Levelére másodperceken belül megérkezett a válasz, de a tartalma még ennél is meglepőbb volt.

Nem, a kúria mágikus védelmét természetesen átmenetileg hatástalanítottuk. Várom önt. Azonnal jöjjön.

Így aztán Harry ment.

A hop-hálózaton keresztül való örvénylő utazás nem nagyon hagyott neki időt arra, hogy felkészülhessen a Malfoyok ősi birtokának meglátogatására. A hellyel kapcsolatos legutóbbi emléke iszonyú volt; fájdalmasan feldagadt arc, Hermione rettenetes sikolyai és aztán Dobby eltemetése.

Az az egyetlen jó dolog származott csak ebből, hogy Féregfark megfojtotta saját magát. Eggyel kevesebb halálfalóval kellett számolni a roxforti csatában.

Habár egy másik emlék is felszínre került Harryben, miközben belépett egy dolgozószobába, ami nagyjából fele akkora volt, mint az ő egész háza. Draco szerepelt benne, amint megtagadja, hogy azonosítsa őt. Vagy legalábbis majdnem megtagadta; azt mondta, nem tudja biztosan. És nem lehetett mindent a Harry sebhelyét és vonásait eltorzító duzzanatra fogni; ahogy Harry visszaemlékezett, Draco csak vonakodva erősítette meg Ron és Hermione személyazonosságát is.

De aztán a fiú semmit sem tett, amivel a továbbiakban bármelyiküket is segítette volna, szóval talán csak nem volt formában. Végtére is, Draco a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, és az igazat megvallva eléggé betegnek nézett ki, mintha a halálfaló-élet nem éppen olyannak bizonyult volna, mint amilyennek várta.

– Mr Potter – zihálta Narcissa. A talárja úgy festett, mintha már napok óta nem váltotta volna. – Kérem, jöjjön fel az emeletre. Nincs sok időnk.

Harry készenlétben tartotta a pálcáját. Még szép, nem volt bolond. De Narcissa inkább tűnt megszállottnak, mint cselszövőnek, kék szemében pedig különös legyőzöttség tükröződött, amint az asszony intett Harrynek, hogy kövesse.

Harry mindenesetre kéznél tartotta a pálcáját.

Az asszony sietve végigvonult egy folyosón, majd fel egy elegánsan ívelt lépcsősoron, aztán kinyitotta a harmadik ajtót az emeleten, és egy sürgető mozdulattal beinvitálta Harryt.

Odabenn, egy hatalmas ágyon Draco Malfoy feküdt az oldalán, összegömbölyödve, meztelenül, vértelen ajkakkal és zihálva. Miközben a lepedőt markolta és nyöszörgött, patakokban folyt róla a verejték.

Ágya mellett pedig ott térdelt az apja; egyik kezével Draco összetapadt, nedves haját simogatta.

– Az ég szerelmére, takarják be – szólalt meg Harry, és elfordította a tekintetét. Soha nem kedvelte Dracót, de ez nem jelentette azt, hogy így akarta volna látni.

– Nem képes elviselni – felelte Lucius fáradtan, miközben felállt. – Narcissa, azt hiszem, elmondtam neked, hogy Mr Potter nem tudja, mi ez az egész. Minek hoztad őt ide?

– Mit gondolsz, Lucius, miért? – Narcissa most nem tűnt legyőzöttnek; úgy lépett előre, mint egy kölykét védelmező anyatigris. – Ő Draco egyetlen reménye. Te is tudod!

– Amíg ő maga nincs tudatában annak, hogy mit tett, addig létezhet másféle kiút!

– Fogalmam sincs, miről beszélnek – vágott közbe Harry. – És azt sem tudom, hogy mi ütött magukba. A fiuknak a Szent Mungóban lenne a helye. Vigyük el oda, aztán elmondhatják, kinek lehetett oka megátkozni. Valószínűleg hosszú lesz a lista, de...

– Ön tényleg olyan nehéz felfogású, mint ahogy Perselus mindig is mondta.

– Lucius! – emelte fel a hangját Narcissa.

– A fiam, a fiam és örökösöm, a vérem! – Lucius kivillantotta a fogát. – Nem fogom végignézni, hogy az övé lesz.

– Akkor azt fogod végignézni, ahogy meghal!

Ilyen szavak hallatán Harry aurorösztönei normális esetben működésbe lendültek volna, de a fiú most tudta, hogy ez nem fenyegetés volt. Ez nem volt más, mint puszta igazság. Nem mintha bármit is értett volna belőle.

– Ha maguk nem hajlandók elvinni a Szent Mungóba, akkor majd én megteszem – mondta, és előre lépett, hogy felnyalábolja Dracót a karjába. Abban a pillanatban, hogy hozzáért, Harry vészjelzői bekapcsoltak. Draco teste égett a láztól.

– Nem átkozták meg – jelentette ki Narcissa, és Harry elé lépett, hogy elállja az ajtóhoz vezető utat. – Még mindig nem érti? Nem gyógyítóra van szüksége, hanem önre!

– Bolondok maguk, mind. – Felidézve a nő levelét, emlékezett, hogy a kúrián jelenleg egyáltalán nincs mágikus védelem, így Harry önmagára összpontosított, hogy körbe tudjon perdülni...

– Ne! – kiáltotta Lucius rekedten, és keresztülviharzott a szobán, hogy megragadja Harryt az ingujjánál.

Harry undorodva rázta őt le magáról, de a koncentrációja már megtört.

– Mágiát ne – mondta Narcissa, és térdre esett Harry előtt. – Még a varázsolt jeget sem tudta elviselni, amivel hűteni próbáltuk. Az ő állapotában a hoppanálás vagy a hop-hálózat megölné. Igényt kell tartania rá!

Nem gyógyítóra van szüksége, hanem önre!

Harry eddig nem hitt ebben; hogy is hihetett volna? Most azonban kezdte belátni, hogy igaz. A karjaiban tartott meztelen test már csak meleg volt, nem tűzforró, és Draco mélyebbeket lélegzett. Rohadt élet, gondolta Harry, és a fejét csóválta. Nem tudta, mi lehet ez az egész, de mostanra világosan látszott, hogy Draco betegsége, akármi is az, valahogyan tényleg kapcsolatban áll vele.

Az pedig szintén nyilvánvaló volt, hogy egy ideje már nem tartotta készenlétben a pálcáját. Narcissa és Lucius ezt szemlátomást nem vette észre. Egyedül Dracóra koncentráltak.

– Jobban van, ha fogom – mondta Harry, és sóhajtott. – Leülhetek valahova? Talán el is magyarázhatnák. Valaki olyan átkot szórt rá, ami összekötött minket, vagy... honnan tudták, hogy pont velem kötötte össze? Vagy legvalószínűbb jelöltként egyszerűen csak a legnagyobb ellenségére gondoltak?

– Nincs semmilyen átok, Mr Potter. – Lucius mostanra valahogy beletörődőnek tűnt. – Kérem, foglaljon helyet.

Dracóval az ölében Harry leült a székre, amire a férfi mutatott. Szó, ami szó, elég kínos szituáció volt, az anyaszült meztelen Dracóval, és az őket néző szüleivel.

– Talán most már el tudna viselni magán egy lepedőt vagy valamit – mondta Harry, és nyelt egyet. Még soha nem érezte magát ennyire kényelmetlenül.

Ahelyett, hogy varázslattal magához hívott volna egyet, Narcissa odament egy magas szekrényhez, és kivett belőle egy tiszta lepedőt. Harry ezt úgy értelmezte, hogy az asszony halálosan komolyan veszi Draco mágiára való reakcióit.

– Önnek kell csinálnia – mondta a nő halkan, és széthajtotta a lepedőt, aztán Harry kezébe adta a szélét.

A halványkék anyag olyan könnyű és finom volt, mintha csak levegőből szőtték volna. Amint Harry ráterítette az ölében fekvő férfira, Draco közelebb húzódott Harryhez, szinte hozzásimult. Akadozó légzése még könnyebbé vált, mígnem úgy tűnt, teljesen ellazult, és elaludt.

Lucius és Narcissa leültek egymás mellé Draco ágyára, arckifejezésük pedig, Harry meglátása szerint a tartózkodó és az elgyötört közt váltakozott.

– Nos? – kérdezte végül. – Elmagyaráznák? Mert tudják, nem ülhetek itt örökké őt tartva. Ha elengedem, megint rosszabbul lesz?

– Igen. – Lucius állkapcsa megfeszült. – Reméltem, hogy ezt elkerülhetjük. Először persze reményünk sem volt. Meg voltam róla győződve, hogy ön ezt szándékosan csinálta, és hogy csak a saját szórakoztatására rángatta elő a dolgot. De aztán úgy tűnt, ön nem tudja, hogy mit tett, így arra gondoltam, talán ebből kifolyólag lesz egy kis időnk találni valami más megoldást, bármit. Azonban most már nem úgy tűnik. Narcissának igaza van. Most már nem lehet mást tenni.

– Nem lehet mást, mint mit?

Miközben Lucius egy ingerült hangot hallatott, Narcissa kinyúlt, hogy kezei közé vegye a férfiét.

– Légy erős, kedvesem. Dracóért.

Lucius az ajkához emelte felesége kezét, majd leejtette, és Harryre nézett.

– Narcissának igaza van. Ha a fiunk egyáltalán életben akar maradni, önnek igényt kell tartania rá. Egyszerű, Mr Potter. Tudja, az ön családja mindig is birtokolta az enyémet.

* * *

Harry mindig is tudta, hogy Lucius Malfoy elmeháborodott, de még sosem volt erre ilyen jó bizonyítéka. És elnézve azokat a dolgokat, amiket a férfi a Voldemort okozta első és második háborúban művelt, ez igazán jelentett valamit.

– Hogy mondja?

Lucius sóhajtott, hosszú haja meglebbent, amint a férfi oldalra pillantott. Narcissa bólintott feléje egy aprót.

– Biztosíthatom, hogy ez igaz – folytatta egy pillanat múlva. – De talán a mindig egy kicsit túlzás. Gondolom, a bűbájnak el kellett valamikor kezdődnie.

– A családom mindig is birtokolta az önét – ismételte Harry. A kijelentés túl bizarr volt ahhoz, hogy valami vicc vagy átverés legyen, és Lucius is halálosan komolynak tűnt, de Harry még mindig alig hitte el, amit hallott.

– Azt akarja mondani, hogy önök ketten is az enyémek?

Lucius összerezzent, amint a pillantása találkozott a Harryével.

– A Potterek a Malfoyokat birtokolják; a feleségem egy Black.

– De ön szerint maga az enyém?

– Az apjáé lettem volna, ha tudott volna a dologról, mielőtt egy életre elköteleződtem volna Narcissa mellett. Az életem már őhozzá van kötve, és ez erősebb kötés, mint a Res mea es.

– Res mea es?

– A tulajdonosi bűbáj.

Draco súlya hirtelen nehezebbnek tűnt a karjában, amint Harry rádöbbent, mit is jelent ezeknek az embereknek az, hogy „tartson igényt a fiamra." Tulajdonlás? Harry szája kiszáradt a sokk hatására. Megnyalta az ajkát, hogy elzavarja az érzést, és arra gondolt, amit Lucius az előbb magyarázott.

– Szóval akkor Dracónak csak meg kell házasodnia. Jár valakivel?

– Nem házasodhat össze senkivel, így már nem, hogy ön tudatában van a helyzetnek. Meghalna, mielőtt letenné az első esküt.

Harry csak bámult.

– Akkor miért mondta el nekem? Azon nyomban meg kellett volna házasítani őt, ahogy az első jel megjelent!

– Megpróbáltam nem elmondani, ha emlékszik. Amikor úgy tűnt, önt nem érdekli a dolog, arra törekedtem, hogy ez így is maradjon. – Lucius behunyta a szemét. – De már Draco első rosszullétei óta egyértelmű volt, hogy ön valamit megsejthetett arról, hogy jogot formálhat Dracóra, még ha ennek nem is volt egészen tudatában. Ez az ismeret felélesztette a benne szunnyadó bűbájt. Draco egy része most már tudja, hogy mindig is az öné kellett volna lennie. És a tény, hogy mégsem az... megöli őt, Mr Potter. Igényt kell rá tartania, ahogy Narcissa mondta.

– Miért nem házasították meg évekkel ezelőtt, ha tudták, hogy ilyesmi megtörténhet? – kérdezte Hary, kezével pedig szorosabban fogta Dracót.

Lucius szeme résnyire nyílt.

– Megpróbáltam, elhiheti.

– Azt akarja mondani, hogy Draco még úgy sem bírt felszedni egy lányt, hogy tudta, ellenkező esetben én tarthatok majd igényt rá? – kérdezte Harry gúnyosan.

– Fogalma sincs a Res mea es-ről.

– Milyen apa maga?

– Maga meg miféle varázsló, Mr Potter? Mert nyilvánvalóan nem olyan, aki jártas lenne az öröklődő bűbájokban. Senki sem szólhat neki a Res mea esről semmilyen formában, amíg meg nem házasodott és egy fiút nem nemzett, vagy át nem került az én felügyeletem alól önhöz.

– Ó. Olyasmi, mint a Fidelius?

Lucius nem válaszolt, de a hallgatása mindent elárult.

Harry megint sóhajtott.

– Rendben, azt hiszem, értem. Habár meg kell, hogy mondjam, nem tudtam a jogaimról vagy mikről, ezért aztán fogalmam sincs, mitől lángolt így fel benne a bűbáj. Viszont, nézze, a Minisztériumnak átkozottul jó forrásai vannak szinte mindenfajta mágiával kapcsolatban, szóval, ha hoznak nekem valami pergament, írok pár levelet, és beindítom a gépezetet, hogy megfejtsük a dolgot. És ezen a szent helyen fogok ülni a fiukat tartva, amíg nem találunk megoldást, ha ez kell hozzá, hogy életben maradjon.

Narcissa a kezét tördelte.

– Csak azért javul, mert ön itt van, hogy igényt tartson rá, vagy legalábbis a mágia ezt hiszi. Megint rosszabbodni fog az állapota, ha úgy tűnik majd, hogy nem ez a helyzet.

– Honnan tudhatná ezt?

Lucius ajka egy egyenes vonallá vált, ahogy a férfi összeszorított foggal beszélt.

– Az ön valamelyik felmenője minden tudást eltemetett a Res mea esről, de az én családom életben tartotta, arra az esetre, ha ilyesmi adódna, mint most, hogy a bűbáj működésbe lép. Már ötszáz éve nem tartottak igényt a vérvonalamból senkire, de tudtuk, hogy ez bármikor újra megtörténhet. Ismerjük a bűbáj viselkedését.

Rendben, Harry átlátta a logikáját. A Malfoyok érdeke végtére is mindenek felett a fennmaradás volt. Az, hogy a család vérvonalán még egy ilyen fenyegetettséggel is gyermekeket nemzettek, elég bizonyíték volt erre, nem? A gondolattól Harryt a rosszullét kerülgette.

– Várjon. Ha Dracónak gyermeke lesz, akkor a bűbáj őket is érinteni fogja, így, hogy tudok erről?

– Az ön szolgái lesznek – suttogta Narcissa, és a szeme megtelt könnyel. – Ahogyan ő is, ha maga végre igényt tart rá. De meg kell történnie. Nem hagyhatom meghalni, Mr Potter. Ön pedig... – Megtörölte az arcát, hosszú hajszálakat nedvesítve össze a könnyeivel. – Ön csak egy félvér, és aligha érdemes Dracóra, de azt hallottam, hogy maga jó...

– Hallgass, Narcissa – utasította Lucius a fejét rázva.

Harry hosszan kifújta a levegőt.

– Még mindig nem bírom elhinni, hogy egész idő alatt tudtak erről, és mégsem tettek semmit, hogy megpróbálják... Nem tudom! Biztosan volt valami, amit tehettek volna!

– Imígyen szóla a hős fiú – mondta Lucius némi gúnyos felhanggal. – Megtettem, ami tudtam. Megmondtam Dracónak, hogy barátkozzon össze önnel, azért, hogy ha ez a dolog valaha előjönne, akkor ön... jó szándékkal legyen iránta. De persze Draco még ezt a feladatot sem tudta teljesíteni. És amikor a Sötét Nagyúr visszatért, a családunk összes befolyását a rendelkezésére bocsátottuk, mert ön volt az utolsó a vérvonalából, így ha utód nélkül hal meg, mi felszabadultunk volna...

Harrynek bevillant az utolsó alkalom emléke, amikor a Malfoy kúriában járt.

– Ez nem csak rólam szólt.

– Nem – ismerte el Lucius. – De mindenkinél több okunk volt rá, hogy holtan akarjuk látni magát. Ehelyett ön nyert. Méghozzá úgy tűnik, mindent.

– Én ezt nem akartam – sóhajtott Harry. – Mindig is csak arra vágytam, hogy békén hagyjanak, Mr Malfoy. Nézze, önre vagy a feleségére inkább nem bíznám, de miért nem hívunk ide a Minisztériumból valakit, aki elvégezne rajtam egy memóriatörlő bűbájt? Utána már nem emlékeznék rá, mi indította el ezt az egészet, bármi is volt az. És aztán mindenki csinálhatja tovább a saját dolgát, ahogy eddig is, rendben?

– Ez most már nem arról szól, hogy ön mit tud – sziszegte Lucius. – A benne lévő varázslat is tudja, és ezt már nem lehet elhallgattatni egy memóriatörlő bűbájjal. Nem viseli el, ha mágiát alkalmaznak rajta, vagy a közelében, még az önét sem, amíg a bűbáj bizonyos nem lehet felőle, hogy Draco az öné.

– Amíg igényt nem tartok rá. – Harry az ajkába harapott. – Nos, ezt nem tehetem meg. Ez... ez undorító. Ez talán még csak nem is legális a mai korban...

– A mágia nem ismer korokat. Akkor inkább megölné? Ön, aki elpusztította a Sötét Nagyurat anélkül, hogy egyszer is kiszórt volna egy gyilkos átkot?

– Egyszerűen csak nem tudom elhinni, hogy ez a két választásunk van. Már sokkal jobban érzi magát – mondta Harry; próbálva a racionalitás talaján maradni. – Szerintem már nincs láza, és... – Hirtelen rádöbbenve, hogy milyen hidegre hűlt Draco, Harry nyelt egyet.

Narcissa helyesen értelmezte az apró neszt; odarohant Harry mellé, rátette a kezét fia homlokára, és elakadt a lélegzete.

– Meddig halogatja még? – rivallt Harryre. – Már most is haldoklik!

Sajnos Harry látta, hogy az asszonynak igaza van. Már nem volt idő vitára és kérdésekre, arra meg végképp nem, hogy tanulmányozni kezdjék a Res mea es-t és megszüntetésének lehetőségeit. Draco bőre minden eltelt másodperccel egyre hidegebbé vált, mintha a bensőjében lévő bűbáj kezdte volna feladni.

Feladni Harryt, viszont Draco volt az, akinek meg kellett fizetnie az árát.

Már így is túl sokan haltak meg, gondolta Harry. Nem adhatott hozzá még egy nevet a lajstromhoz, még Dracóét sem. Nem tudta, mihez vezethet a Res mea es, vagy miket fog majd a bűbáj követelni, de nem volt idő ezt mérlegelni, most nem. Majd később kidolgozzák, remélve a legjobbakat.

Harry felnézett Narcissa aggódástól eltorzult arcára, aztán Lucius vonásaira pillantott, amiket valami más változtatott el. Talán a bánat.

– Igényt tartok rá. – Harry megköszörülte a torkát. – Hogyan... mit...

Narcissa megfogta Harry kezét, és becsúsztatta a lepedő alá, hogy Draco mellkasára, pontosan a szíve fölé helyezze. Aztán elengedte.

– Most már csak ki kell mondania – felelte nagyon halkan, mintha Draco egy szikla szélén egyensúlyozna, és a túl erős hang lelökhetné onnan.

– Igényt tartok rád – mondta Harry; a szavak nehezen jöttek a nyelvére.

Narcissa megrázta a fejét.

–Res mea es, et ream meam vindico.

Harry gyomra enyhén kavarogni kezdett. A latinja nem volt tökéletes, de ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy tudja, ezzel Draco Malfoyt egy tárgynak nevezi. Talán azzá is teszi. De nem volt más választása.

Becsukta a szemét, és kimondta:

–Res mea es, et ream meam vindico.

Mellette Narcissa a földre rogyott, és felzokogott. Lucius megkövült arccal térdelt melléje, hogy a karjaiba vegye.

Ahogy a párosukra nézett, Harry tudta, hogy többé nem lennének képesek ártani neki, és nem csak azért, mert Draco élete már valószínűleg az ő kezében van. Nem, itt többről volt szó. Mágia vibrált a levegőben és örvénylett körülötte, selyemszálakkal kötve őt össze elsősorban Dracóval, de kis mértékben velük is.

Nem birtokolta őket, legalábbis nem úgy, ahogy Dracót birtokolta, de akkor is kényszerítette őket a bűbáj, hogy tiszteletben tartsák Harry igényét. Hogy semmit se tegyenek annak megakadályozására. És mindenek felett, hogy soha többé ne szegüljenek Harry ellen, semmilyen módon.

Draco melegedni kezdett. Még mindig eszméletlen volt, de minden másodperccel egyre erősödött. Harry érezte a szívverését, a mellkasa mozgását, ahogy lélegzett. Hamarosan felébred, és valakinek majd el kell mondania neki, valakinek el kell magyaráznia...

Elmagyaráznia, de pontosan mit is?

Harrynek támadt egy rossz megérzése, miszerint fogalma sincs, mibe keveredett.