A következő reggel levél érkezett Lucius Malfoytól.

Kedves Mr Potter,

Mellékelve megtalálja a 152-es széf kulcsát, ami Draco saját tulajdona. Jog szerint most már valószínűleg az öné. Nem mondhatom biztosra, mivel a jelenlegi helyzet, amennyire én tudom, egyedülálló a Malfoyok történetében.

Harry úgy érezte, tudja, ez mit jelent. Mindig, mielőtt egy Malfoy arra rendeltetett volna, hogy rabszolga legyen, a Potterekkel együtt nőtt fel, akiknek semmi okuk nem volt rá, hogy saját széfet engedélyezzenek neki. A Res mea es talán elég előrelátó ahhoz, hogy Draco széfjét átruházza Harryre, abból ítélve, hogy Hollóbérc védelmi bűbájait is megváltoztatta, de lehet, hogy mégsem.

Harry az utóbbiban reménykedett. Nem vágyott Draco pénzére.

A figyelmét visszaterelte a levélre.

Elképzelhető, hogy másként közelíteném meg a helyzetet, ha nem történt volna meg az a dolog nálunk szombat reggel. Azok az események belevésték az elmémbe – és a feleségemébe is –, hogy abszolút, késlekedésmentes őszinteség szükséges minden önnel kapcsolatos ügyben. Ennélfogva, most közlöm önnel, hogy azért nem mondtam le hamarabb a kulcsról, mert azt reméltem, a fiam soha sem fog magának említést tenni róla. Joggal feltételezheti, hogy nem örvendek, amiért Draco tulajdonának bármely része is az ön kezébe kerül. Véleményem szerint az, hogy Draco az ön irányítása alá került, több mint elég.

Akárhogy is, Draco kérése kétségkívül azt jelenti, hogy ön már tudatában van a kulcs létezésének. Visszatartani ennélfogva lehetetlen. Bármit is gondol a múltbéli viselkedésemről, Mr Potter, az egyetlen fiammal való törődésem nem elhanyagolható. Az ő jóléte és biztonsága elsődleges fontosságú mind számomra, mind a feleségem számára.

Elismerem, eddig úgy tűnik, jól megy sora az ön gondjaira bízva, de anélkül, hogy irányítani próbálnám önt a használatában, azt javasolnám, ne feltételezze, hogy mindig olyan könnyű lesz elérni, hogy elégedett legyen. Ahogy már mondtam, amikor Draco visszatért Oroszországból, Mr Potter, jelentősen megváltozott. Ám ezen kívül összetörtnek is látszott. Igazából először azt feltételeztem, hogy a betegsége kapcsolatban állhat a megsemmisítő csalódással, amit szemlátomást külföldön szenvedhetett el.

Mindezek pedig elvezetnek az okhoz, hogy miért van nálam Draco széfjének kulcsa. Énrám bízta, mielőtt elindult Oroszországba, mondván, hogy az egyetlen dolog, amit külföldön tehetne vele, az az, hogy elveszíti.

Hogy miért nem hagyta egyszerűen a saját otthonában, nem tudom.

Lucius Malfoy

– Attól tartok, egy perccel tovább hagytam a sütőbűbájt a tojáson – mondta Draco, amikor kijött a konyhából, két tányérral a kezében. – Kidobjam a kukába, és csináljak másikat?

Harry még azelőtt megrázta a fejét, hogy látta volna a kérdéses tojásokat. Egy kicsit ropogósabb lett a széle, mint ahogy szerette, de nem számított.

– Mit szólnál egy látogatáshoz ma este a Gringottsba? – kérdezte, odatolva a levelet Dracónak. – Ez jött, amíg a konyhában foglalatoskodtál.

Draco azonnal elolvasta, még állva. Aztán megcsóválta a fejét.

Harry felvonta az egyik szemöldökét.

– Nem akarod megnézni a széfedet?

– Azt igen. Köszönöm, Harry. De tényleg azt szeretném, ha az apám több tiszteletet mutatna az irányodba.

Harry vállat vont.

– Ez a levél nem volt olyan vészes.

– Azt gondolja, rettenetes dolog, hogy – egyébként teljesen helyénvaló módon – a rabszolgád vagyok.

– Nos, őszinte volt, és ezt értékelem – mondta Harry. – És már úgyis tudtam, hogy tiltakozott volna, ha lett volna rá lehetősége.

– Több esze kellene, hogy legyen. Te csodálatos vagy...

– Meg tudom érteni az ő álláspontját is – felelte Harry fejcsóválva, miközben szelni kezdte az ételét. Egy pillanat múlva, amikor rájött, hogy Draco leült, de nem tett rá kísérletet, hogy enni kezdjen, Harry felsóhajtott. Nem volt olyan nagy megterhelés azt mondani Dracónak, hogy egyen, de nem szerette azt, amit ez jelképezett. Tehetetlenséget. Függést.

Ez lehet, hogy erotikus volt az ágyban, de ott csak játszottak. Ez viszont a való élet volt, és Harrynek nem tetszett a gondolat, hogy Dracónak ennyire szüksége van rá.

– Gyerünk, egyél! – mondta, közelebb tolva Dracóhoz a tányérját. – És idd meg a teádat! Még tejet is töltök bele neked, ahogy szereted.

Draco elmosolyodott, és színtiszta elégedettség ragyogott a szemében, ahogy elkezdte szabályos karikákra vágni a sült kolbászát, majd mindegyik darabot jó étvággyal elfogyasztani.

– Van valami különleges kívánságod ma vacsorára?

– Ha már úgyis az Abszol útra megyünk, adjuk meg a módját, és vacsorázzunk étteremben.

Draco villája megállt a levegőben.

– Feltételezem, elvitelre gondoltál.

– Nem, rendes vacsorára, étteremben. Miután utánanéztünk a pénzügyeidnek, Brightonba hoppanálunk, vagy valami hasonló helyre.

Draco ragyogott, mintha nehéz súly gördült volna le a válláról.

– Ez csodásan hangzik, Harry. De... öh... – A mosolya elhalványult. – Azt gyanítom, hogy azok inkább a te pénzügyeid.

– Ezt nem tudhatjuk biztosra. Úgy van, ahogy apád is mondta. Még senki, aki a te helyzetedben volt, nem rendelkezett azelőtt széffel. Arra tippelek, hogy a Res mea es nem tudja, mit kezdjen a dologgal.

– A házam védőbűbájain viszont változtatott, hogy beengedjenek téged.

– Az engedély nem ugyanaz, mint a tulajdonlás – erősködött Harry. – A bűbáj egyszerűen csak nem akarta, hogy legyen saját búvóhelyed.

– Mintha egyáltalán el tudnék szaladni előled. – Draco legyintett a kezével, az elő- és hátsókertre utalva, amiknek a határait nem tudta átlépni. De aztán a hangja elhalkult. – Mintha valaha is akarnék.

Harry azt remélte, bár tényleg nem is akarna, még az emlékei visszatérte után sem... de kényszerítette magát, hogy félresöpörje a gondolatot, mielőtt még a jövő túlságosan sötétnek kezdett volna látszani.

* * *

– Ó, ez nem lehet igaz – mondta Draco aznap este, amikor körbefordult és rámeredt a hegyekben álló galleonokra.

– Lehetetlen, hogy a hallhatatlanok munkája ilyen jól fizessen.

– Talán családi vagyon.

Draco kuncogott.

– Olvastad apám levelét. Ha rá volt bízva a széfem, akkor biztos vagyok benne, hogy minden knutot visszavett volna, mielőtt még igényt tartottál volna rám.

– Talán megpróbálta, csak nem sikerült neki...

– Olyan típusnak tűnik, aki egy halom pénzt ad nekem, csak azért, hogy ne tudja majd visszavenni, amikor csak akarja?

– Nos, nem, de...

Draco csettintett az ujjaival.

– Csak egy módon lehet kideríteni.

Odalépett a széf ajtajához, és megszólította az odakint várakozó koboldot. Harry hagyta, hogy egyedül menjen; a banki dolgozók, ahogy sejtette, kizárólag a Dracóénak tekintették a 152-es széfet. – Szeretnék látni egy teljes kimutatást, különös tekintettel arra, hogy volt-e itt az utóbbi időben bárminemű aktivitás.

A kobold kivillantotta a fogait, amik olyan hegyesnek tűntek, mintha kihegyezték volna őket.

– A széftulajdonosok alapértelmezés szerint évente kapnak kimutatást...

– És kérésre sokkal gyakrabban is – vágott közbe Draco egy arrogáns fejbiccentéssel. A szeme hideg ezüstszínnel villant, amire ránézni is borzongató volt. Vagy legalábbis Harry annak találta, amikor nem feléje irányult a gesztus.

A kobold felhúzta az ajkát, és mégjobban kimutatta a félelmetes fogait, de Draco csak visszameredt rá mozdulatlanul, a testtartásával szenvtelen leereszkedést sugallva.

Félig lenyelve a morgását, a kobold előhúzott egy üres pergament a kabátzsebéből, és hozzányomta az ajtóhoz, eltakarva a széf számát. Ezután motyogások és vad gesztikulálás következett.

Piton ostoba pálcahadonászásnak nevezte volna, gondolta Harry. Legalábbis, ha lett volna pálca is a dologban.

A kobold Dracóhoz vágott egy tekercset, aztán elmasírozott, és beült egy csillébe néhány méterrel messzebb.

Draco becsukta a széf ajtaját, bezárva magukat Harryvel.

– Szép kis jelenet volt – mondta Harry idegesen nevetve. – Én még sosem tudtam rávenni őket, hogy együttműködjenek a Varázsbűn-üldözési Főosztály nyomozásaikor. Pedig a minisztérium teljes súlya is mögöttem van. Öm... de felteszem, a viselkedésükhöz köze lehet a háború alatti kis betörésemnek is.

– Ide? Viccelsz?

– Nem.

Draco Harryre villantott egy apró mosolyt.

– Én sem gondolnám, hogy nagyon szeretnének téged azok után. És én még azt hittem, hogy a legrosszabb vétek, amit ügyfél elkövethet, az a fenyegetés, hogy máshová viszi a betétjét! – Felnevetett, és megrázta a fejét. – Az apám idejében figyelmeztetett, hogy még csak ne is említsem ezt az eshetőséget. A koboldok azt mondanák, hogy csak rajta, aztán kivetnének egy akkora széfzárolási illetéket, hogy őrület. Nem nagyon szeretik a konkurenciát.

Draco vállat vont, és kiterítette a kivonatot Harry elé.

– Ez a te széfed – mondta Harry óvatosan. – Nem az enyém.

– Tudom. Legalábbis egyelőre. Ennek egy része valahogy nem tűnik reálisnak. – Lepillantva Dracónak résnyire szűkült a szeme. – Hmm. Ennek nincs értelme... Rendben van, ezeket a jelöléseket értem. Az apám akkor kezdett utalni nekem évente egy összeget, amikor tizenegy éves lettem, és azt is látom, hogy alkalom adtán mikor nyúltam hozzá. Felteszem, nem tudta visszavenni, amikor igényt tartottál rám. Vagy nem volt rá oka, hogy foglalkozzon vele, mivel összességében nem valami sok pénz...

– Nem sok? – Harry nyomatékosan körbenézett. – A te sok pénzről alkotott elképzelésed és az enyém nem igazán egyezik.

Draco felnevetett.

– Az éves összegek tényleg nem voltak nagyok. – Harryhez lépve rámutatott egy számsorra a pergamenen.

– Ó. – Harry egy pillanatra elcsodálkozott a szerény összegeken, de aztán felismerte, hogy Lucius Malfoy hite szerint a pénz hatalom. Érthető volt, hogy azt akarta, hogy Draco függjön a Malfoy családtól. Talán leginkább ezért aggasztotta annyira a Rea mea es.

– És ezek? – kérdezte Harry rámutatva egy sorozatnyi betétre, amik akkor kezdődtek el, miután Draco háziőrizete véget ért. – Minden hónapban, kivétel nélkül, és hacsak nem tévedek, ez egy minisztériumi embléma mindegyik mellett. Lehet, hogy a fizetésed?

– Azt hiszem, tényleg hallhatatlan lehettem. – Dracót, úgy tűnik, lenyűgözte az elképzelés, de aztán egy kicsit lebiggyesztette az ajkát. – És nézd az összegeket! Most őszintén! A minisztérium nem fizet valami jól. Ez gyakorlatilag rabszolgamunka... Ó... nem bántásból mondtam.

– Semmi baj – felelte Harry lazán. – Én sem a pénzért csinálom.

Draco félrebillentette a fejét.

– Akkor miért?

– Mert valakinek ezt is meg kell csinálni. – Harry megvonta a vállát. – Szóval, ha ennek csak egy kis része származik az apádtól vagy a munkádból, akkor honnan van a többi?

Draco lepillantott a tekercsre, és összevonta a szemöldökét. – Itt nincs rá igazi válasz. – Fürgén odasétált a széfajtóhoz, és kinyitotta. – Ez a számlakivonat nem teljes. Hol van a többi része?

A kobold haragosan nézett, és kivillantotta az összes fogát.

– Azt mondja, nem teljes. Nem teljes! Becsméreli a Gringotts jó hírnevét!

– Nem, de tényleg szeretnék egy rendes számlakivonatot. Itt van, nézze meg maga! – Draco az aranyak halmai felé intett, amik magas tornyokban álltak a széfben, aztán a vastag betűs számra mutatott a pergamen legalján. – Ön szerint ez egybevág?

A kobold szeme kikerekedett, és amikor megszólalt, a hangja sokkal tiszteletteljesebb volt.

– Nem, Mr Malfoy. Ha lenne olyan kedves és várna egy pillanatot, utánanézek az ügynek.

Ahogy a kobold elviharzott a csillével, Harry felvonta a szemöldökét.

– Szerinted mi folyik itt?

– Fogalmam sincs. – Draco végigfuttatta a kezét az egyik galleon tornyocskán. – Remélem, nem azt jelenti, hogy ennek a nagy része valójában nem is az enyém.

– Nem számít, ha nem – felelte Harry. – Nem a pénzedért tartottam rád igényt.

Draco nem mosolygott. Mélységesen komolynak tűnt.

– Miért tetted? Csak mert meg kellett tenni?

Harry tudta, hogy egy nap Draco meg fogja kérdezni. Már szinte az elejétől fogva készen állt a válasszal, de most úgy érezte, ez mégsem az a válasz, amit adni akarna.

De mégis mi mást mondhatna? Azt biztosan nem, hogy szerette Dracót. A bűbáj még arra kényszerítené a férfit, hogy viszontszeresse Harryt. A pokolba is, a bűbáj még arra kényszerítené, hogy szeressen bele! Ez egyszerűen ki volt zárva. Ha Draco nem szabad akaratából adja, ha nem szabad akaratából ajánlja fel a szeretetét, akkor Harry egyáltalán nem is kéri.

– Az elején azért történt, hogy megmentsem az életedet. Te is tudod. Nem voltunk barátok... azonban nem telt sok időbe felismernem, hogy a múltbeli dolgok ellenére igazán élvezetes veled laknom.

Draco elmosolyodott, noha az arckifejezés kicsit kényszeredett volt.

– Nem hiszem, hogy megmentenék egy ellenségemet pusztán ennyi miatt.

– Ó, de nem voltál az ellenségem, akkor már nem. A háború véget ért, és túl akartam lépni mindezen. Én... öm, tényleg azt gondoltam, hogy a büntetésed szigorúbb is lehetett volna, de nem ragaszkodtam hozzá, vagy ilyesmi. Lehet, hogy korábban utáltalak, de lehet, hogy mégsem, elnézve, hogy megmentettem az életed a háború végén, de amikor elmentem igényt tartani rád, akkor az már a múlté volt, és én már nem utáltalak.

Draco pillantása átható volt, de a férfi meglepő módon teljesen más következtetésre jutott, mint amit Harry várt volna.

– Nem akartad, hogy elég fontos legyek ahhoz, hogy utálj.

Amikor Harry belegondolt, sok igazságot talált ebben.

– Igen... talán így van.

– Harry, én...

Harry azonban sosem tudta meg, Draco mit akart mondani.

– Mr Malfoy, uram – zihálta a kobold, lendületesen kinyitva a széf ajtaját. – Megtaláltam az eltérés okát. Ez a széf egy átutalást kapott az oroszországi Gringottsból, de a könyvelés még nem tükrözi ezt az összeget. Egy kicsit lazán kezelik a papírmunkát ott Oroszországban, de elrendeztük.

Azzal kiterített egy újabb ív pergament, amin szemlátomást friss volt a tinta.

– Felülvizsgált könyvelés? – kérdezte Harry, amikor a kobold befejezte a mondandóját.

– Olyasmi – felelte Draco lassan. – Én... nem igazán értem ezt. Nincs információ ennek az utalásnak a forrásáról... csak egy jelzés, hogy a széfem nemrégen háromnegyed millió galleonnal bővült. Pont nem sokkal azelőtt, hogy te... öm.

Nem vallott Dracóra, hogy bármennyire is összefüggéstelen legyen a beszéde... legalábbis most, hogy a bűbáj lenyugodott, úgyhogy Harry ezt úgy értelmezte, hogy Draco nem akarta megemlíteni a kobold előtt a rabszolgaságot. Vagy talán arra gondolt, hogy Harry nem szeretné ezt.

Azonban Draco nyilvánvalóan azt akarta mondani, hogy ezt a pénzt röviddel azelőtt kapta, hogy Harry igényt tartott rá.

– Honnan küldték ezt a pénzt?

– Oroszországból – felelte a kobold széttárt karral.

– Tudna esetleg kicsit pontosabb lenni? – kérdezte Draco, ezúttal jéghideg hangon.

– Nem rendelkezem további információkkal...

– Akkor irányítson át valakihez, aki igen.

– Nincs ilyen illető – felelte a kobold, egy szénfekete jelzésre mutatva a pergamen legalján középen. – „A legszigorúbb titoktartással", Mr Malfoy. Még az oroszországi koboldoknak sem lenne a leghalványabb fogalmuk sem. Azért fizették őket, hogy utalják át a pénzt a forrásának ismerete nélkül, és legfőképp, hogy ne készítsenek róla feljegyzést.

Draco hallgatásba burkolózott, és alaposabban áttanulmányozta a pergament.

– Meg lehet törni a bűbájt?

– Nincs megtörni való bűbáj. Ez nem Exmemoriam. Ez az információ hiánya. És „a legszigorúbb titoktartással" megjelölés azt jelenti, hogy azért fizetnek minket, hogy soha ne is nyomozzunk.

– Úgyhogy nem is fognak – mondta Draco halkan. – Rendben. És mi ez a dolog a dokumentumokkal kapcsolatban? Azt mondja, okiratok, és akkor mellékelték a széfhez, amikor a háromnegyed milliót utalták.

– Alapvető álcázó bűbájok – felelte a kobold összefonva a karját.

– Ó. – Draco kissé elpirult, mintha tudnia kellett volna róla.

Ez megsúgta Harrynek, mit kell tennie.

– Tudna várni a csillénél, kérem? – kérte a koboldot, próbálva a nehéz széfajtó felé irányítani, miközben beszélt.

A kobold mintha ellenkezni akart volna, de aztán kivillantotta a fogát, és sarkon fordult. Harry becsukta utána a széfajtót.

– Én... úgy néz ki, nem jut eszembe az ellenbűbáj – vallotta be Draco, amikor Harry mellé lépett.

Amikor Harry jobban belegondolt, ez nem is tűnt meglepőnek. Dracónak minden bizonnyal csak azután került teljesen a birtokába a széf, hogy nagykorú lett, és az emlékei erről az időszakról még mindig hiányoztak. A bűbáj lecsillapodása nem változtatott ezen.

Persze Draco vissza tudott emlékezni más bűbájokra, amiket ezidő alatt tanult, mint az Evapores spermára, nem beszélve a háztartási bűbájokról. De talán azokat sokkal gyakrabban használta.

Harry összevonta a szemöldökét; nem tetszett neki a gondolat. Vajon mennyire volt tapasztalt Draco?

– Harry?

Nem kis erőfeszítésbe került, de Harrynek sikerült kiszorítania a tudatából Draco előző szeretőit, akárkik is voltak azok.

– Így lendítsd meg a pálcádat! – mondta, gondosan leengedve a karját, mielőtt elmondta a varázsigét. Ha volt bármennyi jogosultsága is Draco széfjére, nem akart tudni róla. – Aztán mondd azt, hogy Nolo Ocultare.

Draco bólintott, és megpróbálkozott a bűbájjal.

Egy összetekert pergamen jelent meg az egyik legnagyobb aranyhalom tetején.

Draco keze remegett, amikor kinyúlt érte. Mire befejezte az olvasást, a hangja is remegett.

– Úgy tűnik, Hollóbérc nem túl régóta az enyém – mondta, és átadta Harrynek a pergament, amiről kiderült, hogy szerződések sora. A ház, a körülötte lévő földek... – Épp azóta, hogy ez a rengeteg arany is a birtokomba került. Arra gyanakszom, Hollóbérc ugyanabból a forrásból származik.

– Oroszország? – Persze, hogy Oroszország. A szerződéseken feltüntették, hogy Szentpéterváron kötötték őket.

Draco Harry szemébe nézett; a tekintete komoly tanácstalanságot tükrözött. – Talán tényleg azért mentem oda, hogy vagyont szerezzek. Lehet, hogy az eredmény a legvadabb álmaimon is túltett. Talán ezért üres Hollóbérc, mert egyszerűen csak nem volt még a birtokomban olyan sok ideje.

– De elég ideje ahhoz, hogy odavidd azt a ládát.

Draco elmosolyodott, noha a kifejezés erőltetettnek tűnt.

– Talán azok a legbecsesebb ingóságaim.

Harry megrázta a fejét.

– Lehet, hogy így van, de egész biztos, hogy már hamarabb kapcsolatban álltál Hollóbérccel, mint ahogy ez a szerződés állítja. Nem tudok rá magyarázatot, miért áll most üresen, de az apád azt mondta, hogy ő és az édesanyád meglátogattak ott téged. És ez azelőtt történt, hogy külföldre mentél volna. A szavaiból az érződött, hogy sokkal előtte.

Draco szeme csillogni kezdett, de nem a jó értelemben. Igazából közelebb állt a síráshoz, mint azon a szörnyű estén, amikor megpróbált játszani a zongorán, de nem sikerült neki.

– De miért csináltam volna úgy, mintha az enyém lenne Hollóbérc, ha még nem is volt az? Mit rejtegethettem?

– Nem tudom...

– A legnagyobb titoktartással – gúnyolódott Draco, rácsapva a szerződésre ott, ahol szintén egy fényes fekete embléma ragyogott. – A koboldok nem hajlandóak elárulni, nem mondanak egy átkozott szót sem. Lehet, hogy jobb lenne, ha most rögtön simán letartóztatnál, és kész. Ez az egész tökéletesen egyszerű. Azért tüntettem el magam után ilyen alaposan a nyomokat, mert valami hihetetlenül kétes ügybe keveredtem. Leginkább valami aljasságba, elnézve ezt az egészet. – Draco felrántotta a kabátja és az inge ujját, hogy felfedje a Sötét Jegyét. – Lehet, hogy nem tudom megkülönböztetni a jót a rossztól. A pokolba is, Harry, talán még azt sem tudom, merre vagyok arccal előre!

Harrynek nem tetszett ez az önvád Draco hangjában, úgyhogy közel húzta őt magához, és mindkét karjával átölelte.

– Meg tudod őket különböztetni – mondta, minden szóval közelebb húzva Dracót. – Aki meg nem, az sosem aggódik ennyire emiatt, hogy mi van, ha nem tudja. Azon kívül, Draco – tette hozzá Harry gyorsan, amikor a másik férfi szipogó hangot adott –, ismerlek. Igen, tettél pár szörnyű dolgot. Nem hazudnék neked ilyesmiről. De rettenetesen érezted magad miattuk, már akkor is. Nekem... találnom kellett volna valami módot, hogy segítsek rajtad. Láttam, hogy szükséged van rá, hogy meg vagy rémülve, hogy egyedül vagy, és nincs jó választási lehetőséged...

Draco nyelt egyet.

– Segíthettél volna, és nem tetted meg? Miért, Harry gazdám?

Harry megdörzsölte Draco hátát, ahogy tartotta őt.

– Csak a végén értettem meg, milyen elkeseredett voltál abban az évben. És... nos, nem kedveltelek, Draco. Akkor nem, úgyhogy a legkönnyebb volt a legrosszabbat feltételezni.

– Mert olyan gonosz voltam – mondta Draco színtelen hangon.

– Ha valaha is tényleg gonosz lettél volna, megölted volna Dumbledore-t, amikor lehetőséged adódott rá. De nem tetted meg, Draco. Nincsen benned gyilkos hajlam.

Draco egész testében remegett, apró ziháló hangokat adva ki, ami Harry számára a megkönnyebbülés jelének tűnt. Sok idő eltelt, mire meg tudott szólalni. Aztán a hangja puhatolózó volt.

– Ki... ki az a Dumbledore?

Harry kissé hátrébb húzódott, és megcsókolta Draco összeráncolódott homlokát. Néha hajlamos volt elfelejteni, mennyi minden hiányzott Draco múltjából. A Roxfortból csak a bűbájokra emlékezett, amiket ott tanult; szinte semmi emléke nem maradt az emberekről, akiket ott ismert. Draco még a házvezető tanárára sem emlékezett.

– Inkább ki volt. Meghalt a háborúban, de nem a te kezed által. Ő volt a Roxfort igazgatója.

Régi érzések törtek föl Harryben és kezdték őt elárasztani. A Piton iránti harag is jelen volt, mint mindig. Nem újkeletű harag, mivel mostanra Harry már tudta, milyen helyzetben volt Piton. Dumbledore maga akart így meghalni azon az éjszakán, és addigra már amúgyis halott volt a méregtől, amit Harry itatott meg vele, vagy az átoktól, ami lassan elsorvasztotta a kezét. De akkor is, Harry akármikor gondolt arra az éjjelre, mindig magában érezte annak a haragnak a visszhangját, amit akkoriban érzett.

Talán ha lett volna lehetősége, hogy az események után mindenről rendesen elbeszélgessen Pitonnal... a pokolba is, vagy akár egy részletéről, már le tudta volna zárni életének ezt a fejezetét.

Ehelyett olyan volt ez, mint egy seb, ami nem akar begyógyulni.

– Sajnálom, hogy hiányzik neked – mondta Draco halkan, és most ő vigasztalta Harryt.

Harry felnevetett. Valóban hiányzott neki Dumbledore, igen. De a helyzet ennél bonyolultabb volt. Sokkal bonyolultabb. Miért nem mondhatott el neki Dumbledore többet, ha ez segített volna, számított volna? Aberforth maró kritikája, amivel a bátyját illette, sosem állt távol attól, amit Harry is gondolt, bármikor is emlékezett vissza a háború utolsó, rettenetes évére.

Most viszont nem Harry Piton és Dumbledore iránt való bonyolult érzései számítottak, hanem azok az egyszerűek, amiket Draco iránt érzett.

– Dumbledore meglátta benned a jót – mondta Harry határozottan, lehúzva Draco karján a ruhát, hogy újra eltakarja a Sötét Jegyet.

– De mi van, ha valami szörnyűséget csináltam Oroszországban? Mi van, ha ezek... bűnös úton szerzett javak?

– Ugyanígy aggódtál a láda tartalma miatt is, és mégis minden rendben volt.

– Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy válaszolsz a kérdésre – mondta Draco, és a szemében aggodalom villant. Harry örömmel látta. Végtére is egy meghunyászkodó Draco nem volt igazán Draco, és Harry önmagáért szerette őt, a hibáival együtt. – Ha mindez a bűnöző hajlamomnak az eredménye, akkor, ha meglátod majd a jegyet a karomon, azt fogod kívánni, bár sosem tartottál volna rám igényt?

Harry megint felhúzta Draco ingujját, de csak pár centiméterre, annyira, hogy a stilizált zöld láncok láthatóvá váljanak a csuklóján.

– Ez az egyetlen jel, amit látni fogok – igérte, Draco csuklóját az ajkához emelve, és lágyan megcsókolva a jelet, láncszemről láncszemre, miközben folytatta. – Csak ez számít, Draco. Az enyém vagy. Az enyém, és senki sem bánthat téged.

– Még a Minisztérium sem? Te vagy az aurorparancsnok, nem hunyhatsz szemet...

Mintha ezt már megbeszélték volna nemrég. Harry csak arra tudott gondolni, hogy Dracónak több megerősítésre van szüksége. Hogy talán egyenesen sóvárog rá.

– Ha odáig jut a dolog, akkor lemondok a posztomról, Draco. Az az állás... nos, végső soron csak egy állás. Más dolgok mindig is többet számítottak, mint például, ha... – Valakit szerethetünk. – Családja van az embernek – fejezte be Harry.

Draco a szempilláin keresztül Harryre pillantott, és egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és pajkosnak.

– Nos... ha odáig jut a dolog, akkor még mindig megbüntethetsz te magad is, hmm? Tudod, hogyan keményíts be, ha a helyzet megköveteli.

– Most azt indítványozod, hogy jutalmazzalak meg – mondta Harry fintorogva.

– Ó, nem. Biztos vagyok benne, hogy ki tudsz hozni belőle egy igazi büntetést.

– Észben fogom tartani – mondta Harry, és még egyszer megcsókolta Draco csuklóját. – Akkor minden rendben? Mehetünk?

– Egy pillanat. – A halomnyi arany felé fordulva Draco résnyire szűkítette a szemét, mintha számolna valamit. De aztán úgy tűnik, feladta. – Nem tudod esetleg, mennyibe kerülhet egy zongora?

– Fogalmam sincs, sajnálom.

– Ó, mindegy. – Draco felmarkolt egy nagy adag galleont, és megszámolta, mielőtt a kabátzsebébe csúsztatta volna. – Ha szabadon költekezhetek, azt hiszem, mielőbb szereznem kell egy rendes pénztárcát.

Harry bólintott.

– Akkor kész vagy?

– Még egy dolog. – Kinyitva a széf főkönyvét, Draco ellenőrizte, hogy az oroszországi Gringottsból érkezett utalás helyesen szerepel-e, és hogy a saját pénzkivéte helyesen lett-e feljegyezve. – Minden rendben, igen.

Harry mosolygott a saját naivitásán.

– Én még soha sem ellenőriztem így a nyilvántartást.

Draco felvonta egyik szőke szemöldökét, és olyan higgadtan nézett, amilyennek Harry valaha is látta.

– Tényleg? Olyannak érzem, mintha a második természetem lenne, habár ha belegondolok, azt hiszem, rémlik pár előadás pénzkezelés témában. Mintha az első akkor lett volna, amikor ötéves lettem.

Harry felnevetett. Könnyedén el tudta ezt képzelni Lucius Malfoyról.

– Hmm, minden pénzügyi jellegű oktatást, amit valaha kaptam, össze lehetne foglalni annyiban, hogy Azt hiszed, az anyád és az apád nem gondoskodott rólad? Van egy széfed, itt a kulcs.

Draco végigsimította az ujjaival Harry alkarját; az érintése sokkal többet ígért, mint a diszkrét szavai.

– Segíthetek benne, ha szeretnéd.

– A pénzem kezelésében?

– Nem bátorkodnék előhozakodni vele, hacsak ez nem a kifejezett kívánságod, de tényleg boldog lennék, ha megtaníthatnálak mindarra, amit tudok a bankokról, széfekről és hasonlókról. Bármit, ami könnyebbé teheti az életedet, én Harry gazdám.

– Azt hiszem, a te specialitásod az, hogy keményebbé tedd a dolgokat – mondta Harry, kacsintva egyet, hogy Draco ne értse félre. – Különösen egy dolgot.

– Mmm, és reggel óta már órák teltek el. – Draco kacsintása sokkal kifinomultabb volt az övénél. – Esetleg elhalaszthatnánk azt az ebédet. Ha énrám éhezel, az nyilvánvalóan sokkal fontosabb.

– Nem, élvezzük ki a várakozást. Próbáljuk ki, milyen sóvárgóvá tehetjük egymást, pusztán szavakkal.

– Nos, ha ez a játék, akkor úgy fair, ha előre figyelmeztetlek, hogy igen tehetséges nyelvem van – súgta Draco. – Reszkető kocsonya leszel, mielőtt még annyit mondhatnál, ambrózia.

– Akkor talán mégiscsak ki kellene hagynunk az ebédet – mondta Harry, és a farka máris olyan kemény volt, hogy kész lett volna beismerni a vereséget.

– Ó, nem, nem. Lehet, hogy romantikusan hangzik a vallomás, hogy csak terád éhezem, de tényleg eléggé korog a gyomrom. És határozottan kijelentetted, hogy közöljem minden kívánságomat.

– Igen, és örülök, hogy meg tudod tenni. Akkor ebéd. De nem Brightonban. Kicsit forgalmas itt, most, hogy belegondolok. Mit szólnál ahhoz a kis gyertyafényes helyhez, amit Bournemouthban ismerek? Nincsenek varázslók a környékén, úgyhogy előtte hazaugrunk, és levesszük a talárjainkat, rendben?

– Ahogy kívánod – felelte Draco összekulcsolva a kezeit.

Azonban a hangja kissé színtelen volt.

– Jobban szeretnél Brightonba menni?

– Azt szeretném jobban, ami neked jobban tetszik. – Az árnyék Draco szeméből mintha eltűnt volna, de Harrynek olyan érzése volt, mintha ez inkább csak akaraterő hatására történt volna.

– Valami baj van?

– Bournemouth nagyszerűen hangzik – mondta Draco határozottan. – Mehetünk?

Harry önkéntelenül is azt érezte, hogy lemaradt valamiről, de ez nyilvánvalóan olyasmi volt, amit Draco nem szeretett volna megbeszélni, úgyhogy annyiban hagyta a dolgot.