Nem érkezett válasz a kopogására, úgyhogy Harry újra próbálkozott.

Most sem jött válasz.

– Draco? – kérdezte végül Harry, megemelve a hangját, hogy behallatsszon. – Kész az ebéd, ha szeretnél enni!

Eltartott egy ideig, mire Draco válaszolt, és talán csak azért tette, mert Harry már elfordította az ajtókilincset.

– Menj el, Potter!

Harry mély levegőt vett.

– Tudom, hogy zaklatott vagy, de tényleg nem kellene éheztetned magad...

Az ajtó egy rántással kitárult, odabentről Draco rámeredt. Egek, rosszabbul nézett ki, mint reggelinél. A szemei alatt vörös karikák húzódtak, mintha egész reggel sírt volna.

Nos, ha valóban így volt, Harry nem hibáztatta érte. Nyilvánvalóan nagyon szerette ezt a Nikolait, és úgy érezte, hogy cserbenhagyta. Harry ismerte az érzést... De persze amikor elvesztette Siriust, a személyében nem olyasvalakit veszített el, akit élete párjának szeretett volna. Harry elképzelni sem tudta, hogy az milyen lehet.

Vagyis el tudta volna, de legalább Draco életben volt.

Ezt be is bizonyította azzal, hogy elordította magát. Hangosan.

– Zaklatott, Potter? Zaklatott? Kibaszott érdekesen fejezed ki magadat, tudtad? Ha legközelebb felébredsz egy álomvilágból, és azt találod, hogy a te férjed halt meg, küldj egy baglyot, hogy megtárgyalhassuk, mennyire vagy zaklatott!

– Rendben. Letaglózott, így már jobb? És sajnálom. Azt szeretném, bár ne fájna neked.

– Ó, igen, mert te vagy mindenki megmentője. Emlékszem – mondta Draco keresztbe fonva a karját. – Azt kivéve, hogy nem segítettél, amikor fuldokoltam, nem igaz?

– Mikor fuldokoltál?

– Ez csak egy szókép. Igen, talán azt gondoltad, hogy egy mardekáros szarházi nem tapasztalt meg ilyeneket. Nos, legalább szerencsésnek tarthatom magam, amiért most, hogy megláttál engem sírni, nem átkoztál kis híján ketté...

Harry összerezzent. Abban reménykedett, hogy Draco nem fog emlékezni arra az incidensre. Még akkor is, ha Draco Cruciatust próbált szórni rá, arra nem volt mentség, amit Harry tett.

– Jobban bánom, ami történt, mint sejtenéd...

– Mert én valószínűleg semmit sem tudok a megbánásról, így érted? – Draco kivillantotta a fogát. – Takarodj innen a francba!

– Szerintem tudod, mi a megbánás. De Draco, sajnálom, hogy ezt mondom, de a f... f... férjed már hónapok óta elment, és...

– Ő nem elment, hanem meghalt – vicsorogta Draco. – Te pedig egy idióta vagy. Nem hónapok teltek el, számomra nem. Ami engem illet, csak a múlt héten halt meg, mert a köztes időben nem emlékeztem, nem bánkódtam, és most olyan érzés, mintha kitépték volna az összes belső szervem, és a padlóra dobták volna, hogy nézzem. És hála neked, pontosan tudom, milyen érzés!

Az ajtó Harry arcára csapódott, olyan erővel, hogy az egész folyosó belerázkódott.

Harry nem kérdezte meg többet, hogy Draco lejön-e ebédelni.

* * *

Amikor eljött az ebédidő, Harry már komolyan nem tudta, mit tegyen. Az a legjobb, ha megint felmegy és megpróbál újra beszélni Dracóval, esetleg lecsalogatja és bátorítja, hogy egyen?

Vagy egyszerűen csak utasítsa erre, mivel mostanra már szüksége van ételre?

Harry erősebben megragadta a pultot, amikor egy újabb gondolat villant belé. Egek, Draco azóta nem is ivott semmit, legalább huszonnégy órája. Ez nem lesz jó.

A francba az egésszel, nem veheti tekintetbe a másik férfi kívánságait és hagyhatja őt tovább magára, nem, amikor ez azt jelenti, hogy Draco hamarosan nagyon-nagyon beteg lesz, ha ő nem tesz semmit...

– Potter...

Harry ijedten megpördült. Draco ott állt a lépcső tetején. Még mindig szörnyen festett, de megfésülködött, ami azt jelenti... Harrynek fogalma sem volt, mit jelent. A legkisebb szalmaszálba is belekapaszkodott, hogy találjon valamit, ami valami reményt adhatott.

Hogy mire, azt nem tudta, kivéve, hogy nem tudta elviselni, hogy Dracót ilyen szerencsétlenül lássa.

– Hogy vagy? – kérdezte Harry olyan közömbösen, ahogy csak tudta. Arra tippelt, hogy együttérzést mutatni, ahogy a legutóbb tette, talán nem volna szerencsés módszer. Draco nem reagált rá túl jól. Esetleg simán csak képtelen volt elviselni, pláne olyasvalakitől, akire ellenségként gondolt.

Bár Harry szerette volna azt hinni, hogy már túl vannak ezen.

– Sajnálom.

Ez volt a legutolsó kifejezés, amire Harry számított, de sikerült nem elképednie.

– Rendben van – mondta, próbálva magára ölteni egy baráti mosolyt, de biztos volt benne, hogy nem sikerült túl meggyőzőre.

– Nincs rendben – felelte Draco kemény hangon, miközben egy lépéssel közelebb jött. – Nem vetted észre, hogy... hogy segítségre van szükségem abban a szörnyű évben, de végül megmentetted az életem a következőben. Aztán ezzel pedig megint.

– Bár tudtam volna, hogy segítségre van szükséged hatodévben – suttogta Harry, kezével a pultot markolva a háta mögött. – Egek, Draco! Ha tudtam volna, tettem volna valamit...

– De nem tudhattad, nem, amikor olyan hencegve beszéltem a „küldetésemről" az orrod előtt. De ez csak a látszat volt, Potter.

Harry bólintott. Erre magától is rájött.

– Aggódtál, hogy elveszíted a vezető pozíciódat a Mardekárban, így, hogy apád börtönben volt, ezért el kellett játszanod, hogy mindent kézben tudsz tartani.

– Nem csak ezt. – Draco megköszörülte a torkát. – Úgy képzeltem, hogy a Sötét Nagyúrnak való szolgálat, Potter... nagyszerű és izgalmas lesz. És fényes fáklyás menet. És... félelmetes.

Harry bólintott, hogy jelezze, érti.

– Tudod, most már hívhatod Voldemortnak. Biztonságos... És hívhatsz Harrynek. Úgy értem, már barátok vagyunk... ugye?

Draco nem válaszolt a kérdésre. Legalábbis nem közvetlenül.

– Ha összebarátkoztam volna veled, akkor, amikor az apám mondta, talán tudtam volna kihez fordulni, amikor... amikor... – Draco becsukta a szemét, a vonásai eltorzultak a fájdalomtól. – De nem volt senki, akiben bízhattam volna.

– Piton...

– Akiről úgy tudtam, hogy hűséges és fanatikus, mint az apám. – Draco nyelt egyet. – Bárcsak tudtam volna... de sehogy sem tudhattam meg. Túl jó volt abban, amit csinált.

– Igen – felelte Harry elfúlva, visszaemlékezve, hogyan játszott szerepet Piton egészen a végsőkig. A legvégsőkig.

Draco megborzongott, az arca beteges színűre váltott.

– De nem azért jöttem le, hogy ezeket elmondjam, Potter.

Potter. Hát ez lehangoló volt. De nem ez volt a legrosszabb, amit Draco közölt vele.

– Akkor mit akartál mondani? – kérdezte Harry finoman.

Draco megint megborzongott, és egyenesen betegnek tűnt.

– Ha mérges vagyok és kirohanok, az azért van, mert...

Amikor Draco hangja elhalt, Harry ráharapott a nyelvére, hogy ne szóljon közbe valami találgatással. Inkább csak várt, hogy a másik férfi elmondhassa, amiért jött, bármi is az.

De ezekre a szavakra soha de soha nem számított.

– A te hibád.

– Mi az én hibám?

Draco lassan ráemelte a tekintetét.

– A te hibád, hogy Nikolai meghalt.