Harry nem tudta, mennyi ideig ült a földön, de végül a macska vinnyogásának hangja magához térítette, és feltápászkodott, majd leballagott a földszintre.

Mihelyst kiszabadította az állatot, ami megint beszorult a kerítésbe, visszavonszolta magát a házba. Úgy érezte magát, mint egy öregember, miközben a lépcsőt bámulta. Kimerült volt, és minden lépés fájdalmas. Egek, szinte még a hajszálai is fájtak.

Megállt, és sokáig csak meredt maga elé, aztán elhatározta, hogy inkább nem mássza meg a lépcsőt. Még egy fojtott zokogás, még egy, és bemegy Draco szobájába, mindegy, mit mondott a férfi. És az egyiküknek sem eredményezne semmi jót.

Harry felsóhajtott, és leült a kanapéra. Egy új darab volt, amit Draco rendelt a hop-hálózaton, és hiába volt sokkal szemrevalóbb, közel sem volt olyan kényelmes, mint a régi. Harry mérgesen rábökött a pálcájával, és kiszórt néhány párnázóbűbájt, mielőtt lefeküdt rá. Két Invitóval később egy takaró és egy párna landolt a karjában. A földszinti ágyneműtartó szekrényből, amitől Harry megcsikorgatta a fogát.

Persze, hogy a földszinti szekrényből. Az a rohadt begyűjtő bűbáj túl lusta volt ahhoz, hogy az ágyából hozza ide őket, ami messzebb állt. A francba, ha tudta volna, hogy a rossz pálca begyűjtése ilyen drámai hatással lesz Dracóra, hogy azt kívánja majd, bár halott lenne, Harry inkább konkrétan a nyírfapálcát hívta volna oda, ahelyett hogy csak annyit mond, „Malfoy pálcája".

Mert most, elnézve, mit tett Dracóval az emlékezés, Harry teljes szívéből azt kívánta, bár sosem kapta volna vissza a férfi az emlékeit. Ha Harry tudta volna, milyen rosszat tesz majd ez vele, inkább megsemmisíti azt a hülye galagonya pálcát.

De már túl késő volt ahhoz, hogy azt kívánja, bár okosabb lett volna.

Harry csak hosszú idő múlva tudott elaludni, de végül a sötétség és a csend meleg gubóba vonta, és magával ragadta.

* * *

Harry sonkás tojás illatára ébredt.

Pislogva megnyújtózott, és körülnézett. Eltartott egy pillanatig, míg rájött, hol van, mert nem volt hozzászokva, hogy lent aludjon, kivéve egy alkalmat, Dracóval.

Draco!

Harry talpra pattant, és az illat irányába rohant.

Draco a kicsi konyhaasztalnál ült, előtte egy reggelizőtányérral, az étel pedig érintetlen volt. Csak ült ott, bámult rá, és a látványától Harry szíve egy kicsit még jobban összetört. Draco nem tudta, hogy felébresztheti Harryt, és hogy megkérheti rá, hogy arra utasítsa, egyen?

– Gyerünk! – mondta Harry, az étel felé mutatva, miközben leült Dracóval szemben. A lehető legmesszebb... hogy Harrynek esélye se legyen rá, hogy megfeledkezzen magáról, és megpróbálja megérinteni őt.

– Igazából nem vagyok éhes – mondta Draco síri hangon. Nem nézett fel, de Harry még így is meg tudta állapítani, ahogy lehajtott fejjel, arcába lógó hajjal ült, hogy rosszul nézhet ki. Minden ott volt a legyőzött testtartásában. – Nem hiszem, hogy valaha is újra éhes leszek.

Harry nem volt szakértő, de eleget tudott a depresszióról ahhoz, hogy felismerje a legnyilvánvalóbb jeleket. Egy pillanatig eltöprengett, mit válaszoljon.

– Akkor miért készítettél reggelit, ha nem vagy éhes?

Draco pillantása rávillant, de csak egy másodpercre.

– Talán mégsem vagy annyira eltelve magadtól, mint gondoltam. Igazából tudom, hogy nem vagy. Tudod, mindenre emlékszem. Az életemre előtte, és aztán azóta, és... rendes voltál hozzám.

Harry nem teljesen tudta követni, de Draco már beszélt és nem ordított, vagy zokogott, így szerencsésnek érezte magát.

– Eltelve magamtól?

– Az a Potter, akit ismertem, azt gondolta volna, hogy ezt neki készítettem.

Ez csak azt bizonyította, hogy Draco sosem ismerte Harryt, csak egy halom tévhit élt benne róla, de Harry nem akart vitázni. Semmi olyat nem akart tenni, amivel felidegesítheti Dracót, hacsak lehetséges.

– Akkor azt hitted, hogy éhes vagy? – Harry ebben reménykedett, mivel ez legalább jó jel lett volna.

Draco eltolta magától a tányért.

– Tudtam, hogy nem vagyok az.

– Akkor nem értem.

– Nos, ez nem lep meg.

Ahogy a beszélgettek, Harry nem érezte, hogy jó felé haladnak. Igazából azt sem érezte, hogy haladnak bármilyen irányban.

– Esetleg elmagyarázod?

Ettől Draco valamiért rámeredt.

– Nem is tudom, gazdám. Utasítasz rá?

– Nem – felelte Harry gyengéden. Úgy találta, inkább meredjen rá így, mint zombiként bámuljon az asztalra.

– Ez az egész annyira elbaszott, hogy az hihetetlen. – Draco mélyet sóhajtott. – Nézd, Potter, tudom, hogy azt hiszed, ismersz, de ez nem igaz. Te egy féleszű idiótát ismertél meg, aki azt sem tudta, hogy meg kell törölköznie, és komolyan megalázva érzem magam, amiért pont te láttál engem így, akármilyen jól is kezelted a dolgot. Azt nem is említve, hogy... nem, hagyjuk is.

Rendben, szóval Draco nem fog beszélni róla, akármi is volt az. De Harry fogadni mert volna, hogy a szexhez volt köze.

Nem szabad oda kilyukadni, nem szabad, mondta magának, szinte lázasan. Már alapból el sem kellett volna jutnia odáig, és ezt tudta is, és az ő saját rohadt hibája volt, ha Draco most rosszul fogadja a dolgokat.

– Tudtam, hogy nem vagy önmagad – értett egyet Harry, próbálva nyugodt hangon beszélni. Nem egészen tudta, hogy miért, de az volt az érzése, hogy bármi más most felzaklatná Dracót. – Habár az éned egyes darabkái ott voltak. A borfajták ismerete, a stílusérzéked...

– Jellemző, hogy a legsekélyesebb jellemvonásaimat emeled ki, mintha csak ezek volnának az egyedüli jellemzőim. – Draco újból felsóhajtott, és a keze mintha megmozdult volna az ölében. – Akár meg is eheted a reggelit. Azért készítettem, mert kíváncsi voltam, tudok-e enni anélkül, hogy utasítanod kelljen, de nem tudok. És tényleg nem kívánom. Ahogy most érzem magam, nem maradna bennem.

– Kérsz esetleg valami bájitalt?

– A bájitalok ezt nem tudják meggyógyítani.

Harry bólintott, és intett a pálcájával, hogy eltüntesse a reggelit. Ő sem volt éhes; túlságosan aggódott Dracóért. És még ha a gyomra korgott is, nem hitte, hogy tudna enni úgy, hogy a másik férfi ott ül ilyen csüggedten.

– Tudtad, hogy nem tudsz hozzákezdeni az ételhez engedély nélkül. Akkor miért próbálkoztál meg vele? – kérdezte, remélve, hogy a férfi újra beszélni kezd. Bármiről.

Harry válaszokat szeretett volna, de nem akarta erőltetni.

– Mert még sosem próbálkoztam vele igazán. Komolyan nem. De most igen, és... – Draco nyelt egyet, és úgy össze volt szorulva a torka, hogy Harry azon gondolkodott, vajon nem a bűbáj gyakorol-e valamilyen hatást rá, amiért engedély nélkül próbált enni. – Nem tudok.

– Semmi baj. Sosem hagynám, hogy éhezz, vagy használnám ezt arra, hogy zsaroljalak. – Harry habozott. – Ezt... ezt remélem, tudod.

– A legutóbbi pár hónap fényében igen. Tudom. Mondtam, hogy rendes voltál. Mit akarsz, egy újabb Merlin érdemrendet a gyűjteményedbe?

– Csak azt szeretném, hogy boldog légy.

– Nos, kibaszott biztos, hogy már nem leszek az soha az életben! – tört ki Dracóból.

Harry tudta, hogy tényleg efelé tendál a dolog, de meg akarta vigasztalni és nyugtatni Dracót. Ha tudta.

– Esküszöm, hogy a rabszolgámként való életnek egyáltalán nem kell rossznak lennie, még akár meg is találhatjuk a módját, hogy megtörjük a bűbájt, felszabadítsunk téged, és...

– Potter, te idióta, ezekből egyik sem képes egy arasznyival sem kevésbé szerencsétlenné tenni. Azt hiszed, hogy a rabszolgaságmiatt nem aludtam egész éjjel? Ha az lenne a legnagyobb bajom, nemcsak boldog lennék, de táncra is perdülnék az asztalon, és rohadt biztos lehetnél benne, hogy megenném a reggelimet!

– Nem értem – mondta Harry megint, és mostanra már elég elkeseredetten érezte magát. – Kérlek, Draco. Mondd el, mi a baj! Mondd el, mitől lettél olyan feldúlt, amikor visszanyerted az emlékeidet!

– Attól, amire emlékeztem. – Draco felmordult, a karjait az asztalra fektette, és arccal lefelé ráborult.

Harry várt, de Draco nem mozdult.

– Akkor mi az, mire emlékeztél? – kérdezte végül, habár megfogadta, hogy nem fogja erőltetni a dolgot.

– Ó, csak arra, hogy meghalt a férjem – mordult Draco, újból felegyenesedve.

Harry úgy érezte, megfagy a szíve, és aztán újra verni kezd, de már csak nehézkesen.

– F... f... férjed? A szüleid nem említették...

– Ó, hát persze, hogy nem – vakkantotta Draco, és a hangja mérgessé vált. – Mivel, Potter, sosem mondtam el nekik. Tudod, a sármom része, hogy csak magamra gondolok. Úgysem akarták volna tudni, én pedig nem akartam foglalkozni vele, úgyhogy nem szóltam erről egy szót sem. Úgy tettem, mintha Hollóbérc is az enyém lenne, azon az egyetlen alkalommal, amikor meglátogattak ott. Milyen kedves tőlem, nem? Azt mondtam a férjemnek, hogy maradjon távol, amíg el nem mennek. Az egész tökéletesen kulturáltan ment.

Harry nyelt egyet. Ronda történet volt, az biztos, de Draco nyilvánvalóan tíz embernek is elég bűntudatot érzett, úgyhogy Harry nem akart semmiféle szemrehányást tenni.

– Öm... nos, ha házas voltál, biztos vagyok benne, hogy a párod megértette...

– Megnyugtató kisugárzásod van, mondták már neked? – Draco szeme megvillant. – Igen, Potter, biztosan megértette. És milyen megnyugtató! Nikolai úgy halt meg, hogy azt hitte, szégyellném, ha együtt látnának vele! Megbántottam a férfit, akit szerettem, az egyetlen férfit, akit valaha szerettem, és mielőtt még helyrehozhattam volna a dolgot, meghalt a karjaim közt! Szerinted érdekel egy kurva másodpercig is, hogy a rabszolgád vagyok?

– Nikolai – mondta Harry tompán. Azt kívánta, bár ne tudta volna meg a férfi nevét. Egy pillanattal korábban még csak a „férj" volt, de most már inkább tűnt személynek, aki egyenesen közte és Draco közt állt. Sehová máshová nem tudott volna állni, elnézve azt, amit Draco az előbb mondott. Ez a Nikolai volt az egyetlen férfi, akit Draco valaha szeretett, ami azt jelenti... hogy sosem szerette Harryt. Csak a bűbáj kényszerítette rá. Vagy az amnézia zavarta össze.

Vagy a sors. Végtére is Harrynek sosem alakultak valami jól a dolgai.

– Milyen ironikus, hogy a Niket választottam biztonsági jelszónak. – Draco ajka megrándult. – Félig Fejnélküli Nick... na persze. Nyilván azon küzdhettem már egy ideje, hogy visszanyerjem az emlékeimet Nikről. Emlékszel a zongorára? Ő játszott rajta. Virtuóz volt, csodagyerek, a zenéért élt, és emlékszel a zongorára, amit Grangernek adtam? Ugyanolyan hangszer volt. Ugyanolyan volt az otthonunkban.

Ahogy Draco összefűzte a mondatokat, az elárulta Harry számára, hogy mennyire feldúlt. De legalább már beszélt, és végre mondott dolgokat, olyasmiket, amiket Harry megértett, akármilyen fájdalmasak is voltak.

– Mi történt vele? – kérdezte halkan, elnyomva a késztetést, hogy felkeljen és átölelje Dracót.

– A zongorával? – Draco megvonta a vállát. – Visszavittük magunkkal Oroszországba. – Hirtelen elfehéredett, a keze újra és újra görcsösen ökölbe szorult, a torka pedig szemlátomást elszorult. – Akkor, amikor... amikor... hazavittem Niket meghalni.

Harry ekkor már nem tudta tovább visszafogni magát. Átnyúlt a kis asztalka fölött, hogy legalább Draco kezét megfogja.

Azonban Draco elhúzta előle, aztán bántó hangon megszólalt.

– Potter, én tényleg nem tudok erről beszélni. Most mennem kell hányni, és azt kívánom, bárcsak meghaltam volna vele. Ne gyere utánam!

Azzal Draco kirohant a konyhából.

Harry felállt, hogy kövesse, aztán magában szitkozódva visszaült. Egek, azt kívánta, bár tudná, mit tegyen.

De semmit sem tehetett ennek a Nikolai-nak a halálával kapcsolatban, és valószínűleg Dracónak sem tudna segíteni, azt kivéve, hogy egyedül hagyja, ahogy kérte.