Harry nem akarta kinyújtani a kezét és elvenni a tekercset, de ugyanakkor az igazság elől sem akart elrejtőzni.

Akármi is legyen az.

A képzelete féktelen száguldásba kezdett, miközben kicsavarta és kiterítette a pergament. Egek, vajon mi a csodát sikerült Hermionénak előásnia? Végre valami információt a Res mea esről? Bizonyítékot, hogy Lucius Malfoy hazudott?

Harry szíve újra verni kezdett. A nő azt mondta, Malfoy. Az azt jelenti, Lucius, igaz? Jobb lenne, ha azt jelentené, gondolta Harry.

Igencsak jobb lenne.

De mégsem, a nő Dracót értette alatta, ismerte fel Harry hirtelen, mert amit a kezében tartott, az egy levél volt Dracótól Hermionénak, aznapi dátumozással.

Elolvasta az egészet, ami nem tartott sokáig, mert meglehetősen rövid volt, és aztán újra elolvasta, mert nem bírt rájönni, miért jelenti ez a levél Hermione számára, hogy Draco nem volt őszinte.

Végül felemelte a tekintetét.

– Mérges vagy, hogy Draco bocsánatot kért, amiért tönkretette a zeneszobádat és felajánlotta, hogy vesz neked egy új zongorát, amint talál rá forrást? Ezzel nem volt becstelen, Hermione. Nem tudhatjuk, hogy még mindig rendelkezik-e saját pénzzel. A háza úgy viselkedik, mintha azt hinné, hogy az enyém...

– Azért vagyok mérges – vágott közbe Hermione –, mert elhitette veled, hogy nem tud levelet írni, miközben egyértelműen tud! – Beszéd közben toppantott is egyet. – Azt mondta, hogy a pennák nem működnek neki, ha levelet akar írni, kivéve, ha előre megírt megrendelő nyomtatványokról van szó!

Ó.

– Nos, tényleg nem működnek. Magam is láttam. – Most jött a neheze. Hermione elég okos volt, hogy tudja, amit Harry nem mondott ki. De nem lehetett mit tenni. – Öm... egy csomó minden történt azóta.

– Péntek este óta? De hát az csak két napja volt!

– Igen, de a bűbáj lenyugodott. – Harry vállat vont. – És ez azonnal megváltoztatta a szolgasága körülményeit. Vagy hát legalábbis néhányat. Draco még mindig nem tud enni vagy inni, hacsak nem emlékeztetem rá, hogy szeretném, hogy megtegye. De a bűbáj már megengedi, hogy az emberek megérintsék, úgyhogy nem vagyok meglepve, ha úgy határozott, Draco levelet is írhat. Mindkét dolog annak a módja, hogy öm... külső kapcsolatai is lehessenek.

Hermione hirtelen leült.

– Értem. Nos, akkor felteszem, válaszolnom kellene. Ez igazából egy elég kedves levél, azt leszámítva, hogy elgondolkodtam, ő írta-e egyáltalán. Még az is eszembe jutott, hogy nem azt jelenti-e...

– Mit jelent? – Harry közelebb hajolt, azt kívánva, bár ne lenne köztük az asztal. Ó, a francba vele. Felkelt, és leült a túloldalon lévő székbe. Ha bárki bejön, kissé furcsán fog kinézni a dolog, de senki nem fog bejönni. A bűbájok, amiket Hermione kiszórt, garantálták. – Arra gondoltál, hogy semmiben nem volt őszinte? Hogy egyáltalán nem is rabszolga és megjátszotta az egészet?

– Átvillant az agyamon – motyogta Hermione.

– Nyilván, mivel megint „Malfoynak" hívtad.

– Nos, nem érdemelte ki az együttérzésemet, ha nincs is abban a szituációban, amiben hittem. Az a levél felébresztette a gyanakvásomat, és nem csak azért, mert azt mondta, nem tud levelet írni, Harry. Hanem azért is, mert... – A nő nyelt egyet. – A megfogalmazása egyszerűen túl kedves és törődő volt, Harry, ráadásul velem, egy mugliszületésűvel?

– Az most nem számít neki. Te is tudod, hogy nem.

Hermione elfintorodott.

– Tudom. De könnyebb visszaemlékezni rá, ha személyesen előttem áll, és nem önmagaként viselkedik. Máskor viszont nehéz elhinni.

– Megértem – felelte Harry, és örült, hogy átült ide, mivel eléggé közel volt ahhoz, hogy megveregethesse a nő kezét. Nem akarta, hogy Hermione kellemetlenül érezze magát, amiért helytelen következtetésre jutott, de egy pillanat múlva utolérte a helyzet komikuma. – De az egész dolog hazugság lett volna, Hermione? Az... elég durva lenne. Sosem fogom tagadni, hogy Draco egy mocskos kis rohadék volt, és abban az évben, amikor Dumbledore meghalt, még annál is rosszabb, de akkor is, tudod, nekem sosem tűnt lángelméjű bűnözőnek. Pedig annak kellene lennie, hogy keresztülvigyen egy ilyen dolgot.

– Nem lángelme, de akkor sem véletlenül osztották a Mardekárba.

Harry elmosolyodott.

– Nem, tényleg nem.

Hermione pillantása megkeményedett.

– Lehet, hogy tévedtem a levéllel kapcsolatban, de egyértelműen ismerem ezt az arckifejezést, Harry. Szóval meséld el szépen, mi történt pontosan, amitől a bűbáj lenyugodott, hmm?

Nem volt értelme hazudni, Hermionénak nem. A nő túl jól ismerte őt. A pokolba is, tudta, anélkül is, hogy Harry valaha is kimondta volna, hogy Harry testileg is vonzódik Dracóhoz. Akkor sem akart részletekbe bocsátkozni.

– Éppen elég – felelte röviden, és már felkészült a várható kritikára.

– Ó, Harry. – Hermione megrázta a fejét. – Ezt már megbeszéltük. Hogy tudtad megtenni? Ő most sebezhető! Nem tudja, mit tesz, és a bűbáj olyan dolgokat mondat, gondoltat és éreztethet vele, amik nem a sajátjai! Hogy voltál képes így kihasználni?

– Úgy, hogy ez nem kihasználás – felelte Harry olyan nyugodt hangon, ahogy csak tudta. – Nézd, én vártam, rendben? Addig, amíg világossá nem vált, hogy nem csak a bűbáj okozza mindezt; hogy már azelőtt is a férfiak érdekelték, hogy mindez megtörtént.

– És akkor mi van? Tényleg azt hiszed, hogy érdeklődne irántad, ha a bűbáj sosem ébredt volna fel?

Francba. A nőnek igaza volt. Harry elkomorult.

– Talán igen. Emlékszel, mennyire azt mondogattad, hogy a megszállottja voltam az iskolában? Nos, én az évek során még inkább a rögeszméje lettem.

– Ez nem mentség. Most nincs ép eszénél, és ezt te is tudod. – Hermione emelt hangon folytatta. – Draco Malfoy nem írhatta volna nekem ezt a levelet ilyen udvariasan és bocsánatkérően, a vérvonalak említése nélkül, ha akár csak a közelében lenne az ép eszének.

– Egy perccel ezelőtt még teljesen önmaga volt, és mégis megírta ezt a levelet valami aljas indokból! – támadott vissza Harry.

Válasz helyett Hermione vett pár mély lélegzetet, és úgy nézett ki, mintha verset szavalna magában. Aztán összekulcsolta a kezét az ölében, és csendesen megszólalt.

– Nos, a levél megtévesztett. Elismerem. De ez még nem jelenti azt, hogy amit teszel, az helyes, Harry.

– Azt sem jelenti, hogy helytelen.

– Most már csak azért vitázol, hogy ellentmondj nekem. Mondd meg nekem, mit gondolnál arról az emberről, aki... – A nő nyelt egyet. – Aki arra utasít egy manót, hogy szexuális dolgokat műveljen vele?

– Én nem utasítottam erre! – kiabálta Harry, figyelmen kívül hagyva a visszataszító képeket, amik az eszébe villantak. A párhuzamot a Res mea es és aközött, ahogy a manók néha viselkedtek, már nehezebb volt figyelmen kívül hagynia. – Én nem utasítom semmire, Hermione!

Azt kivéve, hogy elélvezzen, emlékeztette a lelkiismerete.

– Nem erről van szó – folytatta Harry, egyszerre beszélve Hermionéhoz és a lelkiismeretéhez. – Ő akarja, rendben? Annyira akarta, hogy az már fájdalmat okozott neki, ez az igazság. Akaratomon kívül voltam kegyetlen, amikor visszautasítottam az engedélyt, hogy megkaphassa, amire szüksége van. És tényleg szüksége van rám, Hermione, ezen a módon is. Ezt nem értheted. Nem te élsz együtt valakivel egy ilyen bűbáj hatása alatt!

– Akkor hát mégiscsak a bűbáj.

Picsába. Nos, Harry nem tagadhatta azok után, amiket mondott.

– Nézd, az, hogy pont engem akar, talán igen. De ez nem változtat a tényen, hogy amire szüksége van, arra szüksége van, méghozzá most.

– Te pedig csakis a szükségletei miatt teszed, amit teszel. Milyen emberbaráti!

– Igen? Nos, talán kiérdemeltem a jogot, hogy egy kicsit önző legyek! – Harry beletúrt a hajába. – Ó, csessze meg. Nem úgy értettem, ahogy hangzott...

Hermione megfordult a székében, hogy egyenesen ránézhessen.

– Harry Potter, minden jogot kiérdemeltél, hogy önző legyél, azok után, amiket végigszenvedtél, amiket tettél, megérdemled, hogy megkapd, amit akarsz.

– Ez úgy hangzott, mint azok a behízelgő újságcikkek.

– Mert nem hagytad, hogy befejezzem. Azt akartam mondani... Harry, ha Dracót akarod, az a te döntésed. De egy nap valószínűleg visszatérnek majd az emlékei, és amikor az a nap eljön... te is az leszel, akit ő akar?

Harry nem akart erre válaszolni, de Hermione állhatatos pillantása alatt elmenekülni sem szeretett volna.

– Nem – felelte feszülten.

– Akkor érted – mondta Hermione szomorúan mosolyogva. – Ha Dracónak szüksége van erre a fajta érintkezésre veled, akkor szüksége van, ahogy mondtad. És te sosem voltál kegyetlen, és mivel az ő vágyai egybevágnak a tieiddel... – A nő sóhajtott. – De én óvatosságra intenélek, Harry. Nem szeretném azt látni, hogy sérülsz, később, amikor majd visszatérnek az emlékei. És Dracót sem szeretném sérülni látni, habár ebben még változhat a véleményem, ha majd visszaalakul a megszokott beképzelt önmagává.

– Hogy a pokolba lehetnék óvatos? – morogta Harry a cipőjét bámulva. Az alapján, ahogy épp érezte magát, vagy ezt csinálja, vagy a kezébe temeti az arcát. – Mindkét esetben sérülni fog miattam!

– Úgy lehetsz óvatos, hogy nem mész messzebbre annál, ahova már eljutottatok. – Hermione hangja kimódoltan közömbös maradt. – Nem tudom, milyen messze jutottatok már, Harry, de...

Harry nem tarthatta tovább magában, talán mert annyira elkeseredetten szerette volna elmondani ezt Dracónak, és mégsem merte. El kell mondania valakinek.

– Már teljesen benne vagyok, Hermione. Szeretem őt.

– Ó, kedvesem. – Hermione szeretetteljesen megveregette Harry kezét. – Sajnálom, Harry, annyira sajnálom, mert nem hiszem, hogy ez jól fog végződni.

Annál több ok van arra, hogy kiélvezzem, amíg tart, gondolta Harry, és elkeseredés telepedett rá.

– Nem tudom, mit tegyek – vallotta be reszelős hangon. – Tényleg nem tudom megállni... öm, hogy megérintsem, Hermione. Még ha gyűlölni is fog ezért később, most akkor is... mindkettőnknek szüksége van erre.

– Csak légy óvatos – ismételte a nő. – Ha szereted őt...

– Igen.

– Akkor mindent megteszel, hogy egyensúlyozz a mostani és a későbbi szükségletei közt – mondta Hermione, és megszorította a kezét. – Tudom, hogy ezt fogod tenni. Jó ember vagy. És annál, hogy megtégy minden tőled telhetőt... többet nem is kérhetünk tőled, Harry. Nehéz helyzetben vagy.

– Szinte azt kívánom, bárcsak hazudott volna mindenről – motyogta Harry az asztalán lévő levélre pillantva. – Akkor azt mondhatnám magamnak, hogy nem érdemes őt szeretni. A pokolba, akkor visszatérhetnék oda, hogy egyáltalán nem szeretem őt.

– De azért nem fogod ezt tenni, ha visszatérnek az emlékei, ugye?

Harry megrázta a fejét.

– Nem, nem hiszem.

– De ő vissza fog változni valaki mássá. Olyasvalakivé, aki egy...

A hangja elhalt, de nem azért, mert nem tudta leírni, milyen volt Draco annak idején. Egyértelműen Harry érzéseire gondolt, és próbálta nem fájdítani még tovább a szívét.

– Olyasvalakivé, akire a mágiát is kár pazarolni, igen – mondta Harry keserűen. Emlékezett, hogy néhány hónappal ezelőtt ugyanezeket a szavakat mondta Lucius Malfoynak, de mintha évek teltek volna el azóta.

Évek Dracóval, és amint a férfi emlékezni fog, olyan lesz, mintha azok az évek sosem történtek volna meg.

Kivéve Harrynek. Ő mindig emlékezni fog, még ha Draco azt is akarja majd, hogy mindketten felejtsék el őket.

* * *

– Remélem, szereted a kacsát – mondta Draco aznap este, amikor Harry belépett a konyhába. – Narancsosan készítettem, rizzsel. Szeretnél valamilyen zöldséget is hozzá?

A vacsoráról való társalgás nem a legelőkelőbb helyen szerepelt Harry elvégzendőinek listáján, de megkönnyebbülés volt egy ilyen laza témáról beszélgetni az után a feszült téma után Hermionéval.

– Válassz te, nekem mindegy. És ami a kacsát illeti... azt hiszem, egyszer ettem a Minisztérium bankettjén vagy micsodáján. Nem volt rossz.

– Micsoda lelkesedés – dörmögte Draco. – Azok után, hogy hülyére dolgozom magam, hogy szolgáljalak.

Harry összerezzent.

– Ne mondd ezt. Jobban szeretném, ha szabad lennél.

– És én még azt hittem, szeretsz uralkodni rajtam.

– Nos, szeretek, de... – Harry sóhajtott. – Nem helyes, hogy rabszolga vagy, Draco.

– Túl sokat aggódsz. Én boldog vagyok, te is boldog vagy. Legalábbis az voltál. – Draco szeme résnyire szűkült. – Mi történt?

– Csak gondolkodtam – felelte Harry. Nem akart Dracónak okot szolgáltatni arra, hogy nehezteljen Hermionéra. Fog még eleget később, ha majd emlékezni kezd. – Egy nap majd visszanyered az emlékeidet, és nem fogsz örülni, ha rájössz, hogy lefeküdtél velem.

– Valamiféle idióta vagyok?

Harry elnyomta a nevetését.

– Nem, viszont nem kedvelsz túlságosan. Fenét. Inkább egyáltalán nem kedvelsz. Te is tudod. Mondtam neked.

– De ezekre a szép napokra sem fogok emlékezni? A jó emlékek kiegyensúlyozhatnák a rosszakat – mondta Draco, Harry vállára téve a kezét. – Hogyne változtatna ez a dolgokon? Biztos vagyok benne, hogy még akkor is szeretni fogom, ahogy aurorosat játszottál velem tegnap.

– Lehet, hogy azt fogod kívánni, bár ellenálltam volna a vágynak, hogy ilyen játékokat játsszak.

Draco finoman megborzongott, mintha az előző nap puszta emlékétől is izgalomba jött volna. Nos, talán így is volt. Beleette magát a fantáziáiba, és nem csak azokba, amik a Res mea es hatására születtek. Draco igazi lényébe is.

A következő pillanatban Harry megértette, hogy emlékek ide vagy oda, Draco egyre inkább azzá kezdett válni, aki igazából mindig is volt.

– Ahogy én értelmezem a dolgokat – mondta Draco Harrye meredve –, igen jó parti vagy. Hős, ki megmentette a világot a gonosz Sötét Nagyúrtól, meg minden. És ahogy a múltamról beszélsz... Nem azt mondtad, hogy a győztes oldalon akartam állni? Szóval mi van akkor, ha nem kedveltük egymást évekkel ezelőtt? Ha arra emlékezni fogok, arra is fogok, hogyan végződött a háború, nem? Emlékezni fogok, hogy el kellett engednem a dolgot és tovább kellett lépjek. Vagy azt gondolod, sosem nőttem fel ahhoz, hogy ezt megtegyem?

Mivel Draco a sötét jegye ellenére állást talált a Minisztériumban, egyértelműnek tűnt, hogy történt valamilyen szintű „továbblépés". Együtt akartak volna vele dolgozni a hallhatatlanok, ha még mindig forrt volna benne a gyűlölet és a neheztelés? Azt nem is említve, hogy Harry biztos volt benne, a Misztériumügyi Főosztályon mugliszületésűek és félvérek is dolgoztak.

Azt legalább Draco biztosan megtanulta, hogy hallgasson az előítéleteivel kapcsolatban. Habár Harry személy szerint azt gondolta, hogy ez már túlment rajta. Nehéz volt azt hinni, hogy az amnézia miatt barátságos Hermionéval.

Persze ez a Res mea es hatása is lehetett, hogy Draco úgy beszéljen és viselkedjen, hogy kedvére tegyen vele Harrynek.

De ugyanakkor Draco rengeteg mindenben ellent tudott mondani Harrynek, és ellent is mondott.

Szóval... nincs értelme ezen gondolkodni, határozta el Harry. Nem tudja meg, mi az igazság, míg Draco vissza nem kapja az emlékeit.

– Te is tudod, hogy talán sosem történik meg – mondta Draco halkan, mintha kitalálta volna Harry gondolatát, vagy talán az arckifejezéséből olvasott. – Lehet, hogy sosem fogok emlékezni.

– Igen, talán sosem. Azt hittem, akkor történik meg, amikor a bűbáj lecsillapodik. Most viszont ki tudja. – Harry megköszörülte a torkát. – Nem is tudtam, hogy tudsz narancsos kacsát készíteni.

– Csak a receptet kell követni. Könnyebb, mint bájitalt főzni, kivéve azt, hogy hogyan alkalmazzam a receptre a mágiát.

– Vagy megtanulhatnád használni a tűzhelyet meg a sütőt.

– Inkább nem gyújtanám fel a házadat – felelte Draco szárazon. – Ne érts félre; szerintem a muglik halál okosak, hogy kitalálták ezt a rengeteg gépet, hogy mágia nélkül is elboldoguljanak, de elég veszélyesnek tűnnek egy jó kis megbízható bűbájhoz képest.

Harry arra gondolt, ez arra vezethető vissza, hogy kit hogyan neveltek. Ő megbízhatóbbnak találta a kenyérpirítót, mint egy tökéletes, aranybarna kenyérszeletet készítő bűbájt, de tudta, hogy Dracót ez egy kicsit megriasztja.

– És mit csináltál még ma?

Harry véletlenszerűen dobta be a kérdést, mert látni akarta, mit felel rá Draco. Nem mintha nem bízott volna benne Hermione látogatása után. Egyszerűen csak... kíváncsi volt rá, mit fog Draco mondani.

Draco hangját meglepetés itatta át.

– Nem olvastad az üzenetet, amit a kandallón küldtem ebéd után?

Visszatértek ahhoz a szokáshoz, hogy Harry utasításokat küld a kandallón át Dracónak, hogy egyen, Draco pedig visszaír egy rövid jelentést, hogy mit evett és mivel töltötte az idejét. Talán most már felesleges volt; Harry biztos volt benne, hogy Draco eszik, ha emlékeztetik rá.

– Úgy értem, azóta.

– Ó. Nos, hmm. Kicsit tanultam a RAVASZ-okra, de elég nehéz volt odatennem magamat, most, hogy tudom, letettem jó pár vizsgát. Ó, meg akartalak kérdezni. Mit jelent az, hogy „biztosított"? Azt hiszem, mugli kifejezés.

Harry pislogott.

– Uh, olyan, mintha pénzt fizetnél előre arra az esetre, ha valami kár történik, és ha tényleg megtörténik, azok az emberek, akiknek fizettél, gondoskodnak róla, hogy az a... valami, ami megrongálódott, meg legyen javítva vagy kicserélve. Ilyesmi.

Amikor befejezte, ostobán érezte magát, mivel ez nem a legjobb magyarázat volt.

Draco így is mosolygott.

– Á, így már érthető. Elmondtam a barátodnak, Hermionénak, hogy szeretném kifizetni a zongoráját, ha találok rá valamiféle anyagi keretet. De ő azt mondta, ne aggódjak emiatt, mert a zongora biztosítva volt.

– Ó, Hermione átugrott?

Abban a pillanatban, hogy ezt megkérdezte, totális szemétládának érezte magát. Mit akart csinálni, hazugságon fogni Dracót? Hirtelenjében szerette volna megrugdosni magát.

– Nem, rosszul mondtam. Ezt ő írásban „mondta".

– Miért írt volna ilyet Hermione csak úgy minden előzmény nélkül?

Most már Harry tényleg majdnem megrúgta magát. Mi a franc ütött belé?

– Ó, én írtam neki először – ismerte el Draco megrezzenve egy kicsit, amikor felemelte a pálcáját, hogy magához idézzen egy cukkinit a hűtőből. – Egyszer csak eszembe jutott, milyen modortalanul viselkedtem péntek este. Még ha nem is tehettem róla, tartoztam egy bocsánatkéréssel. Képzelheted, hogy meglepődtem, amikor a penna engedte, hogy megírjam, a kandalló pedig hagyta, hogy elküldjem. Kezdtem azt hinni, hogy bevásárlólistákon és neked szóló üzeneteken kívül sosem küldhetek már semmit.

Nos, ez úgy hangzott, hogy Draco nem titkolózik, nem igaz? Készségesen elismert mindent, amit Harry már előtte kiderített. Azonban volt egy dolog, amit Harry nem értett.

– De eleve miből gondoltad, hogy a penna meg fogja írni a levelet neki?

Draco furcsálló arccal nézett rá, a homloka is ráncba szaladt.

– Abból, hogy a bűbáj lenyugodott. Mi másból? Ó... sajnálom, Harry gazdám. Helytelenül feltételeztem? Inkább kérdezzelek meg, mielőtt bárkivel is levelezni kezdek? Csak ki kell mondanod a szót, és...

– Nem, persze, hogy nem bánom, ha írsz neki. Írjál, amennyit szeretnél. Bárkinek írhatsz, akinek csak akarsz, Draco.

– A jó gazda dolog – mondta Draco bólintva. – Te tényleg csodálatos vagy. Ó, talán meg kellene említenem, hogy miután megkaptam Hermione válaszát, annyira izgatott lettem, amiért tudok levelezni, hogy a szüleimnek is megpróbáltam írni.

Harry igyekezett, hogy a reakciója ne üljön ki az arcára. Főleg azok után, ami Narcissa miatt történt, vonakodott Dracónak és a szüleinek szabad teret adni a kommunikációra, amikor ő nincs a közelben.

– Megpróbáltál?

– Nos, a penna működött, de a kandalló nem küldte át a levelet. – Draco arrébb lépett, és elkezdte csíkokra vágni a cukkinit; a keze olyan magabiztossággal mozgott, amit csak évek gyakorlata adhatott. – Feltételezem, ők speciális esetek, mivel ők érezhetik leginkább azt, hogy joguk van rám, vagy valami ilyesmi. Az a legvalószínűbb tippem, hogy engedélyezned kell a levelet. – Draco hangja kicsit puhatolózóvá vált. – Hajlandó lennél esetleg átnézni, amit írtam, és dönteni felőle?

Harry nyelt egyet. Aligha akarhatná, hogy Draco ennél nyíltabb legyen, nemde? Nem volna nehéz a másik férfinak eltitkolni, hogy megpróbált írni a szüleinek, ha abban mesterkedne, hogy Harry háta mögött csináljon dolgokat. Vagy egyszerűen megkérhetné Harryt, hogy látatlanban küldje el a levelet a kandallón át.

Ehelyett arra kéri, hogy olvassa el a levelet.

– Hol van? – kérdezte Harry, és mostanra már alaposan szégyellte magát.

Az érzés pedig csak nőttön-nőtt, miután meglátta, mit írt Draco. Tudni akarta, hogy van-e saját széfje, és ha igen, hol a kulcsa. Azon kívül, elmagyarázta a kérése okát is: Tudjátok, akaratlanul is komoly kárt okoztam Hermione Granger ingóságában és szeretném megtéríteni. Nem tudom, ismered-e a nevét, de ő Harry Potter jó barátja, és meglehetősen kedves. Igazából már mondta, hogy nem kell aggódnom a zongora kicserélése miatt, de mivel szilárdan hiszem, hogy egy Reparo nem állítana vissza egy ilyen finom hangszert az eredeti állapotába, úgy érzem, muszáj kárpótlást nyújtanom. Informálnátok kérlek az anyagi helyzetemről, természetesen Harryn keresztül, amint lehetséges?

Harry összetekerte a pergament, és átkötötte egy szalaggal, aztán a kandallón át elküldte.

– Köszönöm – mondta Draco, két tányérral a kezében, amikor kijött a konyhából. Letette őket az asztalra, és kitöltötte a bort, amit kint hagyott levegőzni.

– Már megint itt vagyunk – morogta Harry, amikor mindketten leültek. – Kérlek, egyél, Draco, és idd meg a borodat. Egek, bár ne kéne ezeket mindig elmondanom.

Draco elmosolyodott.

– Nos, tudod, mit szoktak mondani. Ha a kívánságok galleonok lennének, még a muglik is gazdagok lehetnének... ó. Ez elég rémesen hangzik, igaz? Azt sem tudom, honnan jöttek ezek a szavak.

– Ez egy közmondás – felelte Harry kissé elszoruló torokkal. Kétségtelen, hogy Draco apránként kezdte visszanyerni az emlékezetét. Harry majdnem felnyögött. Mindennek vége lesz, biztos volt benne. De véget is kell, hogy érjen, mivel nem is igazán akarta megtartani Dracót rabszolgájának. Akármennyire is forró és kielégítő volt, amikor szexeltek, vagy amikor az azt követő pillanatokat élvezték, racionálisabb pillanataiban Harry tudta, hogy ez nem helyes.

Tényleg azt akarta, hogy Draco szabad legyen.

Csak azt nem akarta, hogy emlékezzen.

Igen, hát nem az lett volna a legtökéletesebb? Ha az átkot meg lehetne törni, hogy Draco felszabadulhasson, de soha nem emlékezne vissza rá, mennyire gyűlölte Harryt, akkor sosem lenne oka neheztelni a Rea mea esre, és mindarra, amihez vezetett. Akkor Harry és Draco párként folytathatnák tovább, és még azokat a perzselően forró kis játékokat is tovább játszhatnák. A saját házuk magányában azt csinálhatnának, amit csak akarnak. Olyan lehetne, mintha a bűbáj soha nem is tört volna meg, ha Draco ezt szeretné „játszani".

De ha visszaemlékezik, hogy Harry a győztes oldalon állt, ő pedig nem, akkor sosem akarna többé ilyen játékokat játszani Harryvel, nem igaz?

– Nos, nekem ez kicsit rasszistának hangzik – mondta Draco a borába kortyolva.

– És hülyeség is – tette hozzá Harry. – Egy csomó mugli igencsak gazdag.

– Nos, ez ésszerűen hangzik. – Draco hangja elgondolkodóvá vált. – Bármennyire is szörnyen hangzik, én tényleg szeretném ismerni a kilátásaimat. Szerinted volt saját pénzem, Harry?

– Ez nem szörnyű, mivel az az indítékod, hogy megtudd, megteheted a helyes dolgot a zongorát illetően.

Draco kuncogott, és derülten pillantott Harryre.

– Ez volt a kíváncsiságom elindítója, de aligha ez volt az egyetlen indítékom. Egyszerűen csak tényleg szeretném tudni.

– Felteszem, valószínűleg van valamennyi saját vagyonod – bólintott Harry visszagondolva. – Ja, nem gondolnám, hogy a szüleid vásárolták neked Hollóbércet, úgyhogy kell legyen valamennyi saját pénzed. Nem tudom, mennyi fizetést kaphatnak a hallhatatlanok, de lehet, hogy elég sokat.

Draco jelzésértékűen körbenézett az étkezőben.

– Te vagy az aurorparancsnok, mégis megkockáztatnám a feltevést, hogy a te fizetésed nem olyan „sok". Ha jelentős vagyonom lenne, amit Hollóbérc egyértelműen sugall, akkor aligha hiszem, hogy a minisztériumi munkámból szereztem.

– Lehet, hogy Oroszországban gazdagodtál meg – viccelődött Harry, és próbálta figyelmen kívül hagyni az apró fájdalmat, amit akkor érzett, amikor Draco azt mondta, természetesen udvariasan, hogy Harry közel sincs olyan gazdag, mint a Malfoyok. Gondolt rá, hogy megemlítse, rengeteg galleont örökölt a szüleitől... az a halom arany a széfjében alig apadt, mióta évekkel ezelőtt először meglátta. De nem akart vele kérkedni, vagy a pénzéről szóló történetekkel próbálni lenyűgözni Dracót.

Először is, a vagyona még így is eltörpült a Malfoyok milliói mellett. Másodszor pedig, Harry nem akarta, hogy Draco jó véleménye az anyagiakon alapuljon.

– Ha jól értelmezem a sorrendet, már meg volt nekem Hollóbérc, mielőtt Oroszországba mentem volna. – Draco megcsóválta a fejét, hosszú haja egy kicsit meglebbent. – De elég ebből. Hogy telt a napod, Harry? Jól ment a találkozód a miniszterrel? Ó, és már meg akartam kérdezni. Ki most a miniszter? Még mindig Scrimgoeur? Próbáltam magam rájönni, de nincs egy történelemkönyved sem, ami a háború utáni időkkel foglalkozik.

Persze, hogy nem volt Harrynek. Nem szerette, hogy olyan kitüntetett figyelemmel kezelik azokban a könyvekben. Még a legtényszerűbbek is hajlottak a hősimádatra. Igazából az egyetlen beszámolót, amiben nem állították őt be többnek, mint ami volt, Rita Vitrol írta. Nem mintha Harry azt tervezte volna, hogy megvegye az ő könyvét. Kiszínezett spekulációkkal volt tele arra vonatkozóan, hogy mik történhettek a sátorban, amikor Harry szökésben volt.

– Vagy bármilyen napilapod – tette hozzá Draco fél szemöldökét felvonva.

– Öh, nos, nem igazán szeretem a hülyeségeket, amiket rólam cikkeznek.

– Szerintem nem ártana lépést tartanod az egyébfajta hírekkel, főleg ami a munkáddal kapcsolatos.

– Lépést tartok. – Harry elfintorodott. – A minisztérium elég sok mindent járat, és elolvasom, amit kell, tudod, a munkához...

– Ebben nem kételkedem – motyogta Draco.

– De ez nem fair veled szemben – tette hozzá Harry. – Elő fogok fizetni. És ami a kérdésedet illeti, Scrimgoeur meghalt a háborúban. Kingsley Shacklebolt most a miniszter. Tulajdonképpen ő egy régi barátom.

– Látom, vannak barátaid magas helyeken – felelte Draco könnyedén, és kinyúlt, hogy megsimítsa Harry karját. Azaz inkább az ingujját. De az érintéstől Harry akkor is megborzongott, és többre kezdett vágyakozni. – A te pozíciódról nem is beszélve; az is elég tiszteletreméltó. Feleslegesen aggódsz, Harry. Ha az emlékeim teljes mértékben visszatérnek, tudni fogom, hogy szerencsés vagyok, amiért ilyen férfinál landoltam, mint te, még ha egy szolgabűbáj is volt az, ami összehozott minket.

– Hermione megpróbálja megtalálni az okát, hogy miért ébredt fel a bűbáj – kotyogta ki Harry. Nem tudta, mit utál jobban: azt a gondolatot, hogy Draco valami bűbáj kényszere miatt van vele, vagy azt, hogy Draco, mardekárosként talán a varázsvilágbeli kapcsolataiért akar vele lenni. A hírneve miatt. – Remélem, hogy ez a varázslat megtöréséhez vezet majd. Nem akarlak rabszolgaként tartani.

– És én még azt hittem, elkezdted élvezni.

A megjegyzés kis híján telibe talált. Harry elhúzta a karját Dracótól, és ivott egy kis bort, miközben kitalálta, hogyan válaszoljon.

– Élvezem is. Azt hiszem, ez kétségkívül így van. De Draco... azért élvezni, mert erotikus rá gondolni, miközben az ágyban vagyunk, és más alkalmakkor élvezni ezt két különböző dolog.

Draco ferdén pillantott rá.

– Csinálhatunk úgy is, mintha csak eljátszanám, hogy rabszolga vagyok. Azt hiszem, régebben is tettem már ilyet, legalábbis annak a ládának a tartalmából ítélve. Nem beszélve arról, milyen könnyedén helyezkedem bele az alárendelt pozícióba az ágyban.

– És mi lenne, ha találnánk valami módot, hogy felszabadítsunk téged, és aztán, ha szeretnéd, csinálhatsz úgy, mintha a rabszolgám lennél.

– Á, de nemigen van mód a felszabadításomra.

– Persze, hogy van. – Harry letette a borospoharát, és megrezzent, amikor rájött, hogy a mozdulat kissé agresszívre sikerült. – A Res mea est egyszer már megtörték, és a családod felszabadult alóla. Több száz évre. Egyszerűen csak rá kell jönnünk, mi történt akkor, és újra megtenni.

– Vagy – mondta Draco mélyebb, komolyabb hangon – abbahagyhatnád az aggódást. Csak engedd el magad, Harry. Élvezd az életed. Egyre inkább az az érzésem, hogy fogalmad sincs, hogyan tedd ezt. Természetedből fakadóan domináns vagy, és tudomásom szerint még soha nem engedtél a vágynak, hogy birtokolj és irányíts. Vagyis míg igényt nem tartottál rám.

– Nem tudtam, hogy ilyen vagyok, míg igényt nem tartottam rád.

– Ami megint csak engem igazol. Élvezd az életed, Harry gazdám. Élvezz engem, és ne beszélj a szabadságról. Nem vágyom rá. Csakis rád vágyom.

Harry bólintott és megint felemelte a villáját, de igazából nem értett egyet. Nem akart vitatkozni, ez volt minden. Azonban legbelül ugyanazok a gondolatok gyűrűztek elő, mint az előbb. Csak rám vágysz, de elnézve, hogy ki vagyok, és mi lettem, tudom, hogy csak a bűbáj beszél belőled. Meg kell törnöm; muszáj. De ha ez azt eredményezi, hogy visszaözönlenek majd az emlékeid, és szerintem ez fog történni, akkor a felszabadításod azt fogja jelenteni, hogy soha többé nem leszel velem.

És azután hogy tudnám élvezni az életet?

De hogyan is tehetném meg azt, ami helytelen, és tarthatnálak rabszolgasorban, ha létezik rá mód, hogy felszabadítsalak?