Lehet, hogy Draco mostanra kizárólag Harryé lett, ám a Malfoyok azt mondták, talán még korai lenne a fiukat bármiféle mágiának kitenni, így átmenetileg a Malfoy kúriában maradt.

Ezzel kapcsolatban Harry két dolgot talált különösen furcsának. Az első az volt, hogy milyen bátortalanul, már-már hódolatteljesen ajánlották fel neki ezt, a másik pedig az a feltételezés volt, hogy Harrynek eltérő szándékai lehetnek. Isten látta lelkét, nem kívánta Dracót az otthonába.

Úgy látszik, a Malfoyok azt gondolták, mégis, vagy legalábbis azt, hogy kellene.

Nos, ezzel foglalkozhatnak akkor is, ha már biztosak benne, hogy Draco legalább fel fog gyógyulni, döntöttel el Harry. Ez viszont távolról sem tűnt egyértelműnek. Harry már több mint egy óra hosszája ült Draco ágyánál őt figyelve, de egy kis álombéli motyogást leszámítva semmi sem változott nála.

A motyogástól és a csuklóján feltűnt jelektől eltekintve. Mívesen rajzolt, egymást ölelő vonalak fonták körül; a minta vázlatos láncnak nézett ki, de a szemek szinte csak utalásként voltak jelen. Sötétzöld tintából kovácsolt stilizált láncok lehettek.

– A Res mea es jele – mondta Lucis remegő hangon, és előrenyúlt, mintha meg akarná érinteni a mintát, vagy talán csak megpaskolni a fia ernyedt kezét. Végül anélkül húzódott vissza, hogy hozzáért volna Dracóhoz.

Mélyen Harryben valami megmozdult. Nem egészen szánalom volt. Nem igazán tudta, mi is lehetett. A véleménye Luciusról nagy valószínűséggel nem fog megváltozni. Az, hogy a férfi szerette a fiát, nem kisebbítette a bűneit, és bizonyosan nem változtatta meg azt a tényt sem, hogy Harry véleménye szerint még legalább húsz évig az Azkabanban lenne a helye.

És vele együtt Dracónak is, még akkor is, ha a Minisztérium az ő esetében „enyhítő körülményeket" állapított meg, és gálánsan mindössze egy hat hónapos háziőrizetet rótt ki rá. Narcissa egyéves háziőrizetet kapott.

Pofozzák fel, ha Harry valaha is látott valamit azokból a „körülményekből". És arculcsapás is volt minden jó embernek, aki meghalt a háborúban, és mindenkinek, aki jelenleg is szenvedett tőle, mint például a kis Teddy Lupin, aki elveszítette a szüleit, mielőtt még esélye lett volna megismerni őket.

Harry tudta, hogy az milyen érzés.

Úgyhogy nem, Harry nem sajnálta a Lucius Malfoy-féléket, még most sem, látva a férfit aggodalomtól eltorzult arccal, amint visszahúzza a kezét anélkül, hogy hozzáért volna Dracóhoz. De ugyanakkor a Res mea es miatti szenvedését sem akarta súlyosbítani.

– Ő még mindig a maga fia, ugye tudja? – mondta halkan Harry, amint visszaült. – Ez nem változott meg. És nem is fog megváltozni. Bármi történjék.

– Félreérti – mondta Lucius elgyötörten. – Tudom, hogy még mindig a fiam, és hogy mindig is az marad. De nem érinthetem meg őt, legalábbis egy darabig. Senki más sem. Először önhöz kell... szoknia.

Harry fülének ez nem csengett túl jól.

– Mennyi időt vesz ez igénybe?

– Hat hónapot, talán egy évet? Változó. És ráadásul ötszáz év szunnyadás után a bűbáj lehet, hogy követelőzőbb lesz, mint általában.

– Velem szemben?

– Vele szemben. – Lucius gúnyos pillantást vetett Harryre. – Ön az úr, Mr Potter, ő pedig a rabszolga. Ő semmit sem akarhat magától. A bűbáj sem fog.

– Jó – mondta Harry megkönnyebbülve. – Akkor itt hagyom maguknál, és mind úgy tehetünk, mintha semmi sem történt volna. Senkinek sem kell megtudnia. Öm... esetleg egy álcázóbűbáj mehetne a csuklójára. Ha önök nem használhatnak rajta mágiát, én szívesen megteszem...

– Itt hagyhatja, ha úgy kívánja – mondta Lucius hűvösen. – A magáé, azt tesz vele, amit csak akar, és egyáltalán nem kell gondolnia a szükségleteire sem, ha ezt óhajtja. Miért is érdekelné magát, ha közben elsorvad és meghal...

– Ó, az ég szerelmére! – mondta Harry, és felpattant a székből. – Ha azt akarnám, hogy elsorvadjon és meghaljon, egyáltalán igényt sem tartottam volna rá, úgyhogy ne beszéljen úgy, mintha bántani próbálnám. Csak mondja ki, amit közölni szeretne!

– Ez bonyolult, Mr Potter – szólt közbe Narcissa, Draco ágya szélén ülve. Eléggé közel volt Dracóhoz, hogy megérintse, de sosem ért hozzá, tűnt fel Harrynek. – Ha megpróbálnánk irányítani vagy befolyásolni önt Draco használatában, akkor ő lenne érte megbüntetve.

Használatában. Harry nyelt egyet.

– Megbüntetve, hogyan?

– A lassú fojtogatás a bevett módszere – mondta Lucius kifejezéstelenül. – Habár abbamarad, mihelyst feladjuk a próbálkozást, hogy irányítsuk Draco használatát.

Már megint az a kifejezés. Harry azt kívánta, bár ne ejtenék ki többször. Nem érdekelte, milyen varázsigét kellett elmondania az előbb; Draco nem tárgy volt, és ő nem fogja használni, akármit is értettek ez alatt.

– Ez csak önökre vonatkozik vagy mindenkire?

Draco szülei kérdőn néztek rá.

– Draco büntetést kap, ha például Hermione mondja meg nekem, mit tegyek vele?

– Nem, biztos, hogy nem – felelte Lucius undorral. – Ez öröklődő varázslat, Mr Potter. Az alacsony származású barátai nem képezik részét az ön közvetlen vérvonalának.

– Nagyszerű – vágta rá Harry. – És maga sem mondhatja el, mit tegyek, értem. Azt legalább meg tudja mondani, mit várhatok ettől a Res mea estől? Gondolom, úgy érti, Dracónak velem kell élnie, amíg meg nem szokik, ahogy mondta, igaz?

– Nem kell, de az ellenkezője megölné. Ha külön laknának, azzal kigúnyolná, hogy igényt tartott rá – magyarázta Narcissa óvatosan.

– Szóval hat hónaptól egy évig – mondta Harry. Rettenetesen hangzott, de talán el tudja majd viselni Dracót annyi ideig. Ha tényleg muszáj...

– Az igénye egy életre szól, habár természetesen bármikor úgy dönthet, hogy figyelmen kívül hagyja.

– Ó, Istenem. Úgy érti, innentől fogva velem kell élnie? – Harry megszédült. – Akkor mi volt az a dolog a megszokásról?

Lucius nyers hangon megszólalt:

– Amikor a bűbáj már lenyugodott a testében, egy ölelés az anyjától már nem valószínű, hogy megöli. Addig azonban nagyon is lehetséges. Ez egyértelmű, mivel teljesen öntől függ, hogy engedi-e valaha is újra látnunk őt...

Ha létezett valami, amit Harry nem tolerált, az az a feltételezés volt, hogy ő valaha, valaha is képes lenne távol tartani egy fiút a szüleitől, akik nyilvánvalóan szeretik.

– Fogja be! – mordult hevesen. – Engem ne a saját undorító értékrendje szerint ítéljen meg. Csak fogja be.

Legnagyobb meglepetésére Lucius megtette.

Harry vett egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát, de nem sokat segített. Dracónak örökre vele kell élnie? Soha nem fog megszabadulni az idiótától? Háttal nekidőlt a falnak, becsukta a szemét, és meg sem próbálta titkolni, mennyire kellemetlenül érinti a hír. – Nem úgy volt, hogy a bűbáj nem követel tőlem semmit?

– Valóban nem követel semmit – mondta Lucius, és a széke végigkaristolta a padlót, ahogy fölállt. Viszont nem közelítette meg Harryt, csak kifürkészhetetlen tekintettel szembefordult vele. – Jogában áll hagyni, hogy meghaljon.

– Nem csak szőrszálhasogatás ez?

– A Res mea es azt vélelmezi, hogy aki magáénak nyilvánít egy szolgát, életben is akarja majd tartani, hogy az szolgálhassa őt.

Harry elhúzta a száját.

– Azt próbálnám értelmezni, amit Draco szükségleteiről mondott. Nem érintheti meg senki, ez rendben...

– Attól nem lesz baja, ha ön érinti meg – szólt közbe Narcissa.

Harry kétkedő pillantása a nő szomorú tekintetével találkozott. Igen furcsa volt ez az egész, de akkor sem hagyta magát eltéríteni.

– És velem kell élnie, értem. Mire lesz még szüksége? És ne mondják azt még egyszer, hogy nem szabhatják meg, mit tegyek. Biztos vagyok benne, hogy meg tudják fogalmazni a tanácsot úgy, hogy ne fojtsák meg vele.

Lucius bólintott.

– Könyörgöm, emlékezzen, mit mondtam nemrég arról, hogy a mágia ötszáz év szunnyadás után valószínűleg erősebbé vált.

– Ja. Amiket elmondott, az talán csak a kezdet lesz. De valahol el kell kezdenünk. – Harry sóhajtott egyet, aztán intett Luciusnak, hogy folytassa.

– Utasítani kell majd őt, főleg az elején, a legegyszerűbb feladatokra is. Az ön beleegyezése nélkül nem lesz képes az alapvető szükségleteit sem ellátni. Ő...

– Várjunk. Milyen alapvető szükségleteket?

Amikor Narcissa Harryre emelte aggódó tekintetét, a szeme újból megtelt könnyel.

– Enni sem fog, ha nem mondja neki. – Kis híján zokogás tört fel belőle. – Jó lesz hozzá, ugye? Gondol majd rá minden étkezésnél, és...

– Narcissa! – kiáltott rá Lucius.

Az asszony azonnal elhallgatott, de nem azért, mert az a fajta volt, aki a férje szavát törvénynek veszi. Nem... egyértelműen Dracóra gondolt, és enyhén elzöldült a felismeréstől, hogy máris milyen közel állt ahhoz, hogy megmondja Harrynek, mit tegyen vele.

– Bocsássa meg a vakmerőségemet – mondta egy pillanat múlva, visszafojtva egy újabb zokogást. – Ő a magáé.

– Jó leszek hozzá – mondta Harry, és rettenetesen sajnálta az asszonyt. Elképzelése sem volt, milyen lehet számára ez az egész. Úgy tűnt, Draco teljesen az ő, Harry jóindulatától fog majd függeni, de ezeknek az embereknek nyilván nem sok okuk volt azt feltételezni, hogy jóindulattal lesz Draco irányában. Végtére is, a háború után amellett emelt szót, hogy szigorítani kellene a büntetéseket. Pont Draco Malfoy háziőrizetét említette példaként. És a Malfoyok kétségkívül olyan típusú emberek voltak, akik fordított helyzetben kegyetlenek és bosszúállóak lennének.

Szóval az asszony valószínűleg úgy gondolta, jó oka van aggódni a fiáért. Ez megmagyarázta Lucius korábbi megjegyzését is arról, hogy Harry talán soha nem fogja megengedni Dracónak, hogy újra lássa a szüleit.

De Harry természetesen nem Lucius volt. Közel sem.

– Nézzék, tudom, hogy nem a Minisztérium vagyok – mondta nekik Harry. – Én csak egyetlen ember vagyok, és igen, mérges voltam, amikor a Minisztérium nem hallgatott rám, amikor arra tettem javaslatot, hogy mit kéne csinálni a halálfalókkal a háború után. De elfogadtam a döntésüket. Auror lettem. Ez pedig azt jelenti, hogy a Minisztérium igazságszolgáltatására esküdtem fel, nem arra, hogy kierőszakoljam a saját igazam.

Úgy néztek rá, mintha idegen nyelven beszélne.

– Essünk végre túl rajta – mondta Harry türelmetlenül. – Ígérem, hogy nem hagyom éhezni, rendben? Ahhoz nyilván nincs szüksége az engedélyemre, hogy lélegezzen, vagy hogy verjen a szíve. Így csak akaratlagos cselekvésekhez kell segítség, igaz?

– Olyasmi – mondta Narcissa, kicsit nyugodtabban. – Nem fog aludni sem, hacsak nem utasítja rá, habár a teste egy idő után a puszta kimerültségtől megadná magát. Nem fog mosdani, sem fésülködni, sem fogat mosni. Röviden, minimális energiát sem fog arra fordítani, hogy ön helyett saját magáról gondoskodjon, hacsak ön nem ragaszkodik hozzá. Magának pedig muszáj... – Az asszony nyelt egyet, és újra hozzákezdett. – Dracónak szüksége lesz valakire, aki ebből a szempontból előre látja az igényeit. Nyilvánvalóan képtelen lesz rá, hogy bármit is kérjen öntől, Mr Potter. A maga közelében kell majd lennie, hogy szolgálhassa önt.

– Nem mondhatom neki egyszerűen csak azt, hogy közölje, mire van szüksége?

– Talán idővel, amikor a bűbáj már lenyugodott. Először még egyáltalán nem.

Harry elfintorodott, de elfogadta. Mi mást tehetett volna?

– És milyen hamar lesz az a hamar? – Rettenetes gondolat ütött szöget a fejében. – A munkába is velem kell jönnie?

– Nem, ha a nap fennmaradó részében ön mellett lehet.

Rendben, Harry talán meg tud majd vele birkózni. Nem szívesen, de megbirkózik vele.

– Mi van akkor, ha nem kimondottan szeretném, hogy szolgáljon engem?

Lucius kemény hangon szólalt meg:

– Amint mondtam, minden döntés a magáé.

Ami azt jelentette, vélekedett Harry hogy Dracónak lesz szüksége arra, hogy szolgálhassa őt. Uhh. Harry el sem tudta képzelni. Igazából az első gondolata az volt, hogy Draco inkább meghalna, semhogy beleegyezzen bármi ilyesmibe. Habár... talán mégsem. A Malfoyoknak volt ez a fennmaradási mániájuk, és Draco sem képezett kivételt.

Nos, gondolta, majd kitalálják. Valahogy. Jelenleg nem akadt sok választási lehetőség, mindegy, hogy csűrte a szót Lucius.

– Még valami?

Narcissa habozva megszólalt:

– Már maga a tény, hogy az életével tartozik önnek, szerepet játszhat mindenben. Vagy, hogy a fél életükben ellenségeskedtek. Vagy az, hogy amint mondtuk, a bűbáj hosszú ideig szunnyadt. Lucius családja életben tartotta a Res mea esről való tudást arra az esetre, ha felvirradna egy olyan nap, mint a mai, de igazság szerint ez a tudás az idő és a körülmények miatt megkopott.

Nagyszerű. Hát ez nagyszerű.

– Akkor elolvashatnám a feljegyzéseket?

Lucius meglehetősen vészjóslóan nézett rá.

– Feljegyzéseket? Írásos feljegyzéseket? Maga olyan bolond, hogy azt hiszi, az őseim megkockáztatták volna, hogy ilyesmi kitudódjon? A szégyenünkről szóló szavak csak suttogva szálltak apáról fiúra azóta, hogy az igény öt évszázada rejtélyes módon megszakadt!

– Nyugalom. Csak kérdeztem. – Harry ellökte magát a faltól, és tűnődve körbenézett. – Mit tud erről a rejtélyes megszakadásról? Hogyan temették el egyáltalán a bűbájt? Ha egy másik Potter meg tudta csinálni, akkor talán én is.

– Állítólag az ön egyik elődje megsemmisítette a bűbáj minden bizonyítékát, majd megölte magát anélkül, hogy átadta volna a tudást az újszülött fiának.

– Ó, hát, akkor ez kiesik.

– És a fiunkat sem mentené meg – tette hozzá Narcissa a férjére pillantva, majd megint Harryre nézett. – Most már önnel hal.

Ennek az információnak a hatására Harry minden eddiginél jobban átérezte, hogy valóban össze lett kötve azzal a hülyével. Még több rohadt nagyszerű hír.

– Draco használhat még pálcát?

– Az ön szolgálatára. Ön ellen nem.

Harry orrlyukai kitágultak. Nem aggódott amiatt, hogy Draco párbajozni akarna vele. Azok után, amik a háború alatt történtek, nem tűnt valószínűnek, hogy Dracónak valaha is lenne hozzá képe.

Az ágyon alvó alak mozgolódni kezdett, az őt takaró lepedő pedig lecsúszott, derékig kitakarva a férfit. Harry elfordította a tekintetét, hiába látott már mindent az előbb. És mi van akkor, ha Draco Malfoynak halovány, holdfény árnyalatú a bőre, vagy ha a hasán lévő ritkás szőrzet az ágyéka irányában arany tónusúvá sötétedik? Ezeket észre sem kellett volna vennie, és főleg nem kellene most rájuk gondolnia.

Harry Draco szüleire szegezte a tekintetét.

– Akkor hát... azt hiszem, talán mindjárt itt a pillanat. Öm... szeretnék maguk elmondani a fiuknak, hogy mi történt vele? Vagy tegyem meg én?

Narcissa úgy nézett ki, mint akit megsebzett a kérdés. Mély, reszelős hangon szólalt meg:

– Ön dönti el, Mr Potter. Mi már nem dönthetünk többé semmiről. Ő teljes mértékben a magáé.

Nos, ha ezt döntésnek lehetett nevezni, akkor azt jelentette, hogy Dracónak nem Harrytől kell hallania. Ez pedig nagyon is megfelelt Harrynek. Hadd beszéljék meg együtt, családi körben. Legalább nem kell végignéznie Draco kiborulását, vagy azt, hogy sírni kezd, vagy hasonlók. Akkor egyszer, a mosdóban épp elég volt.

– Akkor odakint várok – mondta, és az ajtóhoz ment.

Narcissa halkan utána szólt:

– Bármelyik pillanatban szüksége lehet önre.

Harry úgy vélte, az asszony így próbálta közölni vele, hogy ne menjen messzire. Bólintott, hogy jelezze, megértette, aztán becsukta az ajtót maga mögött, és háttal a falnak dőlve leguggolt. Jó ég, mennyire kellett volna most neki egy erős ital meg néhány nap alvás, és valami tanács egy olyan embertől, aki többet tud, mint amennyit a Malfoyok mutatnak.

De a legjobban arra volt szüksége, hogy beszéljen Ginnyvel.