öm... talán találhatnánk valami korai vetítésűt, reggeli után. Hacsak nem szeretnél inkább mégsem...

Draco összekulcsolta a kezét az asztalon, és rámeredt.

– Nikolai miatt?

– Nos, talán lehet, hogy most nincs kedved hozzá.

– Ne kezdj az arcomba hazudni. Őrá értetted. Tudom, hogy így van.

– Igen, rendben. Így volt. Nem akartalak felzaklatni.

– Tudom. – Draco úgy nézett ki, mintha küszködött volna, hogy a szomorúsága ellenére sikerüljön egy kicsit elmosolyodnia. – De valamelyest igazad volt nemrég. Már hónapok is elteltek azóta, hogy... elhagyott. Először még nem így tűnt. Olyan volt, mintha az az idő, amit a rabszolgádként öltöttem, meg sem történt volna, még úgy is, hogy minden pillanatára emlékeztem. De az idő nem számított.

Harry bólintott.

– És most?

Draco összefűzte az ujjait, és feltartotta a kezét.

– Olyan, mint ez itt. Összefüggő egész. Képes vagyok elhinni, hogy hónapok teltek el, még ha el is vesztettem az időérzékemet a héten. – Örömtelenül felnevetett. – De nem mindig érzem azt, hogy hónapok teltek el. Néha még mindig olyan, mintha csak tegnap lett volna. Szerinted? Bármelyik percben megzakkanhatok.

A pokolba a távolságtartással, gondolta Harry. Draco el van keseredve. Átnyúlt az asztalon, megfogta Draco egyik kezét, és összefűzte az ujjaikat.

– Nem fogsz megőrülni, Draco. Tudom, hogy nem. Évek teltek el azóta, hogy meghalt a keresztapám, és néha még mindig úgy érzem, mintha csak tegnap láttam volna utoljára. És sosem volt amnéziám sem, ami megzavarhatta volna az időérzékemet.

– Ahogy őrjítő bűntudatod sincsen...

– Ó, hogy nincs-e? – Harry megszorította Draco ujjait. – Az apád sosem mondta el neked a teljes történetet? Elmentem megmenteni Siriust, de nem volt veszélyben; csak azt hittem. Kicseszett csalóka látomások. Aztán felbukkant az apád, és én voltam, aki veszélybe került, és Sirius jött megmenteni engem, aztán Bellatrix Lestrange megátkozta...

Draco elrántotta a kezét.

– Hallottam a legvégét, és a Fátyolról is. A nagynéném folyton erről locsogott. Nem értelek téged, Potter! Hogy tudsz elviselni egyetlen egy embert is a családomból? Hogy tudsz elviselni engem?

– Nem te ölted meg Siriust...

– Épp elég szörnyűséget műveltem! Én... Te pedig itt ülsz és azokról a rettenetes kitűzőkről viccelődsz! Egyáltalán nem értelek téged!

Harry az asztalra szorította az ujjait, és elgondolkodott.

– Azt hiszem, nem vagy valami jó ebben a kezdjünk-tiszta-lappal dologban.

– Te miért akarsz egyáltalán tiszta lapot? Ez az, amit nem értek!

Harry pontosan tudta, hogy miért akar, de mivel nem erőltette Dracónak, hogy viszontszeresse őt, ezek a szavak tiltottak voltak. Gondolkodott még egy kicsit, az ujjaival ritmust dobolva, miközben Dracót nézte.

– Figyelj – mondta végül. – Valószínűleg, azért hiszed el nehezen, hogy megbocsátok neked, mert nem tudsz megbocsátani magadnak. Talán Nikolai-hoz van köze. Egy csomó minden, amit gondoltál, mondtál, tettél azokban az időkben, ellenszenves lett volna neki. Igaz?

Draco nem válaszolt. Nos, mindketten tudták a választ.

– Tudta? – kérdezte Harry halkan. – A legrosszabbat?

Draco motyogott valamit alig hallhatóan, de bólintott egyetlen merev fejmozdulattal.

Harry ezt örömmel hallotta, mert máskülönben az érve semmit sem ért volna.

– De megbocsátott, nem igaz? Mindent. Meg kellett, hogy bocsásson, különben hogy szerethetett volna annyira? Ennek már vége, Draco. A múlt része. Vastagon a múlt része. El kell engedned.

– Úgy érted, elengednem őt.

– Nem, én nem így értettem. – Harry megköszörülte a torkát. – Nézd, ő a részed. Sosem fogod őt teljesen elengedni. De tényleg azt hiszem, hogy tovább kell lépned és élned az életedet, tudod? Lehet, hogy közhely, de attól még igaz... ő is ezt akarná.

– Ó, mit tudsz te erről? Sosem voltál az ágyunkban...

Harry elnyomott egy arcrándulást, mert valójában volt már ott.

– Tudom, mit meséltél – mondta nyugodt hangon. – Arról, amit ő mondott, hogy egy nap majd találsz valaki mást. Ez... ez az igaz szeretet, Draco. Nagylelkű szeretet. És ha nagylelkű tudott lenni egy ilyen dologban, akkor tényleg nem hinném, hogy bánná, ha elmennél és élveznél egy filmet.

– Nos, ebben rohadtul tévedett. Én nem fogok senki mást találni!

– Rendben, talán nem fogsz – mondta Harry, a tenyerébe mélyesztve a körmeit, hogy semleges maradjon az arckifejezése. – Nézd, tudom, hogy most szörnyűek a dolgok számodra, Draco. Én csak szeretném kicsit elviselhetőbbé tenni a dolgokat. Ha tudom.

Draco szinte felmordult. Minden előjel nélkül hirtelen elkezdte kigombolni az inggombját, aztán felgyűrte az ingét, hogy megmutassa a jeleket a csuklóján.

– Teljesen kifordult ez az egész. Nekem kellene keresnem a módját, hogy a te életedet tegyem kellemesebbé. A te életedet. És mégis te vagy az, aki megtesz dolgokat értem! Elhozod a seprűt, környezetváltozásról beszélsz. – Draco rámeredt. – Mi ütött beléd? Felelősnek érzed magad értem, erről van szó? Vagy csak nem bírod megállni, hogy ne játssz már megint hőst?

– Ez azért van, mert barátok vagyunk, idióta.

Draco hirtelen ledobta a fejét az asztalra, és verni kezdte hozzá a homlokát.

– Hagyd abba! – zihálta Harry elborzadva. Ennyire szörnyű a barátjának lenni? Vagy... ez inkább olyan házimanós viselkedés volt, amibe az elején Draco is belecsúszott. Bántja magát, csak mert úgy érzi, nem tud eleget tenni a bűbáj elvárásainak? – Hagyd abba! – mondta megint Harry, ezúttal élesebben.

Draco felegyenesedett egy jól látható vörös folttal a homlokán.

– Mi volt ez?

– Csak próbáltam egy kis észt verni a fejembe. – Draco egy éles, csüggedt hangot adott, az arca pedig eltorzult, mintha küzdene, hogy visszafogja az érzelmeit. – Tudom, hogy nem kellene ennyire nehéznek lennie meggyőznöm magamat, hogy menjek és nézzek meg egy istenverte, kibaszott filmet!

Harry ezt úgy értelmezte, hogy Nikolai igen járatos lehetett a mugli káromkodásokban, úgy, mint a többiben.

– Talán még túl korai.

– Ó, a picsába vele! – Draco összeszorította a fogát. – Nem érdekel, ha bele is döglök. Megyünk. Tudod, nem kell mondanod, hogy nem egészséges egy lyukban bujdokolni csak mert biztonságos. Én is tudom ezt a szart. A kúriából is kiléptem, amikor letelt a háziőrizetem, nem igaz?

– De igen – felelte Harry könnyed hangon. – Akkor azt mondtad, vígjáték? Azokból egy csomó szokott lenni.

– Ki beszélt vígjátékokról? Azokat nem bírom. Nincs sok közös pontom velük. – Úgy vigyorgott, hogy az már szinte félelmetes volt Harry számára. – Nézzünk meg egy horrort.

Harry ezúttal nem rejtette el a döbbenetét.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

– Ühüm. Mugli horror, na, az szórakoztató.

– A láncfűrésszel rohangáló gyilkosok szórakoztatóak?

– Persze. A muglik elképzelései arról, hogy mi a rémisztő, piskóta a valósághoz képest. – Draco elmélyítette a hangját. – Harry... te és én? Mi már közel jártunk az igazi horrorhoz. Nos, te néha közel voltál hozzá. Én egy házban éltem vele.

Harry még sosem gondolt így erre azelőtt, de Dracónak talán igaza volt.

– De a filmek nem emlékeztetnek rá?

– Hogy tudnának? Össze sem lehet a kettőt hasonlítani.

Nos, Harryt nem zavarták különösebben a horror jelenetek, és hát ez meglehetősen különös módja volt annak, hogy kirángasson valakit a depresszióból, de ha Draco látni akart egyet, hát nem szerette volna elvenni az örömét.

– Jó, akkor megnézünk egy horrort – mondta, és próbálta meglátni a dolog jó oldalát. Lehet, hogy Draco majd megijed valamitől és megragadja Harry karját.

Igen, ez az.

* * *

Draco tényleg viccesnek találja a horrorfilmeket, jött rá Harry. Amikor a többi ember a moziban megdermedt a félelemtől, ő halkan kuncogott. Amikor olyasmi történt, amitől felkiáltottak, ő horkantva nevetett.

Amikor patakokban folyt a vér a vásznon, hangosan nevetett.

Utána olyan jó hangulatba került, amilyenben Harry egész héten nem látta. Keresztülvonszolta Harryt a Leicester Square-en, egy apró, falafelt áruló büfébe, mondván, hogy éhen hal.

Ez elég jó jel volt, még ha Harry nem is értette. Az ő gyomra kissé felkavarodott a rengeteg vér látványától, de Dracót szemlátomást nem zavarta. Amint Harry megmondta neki, hogy egyen, öt percen belül felfalta az egész menüjét, és valahogy közben sikerült még illemtudónak is maradnia. Harrynek csak egy pár harapásnyi falafelt sikerült legyűrnie. Utána csak a salátáját csipegette.

– Nem vagy éhes?

– Csak az az utolsó jelenet jár a fejemben, a romos házban.

– Ó, az abszolút vicces volt. Úgy értem, őszintén. Valódi emberek nem mennek be öten egy házba úgy, hogy aztán úgy döntsenek, szétválnak, hogy a démonok külön-külön levadászhassák őket!

– Nos, az a rész béna volt, elismerem...

Draco lelkesen bólogatott.

– Egy valódi embernek nincs száz liter vére, nem is beszélve száz méter hosszú belekről. Azon kívül, komolyan kétlem, hogy tényleg meg lehet fojtani valakit belekkel. Szerintem túl csúszós lenne, és lehet, hogy szétszakadna a kezedben...

– Lehetne, hogy ne beszéljünk erről ebéd közben? – kérdezte Harry, megragadva a vizét.

– Hmm. Nem vagy nagy horrorrajongó, igaz?

– Utálom őket – nyögte Harry két korty között.

– Miért nem mondtad? – Draco összeszűkítette a szemét. – Ha a bűbáj nem lenne olyan jól lenyugodva, akkor most lehet, hogy épp valami komoly egészségügyi problémám lenne, rádöbbenve, hogy konkrétan miattam szenvedsz. Nem szabadna ilyet csinálnom, Potter.

– Harry.

– Amikor mérges vagyok, akkor Potter, barátkozz szépen meg vele.

– Rendben – felelte Harry röviden, megpöccintve a pálcáját az ingujjában, hogy kiszórjon egy diszkrét hangtompító bűbájt. – De beszélj halkabban, ha bűbájokat említesz. Nem akarok magyarázkodni az emléktörlőknek, hogy miért nem bírta az aurorparancsnok betartani a titoktartási törvényt.

– Ügyes témaváltás. Mit tenne az aurorparancsnok, ha rohamot kapnék itt, egy mugli kávézóban, hmm? Megpofoznál, hogy kihozz belőle?

– Nos, ez vitás kérdés, nem igaz? A bűbáj már lenyugodott, úgyhogy minden rendben.

– Nincs minden rendben – morogta Draco, közel hajolva az asztal fölött. Végül az arca csak egy arasznyira volt Harryétől. – Nem lehetsz csak úgy...

– Mi, a barátod? – Harry vállat vont. – Nézd, legközelebb megnézhetünk egy olyan filmet, ami az én kedvemre való, te pedig majd szenvedhetsz, hogy nem érted, mi az a mikró.

– Tudom, mi az a mikró. Rémes módja az ételkészítésnek, ha engem kérdezel. – Draco visszaült. – Amúgy sem értem, miért akarsz a barátom lenni. Hogy minden meg legyen bocsátva, és akkor mi van? Most már a rabszolgád vagyok.

Harry komolyan örült, hogy kiszórta a hangtompító bűbájt. Azért megint meglendítette a pálcáját, hogy megerősítse, hiába senki sem nézett rájuk furcsán.

– Rendes ember vagy, és emiatt hozzám is rendes vagy, gondolom – folytatta Draco –, de egy kicsit sok, hogy végigülsz egy filmet, ami egyértelműen undorít. És miért? Csak hogy szórakozzak?

– A házamban laksz – mutatott rá Harry. – És jó társaságnak talállak, ha hiszed, ha nem. Úgyhogy kompromisszumot kötünk, és megegyezünk dolgokban. Nagy ügy.

– Nos, akkor jobb kompromisszumra van szükségünk. – Draco összefonta a karját, és a homlokát ráncolta. – Egyedül is eljöhetek megnézni egy horrort.

– Nem, nem jöhetsz – emlékeztette Harry finoman –, nélkülem nem hagyhatod el a házamat.

– Már el tudok tőle valamennyire távolodni – kockáztatta meg Draco. – Nem tudom, milyen messzire, de valamelyik nap túlmentem a hátsókerteden. Gyalogoltam... nem is tudom, legalább pár tucat métert.

Harry felvonta a fél szemöldökét.

– Azt hiszem, ezt nem teszteltük, mióta a bűbáj lenyugodott. Örülök, hogy visszajöttél.

– Nem volt sok választásom – felelte Draco vállat vonva.

Ez igaz volt. Még a megszorítások nélkül is, egy a Res mea es alatt álló rabszolgának nem lehet esélye igazi szökésre, nem, amíg az evés és ivás csak a gazdája utasítására lehetséges a számára.

– Nem tudom, hogy hoppanálhatok-e vagy használhatom-e a hop-hálózatot. Talán igen, amíg nem a kúria az úticélom. Még gyalog sem jutnék el oda, mivel ez a bűbáj úgy néz ki, mostanában nagyon figyel, nehogy összezavarodjak, ki a gondviselőm. Hülye bűbáj. Már egy ideje kikerültem a szüleim szárnyai alól.

Harry bólintott.

– Úgy tűnik, nem tud mindent. Úgy viselkedik, mintha tizenhét lettél volna, amikor elkezdődött. Ami végül is érthető, azt hiszem. Az szokott lenni az általános kor, amikor... igényt tartanak a rabszolgára.

– Érthető? – gúnyolódott Draco. – Ha a bűbáj soha sem szunnyadt volna el, a saját apám is rabszolga lett volna, és szinte semmi köze nem lenne hozzám. A te apád nevelt volna fel engem.

– Igen, és azt hiszem, ebben az esetben a bűbáj megtiltotta volna, hogy kontaktusba lépj James Potterrel, hacsak nem kapnál rá tőlem engedélyt. Hogy megértsd, tudod, hogy az én parancsaim számítanak most már. De nincsen James, úgyhogy a bűbáj a legközelebbire csapott le; arra a férfira, aki felnevelt téged.

– Ó. – Draco felemelte a tányérját, és a szabad kezével körkörös mozdulatot tett. – Nem bánod?

– Nyugodtan. – Harry elcserélte a tányérjaikat, és nézte, ahogy Draco megeszi a falafelt, amit ő meghagyott. Úgy érezte, van ebben valami intim. Ahogy megosztják az ételt...

– Tudod, minden, amit mondasz, nagyon patriarchálisnak tűnik. Mindig az apákról van szó, ha a mágia szóba kerül. Az anyáknak semmi szerepük nincs.

– A hagyomány szerint tényleg nem is nagyon volt a képben az anya. Nem a...

– Rabszolga számára – fejezte be Draco nyugodtan. Ezüst szemével baljósan nézett. – Értem, hogyan lehetett generációról generációra... te is folytatni fogod?

– Mit, a bűbájt? – Harry sóhajtott. – Draco, én arra próbálok rájönni, hogyan szabadítsalak fel.

– Akkor nem akarod, hogy fiút nemzzek valami random nőtől?

Harry ivott még egy kis vizet.

– Nem, persze, hogy nem!

– De akkor az örökösödnek nem lesz saját rabszolgája.

Egek, milyen gusztustalan beszélgetés volt. Harry nem tudta elképzelni, miért akarja Draco ezt megbeszélni, hacsak nem a bűbáj késztette erre, hogy úgy szolgáljon, ahogy a bűbáj akarná.

Vagy talán csak tényleg nem bízott Harryben, hogy továbbra is rendes lesz vele.

Vagy Draco Malfoy teljesen máshogy értelmezte a rendességet, mint Harry Potter.

– Én nem akarom, hogy a gyerekeimnek saját rabszolgája legyen – sziszegte Harry. – Hát egyáltalán nem ismersz? Hogy gondolhatod...

Draco becsukta a szemét.

– Csak biztos akarok lenni, Harry. Ahonnan én jövök, a házimanók egyik generációról a másikra öröklődnek. Ez teljesen normális. És... és... nem gondoltam, hogy megkérdezed, de ha csak van rá esély, akkor fel akarom készíteni magamat a... az aktusra., ez minden.

– Az aktusra?

Draco szeme kipattant, és csúfondárosan bámult vele.

– Igen, az aktusra. A nemzés aktusára, te idióta.

A víz, amit Harry lenyelt, hirtelen felkavarodott benne. Úgy érezte, mindjárt rosszul lesz.

– Azt hiszed, hogy egy szörnyeteg vagyok, igaz? Azt hiszed, hogy azok után, amikre rájöttem, hogy mennyire szeretted Nikolait, és hogy mit érzel most az elvesztése miatt, belelöklek valami nő karjaiba és azt parancsolom, hogy hálj vele?

– Nos, nem úgy gondoltam, hogy holnap fogd megtenni – mondta Draco nehézkesen. – Nem is lenne értelme, amíg neked magadnak nincs gyereked. De nagy megkönnyebbülés hallani, hogy nem áll szándékodban ilyesmi.

– Tudhatnád, hogy nem tenném meg!

– Talán így van – ismerte el Draco. – De meg kellett kérdeznem.

– Miért?

– Mert teljesen mindegy, meddig várnál, hogy... helyrejöjjek. – Draco halványan elmosolyodott. – Nem vonzódom a nőkhöz, ennyi, történet vége. Nem hiszem, hogy valaha is használható lennék velük.

Ó... nos, ennek hallatán Harry aggodalma elhalványult. Nem mintha lettek volna még igazi kérdései Draco irányultságával kapcsolatban.

– Nem kell aggódnod – mondta, azt kívánva, bárcsak átnyúlhatna az asztalon, hogy foghassa Draco kezét, ahogy az előbb. De most nem az otthon nyugalmában voltak. Emberek közt ültek, a mugli világban, és ez a fajta viselkedés nem mindig volt elfogadható. Nem így a varázsvilágban, ahol azok, akik hajlamosak voltak a diszkriminációra, csak a vérvonal alapján tették, más miatt nem nagyon.

A pokolba is, még Lucius és Narcissa, a két legkevésbé toleráns ember is, akiket ismert, elfogadta, hogy a fiuk egy másik férfival hál. Ha tudtak volna Nikolai-ról, a tiltakozásuk csak a vérvonala miatt lett volna, nem a neme miatt.

Habár Harry úgy érezte, hogy attól még elvárták volna Dracótól, hogy gyereket nemzzen, hogy tovább vigye a vérvonalat. Talán ez volt a másik ok, amiért sosem beszélt a szüleinek a férjéről. Arra gondolhatott, hogy valami olyan beszélgetésbe torkollt volna, hogy együtt kell majd hálnia egy nővel, legalább addig, amíg örököst sikerül nemzenie, és ha Draco tényleg nem bírja a gondolatot, hogy nővel szexeljen?

Nem csoda, hogy titokban tartotta a házasságát.

Együttérzés tört föl benne, ahogy erre gondolt. Igen, Draco rossz döntést hozott, de az indokai nem voltak olyan szörnyűségesek és önzőek, mint ahogy hitte.

– De visszatérve arra, amit mondani akartam, mielőtt mellékvágányra terelődtem – mondta Draco. – Ez a bűbáj, ahogy az apákra koncentrál az anyákat mellőzve... nem tudom, vajon enged-e írnom az anyámnak, amíg neki címzem meg a levelet.

– Eh... talán nem, amíg apáddal él, és esély van rá, hogy ő is elolvassa.

– Talán találkozhatnék vele valahol, ha akarnék. De nem akarok – tette hozzá Draco hirtelen. – Csak hangosan gondolkodom.

Hát persze.

– De az apám felőlem fel is fordulhat – jelentette be Draco, minden szaván súlyos nyomatékkal.

– Nos, letesztelhetjük, hogy tudsz-e már hoppanálni és használni a hop-hálózatot...

Draco felemelte egyik kezét.

– Nem mintha látni akarnám az anyámat. És amúgy sem akarok menni sehova, most, hogy egyedül kell...

– De nem akarod megtudni?

– Egyszerűen csak nem érdekel, hogy csavaroghatok-e a városban vagy sem.

Harry kedvesen elmosolyodott.

– Dehogynem érdekel. Azon az első reggelen is megpróbáltál enni, amikor visszatértek az emlékeid. Meg akartad tudni, hogy sikerülne-e. És ugyanebből az okból sétáltál végig az utcán.

– Igazából azért mentem végig az utcán, mert loncot kerestem. A tiéd elég csenevész, és egy rendes csokorra volt szükségem. A köhögés elleni bájitalhoz.

– Betegnek érezted magad?

– Nem, nem erről volt szó – felelte Draco halkan. – Fel akarom tölteni a bájitalkészletedet. Olyasminek tűnt, amivel... szolgálhatlak.

Harry már majdnem azt mondta, hogy csak akkor csinálja, ha kedvet érez hozzá, de az nem lett volna jó, nem igaz? Dracónak arra volt szüksége, hogy utasítsák dolgokra. Véletlenszerű dolgokra.

– Igen, szeretném, ha megtennéd – helyeselt. – És... öm, add ide a sót.

Draco zavarodottan nézett rá, miközben engedelmeskedett, aztán kuncogott egy kicsit, amikor Harry megsózta az üres tányért maga előtt.

– Nem hinném, hogy ez így működik. Ha olyasmikre utasítasz, amikre egyáltalán nincs szükséged, azt a bűbáj tudja.

– Most is viszket?

Draco megrázta a fejét.

– Csak fáradt vagyok. Harry... szeretnék haza menni.

Harrynek nem volt szüksége több noszogatásra. Metróval közlekedtek Londonban, de így, hogy Draco úgy nézett ki, mintha mindjárt szét akarna esni, Harry nem akart várni a következő vonatra. Előbb kiszórt magukra egy álcázóbűbájt, aztán átkarolta Dracót, és dehoppanált.