– Nem hiszem el – mondta Harry kedd reggel, miközben harmadszorra futotta át a Reggeli Prófétát. – Egyetlen szót sem írnak rólunk, vagy akár csak rólam. Semmit a világon.

Draco nyugodtan befejezte egy bagel sajtkrémmel való megkenését, és odaadta Harrynek a tányért, mielőtt magának is kenni kezdett egyet.

– Talán nem vagy annyira ünnepelt, mint hiszed.

– De...

Draco hirtelen felnevetett, a szeme melletti bőr nevetőráncokba futott.

– Tényleg nem érted? Ó, Harry.

– Mit nem értek?

Ettől Draco csak jobban nevetett. Amikor Harry mogorván nézett rá, Draco végre abbahagyta.

– Azután, hogy leültünk tegnap este, egy pillanatra ki kellett mennem, emlékszel? Előresiettem, hogy beszéljek a vezetőséggel.

Á. Harry megcsóválta a fejét, mert gondolhatta volna.

– És?

– Lenyűgöző, hogy pár jól megfogalmazott fenyegetés mire képes.

Harry letette a bagelét.

– Fenyegetés? Jaj, ne! Draco, nem sokat tudok tenni, ha szembekerülsz a törvénnyel. Nem mondhatod csak úgy azt az embereknek, hogy... öm, mit is mondtál pontosan?

– Elborzaszt, hogy mennyire nem bízol bennem – mondta Draco fanyarul. – Az biztos, hogy nem tudom fejből az összes apró minisztériumi törvényt, de gyanítom, azt még legális kijelenteni, hogy ha Harry Potter nem kapja meg azt a diszkréciót, ami egy magánembernek joggal kijár, akkor nem lesz rest kifejezésre juttatni nemtetszését az intézménnyel szemben, ami eljátszotta a bizalmát.

Harry megforgatta a szemét.

– És még az én stílusomra panaszkodsz. Átfogalmaznád, hogy értsem?

– Azt mondtam, hogy nyilvánosan kritizálni fogod az éttermet, ha olyasmit tesznek, ami miatt megbánod, hogy őket választottad.

Harry pislogott.

– És bevált?

– Nyilván – morogta Draco, majd türelmetlenül hozzátette. – Merlin szerelmére, Harry, persze, hogy bevált. A vezetőség lehet, hogy vendégeket szerezne, ha bedobná a neved a sajtónak, de sokkal többet veszítene, ha kijelentenéd, hogy magukra haragítottak.

Harry kuncogni kezdett.

– Nincs ekkora befolyásom...

– Nem látod a fától az erdőt, mi? – Draco ciccegett a nyelvével. – Persze, hogy van ekkora befolyásod, te imádni való idióta. Attól, hogy nem akarod használni... nem is tudom. Az ostoba barom és az igazán nemes lelkű keveréke vagy, azt hiszem. De fel sem ismerni, hogy van ekkora hatalmad, Harry? Ez egyszerűen megbocsáthatatlan.

– Azt hiszem, jobban szeretném, ha egyáltalán nem is lenne hatalmam, ez minden – motyogta végül Harry egy hosszabb hallgatás után.

Draco rámeredt, aztán a keze után nyúlt. Nem mondott semmit, csak lazán fogta Harry ujjait, és megsimogatta őket.

– Igen, tudom – mondta Harry egy újabb hosszú hallgatás után. – Én csak... azt hittem, egy idő után ez majd csillapodni fog. A gondolat, hogy lerombolhatok egy üzletet pusztán azzal, hogy azt mondom, megharagítottak engem... ez rettenetes.

– Nem – javította ki Draco halkan, és az ujjbegyével köröket rajzolt Harry tenyerébe. – A hatalom nem rettenetes, habár az biztos, hogy szörnyű dolgokra is fel lehet használni. De téged nem fenyeget a veszély, hogy ezt teszed. Állj egy kicsit lazábban ehhez a dologhoz, mert nem fog csillapodni. Ez a részed.

Harry kelletlenül bólintott.

– De a fenyegetés még akkor sem magyarázza meg, hogy a többi vendég miért nem rohant baglyot küldeni a sajtónak, hogy merre találnak...

Draco jólesően ivott egy kortyot a teájából, és a szeme pajkosságtól csillogott, vagy talán egy apró győzelemtől.

– Ó, a galleonok ígérete megoldotta. Észrevetted, hogy senkit sem ültettek közvetlenül mellénk?

– Te megvesztegetted őket?

– Nincs ebben semmi rossz – felelte Draco vidáman. – De nem, nem tettem. Pusztán csak egy kis magányt kértem, és biztosítottam őket, hogy nem lesz bevételkiesésük az üres asztalok miatt.

– Hogy ne lenne ez vesztegetés?

– A vesztegetés azt jelenti, hogy olyasmire kérünk valakit, amit az helytelennek érez. – Draco vállat vont. – És nem mintha el kellett volna küldeniük vendégeket tegnap este. Volt elég kapacitásuk, hogy hagyjanak egy kis üres helyet körülöttünk. Az üzlet csak annyiról szólt, hogy a szokottnál több profitjuk lett.

Harry aggodalmasan pillantott rá.

– De ez elég sokba kerülhetett neked.

– Minden knútot megért.

– De talán többet költöttél a vacsorára, mint én!

– Nagyon jól tudod, hogy megengedhetem magamnak.

– Igen, de...

Draco megcsóválta a fejét.

– Harry, édesem, nyilvánosan mutatkozni, anélkül, hogy ostromolna a sajtó... közel sem annyira bonyolult, mint amennyire azzá akarod tenni. Az első lépés, hogy jó kapcsolatot alakíts ki néhány étteremmel, amelyek hajlandóak tiszteletben tartani a magánszférádat. – A hangja semleges volt, de Harry kihallott benne egy kis szeretetteli tónust. – Ezt meg tudom oldani, mivel neked szemlátomást fogalmad sincs róla, hogyan tedd.

– És mi a második lépés?

– Ne légy olyan halálosan kiszámítható. Most őszintén, Harry, minden péntek este étterembe vitted a barátnődet! Nem csoda, hogy a sajtó követett. Gyakorlatilag kenyérmorzsákat szórtál nekik, hogy kövessenek.

Harry mégsosem gondolkodott el ezen.

– Egyszerűen csak Ginnynek és nekem volt egy megszokott rutinunk.

– Ütemterv szerint ment a szeretkezés is?

A kérdés szarkasztikus volt, és a válaszhoz Dracónak semmi köze sem volt, de mielőtt még Harry ezt szóvá tehette volna, a másik férfi megcsóválta a fejét.

– Ennyit az ösztönösen cselekvő griffendélesről. Említették már neked, hogy túl átlátszó vagy a saját magad kárára?

Igen, gondolta Harry. Piton.

– Mondtam, hogy már készek lettünk volna szakítani jóval azelőtt, hogy igényt tartottam rád – vágta rá Harry. – Beleragadtunk egy mókuskerékbe, így van. Hosszú időre, oké? Elismerem.

– Felismerted ezt akkoriban? – kérdezte Draco sokkal gyengédebben.

Azonban Harry nem volt abban a hangulatban, hogy ő is finomabb hangnemben válaszoljon.

– Valamennyire talán. Nem voltak hátsó gondolataim, nem akartam, hogy cserben kelljen őt hagynom, szóval halogattam, hogy bármit is tegyek azzal kapcsolatban, ami kettőnk közt valahogy... nem is tudom.

– Nos, ha tudni akarod, mit gondolok erről...

– Ó, úgy érted, titkoltad előlem?

– Az én Harry gazdám elől? Természetesen nem.

Harry féloldalasan elmosolyodott, és az aggodalma múlni kezdett.

– Mit gondolsz valójában?

– Nem fog tetszeni neked. – A férfi várt egy pillanatig, talán arra, hogy Harry leállítsa. – Azt gyanítom, hogy Ginny Weasley leadta a drótot a sajtónak, hogy mikor fogsz nyilvánosan mutatkozni. Legalábbis időnként.

Harrynek leesett az álla. Egy pillanatra annyira sokkolta a gondolat, hogy meg sem bírt szólalni.

– Nem, ő nem tenne ilyet.

– Talán nem – felelte Draco nyugodtan. – De attól még erre gyanakszom.

– Nem ismered Ginnyt...

– De tudok logikusan gondolkodni. Egyszerűen nem hihető, hogy a sajtó mindig tudta, hová mész, Harry. Meglehet, hogy piócák, de nem látnokok.

– Mindig azt hittem, hogy... a többi vendég...

– Tényleg azt hiszed, hogy szinte minden étteremben, ahol te és ő valaha megjelentetek, akadt egy idegen, aki hajlandó volt hozzásegíteni a sajtót, hogy betolakodjon abba, ami egyértelműen magánjellegű vacsora volt? Ez talán előfordult időnként, de minden egyes alkalommal, Harry? Ennél sokkal jobban szeretnek téged.

Harry eltolta magától a tányérját; túl mérges volt ahhoz, hogy enni tudjon.

– Amit most állítasz... arról képtelen vagyok elhinni, hogy Ginny megtenné velem.

Draco megvonta a vállát és belekortyolt a teájába.

– Te jobban ismered, mint én.

– Úgy értem, miért akart volna egyáltalán ilyet tenni? Ginny tudta, mit gondolok az újságírókról. Nem árulna el, csak hogy nyomtatásban láthassa a nevét az enyém mellett.

– Mi van, ha arra gondolt, hogy ha reflektorfénybe kerül a kettősötök, az segít, hogy hajlandóbb legyél a házasságra?

Harry felsóhajtott, mert akármennyire is utálta elismerni, ezúttal volt valami abban, amit Draco mondott. A Ginnyvel való együtt járásuk utolsó évében a sajtó rengeteget csámcsogott azon, hogy Harry elég sokáig hezitált már, fel kellene tennie az ominózus kérdést, és hites feleségévé tennie őt. Harry tényleg érezte a nyomást...

– Az ember azt hinné, hogy egy aurornak eszébe jut közös okot keresni az összefüggést mutató eseményekre – tette hozzá Draco.

Harry elvörösödött.

– Akkoriban nem tűnt úgy, hogy összefüggenek.

– Nos, melyik a valószínűbb: hogy minden héten egy új ember magára vállalta, hogy a Kiválasztotthoz vezeti az újságírókat, vagy hogy egyetlen valaki tüzelte fel a sajtóérdeklődést? – Draco tekintete metsző volt. – Máskor is mindenhová követnek és leszólítanak, ha kiugrasz a minisztériumi beosztottjaiddal ebédelni?

– Nem, de akkor tényleg követtek, amikor terepre mentem nyomot felderíteni!

– Oké, rendben. – Draco feltartotta a kezét, de mivel az egyikben egy bagelt tartott, a hatás inkább komikus volt, mint békítő jellegű. – Nem mondtam, hogy olyan rosszul bánt veled; csak annyit jegyeztem meg, hogy erre gyanakodtam. Nem lehet véleményem az ügyben?

– De, természetesen lehet – felelte Hary komoran, tejet öntve a teájába, és oda sem figyelve kevergette. Volt egy olyan érzése, hogy Dracónak valószínűleg igaza lehet, de nem akarta ezt kimondani. Árulásnak tűnt volna Ginnyvel szemben. És még ha a lány nem is viselkedett vele korrektül, nem akart az a fajta ember lenni, aki visszaadja a kölcsönt.

– Mindenesetre, azt hiszem, megoldhatunk alkalmanként egy éttermi vacsorát nagyobb katasztrófák nélkül – mondta Draco lebámulva a teájába. – Persze előbb vagy utóbb le fognak minket fotózni. De ez nem olyan lesz, mint ővele volt. Megszervezhetünk magunknak némi magánszférát még nyilvánosság elé lépve is. Ezt akartam közölni.

Harry szeme résnyire szűkült.

– Örülsz, hogy lehetőséged adódott szidni Ginnyt, nem igaz?

– Én... én... – Draco felpillantott, de csak egy rövid másodpercre. Abban a pillanatban Harry számára úgy tűnt, Draco hazudni próbál. Végül nem sikerült neki. – Inkább nem válaszolnék – mondta mély hangon.

Harry sóhajtott, és megragadta Draco mindkét kezét; a fogása finom, és reményei szerint megnyugtató volt.

– Hát nem tudod, hát nem érted? Nem kell féltékenynek lenned Ginnyre, Draco. Már nem akarom őt többé. Minden figyelmem a tiéd.

Draco megrázkódott kissé, ahogy ott ült, és elkeseredetten bámult a teájába.

– Ez nem igaz! Nem tudod, milyen érzés ez nekem, Harry, tudni, hogy ő már előttem itt volt, tudni, hogy szeretted őt, tudni, hogy ő még... – Draco hangja elcsuklott, és remegés futott végig a karján.

– Ő már nem, Draco. Nem kaphat vissza. Most már veled vagyok. – Harry elmosolyodott, és az ajkához emelte Draco kezeit, hogy megcsókolja őket, egyiket a másik után. – Még szép, hogy veled vagyok. Szeretlek téged.

Draco felpillantott, a tekintete találkozott Harryével.

– Te... micsoda?

– Szeretlek téged – ismételte el Harry, ezúttal lassabban. Még nyomott egy utolsó csókot Draco kezére, az ajkaival cirógatva a férfi bőrét. – Már mondtam. Nem emlékszel? Vasárnap este, a jutalmad után, amikor elaludtunk?

Draco még mindig úgy nézett rá, mintha behúztak volna neki.

– Nem, nem emlékszem.

– Talán már aludtál. Sajnálom. Azt reméltem, hallasz.

– Nem kellene szeretned – mondta Draco másfelé nézve. – Tudod, elég boldog vagyok, pusztán attól, hogy szolgállak, és megteszem, amit tudok, hogy olyan kellemessé tegyem az életed, amennyire csak tudom...

– Mint a sajtó távol tartása – mormogta Harry.

– Igen, mint az. – Draco behajlította a kezeit, ahogy megpróbálta őket kihúzni Harry kezéből. Zihálni kezdett, és a hangja zaklatott volt, amikor megszólalt. – Pontosan. Bármit megteszek érted, Harry, bármit. Bevetem minden anyagi javamat és tehetségemet, hogy segítselek és szolgáljalak.

– De nem akarod, hogy szeresselek?

Draco lélegzete elakadt.

– Én... én...

– Sss – mondta Harry, miközben közel hajolt. – Nem kellene hazugsággal próbálkoznod. A bűbáj bántani fog. Csak mondd el az igazat, Draco. Bármi is az, együtt megoldjuk. Miért nem akarod, hogy szeresselek?

Draco felnézett, a tekintete riadt volt.

– Nem érdemlem meg.

– Emiatt? – Harry felcsúsztatta a kezét Draco ingujján, majd megállt ott, ahol a puha selyem a Sötét Jegyet takarta.

– Nem. Igen. Nem... Nem tudom. Én... – Draco tekintete könyörgővé vált. – Bántom azokat, akik szeretnek engem, Harry. Nem akarlak bántani. Azt hiszem, akkor inkább meghalok.

Harry lehajolt, hogy megcsókolja az anyagot a Sötét Jegy fölött.

– Ha inkább meghalnál, minthogy bánts, az azt jelenti, hogy te is szeretsz engem.

– Tudod, hogy így van – felelte Draco kicsit szégyellősen. – Erre emlékszem a beszélgetésből.

Harry egy kicsit visszahúzódott.

– Arra emlékszel, hogy azt mondtad, szeretsz, de ha a válaszomat nem hallottad... akkor arra gondolhattál, hogy én nem mondtam ugyanezt? Ez nem bántott téged?

Draco a fejét rázva letérdelt a földre, és lehajtotta a fejét.

– Nem, mivel nem érdemlem meg, hogy valaha is bárki szeressen engem...

Így látva őt, és hallani, hogy ezt mondja... Harry szíve kezdett meghasadni. Hátralökte a székét, és ő is letérdelt, szemben Dracóval, hogy a karjaiba vonja őt. A hangja szenvedélyes, mégis halk volt, ahogy Draco fülébe beszélt.

– Ne mondd ezt, és ezúttal ez tényleg parancs, amit követned kell! Soha ne mondd ezt! Többé már nem érdekel, mit tettél a háború alatt, vagy az iskolában. Szeretlek.

Draco remegett a karjaiban, de nem mondott semmit.

– Minden rendben lesz – mondta Harry, hogy megnyugtassa. Bármi is aggaszt, ígérem, hogy minden rendben lesz. És csak hogy tudd, nem bántasz mindenkit, akit szeretsz. Lojális voltál a szüleidhez, még akkor is, amikor a legkevésbé sem érdemelték meg.

Draco válaszul mély és keserű hangon felnevetett.

– Tegnapelőtt mégis mindent megtettem, hogy bántsam őket, Harry. Amikor egyetlen pillantást vetettek a házadra és elkezdtek gúnyosan mosolyogni, arra vágytam, hogy ordítsanak a fájdalomtól.

– Mert nem akartad, hogy engem bántsanak. Vagy mert téged bántottak rettenetesen az igazságtalan elvárásaikkal. Draco... – Harry mély levegőt vett. – Azelőtt nem ismertelek annyira jól. De most ismerlek, és azt gondolom, hogy csodálatos vagy.

Draco csak megrázta a fejét, amitől Harry szíve még jobban meghasadt. Hol volt Draco büszkesége? Valaha Harry azt mondta volna, hogy ez az egyik legmeghatározóbb tulajdonsága. Mi van, ha az iskolai kivagyiskodása részben csak fiatalkori handabandázás volt? Nagy része még mindig benne volt. Harry látott még felvillanásokat ebből a büszkeségből, mióta a bűbáj lenyugodott. Most már érettebb volt, és nem szennyezték be az aranyvérűséggel kapcsolatos gondolatok, de még mindig Draco igazi jellemének alapvető részét képezte.

Mi folyhat most a lelkében, ha ilyet mond, hogy nem érdemel szeretetet?

Talán ez is csak a bűbáj, gondolta Harry. Lehet, hogy egy gazdának érzelmi távolságot kell tartania, elfogadnia a szolgálatot, de cserébe semmi mást nem adni, csak élelmet, ruhát és hajlékot. Csessze meg.

És csessze meg, hogy ma munkába kell menni. Harrynek pár percen belül a minisztériumban kellett lennie, de akkor sem szándékozott így magára hagyni most Dracót.

– Töltsük a napot a tengerparton! – javasolta vidáman, elhúzódva Dracótól. – Mezítláb járunk majd a homokban, teletömjük magunkat ecetes hallal és sült krumplival, és ebéd után homokháborúzhatunk, aztán...

Draco szipogott egy kicsit.

– Ez az egész szörnyen röhejesen hangzik.

Ez az én Dracóm. Harry elvigyorodott.

– Ó, az biztos. De szórakozás lesz, igazi szórakozás.

– De... a munkád.

– Előrébb való vagy bármilyen munkánál. – Ezt komolyan is gondolta, és ha szükséges, újra és újra hajlandó volt elmondani, míg Draco el nem hitte. – De nem kerülök bajba. Csak szólok a kollégáknak, hogy kiveszek egy napot.

– Ne említsd a tengerpartot! – figyelmeztette Draco, és most már sokkal inkább önmaga volt. – Amikor terepen voltál, a sajtóval kapcsolatos bajaidat meglehet, hogy olyasvalaki okozta, aki az aurorparancsnokságon dolgozik és van pár újságíró barátja. Közös ok, emlékezz.
Harry bólintott. Erre saját maga is rájöhetett volna. Mindig azt hitte, hogy nem lehet elszökni az újságírók elől, de Dracónak igaza volt. Ők nem látnokok.

– De attól még lehetséges, hogy belefutunk egybe – tette hozzá Draco. – Véletlenségből. Ha emiatt inkább itthon maradnál vagy munkába mennél, természetesen megértem.

– Semmiképp – vigyorgott Harry. – Ha meglátunk egy piócát, dehoppanálunk.

– A muglik szeme láttára? Nem gondolnám jó ötletnek...

– Ó, ismerek egy varázslótengerpartot – felelte Harry lazán. – Nagyszerű hely. A halat és a krumplit úgy bűvölik, hogy tűzforró maradjon, amíg ki nem bontod a papírból, és a vizet is megkezelték egy kis bűbájjal, hogy távol maradjanak a vízi élőlények.

Draco pislogott.

– Azt mondtad, vízi élőlények?

– Nos, némelyikük már hozzászokott a varázslókhoz, és ha tehetik, odajönnek, ahol mi vagyunk. – Harry felállt, és a kezét nyújtotta Dracónak, hogy őt is felsegítse. – De a varázslatok megoldják. Ne mondd, hogy azt hitted, a hablegények felúszhatnak a partig és elragadhatják bármelyik jóképű fickót, aki megtetszik nekik.

– Ilyesmin még sosem gondolkodtam el.

– Nem voltál még varázslótengerparton?

Draco hangneme fölvett egy kis sznob felhangot. Évekkel ezelőtt irritálta volna Harryt. Most egyszerűen csak úgy érezte, rendben van.

– Tényleg azt hiszed, hogy a fürdőzés a kedvenc időtöltéseim listáján van?

– Szerintem ott lesz – felelte Harry, magához húzva Dracót egy csókra. – Szeretni fogod, ígérem. Semmi sem hasonlítható az óceánhoz. Szerezzünk neked egy fürdőnadrágot?

Draco kuncogott.

– Ezért szeretek elkülönülve fürödni, Harry. A ruha opcionális. Mindig is jobban szerettem meztelenül úszni.

– Nem igaz!

Draco hátratűrt egy tincset a füle mögé, és egyik szemöldökét kihívóan felvonta.

– Emlékezz, milyen drámai reakcióim vannak, amikor hazudok neked.

– Mégis, hol úsztál te meztelenül, hm?

– A kúriában. A szüleimnek több szép kis medencéje is van, és mindegyiket úgy bűbájolták, mintha különböző környezetben lenne. Van trópusi, tengerparti, hullámzó vízzel, áramló vizű folyó, aminek olyan erős a sodrása, hogy elengedheted magad és hagyhatod, hogy magával vigyen...

– Hová?

Draco tett egy elegáns mozdulatot, pusztán a csuklóját használva.

– Ó, körbe folyik. Egy barlangon keresztül.

– És a szüleid nem bánták ezt a meztelen pancsolást? – kérdezte Harry szkeptikusan.

Draco megint kuncogott egyet, ezúttal elégedetten, mintha meglehetőse élvezné a Harryvel való játékot.

– Nos, semmiképp sem akkor meztelenkedtem, amikor otthon voltak. Én nem vagyok ösztönösen cselekvő griffendéles. Nem, tökéletesen biztonságos volt. Csak a házimanók láthattak volna meg, nekik pedig több eszük van annál, hogy a család egyetlen örököséről pletykákat terjesszenek.

– Szerettelek volna megnézni – mondta Harry elfúlva, és közben a képzelete már egymás után gyártotta a képeket Dracóról, amint nem visel semmi mást, csak vízcseppeket a halovány bőrén.

– Esetleg kiszórhatunk magunk köré privát szféra őrző bűbájokat a tengerparton.

– Az elég vakmerő, inkább ne.

– Akkor építenünk kell egy nagy medencét Hollóbérc területén vagy esetleg egy kisebbet a házban.

– Inkább a házban – vágta rá Harry. – Mivel ha mindketten meztelenek vagyunk, nem hiszem, hogy csak a fürdésre korlátozzuk majd magunkat.

– Mmm, a vízi szex igen jól hangzik.

Harry még egyszer megcsókolta.

– Rendben. Gyorsan beszélek a kollégákkal és aztán indulhatunk.

– Akkor szalonképessé tehetem magam egy tengerparti kiránduláshoz?

– Ha nem zavar, hogy homokkal a hajadban fogsz hazajönni.

– Nem mered!

– Meglepődnél, mi mindent meg merek tenni a férfival, akit szeretek – felelte Harry olyan vigyorral az arcán, amiről remélte, hogy a lehető leggaládabb.

– Hirtelenjében – mormogta Draco – a kilátás, hogy homok kerül a hajamba, szinte már elviselhetőnek tűnik.

* * *

A tengerparton töltött napjuk csodálatos volt. A szerdai gyertyafényes vacsora otthon is épp olyan jól sikerült, meg a csütörtöki éttermi is baj nélkül telt, de talán az is közrejátszott, hogy Harry hagyta, hogy Draco rendezzen el mindent, beleértve egy kis „elbeszélgetést" is a vezetőséggel.

Most azonban péntek este volt, és Harry meg Draco Ronékhoz volt hivatalos.

– Lazíts! – mondta Draco szigorúan, miközben átnyújtotta Harrynek az utazóköpenyét. – Már hány éve a barátod? És vette a fáradságot, hogy utánad menjen, amikor a barátságotok megromlani látszott. Vágyik a társaságodra, Harry, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy engem is el kell viselnie. Mi baj lehetne ebből?

Harrynek koncentrálnia kellett, hogy ne vacogjon a foga.

– Esetleg megpróbálhat azzal jönni, hogy csak szexre használlak téged.

Draco egy bűbáj kiszórásával szorgoskodott, amitől Harry talárján kisimultak a gyűrődések.

– Butaság. Nem lenne ennyire faragatlan, hogy ilyesmit mondjon egy vendégnek.

– Ronról beszélünk. Ron Weasley-ről. Akit mindig Weasley-patkánynak neveztél, és gúnyt űztél abból, hogy szegény.

– Akkor igazi seggfej voltam, és addig kellett volna mosni a számat, amíg jobb belátásra nem térek. Nem így kell barátokat szerezni.

A tárgyilagos hangnem, amit Draco megütött, a szavainál is egyértelműbben tükrözte, hogy semmire sem emlékezett abból, hogyan bánt az iskolában Ronnal.

– Rendeltem még manó-tündér keverék bort – folytatta Draco vidáman. – Vigyünk egy üveggel? Szörnyű udvariatlanság üres kézzel érkezni egy vacsorapartira.

– Ez baráti vacsora – felelte Harry, próbálva ellazulni, ahogy Draco mondta. – Az az üveg jó volt egynek, de újra ilyet vinni kicsit felvágós lenne.

– Felvágós, én? – Draco a gondolataiba merült. – Baráti vacsora, hmm. És Hermione mindenképpen barát, a tiéd is és az enyém is, szóval vajon minek örülne...?

– Egy zongorán kívül, amin nem tud játszani? – kérdezte Harry szárazon.

– Csönd. Gondolkodni próbálok. Ó, tudom már! – Draco bonyolult pálcamozdulatok közben bűbájokat mormolt, amiket Harry még sosem hallott. Egy csokor illatos rózsa, fele részt sárga, fele részt rózsaszín nyílt ki a levegőben a pálcája nyomában.

Harry pislogott.

– Hermione nem valószínű, hogy félreértené, de sosem lehet tudni, hogy Ron milyen őrültséget venne a fejébe. Nem romantikus ez egy kicsit?

– A rózsaszín nagyrabecsülést szimbolizál, a sárga pedig igaz barátságot. Hmm. – Még egy pálcaintés, és a virágok zsenge bimbókká záródtak össze. – Jobb nem bocsátkozni feltételezésekbe. Hermione és én köztem végtére is csak bimbózó a barátság.

– Virágos szójáték. Ilyet se hallottam még tőled.

– Ó, nem az aranyvérű kultúrában. Ott tengernyi van belőlük. – Draco láthatóan hezitált. – Szerinted vajon tudni fogja ezt és nem gondolja majd, hogy direkt hasonlítgatom össze a kultúrámat az övével? Abból, amit a férje mondott a legutóbb, úgy tűnik, ilyesmiket csináltam régen.

Harry elmerengett, hogy Ron mit mondhatott, de igazából sejtette.

– Hermione nem olyan sértődékeny.

Draco bólintott, és megragadta a lebegő csokrot, aztán gyorsan elővarázsolt egy vázát.

– Aguamenti. Így ni, kész is. Indulhatunk?

Harry bólintott, és odatartotta a karját Dracónak, hogy belekapaszkodhasson. Egy gyors pördülés, és már ott is találták magukat Ron és Hermione nappalijában.

Harry ekkor már tudta, hogy nem véletlenül volt annyira ideges. Ginny Weasley ült ott összekuporodva a virágos kanapé szélén, és Dean Thomas kezét fogta, a fejét pedig magasra szegte, mintha veszekedni készülne.