Draco pár pillanatig tologatta maga előtt a poharat, előre-hátra döntögette, nézve, hogyan lötyög benne a víz.

– Ez bonyolult – mondta végül síri hangon. – Tudni...

Harry sóhajtott.

– Tudni, hogy így hozzá vagy kötve egy olyan férfihoz, akit gyűlölsz.

– A rohadt életbe, Potter! – Draco olyan gyorsan megrázta a fejét, hogy hosszú haja röpült a levegőben. Vagy legalábbis próbált. Laposnak és zsírosnak tűnt, mivel Draco nem vette a fáradságot, hogy szalonképessé tegye magát. – Mondtam olyat, hogy gyűlöllek?

– Öm... igen.

– Úgy értem, most. Mondtam ilyet, hogy most gyűlöllek?

Harry csak nézett.

– Művészi szintre emeled az oda nem figyelést, tudtad? – Draco egy dübbenéssel letette a poharat, és szürke szemével Harryre nézett. – Most már tedd meg mindkettőnknek azt a szívességet, hogy figyelsz. Ha lehet. Nem gyűlöllek. A pokolba is, nem hiszem, hogy tudnálak, még ha akarnálak sem...

– A bűbáj miatt...

– Nem, nem amiatt a rohadt bűbáj miatt. Figyelj! Azért nem tudlak már gyűlölni, mert... – Draco nyelt egyet. – Nos, nem vagy olyan gyűlölni való, ez minden.

– Kösz – mondta Harry szárazon, de közben küzdött, hogy ne mosolyodjon el. Draco nem gyűlöli őt? Draco nem gyűlöli őt!

Draco nem mosolygott. Olyan komoly volt, mint még soha.

– Most sokkal jobban ismerlek, mint azelőtt valaha, és nem vagy az a feltűnősködő hülye gyerek, akinek mindig gondoltalak. És amikor megölted a Sötét Nagyurat... a picsába. Minden összekeveredett a Nikolai-ról szóló gondolatokkal, de ez most van. Akkoriban viszont... megkönnyebbültem, érted?

Harry azokra a dolgokra gondolt, amiket a vízióiban látott. Dracóra, amint belefáradt az életbe. Dracóra, ahogy arra kényszerítik, hogy akarata ellenére kínozzon embereket. Azt is tudhatta, milyen érzés, ha kínozzák. Harrynek nem sok kétsége volt efelől; Dracót talán rettenetesen megbüntették, amiért nem sikerült neki megölnie Dubledore-t, ahogy megparancsolták neki.

– Persze, hogy megkönnyebbültél.

Draco horkantott.

– Miután elmúlt a sokk, és rájöttem, hogy szabad vagyok, kibaszottul el voltam ragadtatva. És hálás voltam neked, meg egy csomó egyéb röhejes érzelgősség. Eltartott egy darabig, mire mindent átgondoltam, de a pokolba is, mi mást tudtam volna tenni a házi őrizetem alatt? Kettőt találhatsz, hogy mire jutottam.

Harrynek ötlete sem volt.

– Öm... arra, hogy elmondhattam volna a Wizengamotnak, hogy úgy tettél, mint aki nem ismer fel engem, amikor a fejvadászok odavittek a házatokba?

– Ez is felmerült bennem – mondta Draco a szemét forgatva. – De aligha panaszkodhattam a büntetésemre. Nem, arra jutottam, hogy megmentetted az egész világot, beleértve engem, és az alapján, ahogy utána rejtőzködtél a sajtó elől, nyilvánvaló volt, hogy azért tetted, mert meg kellett tenni, nem pedig az elismerésért. Nos, ez teljes mértékben megváltoztatta a korábbi véleményemet rólad. Azt nem is említve, hogy kimentettél a tűzből. – Draco elhallgatott. – Lehet, hogy ugyanabból az okból?

– Igen, mert meg kellett tenni. – Harry vállat vont.

Draco mereven bólintott.

– Minél többet gondoltam erre, annál inkább arra jutottam, hogy ez a dolog... az emberek megmentése... talán a lényed része.

– Hermione mindig azt mondta, hogy megmentési kényszerem van.

– Innen ered a jelenlegi bajunk is. Megint meg kellett mentened, amikor megtudtad, hogy olyan beteg lettem, és hogy a Res mea es az egyetlen megoldás, nem igaz? – Draco elfintorodott. – Ha a bűbáj akkor ébredt volna fel, amikor még a Roxfortba jártunk, akkor azt hittem volna, hogy csak azért tartasz rám igényt, hogy bosszút állhass, vagy akár pusztán élvezetből. De most már nem hiszem ezt. Nem, azok után, ahogy viselkedtél.

Draco becsukta a szemét, és egy mély sóhaj hagyta el az ajkát.

– Visszatérve az előbbi témánkra. A háború után... hat hónap házi őrizet és egy csomó elmélkedés következett. Mérges voltam, amiért a rossz oldalt választottam? Igen, de az apámat hibáztattam érte, nem téged. Mérges voltam, amiért elloptad a pálcámat? Igen, egyértelműen, de bármennyire is alantas dolog volt tőled, végül alapvető fontosságú lett a Sötét Nagyúr legyőzésében. Azon kívül... – Draco szeme ragyogott, amikor kinyitotta. – Ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Én is ellopnék egy pálcát, ha szükségem lenne rá. És neked egyértelműen kellett egy. Hja... főleg az enyém.

– Akkor még nem tudtam ezt.

– Rájöttem. Hmm, néha eltöprengtem rajta, hogy vajon Hermione jött-e rá ezekre és ösztökélt arra, hogy vedd el tőlem erővel a pálcámat. Ő okosabb, mint te meg Weasley együtt.

Harry összerezzent.

– Szerinted Hermione okos?

– Mostanra a nem figyelésed már rendesen idegesítő, Potter.

– De ő mugliszületésű...

– Ó, tényleg? Fel sem tűnt – mondta Draco könnyedén, mielőtt kivillantotta volna a fogát. – Egy félvérrel házasodtam össze, ha már elfelejtetted. És láttál, ahogy lehordom az apámat a rasszizmusa miatt. Egy részem tudta, hogy nem állhatom többé ezt a tulajdonságát.

– Nem csoda, hogy olyan dühös voltál.

– És magamra is az voltam, az biztos. Be kellett volna mutatnom Nikolai-t a szüleimnek. – Draco elfordította az arcát. – Amikor meghalt, magamon kívül voltam a fájdalomtól, és a seb újra felszakadt a haragtól, amikor úgy tűnt, hogy meg fogsz házasodni. De hányszor kell még elmondanom, hogy nem gondolkodtam tisztán? Tudom, hogy az ő haláláért nem igazán lehet téged hibáztatni. A Sötét Nagyúr szórta ki az átkot, ami ahhoz vezetett, hogy... minden egyébhez.

Harry félénken elmosolyodott.

– Örülök, hogy nem utálsz.

Draco fáradtan bólintott.

– Nem utállak. Nem tudlak. Ez csak... Nézd, Potter, ha valami szörnyű dolgot mondok, vagy komplett seggfejként viselkedek, az nem azért van, mert gyűlöllek. Hanem csak azért, mert vele szeretnék lenni. Biztos vagyok benne, hogy megérted. Talán te is szeretnél azzal az idiótával lenni, aki tegnap voltam.

Harry érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Erősen. Nem tudta, mit kezdjen azzal, hogy Draco emlékezett a szerelmi vallomásaira. Vajon kötelezve érzi majd magát, hogy viszonozza az érzést, ha azt hiszi, hogy Harry ezt akarja? De hogy is lenne jó Dracónak az, ha kierőszakolják belőle, hogy szeressen valakit? És ráadásul most erőszakolják ki, amikor a szíve még darabokban van a veszteség miatt?

– Potter?

Draco ijedt hangjára Harry beszélni kezdett.

– Nem voltál idióta. Csak... ártatlan. És egy kicsit összezavarodtál.

– Ártatlan? – Draco gúnyolódó hangot adott, de a halvány arcbőre kicsit elpirult. – Azok után, hogy miket műveltünk együtt?

– Ártatlan – ismételte meg Harry komoly hangon.

Draco egy hosszú pillanatig rámeredt, és úgy nézett ki közben, mintha valamin nagyon gondolkodna. – Ó... ó, ne. Potter... azt hittem, érted! Azt tudod, hogy az nem én voltam, ugye? Tudom, mit mondtál, de... most már tudod, hogy akibe kezdtél beleesni, az olyasvalaki volt, aki soha nem létezett a valóságban. Ugye?

Harry nem igazán tudta, mit mondjon erre. Jobban szerette Dracót, mint eddig valaha, ebben biztos volt. Egy olyan Dracót, aki képes elszakadni a családja kötelékéből, aki nem csak arról beszél, hogy a rasszizmus rossz dolog, de ezt bizonyítandó, bele is szeret egy félvérbe? És össze is házasodik vele, ellentmondva mindannak, amiben felnevelték?

– Öm...

– Rendben, olyasvalaki, aki csak részben létezett – mondta Draco egyre kétségbeesettebb hangon. Ijedtebb hangon. – Igazad volt; egy részem ott volt. De az... jelentéktelen volt, Potter, nem olyasvalaki, aki megfelelő arra, hogy szeresd. – Draco elhallgatott, összekoccantotta a fogát; ezt a modoros megnyilvánulást Harry még sosem látta nála ezelőtt. – Kérlek, mondd, hogy nem gondoltad komolyan. Kérlek. Vagy legalább mondd azt, hogy ha komolyan is gondoltad, most már nem.

Csak pár pillanatba telt Harrynek felismernie, hogy itt a tökéletes esély arra, hogy megszabadítsa Dracót mindennemű nyomástól, ami rajta volt.

– Ó, természetesen nem – értett egyet könnyed hangon, holott legbelül haldoklott. – Amikor mindenre visszaemlékeztél... – Harry kierőszakolt magából egy laza vállrándítást. – Mintha én is álomból ébredtem volna.

– Ó, az jó. – Az aggodalom ráncai Draco arcán kisimultak. – Az, ahogy megvédted a... öm... kapcsolatunkat a volt barátnőd előtt, kicsit aggasztott.

Harry egy pillanatig azt hitte, lelepleződött. De aztán eszébe jutott valami, amit Draco mondott.

– Ó. Nos, tudod, az csak hősködés volt. Ginny nyilván azért hozta oda Deant, hogy féltékennyé tegyen, és nem hagyhattam, hogy azt higgye, sikerrel járt.

Draco elmosolyodott; egyértelműen megkönnyebbült.

– Én is így gondoltam.

– De azt a részét, hogy tisztellek téged, komolyan mondtam – kottyantotta ki Harry.

– Az agyatlan rabszolgádat? Mit lehetett benne tisztelni?

– Megváltoztál az iskolai éveink óta... Felnőttél.

Draco mosolya legörbült.

– Nos, ha valaki elveszít egy háborút, tényleg átgondolja az életét. A... hibáit. De ezt az amnézia ellenére is láttad?

– Igen, azt hiszem, igen. – Harry elhallgatott, és azon merengett, feltegye-e a kérdést, ami az eszébe jutott. Nem akart Dracónak fájdalmat okozni. Másrészről viszont Draco mintha már kezdene jobban megbirkózni a dolgokkal, mert legalább már beszélt. – Miről beszéltél egy perccel ezelőtt? Hogy nehéz volt tudni... tudni mit?

– Tudni, hogy kibaszottul nincs igazság ezen a földön. Nem is tudom, miért várhatnék el bármennyit. Ha az élet igazságos lenne, Nikolai sosem szenvedett volna úgy. Semmivel sem érdemelte ki. És igen, én magam idéztem ezt magamra, de akkor is rohadtul igazságtalan.

– Igen, az.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Ó, talán ezt általánosságban mondod. Én viszont konkrét dolgok miatt. Igen, meg akartalak ölni, ami helytelen volt tőlem, még ha az életadósságot nem is nézzük, de komolyan kétlem, hogy sikerrel jártam volna. Te viszont tényleg megpróbáltál megölni engem, és csak egy hajszál választott el tőle, hogy sikerrel járj! Az ember azt hinné, hogy a kettő kioltja egymást.

Harry nem hibáztathatta Dracót, hogy ilyen rossz véleménnyel van róla, de akkor is elborzadt, hogy milyen végkövetkeztetésre jutott Draco.

– De én nem próbáltalak meg megölni.

– Kérlek. Gyakorlatilag kibeleztél. Ne mondd, hogy azt vártad, túlélem.

Harry kényszerítette magát, hogy Draco szemébe nézzen.

– Amikor kiszórtam azt a rettenetes átkot, fogalmam sem volt, mit fog tenni.

– Fogalmad sem volt? Ez komoly? – Draco szeme résnyire szűkült. – Ez egészen új jelentést ad a felelőtlenség szónak, remélem, tudod. Fogalmad sem volt, mit fog tenni? Cseszd meg, Potter... mi ütött beléd? És ki a frász tanította meg neked azt a bűbájt anélkül, hogy megemlítette volna, hogy kettészeli az embert?

Harry összerezzent.

– Senki. Piton régi bájital tankönyvében olvastam. Mindenféléket írogatott a margóra, amiket felfedezett vagy kitalált, és nálam kötött ki; ebben volt a Sectumsempra. Csak annyi állt mellette, hogy ellenségekre.

– És persze, amikor ott találtál sírva a mosdóban, azonnal úgy érezted, hogy én lehetek az a fajta ellenség, amire az átok gondolt!

– Nem éreztem úgy, amíg rám nem küldted a Cruciatust.

Draco arcán enyhe pír jelent meg. Harry még láthatta, mielőtt a férfi lehajtotta a fejét.

– Ezt elfelejtettem. – Sokáig nem szólalt meg, de aztán felegyenesedett. – Én csak zavarba jöttem, amiért sírni láttál.

– És az első reakciód a Crucio volt? Tebeléd mi a franc ütött?

Draco legyintett, de nem hanyagul. Inkább mintha magyarázni akart volna, de nem tudta volna, hogyan.

– Öm... ez azzal kapcsolatos, hogy Malfoy vagyok. Ha szenvedni látsz, az nem számít annyira, ha én is elmondhatom ugyanezt rólad.

– Számodra ez magától értetődő, nem igaz?

– Ez a furcsa benne. – Draco nyelt egyet. – Hogy nem. De emlékszem, hogy tökéletesen annak tűnt, és elmondhatom, hogy ha nem vagyok óvatos, vissza tudok csúszni abba az elmeállapotba. De mindezekért... bocsánatot kérek, Potter. Felismerem, hogy a Cruciatus nem volt normális reakció arra, hogy sírni láttál.

– Nem számít – felelte Harry gyengéden.

– Most már nem is, hogy azóta már százszor láttál sírni...

– Úgy értettem... csak pár pillanatig voltam rád dühös. Aztán megláttam, hogy mit csinált a bűbájom, és annyira szégyellem magam azóta is, hogy az százszor rosszabb, mint a Crucio.

– Nos, szégyellheted is – vágta rá Draco, a szemében pedig harag villant. – Ha Pitonnak nem lett volna kéznél elég boszorkányfű-kivonata, egész életemre megnyomorítottál volna. Tele lennék sebhelyekkel!

– Bocsánatkérésben már egyre jobb vagy, de az elfogadásán még dolgoznod kéne – felelte Harry a fejét csóválva.

– Bocsánatot kértél?

– És még te mondod, hogy nem figyelek – morogta Harry. – Igen. De ha esetleg elkerülte a figyelmed, akkor bocsánatot kérek, Draco. Sajnálom, hogy kiszórtam rád azt az átkot, és azóta is sajnálom.

– Azt hittem, azért tetted, mert betörtem az orrod. – Draco újból elvörösödött. – Megint itt tartunk. Az is nagyon helytelen volt tőlem, és bocsánatot kérek érte, Potter.

– Miért nem kezdünk inkább tiszta lappal? Különben egész héten itt ülhetünk, felelevenítgetve a régi sztorikat, és annak semmi értelme.

Draco bólintott, és meggörnyedt a válla.

– Tényleg nincs értelme, nem igaz? Már évekkel ezelőtt történt. Mintha egy másik élet lett volna, és amikor visszagondolok rá, olyan embernek látom magam, akit már alig értek. – Szárazon felnevetett, örömtelenül. – Akkoriban lenéztem Nikolai-t a mugliszületésű anyja miatt, és elhiheted, ettől most olyan rettenetesen érzem magam, hogy alig tudom leírni.

Hirtelen még több dolog összeállt Harrynek. Ahogy Draco a szüleivel beszélt, amikor eljöttek Harry házába vacsorára. Ahogy olyan nagyon vágyott rá, hogy megtudják, ő és Harry egy pár.

Draco megpróbálta jóvátenni a hibákat, amiket Nikolai-jal elkövetett. Bizonyos tekintetben újraélt dolgokat, úgy cselekedve, ahogy szerette volna, hogy cselekedjen, amikor még számított.

Harrynek mindkettejükért fájt a szíve. Dracóért, akit annyi veszteség ért, aki magát hibáztatta olyan hibákért, amiket már sosem hozhat helyre. És saját magáért is, mert Draco nyilvánvalóan összekeverte őt Nikolai-jal. Egy félvér, mugliszületésű anyától... most már minden értelmet nyert. Szeretlek, szeretlek, szeretlek...

Draco akkor félálomban volt, és Nikolai-hoz beszélt.

Harry félrelökte a fájdalmát. Mi mást tehetett volna? Nem volt értelme elmerülni benne. Most az számított, hogy segítsen Dracónak. Harry egyébként is meg akarta volna tenni... segíteni a férfinak, akit szeret. De Draco több volt ennél. A férfi teljesen megváltozott a halálfalóként töltött napjai óta. Olyasvalakihez kötötte az életét, akiben nem csörgedezett aranyvér, ami pedig olyan fontos volt neki, és a fenébe is, Harry többet akart tudni. Meg akarta érteni, mitől változott meg Draco, mitől nőtt fel ahhoz, hogy átlássa a szülei rasszizmusát. Meg akarta érteni ezt a Nikolai-t.

A probléma az volt, hogy fogalma sem volt, hogy csinálja.

– Hogy... öm... hogy találkoztál a férjeddel?

Fájdalom futott át Draco tekintetén.

– Hallhatatlan volt.

Ez aligha válaszolta meg a kérdést.

– Oh... öm, a Misztériumügyi Főosztályra kellett menned valamiért? Úgy értem, a házi őrizeted után, vagy...

Draco felvonta az egyik szemöldökét.

– Azt hiszed, átjutottam valahogy a védőbűbájokon? Amikor véget ért a háború, újakat emeltek, hogy távol tartsák a halálfalókat. Azt gondoltam volna, hogy az aurorparancsnok tud erről.

– Nos, valahogy át kellett jutnod rajtuk, ha végül ott dolgoztál. – Amikor Draco nem felelt a nyilvánvaló ösztönzésre, Harry még egyértelműbbé tette. – Te is hallhatatlan voltál, Draco?

– Igen. – Draco becsukta a szemét. – Nikolai eljött a kúriába, hogy verbuváljon. Nem kellett volna ezt tennie, tekintve a Sötét Jegyet a karomon, de gondolom, tudod, hogy a hallhatatlanok azt tesznek, amit akarnak.

Harry bólintott. Amikor először megtudta ezt, haragudott érte, de már nem zavarta. Vagy nem annyira.

– Verbuváljon, mihez?

– Hogy vele dolgozzak a Misztériumügyi Főosztályon.

– És mit kellett csinálnod?

Ettől Draco halványan elmosolyodott.

– Potter, szerinted miért hívnak minket hallhatatlanoknak? Nem beszélünk erről.

– Nos, most már nem dolgozol ott... vagy igen?

Draco vállat vont.

– Kiléptem, amikor Nikolai túl beteg lett ahhoz, hogy dolgozzon. Segítettem neki, bár nem teljesen a kutatás miatt. De ha azt akarod, hogy mindent elmondjak erről, akkor először meg kell említenem, hogy van itt egy apróság, nevezetesen a Megszeghetetlen Eskü.

– Ó. – Harry elgondolkodva nyelt egyet. – Akkor ezért olyan híresek a hallhatatlanok a hallgatásukról? Mindnek le kell tennie a Megszeghetetlen Esküt, hogy soha ne fedjenek fel semmit arról, hogy mi folyik odalenn?

– Nem tudom, hogy mindnek le kell-e tenni – felelte Draco vállat vonva. – Azt mondhatom biztosra, hogy Nikolai letette és én is. Az eskü megengedte, hogy megbeszéljük egymással a munkánkat, de még más hallhatatlanokkal sem konzultálhattunk, hacsak nem ugyanabban a csoportban dolgoztak.

– Milyen csoportban?

– Asztronómia... – Draco szeme résnyire szűkült. – Ez különös. Azt gondoltam volna, hogy az eskü ezt az információt is tiltja, tekintve, hogy a minisztérium törölt minden feljegyzést a RAVASZ-aimról.

– Tudtál róla, hogy törölni fogják őket?

– Igen, de a feljegyzés elég sokáig fennmaradt ahhoz, hogy Nikolai főnökei megnyugodjanak, nem vesztette el az eszét, amiért egy halálfalót alkalmaz. – Draco elhúzta a száját. – Még a szüleimnek sem mondhattam el, hogy szereztem ilyen végzettséget.

– Kitüntetéssel ráadásul – motyogta Harry, visszagondolva a Hollóbércen talált bizonyítványokra.

Draco könnyedén követte a gondolatmenetét.

– A Misztériumügyi Főosztály vezetője megmutatta nekem a díjakat, de azt tervezte, hogy megsemmisíti őket. Azt mondta, ez a protokoll. De az ilyen díjak igen ritkák, tudtad? Nikolai rávette az asszonyt, hogy megtarthassam őket, de ott az irodájában kellett kiszórnom az álcázóbűbájokat, hogy átlagos műalkotásnak tűnjenek.

– De miért voltak a fal felé fordítva?

Draco felállt a székből, és hosszan bámult Harryre.

– Akkor fordítottam meg őket, amikor Oroszországba mentem. Tudtam, hogy Nik nélkül fogok hazatérni, és nem akarom majd látni őket, hogy emlékeztessenek a közös munkánkra. Talán nem is baj. Azt hiszem, ha megláttam volna, megsemmisítettem volna őket minden egyébbel együtt.

Harry is felállt, és bólintott, hogy jelezze, érti.

– És... a láda?

Draco tekintetét elfelhősítette a fájdalom.

– Azt meg akartam semmisíteni, amikor elindultunk. De Nikolai megkért, hogy inkább álcázzam. Azt mondta, talán egy nap majd újra használni akarom őket. – Draco hangja megtört. – Azt mondta, egy... egy nap majd találok valaki mást.

Ó, egek.

– Draco...

– Jó éjt – mondta a másik férfi, és a talárja meglebben, ahogy elfordult.

Harry nyelt egyet.

– Én... Nincs szükséged valamire? Altatóra esetleg, vagy...

– Nem, semmire. Én... – Draco megrezzenve visszafordult. – Neked van valamire szükséged, Potter? Én... úgy érzem... Azt hiszem, ez a bűbáj; emlékeztet rá, hogy én vagyok a te szolgád. A te rabszolgád. Késztetést érzek, hogy segítsek neked, bármilyen feladatot is kell megcsinálni. Van valami?

A közelében kell lennie, hogy szolgálhassa önt... Az, hogy a bűbáj lenyugodott, szemlátomást nem változtatott ezen. Csak ezelőtt nem volt egyértelmű Draco szükséglete. Nem, amikor állandóan szolgálta Harryt. Ma azonban az egész nap enélkül telt el.

– Öm... – Harry törte a fejét valami feladaton, amit Draco nem utálna. – Néhány bájitalból kifogyóban vagyunk...

Draco fáradtan bólintott, és elindult, mintha a konyhán keresztül akarna menni, egyenesen főzni.

– Holnap – mondta Harry. Utált feladatot adni Dracónak, de a jelen körülmények közt nem látott sok választási lehetőséget. Még ha Dracónak nem is lenne rá szüksége, hogy szolgáljon, akkor is kellene neki valami feladat, hogy ne csak üljön egy helyben és szomorkodjon egész nap. Az nem lenne jó. De először is, ki kellett aludnia magát.

– Nekem mindegy, most is megfőzhetem őket...

– Nekem nem mindegy. Nagyon fáradt vagy. Látom rajtad. Azt akarom, hogy ma éjjel pihenj. Ha bájital kell hozzá, akkor azt akarom, hogy vegyél be.

– Úgy érzem magam, mintha egy hadsereg gyalogolt volna át rajtam – ismerte el Draco. – Mindenem fáj.

– Akkor fájdalomcsillapítót is kapsz. – Harry magához hívott egyet, és kitöltött egy bőséges adagot. – Idd meg!

– Ez parancs, gazdám?

Harrynek valahogy sikerült megállnia, hogy ne csikorgassa a fogát.

– Nem, nem az. De ne hívj gazdámnak. Vagy ha már itt tartunk, Potternek. Hívj Harrynek.

– És ez már parancs?

– Nem, baszd meg! Nem mániám a parancsolgatás, ha nem vetted volna észre!

– Észrevettem – mondta Draco, elvéve végül a bájital adagját Harry kezéből. Megitta, és egy kicsit megborzongott. Nos, volt egy undorító mellékíze. – Köszönöm. Én... megpróbállak nem hívni gazdámnak. Tudom, hogy nem szereted.

Harry megpróbálta elfelejteni, hogy voltak idők, amikor igenis szerette. De Draco nem a szexről beszélt, ez teljesen egyértelmű volt.

Nem használta Harry keresztnevét sem, hiába kérte rá Harry többször is. Harry sóhajtott; arra tippelt, Draco szükséglete, hogy „szolgálja" őt, nem terjedt idáig.

– Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged semmire tőlem?

A baj az volt, hogy Harrynek mindenre szüksége lett volna. És nem kaphatta meg.

– Csak arra, hogy aludj jól – suttogta. – Jó éjt!

– Jó éjt, Potter!

Harry gondosan ügyelt rá, hogy közömbös maradjon az arckifejezése, de mihelyst Draco elment, elsötétült a tekintete.