Harry úgy érezte, a vacsora egész jól telt. Talán még szerencse is, hogy Ron kimondta előtte, ami a bögyében volt. Az étkezés alatt nem viselkedett éppen nyájasan, de legalább már nem volt nyíltan ellenséges.

Mint előtte is, Hermione beszélt a legtöbbet. Kicsalogatta Dracót a csigaházából, arról kérdezgette, mivel tölti a napjait, hogy halad a tanulmányaival...

És Draco határozottan felélénkült, mialatt vele beszélgetett.

Igazából olyan jól kijöttek egymással, mint annak a rendje. Ha Harry nem a saját szemével látja, el sem hitte volna.

– Nos, tudjuk, hogy Hermione mindig is istápolta a szerencsétleneket – súgta Ron, miközben a szükségesnél kicsit lendületesebben vágta fel a csirkemellét. – És Malfoy mostanában nyilvánvalóan az.

Harry válasz helyett inkább belekortyolt a borába.

Váó... nem tudott sokat a borokról, de ez őrületesen ízlett neki. Tökéletesen illett a gombamártásos csirkéhez, az aroma ingerelte az érzékeit, hogy az étel még finomabbnak hasson.

Talán mégis megérte a nevetségesen magas árat, amiért a bolt vesztegette.

– Habár szívesen látnám az arcát, amikor majd mindenre visszaemlékezik – folytatta Ron. – Amikor megtudja, miért röhejes tőle, hogy pont Hermione Grangernek dicsérgeti a mugli dolgokat.

– Tényleg túl kéne már jutnod azon, hogy mekkora tapló volt az iskolában – mondta Harry, mielőtt még Ron folytathatta volna a sort.

– Ó, mintha egy morzsányit is változott volna.

Harry megint beleivott a borába, és most már azt kívánta, bárcsak két üveggel vett volna. Nem mintha a lerészegedés bármit megoldott volna. De úgy legalább könnyebb lenne Ront hallgatnia.

– Az is lehet, hogy sosem fog emlékezni... – mondta Ron, felnyársalva pár borsószemet a villájával. – Mindent egybevetve talán jobb is lenne. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy jobb vele így élni. És mivel muszáj vele élned...

Ez nem tetszett Harry fülének. Nem számít, hogy igaz volt, akkor sem foglalkozott a gondolattal, hogy Dracóval „kell" élnie. Talán mert a Dracóval való együttélés egész jól alakult. A háza tisztább volt, mint valaha, többször ment haza meleg házi kosztra, mint nem, és a bőséges mennyiségű szexre sem panaszkodhatott, nem igaz? Habár egyre nehezebb volt visszautasítania Draco ajánlatait arra, hogy „még hasznosabb legyen", ahogy ő fogalmazott. A kísértés, hogy szélnek eressze az erkölcsi aggályait és hagyja megtörténni; hagyja, hogy Draco térdre ereszkedjen, és bársonyos ajkai közé vegye Harry farkát...

Kísértés, igen. Egyértelműen az volt.

Ám Dracóval élni még ennek ellenére is sokkal kellemesebb volt, mint Harry várta. Szinte soha nem mondott olyat, amin Harry megsértődhetett volna. De talán annak is köze lehetett a dologhoz, hogy Draco pillanatnyilag nem emlékezett rá, hogyan kell rasszista seggfejnek lenni.

Az egyetlen hátulütője az volt – azon kívül, hogy Harrynek el kellett utasítania olyan lépéseket, amikre Draco biztos, hogy nem állt készen –, hogy Harry szinte minden nap kapott meghívót a Malfoyoktól, hogy látogassanak el újra a házukba. Eddig Harry kifogásokat keresett, hogy kihagyhassa ezeket. Egyszerűen úgy érezte, képtelen lenne egy újabb látogatásra ilyen hamar. Lucius átkozottul idegesítő volt.

Annak alapján, ami a legutóbb történt, valamennyire örömmel töltötte el a tudat, hogy Draco őt választaná az apja helyett, de Harry nem gondolta, hogy bölcs dolog lenne belevonni Dracót a vitájukba.

Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen aggódott, hogy a Malyfoyokkal való túl szoros kapcsolat hatására esetleg visszatérhet a régi gondolkodásmódjához, még ha nem is emlékszik rá. A Res mea es erőteljes bűbáj, de a családi kötődéseket sem kell lebecsülni.

Vagy legalábbis ezt mondják, gondolta Harry keserűen. Nem tapasztalhatta meg személyesen, nem igaz? A Dursley-k nem nagyon inspirálták ilyen fajta kötődésekre.

– Minden rendben, Harry?

– Igen, csak arra gondoltam, előbb-utóbb meg kell engednem Dracónak, hogy újra lássa a szüleit. És mivel sehova sem mehet nélkülem...

– Ó, fúj. Az szar – mondta Ron, és hirtelen barátságosabb volt, mint az egész este alatt. – Kár, hogy az a rohadék apja máris kikerült az Azkabanból. Életfogytiglant is kaphatott volna, ha engem kérdezel. Vagy rosszabbat. Az a büntetés nagyon ízetlen volt...

Harry riadtan pillantott Draco felé, de a férfi épp megint a manókról kérdezgette Hermionét. Olyan részletek felől érdeklődött, amik nem voltak közismertek. Hermione órákon át tudott beszélni a témáról, mivel... nos, Hermione volt.

– Ez a beszélgetés az, ami ízetlen – felelte Harry szárazon, visszafogott hangon. – Láttad, mi történik Dracóval, ha felizgatja magát. Nem szeretném, hogy újra megtörténjen, ha lehet. Ez a szörnyű bűbáj képes és bűntudatot kelt benne azok miatt, amiket az apja tett, főleg, ha olyasmikről van szó, amikben én is sérültem, úgyhogy fogd már be.

Harry örömmel látta, hogy Ron egy kicsit elsápadt.

– Öm... oké. Nem mintha normális esetben érdekelne, de igazad van. Végtére is neked kell majd utána összekaparnod.

Akkor még nem is sejtették, mennyire igazak lesznek a szavai.

* * *

Elég ártalmatlanul kezdődött. Kicsi marcipántortácskák fölött, amiket nyilvánvalóan vásároltak, karöltve a legjobb édes borral, amit Harry valaha kóstolt – egek, kezdte azt gondolni, hogy muszáj lesz rendszeresen vennie ebből a manó-tündér cuccból –, Hermione egyszer csak megemlítette, hogy szeretné, ha Draco játszana a zongorán.

– Zongorán – visszhangozta Draco kifejezéstelenül, és ezüst szeme megerősítést kért Harrytől. – Játszom zongorán?

– Fogalmam sincs – felelte Harry vállat vonva. Nem akarta megemlíteni a RAVASZ-okat, míg nem muszáj. Nem lett volna értelme gondolatokat elültetni Draco fejében. Talán már így is eleget csinálta, amikor részleteket mesélt a háborúból és hasonlókról. Harry határozottan Hermionéra nézett, próbálva szavak nélkül közölni, hogy kövesse az ő példáját.

Draco hangja zavartan csengett, ahogy a férfi visszafordult Hermionéhoz.

– Miből gondolod, hogy...

– Nem tudom – felelte Hermione egy gyors mosolyt villantva Harryre. – Csak egy hirtelen jött ötlet volt. Talán női megérzés?

– Ó, szóval most mégiscsak félős kis nebáncsvirág vagy – motyogta Ron.

– Nem minden az, aminek látszik – vágott vissza Draco, szemlátomást lerázva magáról a kezdeti feszélyezettségét. – Ami a zongorát illeti, ha Harry szeretné, örömmel ülök elé, és meglátom, mit tehetek. De csak szólok, hogy szerintem még soha életemben nem vettem egyetlen zongoraórát sem.

– Draco rengeteg dologra emlékszik a gyerekkorából. Egy csomó másmilyen órára – szólalt meg Harry. – És nem emlékszem, hogy láttam volna zongorát a szüleinél. A saját házában biztos, hogy nincs. Úgyhogy... ne várj túl sokat, rendben?

– Meglátjuk, oké? – kérdezte Hermione, hátratolva a székét, hogy felálljon.

Érdekes módon, Draco már őelőtte felállt. Az anyja mellett is így viselkedett, emlékezett vissza Harry. Különös, hogy Hermionéval is ugyanilyen előzékeny volt. Ginnyvel soha.

De végül is Ginny mellett próbált olyan észrevétlen maradni, amennyire csak tudott.

– Akkor ezért cipeltél haza egy zongorát – dörmögte Ron, miközben Hermione bevezette őket a vendégszobába, amit zeneteremmé alakított át.

Hermione türelmetlen hangot hallatott.

– Már korábban is elmondtam. Nem az én hibám, hogy nem hitted el, hogy szeretném ha Draco játszana.

A zongora meglepte Harryt. Valami kicsi, négyszögletes tárgyat képzelt el a falhoz tolva, de amit Hermione szerzett, az egy fényes, fekete fából készült pianínó volt, amit a szobácska közepére állítottak.

Draco megtorpant, amikor megpillantotta, és Harry esküdni mert volna, hogy a férfi végigborzongott.

Izgalom költözött Harrybe. Persze sosem kételkedett komolyan abban, hogy Draco RAVASZ-t szerzett zenéből. Hermione kutatásai mindig alaposak voltak. De nem hitte, hogy a zenei vizsga nagyobb jelentőséggel bír. Azonban Draco reakciója a zongora látványára mást sugallt.

– Gyerünk – biztatta Harry kíváncsian, hogy mi fog történni. – Ülj csak le. Látni szeretném, mit tudsz játszani.

– Ahogy kívánod – felelte Draco, és a hangja megint bizonytalanul csengett. Harry észrevette, de csak arra gondolt, hogy talán egy emlékfoszlány jött elő. Esetleg valami zenedarab jár a fejében. Valami gyönyörű? Valami fülbemászó?

Vagy talán, találgatott Harry egyre izgatottabban, valami olyasmi, amit Draco maga szerzett. Szerette volna hallani, milyenek lehetnek Draco nyers érzelmei zenévé szelídítve...

Nos, mint kiderült, tényleg egy emlékfoszlányt jött elő. És olyan nyers érzelmek fűződtek hozzá, amilyet Harry csak kívánhatott.

De nem az a fajta, amire valaha is vágyott volna. Igazából, ha Harry tudta volna, hogy ez mit művel majd Dracóval, sosem kérte volna meg, hogy egy lépéssel is közelebb menjen a zongorához.

De nem tudta, így amikor Draco a beleegyezése ellenére habozott, Harry a hangszer felé intett.

– Igen, Harry – mondta Draco. A szavai egy sóhajba fulladtak.

Harry ezt is figyelmen kívül hagyta.

Csak pár pillanat múlva jött rá, hogy nagyon nem kellett volna.

Draco leült a zongoraszékre, majd összefűzte az ujjait és megropogtatta őket.

– Aucs – mondta Ron grimaszolva.

– Sss – szólt rá Hermione, és a szemében mohó várakozás tükröződött.

Harry közelebb ment, és a zongorának dőlt, ahogy Draco arcát fürkészte.

– Nos?

– Tényleg nem hiszem, hogy értek ehhez – mondta Draco, a szokottnál magasabb, már-már elhaló hangon. – Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá.

– Esetleg jó ötlet lenne felemelni a fedelet – javasolta Ron elégedettséggel a hangjában, amiért sikerült nevetségessé tennie Draco Malfoyt.

Draco szemlátomást nem vette észre Ron gúnyos hangszínét.

– Ó, igen. Valóban – mondta lassan bólintva. Elképesztően hosszú időbe telt megfognia a billentyűket védő fafedél két ezüstözött fogantyúját. Különös volt... Harrynek úgy tűnt, mintha Draco lassított felvételként mozogna. Maga volt a megtestesült vonakodás.

Az pedig még furcsább volt, hogy az arckifejezése leginkább fájdalmat tükrözött.

– Csak próbáld az ujjaidat a billentyűkre tenni – mondta Harry bátorítóan. Érezte, hogy közel járnak valamiféle áttöréshez. Lehet, hogy Draco egy lélegzetelállító zenét fog produkálni, és minden lejátszott hanggal visszatérnek majd a RAVASZ-ról is az emlékei. Kezdésnek jó lenne. – Keress egy helyet, amit természetesnek érzel.

Draco szétnyitotta az ujjait, mindegyiket precízen egy-egy billentyűre helyezte, és helyeslést várva felnézett Harryre.

Harry semmit sem tudott a zongoratechnikákról, de nehezen hitte, hogy a random billentyűkre helyezett ujjak jó kezdés volna. Egy gyors pillantással megállapította, hogy Hermione is ugyanezt gondolja.

– Öm... esetleg próbáld újra.

Amikor Draco megtette, Hermione homlokráncai elmélyültek.

– Ó, csak játssz már valamit – mondta Ron ingerülten. – Amúgy le kell nyomnod a billentyűket, hogy hangot adjanak.

Draco lenyomta a kezeit, mind a tíz ujjával egyszerre, mire szörnyű, fülsiketítő zaj dübörgött végig a kicsi szobán.

– Aucs – mondta Ron megint, de Harry alig hallotta a hangorkántól, ami következett. Olyan volt, mintha az az egyetlen, összevissza akkord szabadon engedett volna valamit mélyen Dracóban. Valami gyötrelmeset. Valami szörnyűt.

Draco hirtelen ökölbe szorította a kezeit, és úgy verte a billentyűket újra és újra, random helyeken ütve a zongorát, a legborzalmasabb hangzást produkálva, amit Harry valaha hallott. Draco arca eltorzult az agóniától, aztán a férfi sírva ordítani kezdett a rettenetes lárma tempójára, és közben annyira hátravetette a fejét, hogy nem is láthatta a billentyűket, amiket leütött.

Aztán, mielőtt még Harry odaléphetett volna hozzá, hogy megnyugtassa, egy viharos erejű, nyers mágialöket hasított keresztül a levegőn apró örvényt formázva Draco körül. Könyvek repültek le a polcaikról, és a falnak csapódtak. Az ablak betört Draco mögött. Egy apró asztalon álló tintatartó a mágiaáramlatba sodródott, és fekete tintát fröcskölt mindenhova, ahogy az örvény körbe-körbe forgatta.

És mindeközben Draco tovább ontotta magából a borzalmas zenét; a zongora lármája és a férfi ordítása már olyan hangos volt, mintha egy megvadult sikítószellem szabadult volna el a házban.

Egy megvadult, szenvedő sikítószellem.

De ez nem akármilyen szenvedés volt. Ez agónia volt. Rettenetes, lélektépő agónia, amit semmilyen élőlénytől nem lehet elvárni, hogy kibírjon.

Harry keresztülrohant a szobán Dracóhoz, de az örvény megállította.

Előrántva a pálcáját, kiszórta a legerősebb időjárásszelídítő bűbájt, amit csak tudott. Bármit megtett volna, hogy odajuthasson Dracóhoz, aki akkorra már jajgatva üvöltött. Azonban Harry bűbájának semmilyen hatása nem volt az örvényre.

Ami érthető is, jött rá Harry hirtelen. Draco nem valami nonverbális bűbájt vetített ki, aminek létezik ellenvarázslata. Ez nyers, öntudatlan mágiakitörés volt. Harry maga is produkált már ilyet fiatalabb korában. Talán semmi sem tudja megállítani.

De aztán valami mégis megtette.

Az örvény amilyen hirtelen jött, úgy is tűnt el, és pergamenek, random tárgyak – köztük a tintatartó – estek a földre. De akár folytatódhatott is volna, mert addigra mintha Draco maga változott volna örvénnyé.

Az arca eltorzult a haragtól, talpra ugrott, felkapta a zongoraszéket, és kihajította a törött ablakon keresztül. Aztán magát a zongorát próbálta megtámadni; felemelte csizmás lábát, és a sarkával a billentyűket kezdte őrjöngve rúgni, mintha élő veszedelmet jelentettek volna, amit meg kell ölnie.

– Draco! – kiáltotta Harry odaszaladva hozzá, és mindkét karjával átölelte a férfit. Az érintés azelőtt mindig segített őt lenyugtatni.

Most viszont nem.

Draco artikulálatlanul ordított haragjában, és ellökte Harryt, mintha csak egy rongybaba lett volna, aztán alulról megragadta a zongora billentyűzetét, és úgy próbálta felborítani az egész hangszert.

Vagy talán ezt is ki akarta dobni az ablakon.

Persze egyik sem sikerült neki. A pianínó túl nehéz volt.

Harry talpra ugrott, megint keresztülrohant a szobán Dracóhoz, és hátulról ölelte át, ezúttal szorosabban tartva.

– Hagyd abba! – kiáltotta, olyan parancsoló hangon, ahogy csak tudta. – Draco! Azonnal hagyd abba!

Draco primitíven morgott, és még utoljára egy embereset rúgott a zongorán; a mozdulat haragot, undort, megvetést és... fájdalmat tükrözött.

De azután a padlóra rogyott, és miközben Harry még mindig ölelte hátulról, megpróbált minél kisebbre összegömbölyödni.