– Azt hiszem, a szüleidet igazán lenyűgözte a főztöd – mondta Harry, mihelyst a Malfoyok dehoppanáltak a kertje előtti útról. – Engem mindenképp lenyűgözött. Ettem már néhány puccos étteremben, miután a háború véget ért – a Wizengamotban mindenki el akart vinni harapni valamit –, de nem hiszem, hogy bármelyik versenyre kelhetne veled.

Draco mosolya kicsit halovány volt.

– Legalább te hajlandó vagy kimondani.

– Ó, csak zavarja őket a gondolat, hogy főzöl.

Draco felvonta a szemöldökét, ahogy Harryre vetett egy féloldalas pillantást.

– Észrevetted?

Harry vállat vont.

– Annyira nagyon nem titkolták, de azt hiszem, édesanyád megpróbált hozzászokni a gondolathoz. Mindegy, az ő bajuk, ha nem értékelik a konyhaművészetet, amikor te vagy a művész.

– Ez művészet, igen! Teljes mértékben!

– Nos, nézd a jó oldalát – mondta Harry, megfogva Draco kezét. – Még ha az anyád és az apád idegesítenek is téged, legalább még mindig megvannak neked, nem igaz?

– Nem vagyok biztos benne, hogy az apámat érdemes megtartani – felelte Draco epésen.

Harry ezzel nem tudott vitába szállni, így csak ennyit mondott:

– Akkor is szeret téged.

– És ez már bármit jóvátesz? Mindent?

– Pontosan mit kellene neki jóvátennie? – kérdezte Harry kíváncsian. – Rengeteg dolog jut az eszembe, amit én magam felróhatok neki, de te? Arra gondolsz, hogy hogyan nevelt fel és hogy ez a háború vesztes oldalára juttatott téged? Mert... nos, tudod, hogy ezt nem azzal a céllal tette, hogy ártson neked. És most úgy tűnik, hogy ezt az egészet nagyon személyesnek veszed. Mintha... mintha valami egészen konkrét dolog miatt haragudnál. Valami más miatt. – Harry beharapta az ajkát, és úgy érezte, mintha valami elérhetetlent próbálna megragadni. Valami igen rossz dolgot. Hirtelen Chigwiggen jutott az eszébe. – Uh, amikor gyerek voltál, az apád néha, öm, tudod, nem büntetett túl keményen?

– Nem büntetett-e túl keményen? – mondta Draco kifejezéstelen arccal. – Hogy érted pontosan?

Most az egyszer Harry nem érzett kísértést, hogy eljátsszon a kifejezéssel.

– Felpofozott?

Dracónak kikerekedett a szeme, és az egész arca hitetlenséget tükrözött.

– Nem, természetesen nem. Honnan a Merlin szerelméből feltételezel ilyen dolgot? – Csak egy pillanatba került, hogy rájöjjön a válaszra. – Ó, hát persze. A saját alávaló családod miatt. Nem, Harry. Az apám... nos, mindig is hűvösebb és szigorúbb volt, mint szerettem volna, de biztos vagyok benne, hogy sosem emelt rám kezet haragjában.

Harry személy szerint nem lett volna meglepve, ha a férfi mégis tett volna ilyet. Végtére is Malfoy egyszer összeverekedett Ron apjával. Volt egy aljas jelleme, és agresszíven ki is mutatta, legalábbis néha... de talán nem a saját fia felé. Az egyetlen fia, ami egy aranyvérű családban jelentett valamit. Többet, mint általában.

Harry mégis képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy Dracónak valami konkrét oka volt haragudni az apjára. Személyes oka... aminek semmi köze az ideológiához vagy a háborúhoz.

– Talán tett valamit, amire pillanatnyilag nem emlékszel, de egy részed tudja, és emiatt vagy most ilyen mérges – kockáztatta meg.

– Lehet, de ennek semmi köze ahhoz, hogy esetleg megvert volna engem, erről biztosíthatlak. – Draco orrlyukai kitágultak. – Hacsak nem változott meg teljesen a személyisége ahhoz képest, amilyen gyerekkoromban volt, azokban az években, amikre elég jól emlékszem. Ezzel nem azt mondom, hogy ne lett volna szüksége új személyiségre. Egyértelműen volt, a rasszista seggfejnek...

Harry egy kicsit erősebben szorította Draco kezét, mert kellemetlenül érezte magát amiatt, amit mondani készült. Akkor is ki kellett mondania. Semennyit sem használna Dracónak, ha úgy tenne – vagy azt hinné –, hogy mindig is készséges és képes volt megtagadni az apja világnézetét.

– De... ah, te is az voltál.

Dracót úgy tűnik, nem zavarta, hogy erre emlékezteti.

– Ó, ez kétségtelen. Most már sokkal jobban fel tudom eleveníteni az évekkel ezelőtti gondolkodásmódomat, mint... nos, persze, hogy fel tudom. Az első napokban, miután igényt tartottál rám, még azt sem tudtam, mi az, hogy mugli. De látod, Harry... – Draco szembe fordult vele, és ezüst szeme elfelhősödött, ahogy a gondolataiba merült. – A különös része itt jön: vissza tudok emlékezni, hogyan gondolkodtam dolgokról, de azok a gondolatok most már annyira idegenek a számomra... mintha valaki más lett volna az, aki azokat az undorító nézeteket vallotta. Tudom, hogy valójában én vallottam azokat, de... nem tudod, igaz, hogy milyen az, ha teljesen másmilyen ember vagy, mint amilyennek mások hisznek?

– De, igazából tudom, milyen. Annak idején mindenki azt hitte, hogy egy hős varázsló vagyok, holott én még azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy varázsló.

– De te tényleg hős varázsló vagy.

– Nem, nem igazán...

– Kétszeresen is – mondta Draco komoly hangon. – Épp nemrég olvastam a Voldemort elleni első győzelmedről. Még tényleg csak baba voltál?

– A szüleim voltak a hősök azon a napon. Én? Én csak szerencsés voltam. Bár nem tudom, hogy árvaként felnőni mennyire szerencsés dolog.

– Az kemény lehetett – mondta Draco, ölelésébe vonva Harryt, és halkan a fülébe suttogva. – De még ez is jobb, mintha mindhárman meghaltatok volna, nem?

Harrynek akaratlanul is az eszébe ötlött valami.

– De ha aznap én is meghaltam volna, mint a Potter vérvonal utolsó tagja, akkor te felszabadultál volna, mielőtt még szolgaságba kerültél volna, Draco. A Res mea es törlődött volna a létezésből.

– Úgy látszik, nem sikerül megértened, hogy én szeretek a szolgád lenni.

– Ha majd visszaemlékszel mindenre, nem fogod szeretni.

– Ó, próbálj már kevésbé pesszimista lenni! – morogta Draco. – Nem ezt várnám egy griffendélestől. Azt hittem, ti berontotok oda, ahova egy mágus is csak félve lép*. Nekem úgy tűnt, hogy ehhez meglehetősen nagy optimizmusra van szükség.

Harry elhúzódott egy kicsit, megdöbbenve az elemzésen.

– Már sokkal jobban emlékszel a házrendszerre.

– Nem, de Hermione jóvoltából már jobban értem. Azóta, hogy küldtem neki egy csekket a kandallón át a zongoráért, rendszeresen levelezünk. Nem említettem? – Draco összeráncolta a homlokát. – Nem akartam eltitkolni előled. Habár aggasztott, hogy talán elleneznéd...

– Ó, csak nem? Én szeretném, ha jobban összebarátkoznátok Hermionéval! Azt hittem, tudod.

– Nem, rosszul mondtam. Úgy értettem, hogy talán azt mondod majd, ne akarjam rátukmálni azokat a galleonokat. Tudod, folyton visszautasította. Megmondtam neki, hogy rájöttünk, még mindig hozzáférek a vagyonomhoz, és hogy ezer galleon csak apróság.

Harry hirtelen rájött, mit érezhetett korábban Draco apja.

– Ezer galleon azért nem semmi! Biztos vagyok benne, hogy tíz zongora is kijönne belőle!

– Nos, azt akartam, hogy megfelelő zongorát kapjon a régi helyébe – felelte Draco, és úgy tűnt, kicsit zavarban van, hogy Harry talán másként gondolja. – Teljes nagy-zongora ahelyett a miniatűr verzió helyett hangoló bűbájokkal egyenesen a billentyűkbe építve, hogy mindig a tökéletes hangzást produkálják. Azt hittem, hogy mivel egyértelműen szeretne megtanulni játszani, az a legkevesebb, ha gondoskodom róla, hogy csúcsminőségű hangszert kapjon.

Harry úgy érezte, menten összeesik a nevetéstől.

– De ő nem akar megtanulni zongorázni! Csak azért szerzett egyet arra az estére, mert látni akarta, hogy tudsz-e rajta játszani, mivel megtudtuk, hogy szereztél egy zenei RAVASZ-t!

– Ó.

– Végül elfogadta a pénzt? – kérdezte Harry kíváncsian.

– Addig nem, amíg meg nem mondtam neki, hogy máskülönben nem fogom úgy érezni, hogy túlléptünk azon, ahogy viselkedtem vele az iskolában.

– De... te nem emlékszel rá, hogy viselkedtél vele az iskolában. Vagy igen?

– Azok alapján, amiket te és ő mondtatok, nem említve a saját képességeimet, hogy kikövetkeztessek dolgokat, azt hiszem, el tudom képzelni. – Draco megvonta a vállát. – Folyton az emlékezetemen lévő lyukakon lovagolsz, Harry. Tudsz erről?

Harry érezte, hogy elpirul.

– Én csak... nos, sokszor gondolkodom rajta, hogy vajon milyen emlékképek térnek vissza.

– Mert attól tartasz, visszaemlékszem valamire, aminek hatására majd eltaszítalak magamtól.

Harry nyelt egyet, és bólintott.

– Mit tehetek azért, hogy könnyítsek a lelkeden? – kérdezte Draco, és lágyan elmosolyodott, de nem úgy, mintha Harry bizonytalanságát találná szórakoztatónak. A kifejezés sokkal kedvesebb volt.

Mondd, hogy szeretsz, gondolta Harry azonnal. De nem kérhetett ilyet. A pokolba is, Draco azonnal kimondaná, és megpróbálná érezni is. Bármit, amivel a kedvére tehet az ő Harry gazdájának.

Azon kívül, gondolta Harry lehangolva, még ha Draco valóban szeretné is, ő akkor is amiatt aggódna, hogy csak a bűbáj miatt érez így a férfi. Nos, a bűbáj miatt, és mert hiányoznak az emlékei arról, hogy milyen rossz érzésekkel viseltetett egykor Harry Potter iránt.

– Azt hiszem, semmit – felelte Harry, próbálva visszamosolyogni. – Talán az a legjobb, ha hagyom, hogy a dolgok maguktól lejátszódjanak, és majd meglátjuk.

– Apropó játék...

Nem helyes, hogy egy férfi így tudjon dorombolni, gondolta Harry.

– Sikerült kiérdemelnem egy csinos jutalmat, hmm?

Harry úgy tett, mintha alaposan átgondolná.

– Nos, valóban nem provokáltad tovább az apádat, és azt hiszem, a vacsora alatt sem inzultáltad. Egyszer sem.

– Maga voltam a megtestesült szívélyesség – mondta Draco ünnepélyesen bólintva.

– Másrészről viszont, azt hiszem, akkor is bosszút álltál.

– Nem értem, mire gondolsz...

– Gyakorlatilag az egész étkezés alatt az időjárásról beszéltél! – Harry kis híján felnevetett, mert eszébe jutott Lucius Malfoy arca, amikor Draco lelkesen, hatodjára is megkérdezte, hogy szerinte vajon esni fog-e a jövő héten. De ez igazából nem volt vicces. Azt jelentette, hogy Draco a szíve mélyén úgy kezelte a szüleit, mint távoli ismerősöket, nem pedig... nos, mint a szüleit.

Draco egy pillanatig habozott a válasszal. Amikor megszólalt, a hangja feszélyezett volt.

– Nem nagyon volt más mondanivalóm.

– Ez nyilvánvaló, és éppen erről van szó. Ezzel az orruk alá dörgölted a tényt, hogy leginkább azt szeretnéd, ha semmi közös nem lenne bennetek...

– Ó, nem, ez nem igaz – felelte Draco vadul. – Ha éppen tudni akarod, az egyetlen dolog, amit mondani akartam nekik, az egyetlen ok, amiért át akartam hívni őket, az pont az volt, amit nem mondhattam ki, úgyhogy nem maradt sok minden, amit mondhattam volna nekik.

– Elvesztettem a fonalat.

– Milyen meglepő.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Nem kell undokoskodni, Draco. Csak mondd el, mi az, amit nem mondhattál el nekik.

– Szerinted mi? – Draco levetette magát a kanapéra, és összefonta a karját a mellkasa előtt, amitől úgy nézett ki, mint egy duzzogó gyerek. – Mi, természetesen!

– Mi? – Harry leült egy székre Dracóval szemben, és előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a férfit. – De... öm, ők már tudnak rólunk.

– Azt, hogy naponta kétszer leszopom a farkad?

Harrynek elakadt a lélegzete, de gyorsan visszanyerte az uralmát az arckifejezése felett.

– Ezt nem akarhattad elmondani nekik!

– Nem, nem pontosan így – felelte Draco, Harryre emelve a tekintetét. – De... nem tudom, nehéz ezt elmagyarázni. Amikor először azt javasoltam, hogy hívjuk meg őket, azt akartam, hogy... nem is tudom. Valahogy egyértelművé tenni, hogy összetartozunk és nem csak gazda- szolga értelemben. Úgy értem, mi összetartozunk, Harry.

Harry ellenállt a késztetésnek, hogy Draco mellé húzza a székét. Közel vonni őt magához csodás lett volna, de arra gondolt, talán Dracónak most nem kell, hogy eltérítse a figyelmét, nem, amikor épp próbálja magát kifejezni, ami nem ment valami könnyedén.

– Igen, tudom – mondta bólintva. – Összetartozunk.

– És én csak azt akartam, hogy ezt tudják, és azt is, hogy mennyire boldog vagyok, hogy veled lehetek... Így is, és minden más egyéb módon is. Ez minden.

– Nos, hogy teljesen őszinte legyek, azt hiszem, a szüleid már rájöttek, hogy szeretők vagyunk – vallotta be Harry. – Közel akartál lenni a bőrömhöz, miután a bűbáj fojtogatott téged, azon kívül fel kellett tennem a szüleidnek néhány kimondottan személyes kérdést. Olyan dolgokról, amiknek a firtatásához nem nagyon lett volna más okom, mint hogy szeretők vagyunk.

– Ezt jó tudni – mondta Draco, és olyan meredten bámult ki az ablakon, hogy Harry is odanézett, mi lehet az, amit ennyire néz. Csak a telihold, aminek a látványa Harryt mindig Remusra és Tonksra emlékeztette.

– Be akartam jelenteni, hogy együtt vagyunk – folytatta Draco. – Meg akartam nekik mutatni, hogy engem nem érdekel, hogy félvér vagy. Azt akartam, hogy tudják, veled ez teljesen rendben van a számomra... hogy együtt vagyunk, Harry.

Harry megértette, habár jobban össze volt zavarodva, mint valaha.

– Akkor miért nem mondtad el nekik?

Draco megpördült, hogy szembenézzen Harryvel.

– Mert nem tudom megtenni, nem, amikor halál biztosan tudom, hogy kedved ellen való lenne! Nem vagyok képes megtenni... nos, felteszem, valójában meg tudnám, de az olyan lenne, mint engedély nélkül enni. A bűbáj nem engedné meg, úgyhogy ott kellett ülnöm, és az időjárásról csacsognom, miközben igazából meg szerettem volna fogni a kezedet, összefűzni az ujjainkat, és bejelenteni, hogy az ágyunkat is megosztjuk, és én ezt szeretem!

– Miről beszélsz? – kérdezte Harry, teljesen összezavarodva. – Ezt mind elmondhatod nekik! Még azt is elmondhatod, hogy szereted szopni a farkam, és sosem kaphatsz belőle eleget, ha annyira akarod. Úgy értem, basszus, Draco! Mikor mondtam ilyet, hogy nem mesélhetsz el az embereknek azt, amit szeretnél, rólunk vagy bármi másról?

– Igenis megtetted, többször is! – köpte Draco. – Épp ma reggel mondtad, hogy nem vihetsz magaddal a munkahelyedre, hogy segítsek a pénzügyi kimutatásban, mert mit mondanának az emberek?

Harrynek egy pillanatra el kellett gondolkodnia, hogy mikor is mondta ezt Dracónak. Aztán az ajkába harapott.

– Én úgy értettem, hogy attól lennék zavarban, ha az emberek azt látnák, hogy együtt nézzük át a kimutatást...

– Pontosan!

– Mivel – folytatta Harry emelt hangon – rohadtul képesnek kéne lennem anélkül elvégezni a munkám, hogy segítséget kérjek a pénzügyekben! Úgy értem, megalázónak érezném, ha az emberek azt gondolnák, nem vagyok aurorparancsnoknak való, és hogy az állást csak a nevem vagy akármi ilyesmi alapján kaptam! Ennek semmi köze hozzád!

Draco csak pislogott.

– Tényleg?

– Igen, tényleg – felelte Harry élesen. De aztán, mivel úgy érezte, teljesen őszintének kell lennie, lenézett a kezére, és bevallott még valamit. – Nos, talán valamennyire mégiscsak volt köze hozzád. Nem a mi személyes kapcsolatunkhoz, egyáltalán nem. De öm... – Harry összerezzent.

– Ha nem bánod, hogy tudják, hogy szeretők vagyunk, akkor miről beszélsz?

– A Jegyedről – bökte ki Harry. – Segíteni a könyvelésben minisztériumi biznisz, és még ha technikailag nem is vagy alkalmazásban, az emberek rossz szemmel néznének erre. Nem dolgozhatnak olyanok a Minisztériumban, akik magukon viselik a Sötét Jegyet.

– Felteszem, a Misztériumügyi Főosztály kivételt képez.

– Nem, ők sem, de úgyis azt csinálnak, amit akarnak, mert senkinek sincs engedélye beleszólni a dolgukba.

Draco feszülten bólintott.

– Visszatérve az aggodalmadra, azt gondoltad, hogy levetem majd a taláromat, és feltűröm az ingujjamat az irodában? Szerinted ez jellemző rám egy kicsit is?

– Nem...

Draco kivillantotta a fogát.

– Akkor honnan tudná meg bárki is, hogy mi van az alkaromra tetoválva?

– Draco... – Harry sóhajtott. Nem lehetett megkerülni a dolgot. – Mindenki tudja. Úgy értem, apád kimondottan felismerhető és hírhedt, nem tudom máshogy mondani. A te tárgyalásod is nagy nyilvánosságot kapott, főleg miatta. Azt nem is említve, hogy egy csomó ember, aki a Roxfortba járt, most a főosztályon vagy a környékén dolgozik. Nemcsak aurorok, de alacsonyabb beosztásúak is, és hasonlók. Ismernek téged, és tökéletesen tisztában vannak vele, hogy megkaptad a Jegyet, és nem igazán szeretnék vizsgálatot a munkahelyen arról, hogy miért hívtam oda egy halálfalót, hogy megtekintse a pénzügyeinket!

– Ó. – Draco nyelt egyet, majd kelletlen hangon megszólalt. – Azt hiszem, így már megértem.

– De ha ugyanezek az emberek meglátnának minket együtt vacsorázni, akkor nem tennék úgy, mintha csak barátok lennénk – folytatta Harry azon igyekezve, hogy Draco megértse, amit mondani fog. – Mondtam neked, hogy nincsenek aggályaim azzal kapcsolatban, hogy férfival járok. Vagy hogy veled járok, mindegy, ki mit gondol.

Valamilyen oknál fogva Draco már gúnyosan mosolygott, mire Harry befejezte.

– Milyen imádni való nyilatkozat – morogta, és nyilvánvalóan nem gondolt komolyan egyetlen szót sem. – Csak egyetlen probléma van vele, Harry gazdám! Hogy senki sem fog minket együtt látni vacsorázni. És kérdem én, miért? Mert sehová sem vagy hajlandó elvinni, ahol felismerhetnek téged!

– Ó, Istenem. – Harry hirtelen úgy érezte, mintha lenyelt volna egy koszos zoknit, vagy ilyesmit; a torkán felkúszó íz erre hasonlított. Eszébe ötlött az összes alkalom, amikor naivan ide vagy oda tervezett menni, hogy elkerüljék a sajtót. Olyan alkalmak, amikor megemlítette, hogy nem futnak bele varázslókba, ha mugli környezetbe mennek enni. Amikor ragaszkodott hozzá, hogy inkább rendeljenek, hogy elkerüljék a tömeget.

És minden egyes ilyen alkalomkor Draco azt hitte, hogy... francba, gondolta Harry. Picsába, picsába! Draco azt hitte, hogy Harry rejtegetni akarja őt! Hogy szégyelli!

Harry szerette volna beleverni a fejét valami keménybe. Hogy nem vette észre, hogy a megjegyzései mit okoznak Dracónak? Hogy gondolhatott csak saját magára?

Miféle bánásmód ez azzal a férfival szemben, akit szeret?

– Utálom az újságírókat – próbálta Harry elmagyarázni. – Tizennégy éves korom óta utálom őket. Kedvük szerint kiforgatják a tényeket, ha épp nem egyenesen hazugságokat fabrikálnak belőlük. Draco, mindig, amikor kilépek az utcára, az megjelenik az újságokban. Minden tetves alkalommal. A pokolba is, amikor még aurorként terepen dolgoztam, azt is megírták, mindegy, hogy tönkretették vele a nyomozást, amin már hetek óta dolgoztunk!

Jobban belegondolva, a problémának ahhoz is köze lehetett, hogy Kingsley megkérte, vegye át a parancsnokságot, ismerte fel Harry hirtelen.

– Akárhogy is, talán azt gondolod, hozzászoktam már ahhoz, hogy a nevemet viszontlássam nyomtatásban, de én akkor sem szeretem, és inkább úgy szervezem az életem, hogy próbáljam ezt elkerülni – felelte Harry ökölbe szorult kézzel. – Szerinted miért élek mugli szomszédságban, védőbűbájokkal körülvéve? Arra kellenek, hogy nehezebben találjanak rám az újságírók, és akiknek mégis sikerül, annak kevésbé érje meg. Nem szégyellem, hogy ha meglátnak veled. Csak jobban szeretem, ha egyáltalán nem látnak meg engem, ha ez így érthető.

Draco úgy nézett ki, mint aki figyel, de ugyanakkor mintha azt gondolta volna, hogy Harry félre akarja vezetni.

– A menyasszonyoddal és Hermionéékkal minden péntek este elmentél vacsorázni.

– Hányszor kell még elmondanom? Nem volt a menyasszonyom – javította ki Harry. – Amúgy igen, tényleg sokat eljártunk együtt. Gyűlöltem, de Ginny szeretett flancos éttermekben enni. Mit mondhatnék? Gyerekkorában a családjának nem volt sok pénze, úgyhogy szerette az érzést, hogy meg tudom hívni. Nem mintha ő nem engedhette volna meg magának; most már elég jó fizetése van, de néhány tekintetben régimódi. Az apja mindig küszködött a megélhetésért, és szerintem tetszett neki a gondolat, hogy nekem nem kell küszködnöm érte.

– Elvihetted volna mugli helyekre...

– Néha meg is tettem. De listája volt a kedvenc éttermeiről...

– Ó. – Draco fogai megcsillantak, miközben szinte állatiasan elvigyorodott. – Most már értem. Te utáltad a sajtó érdeklődését, de ő egyenesen élvezte.

– Eh... – Harry nem szerette beismerni, de... – Talán valami ilyesmi, igen.

– Túl sokszor helyezel másokat magad elé. – Draco leengedte a karját, noha nem úgy nézett ki, mintha megkönnyebbült volna. – Ragaszkodnod kellett volna a magánéletedhez, ha annyira számít neked.

– Igen, nos, elég jól hozzászoktam már ahhoz, hogy nincs annyi, amennyit szeretnék. – Harry sóhajtott. – De aztán melletted szert tettem egy kevésre, Draco. Azt hiszem, egyszerűen csak nem akartam, hogy vége legyen. De vége lesz, te is tudod. A sajtó találgatása arról, hogy mikor veszem el Ginnyt, semmi sem lesz ahhoz képest, amit akkor írnak majd, ha meglátnak miket együtt. Előtúrnak minden apró kis hülyeséget a roxfortos éveinkről, és meglobogtatják az egész világ előtt. Egek, Rita Vitrolnak az lesz a nagy napja.

Harry mélységesen letörve összegörnyedt a széken, a vállait is leejtette.

– Te... öm, te láttad el hamis információkkal rólam, az egyik évben, és rávetted, hogy szörnyű dolgokat cikkezzen; emlékezni fog, mennyire gyűlöltük egymást, aztán pedig minket látva, fogadok, hogy kitalál majd valami ostobaságot, hogy akkoriban az biztos egy szerelmi civódás lehetett...

Harry becsukta a szemét, és próbált nem gondolni a malíciától csöpögő méregzöld pennára.

– Nagyon úgy néz ki, hogy szükséged van egy erős italra – mondta Draco hirtelen, amitől Harry szeme kipattant. Mielőtt még tiltakozhatott volna, Draco felállt a kanapéról, és kitöltött egy emberes adag whiskyt egy vizespohárba. Töményen, pont, ahogy Harry szerette.

Harry jobban felült, és három kortyra megitta az italt, de kicsit zavartan, mert a pohár átnyújtása után Draco elegánsan leereszkedett a földre, és most Harry előtt térdelt. Draco csak felnézett rá, mintha nem tudná, mit mondjon, vagy mit gondoljon.

Nos, legalább Harry tudta, mit tegyen.

– Gyerünk, fogd az utazóköpenyedet, és elviszlek valahova desszertezni. – Megpróbálta felidézni a leglátogatottabb éttermet, és igyekezett, hogy a legkevesebb félelem se üljön ki az arcára. Természetesen nem az aggasztotta, hogy mit gondolnak majd az emberek. Ezen már évekkel ezelőtt túl volt. Nem volt más választása, tekintve, mikkel kellett megbirkóznia.

Azonban néhány dologtól igenis görcsbe rándult a gyomra. Először is, amikor az újságírók elkezdenek majd kutakodni, rájöhetnek, hogy Draco a rabszolgája, ami szinte biztosan illegális. Harry még azt sem mondhatja, hogy nem ő tette, mivel ő szórta ki az igénylőbűbájt. Kingsley a legtöbb esetben kimondottan toleráns, de még neki is el kell majd határolódnia a Varázsbűn-üldözési Főosztálynál attól, hogy egy varázslót rabszolgaként tartsanak!

Másodszor pedig, amikor majd mindez véget ér és Draco nem akar semmit csinálni vele, Harry úgy fog kinézni, mint egy szerelmi bánatban szenvedő kamasz. Talán az egyetlen dolog, ami rosszabb a hízelgő vagy az ellenséges sajtónál, az a sajnálkozó. Már látta is maga előtt a szalagcímet: A fiú, aki szeretett... és akit elhagytak.

De nem lehetett mit tenni. Nem bánhat így tovább Dracóval, hogy hagyja, azt higgye, ő Harry mocskos kis titka...

– Nem ízlett a francia narancslikőrös palacsintám? – kérdezte Draco mosolyogva.

– De igen, csak...

– Azt hiszem, apámat kissé aggasztotta, hogy flambírozás olyan közel történt a hajához.

– Én meg azt hiszem, hogy szándékosan volt olyan közel.

– Talán, talán... – Draco szeme megcsillant a fényben, ahogy ott térdelt és felnézett Harryre. – Azt hiszem, eltekinthetünk a desszerttől, de azért köszönöm.

– Nem, szükséged van rá, hogy együtt lássanak velem...

– Kérlek. Én nem Ginny vagyok, Harry. Nekem nincs rá szükségem, hogy az újságokban lássam a nevem, és legfőképpen nem akarlak boldogtalanná tenni azzal, hogy a tiédet kelljen ott olvasnom. Egyszerűen csak nem tetszett a gondolat, hogy zavar téged, hogy bárki is tudhat rólam.

– Nem erről volt szó. Soha sem erről volt szó – esküdözött Harry.

– Akkor elmondhattam volna a szüleimnek? Tényleg?

Nem beszélték már ezt meg? Harry bólintott.

– Ezért voltál annyira ideges, mielőtt megérkeztek? Beszélni akartál nekik rólunk, de a bűbáj nem engedte? Ez szörnyű érzés lehetett.

– A felét sem tudod. – Draco keze megállás nélkül babrált a ruhája anyagán a combjánál. – Azt éreztem, hogy a hallgatás megfojt. Ó, nem szó szerint, de az érzés valós volt. El akartam mondani nekik... olyan volt, mintha én követnék el valami szörnyűséget azzal, hogy eltitkollak téged. Habár ennek semmi értelme, nem igaz? Csak azt tudom, hogy rettenetes bűntudatom volt egész idő alatt. Lehet... lehet, hogy ez az egész harag egy undok kis taknyot csinált belőlem.

Igen, Harry észrevette. Lenyúlt, és felhúzta Dracót a földről az ölébe. Nem a legkényelmesebb testhelyzet volt, de megérte, hogy cserébe közel lehetett Dracóhoz.

– Minden jogod meg volt ahhoz, hogy haragudj rám, ha azt hitted, rejtegetni akarlak.

– De saját magamra is mérges voltam. Nem igazán tudom, miért... Mert annyira foglalkoztatott a dolog? Nem tudom. Talán amiatt volt, amit mondtál a barátodról, hogy szerinte szextől bűzlöttem, és haragudtam magamra, amiért nem zuhanyoztam le először, mivel ha nem szeretnéd, hogy a barátaid tudjanak rólunk, akkor nekem ehhez hozzá kellene járulnom...

– De hát tudnak rólunk – szakította félbe Harry. – Már hetekkel ezelőtt elmondtam Hermionénak, Ronnak pedig épp ma.

– Ó – mondta Draco sokkal melegebb hangon. Igazából szinte beleolvadt Harry ölelésébe; lehajolt, és Harry nyakához dugta a fejét, a nyelvével pedig Harry ütőerét kezdte nyalogatni. – Ez már jobban hangzik. De miért csak ma?

– Öm... – Harry semmi olyat nem akart mondani, amitől Draco abbahagyja a nyalogatását, másrészről viszont hazudni sem akart. – Nos, nem mondtam el Ronnak addig, amíg magától rá nem kérdez. Nem azért, mert rejtegetni akartalak előle, de ahogy észrevehetted, nem nagyon kedvel téged, azon kívül arra gondoltam, hogy talán megsértődne a húga miatt, tudod? Nem akartam a legjobb barátommal összeverekedni.

– Összeverekedtetek?

– Nem, de nem volt elragadtatva. – Harry elfintorodott az italra gondolva, amit a Foltozott Üstben ittak meg. Nagyon alaposan elkerülték, hogy szóba kerüljön a Harry irodájában történt beszélgetés. – Azt próbálta bemesélni nekem, hogy ez csak a szexről szól, és nem akarta megérteni, hogy én tényleg kedvellek téged.

– Ez nem lep meg. – Draco visszahúzódott, de csak annyira, hogy egy puha csókot dobhasson Harry ajkára. – Hermione kisujja is többet ér, a hét bármelyik napján.

Harrynek nem tetszett, ahogy ezt mondta.

– Ron rengeteg mindent tett értem – felelte határozottan. – Ma is átjött, hogy szorgalmazza, hogy kezdjünk el megint együtt vacsorázni péntekenként. Megmondta, hogy nem hajlandó hagyni, hogy tönkremenjen a barátságunk. Apropó, ezen a héten átmegyünk hozzájuk. Öm... talán jobb lenne, ha nem említenéd az ezer galleont Ron előtt. Biztos vagyok benne, hogy Hermione sem beszélt róla neki.

– Ez nem sok jót árul el a kapcsolatukról.

– Hermione csak próbálja fenntartani a békét. Te nyilván nem fogod feladni, hogy elfogadtasd vele, de ki van zárva, hogy Ron azt akarná, Hermione pénzt fogadjon el tőled. Régebben gúnyoltad őt a szegénysége miatt. És kérlek, ne használd fel ezt az információt arra, hogy fű alatt keresztbe tégy neki, rendben?

– Nem fogok. Ő a barátod. Habár nem tudom, miféle barát ragaszkodik ahhoz, hogy nem ismered a saját vágyaidat, ha rólam van szó?

Harry vállat vont.

– Nos, ő ennél őrültebb dolgokat is gondolt már, ha tudni akarod, és azon is túljutottunk. Ezúttal... – Harry megállt egy kicsit gondolkodni. – Azt hiszem, Ron szerint a farkammal gondolkodom, és csak ki akarom próbálni, hogy milyen egy férfival. Mert akkor elmondhatja, hogy nem helyeztelek Ginny elébe, érted? Ha csak arról van szó, hogy kísérletezni szeretnék, akkor az nem annyira Ginnyről szól majd.

– Felteszem, nem mondtad el Ginnynek, hogy most együtt vagyunk.

– Mióta szakítottunk, nem beszéltem vele.

Draco elmosolyodott.

– Lehet, hogy szemét dolog tőlem, de örülök neki.

– Nem szemét, csak emberi. De attól még gyanakodott ránk.

– Okos lány – suttogta Draco, újra közelebb hajolva, hogy az orrát Harry nyakához dugja. – Habár nem akartam bajt csinálni, Harry. Őszintén. Hajlandó lettem volna örök második lenni, ha ezt akartad volna. Csak nem kimondottan vágytam rá. Nem akartam osztozni. Önző dolog, tudom.

– Nem kellett volna osztoznod – felelte Harry, és közelebb húzta magához Dracót. – Én pedig főleg nem osztoznék rajtad.

– De hogy jött rá? – kérdezte Draco, miközben felsóhajtott Harry érintése alatt. – Én már akkor is akartalak téged, de mindent megtettem, hogy ne mutassam ki előtte. Azt hittem, feleségül fogod venni, és elég rosszul jöttem volna ki a dologból, ha vetélytársat lát bennem.

– Nem te voltál – kuncogott Harry. – Az én hibám. Ron mondta, hogy Ginnynek nem tetszett, ahogy rád néztem.

– Á. Nos, én imádom, ahogy rám nézel. Főleg, ha meztelen vagyok, erősen az ágyhoz kötözve, és kiterítve a kedvedre. Vagy esetleg egy kis korbácsolásra? Elég jó voltam, ugye? Megkaphatom a jutalmat, amit ígértél?

A vége felé a hangja egyenesen hízelgő volt.

– Ó, kaphatsz jutalmat – felelte Harry halkan, azon töprengve, hogy kimondja-e a többit. Amit Draco számára tartogatott, az több volt, mint puszta korbácsolás.

Nem, jobb, ha nem említi hangosan. Sokkal izgalmasabb lesz mindkettejük számára, ha hagyja, hogy Draco maga fedezze fel.

* A mondat eredetileg így hangzik: „Mert beront oda a bolond, ahova egy angyal is csak félve lép" (Alexander Pope: Esszé a kritikáról)