– Mr. Potter – mondta Lucius Malfoy kimérten, mihelyst Harry és Draco a Malfoy kúria halljába hoppanált szerda este. A férfi hangja észrevehetően melegebb tónusra váltott, amikor a fiát köszöntötte. – Draco. Hogy vagy?

Harry gyorsan elengedte Draco karját, és távolabb lépett, hogy legalább egy leheletnyi privát szférát hagyjon apának és fiának. El is fordult, de még előtte észrevette, hogy Draco zsebre dugva hagyta a kezét, elrejtve hosszú, bő talárjában. Helyes. Harry emlékeztette rá, hogy ügyeljen, nehogy megérintse a szüleit, habár a bűbáj remélhetőleg hamar lecsillapszik, és Draco legalább megölelheti majd őket. Mindenesetre Draco addig is komolyan vette a figyelmeztetést.

– Mr. Potter.

Harry oldalra fordult, és a helyiségbe igyekvő Narcissa Malfoyt pillantotta meg. Halványkék dísztalárt viselt, ami meg-megcsillant, miközben lépett. Már mialatt Harryt üdvözölte, minden figyelme Dracóra összpontosult, csakúgy, mint a férjének.

Ekkor Harry megértette. A bűbáj valamely része arra kényszerítette őket, hogy mielőtt Dracóhoz szólnának, őt üdvözöljék.

Nem mintha Harry az érezte volna, hogy annyira szívesen látják. A Malfoy kúriában volt, ami számára szó szerint a rémálmai forrását jelentette. Nos, legalábbis a háborúról már nem álmodott vagy egy éve.

Habár Harry valószínűleg akkor sem érezte volna magát kellemesen, ha nem tartották volna itt egyszer fogva. A hely hatalmas volt, és bűzlött a gazdagságtól. Jóllehet, nem volt kimondottan hivalkodó; a padlót sem arannyal burkolták. De akkor is, a dekoráció mintha a luxus és a kényelem demonstrációja lett volna.

Harry apró, külvárosi háza rozzant vityillónak tűnt mellette.

Igazából, amikor Harry erre gondolt, el is csodálkozott, hogy Draco még egyszer sem panaszkodott. Végtére is sokkal jobbhoz volt szokva. Még a puritánul egyszerű Hollóbérc is óriási volt Harry házához képest.

Nos, Draco panaszkodik majd eleget, ha visszanyeri az emlékeit, gondolta Harry szemöldökráncolva. A legjobbhoz szokott, és valahol mélyen még mindig tudta ezt. Elég megnézni, mit vett fel az estére. Csak az igazi dísztalárok lehettek ünnepibbek annál, amit viselt: sötétszürke talárt; selyembélésének nemcsak színe, de fénye is a smaragdé volt. Sárkánybőr csizmát, melyen addig dolgoztak, míg puha és hajlékony nem lett. Fekete bársony nadrágot, amit nyilvánvalóan őrá szabtak, mert rásimult hosszú lábaira.

Lucius és Narcissa is alaposan kiöltöztek.

Ami Harryt illette... természetesen megfelelően öltözött egy wiltshire-i kúriabeli vacsorához. Nem mintha arra vágyott volna, hogy lenyűgözze a Malfoyokat, de tudta, mit jelent a varázslóknál az, hogy társadalmi elvárás. Tiszta, frissen vasalt talárt és gondosan hátrafésült hajat – noha ez utóbbit sosem sikerült tökéletesen kiviteleznie.

Semmi szégyellnivaló nem volt a megjelenésében, és ezt tudta is. Mégis, Draco mellett akaratlanul is egy kicsit... igénytelennek érezte magát.

– Egy italt, Mr Potter? – kérdezte Lucius sima modorban; hangja közvetlenül Harry mellett csendült fel.

Harry csak pislogott, mert hirtelen ráeszmélt, hogy annyira elveszett a gondolataiban, hogy meg is feledkezett a környezetéről. Ami sosem jó egy auror számára, még így sem, hogy Harry mostanában nem nagyon volt terepen.

– Öm, hogyne. – Harry elgondolkodott egy pillanatra, és rájött, hogy ha Lucius nem írhat Dracónak az ő engedélye nélkül, akkor valószínűleg nem is adhat neki semmit. Még egy italt sem. – Hozna Dracónak valamit, amit szeret? Én pedig ugyanazt kérném.

Narcissa hálás tekintetét látva tudta, hogy helyesen járt el.

– Akkor erre tessék – mondta Narcissa, jelezve Harrynek, hogy kövesse. Egy elegáns hallba vagy talán fogadószobába érkeztek. Harry örült, hogy ez nem az a helyiség, amelybe a háború alatt akarata ellenére vonszolták. Nem szeretett volna rá emlékezni.

A szobában egy asztalon már várakozott egy apró ezüsttálca négy kristálypohárral. Lucius egy rövid mozdulattal intett a pálcájával, mire egy pillanat múlva egy házimanó szaladt be, likőrös üveggel a kezében.

Mihelyst félig megteltek a poharak, a manó felkapta a tálcát, és odasietett vele Harryhez. Mostanra Harry már nem volt meglepve, hogy őt szolgálják ki először. Úgy gondolta, ez nem azzal függ össze, hogy vendég a kúriában. Nem, inkább arra tippelt, hogy a Res mea es kissé hódolattelivé tette a Malfoyokat azzal szemben, aki a fiukat birtokolja. Aki lényegében az egész vérvonalukat birtokolja... bár a házassága révén Lucius megmenekült ettől.

Az viszont meglepte, hogy a manó mindent kézzel csinált. Egy leheletnyi mágiát sem használt...

– Kösz – mondta Harry, elvéve egy poharat. Az ösztöne valami méregre célozgatott, de egy másik, sokkal erősebb ösztöne azt súgta, hogy nincs semmilyen méreg. A Malfoyok nem árthatnak neki semmilyen módon, ebben halálbiztos volt. Azon kívül ő vett először a négy pohárból.

– Igyál egy kis sherryt, Draco – bátorította őt Harry a tálca felé intve, amit a manó még mindig tartott.

Draco nem nyúlt pohárért, ami zavarba hozta Harryt, de csak egy pillanatra.

– Ez konyak.

Ó. Harry elkapta Lucius és Narcissa egymás közt váltott pillantását; elég egyértelműen azt gondolták róla, hogy egy félvér barbár. Érdekes, hogy nem mondták ki. Harry nem tudta eldönteni, hogy ez a bűbáj kívánalma lehetett-e, vagy simán csak vonakodtak felbosszantani azt az embert, aki a fiuk jövőjét tartja a kezében.

– Akkor igyál egy kis konyakot – mondta Harry. Ezúttal Draco elvett egy poharat, és kortyolgatni kezdett belőle.

Pokolba ezzel, gondolta Harry. Úgy érezte, minden létező segítségre szüksége van, hogy át tudja vészelni az estét ezen a helyen, ezekkel az emberekkel, így két kortyra leküldte a konyakját. Színtiszta megkönnyebbülés volt, amikor a manó elhagyta a szobát. Nem mintha annyira hasonlított volna Dobbyra, de Harrynek akkor sem hiányzott az emlékeztető.

Lucius vetett Harry kiürült poharára egy kínosan udvarias pillantást.

– Óhajt még esetleg?

Nem, de néhány információ jól jönne, mondta kis híján Harry. Az volt a baj, hogy nem tudta, milyen hatással lennének Dracóra a kérdései vagy a rájuk kapott válaszok, így inkább nem is próbálkozott. Jobbnak látta sodródni az eseményekkel, hátha közben kiderül majd valami.

Persze néhány téma biztonságosabb volt, mint a többi. Pár perccel később ez nyilvánvalóvá is vált, amikor mindannyian az étkezőben ültek. Harry gyorsan felülbírálta a véleményét a Malfoyok dekorációját illetően; ez a szoba a leghatározottabban hivalkodó volt. A felettük lógó kristálycsillár vagy ezer gyertyával büszkélkedett, de talán kellett is ennyi, hogy megvilágítson egy tíz méter hosszú asztalt.

Hú, nem volt túl kellemes, hogy mindenkinek együtt, az egyik végénél kellett ülnie. Harry jobban szerette volna, ha középen lehet, Lucius és Narcissa pedig az asztal valamelyik végénél, elég távol ahhoz, hogy úgy tehessen, mintha igazából nem is udvariassági vacsorán venne részt velük.

De Lucius már az asztalfőn ült, Harry a balján, Draco pedig a jobbján. Narcissa Draco másik oldalán foglalt helyet, de mielőtt még elegánsan leereszkedett volna a székre, gondosan arrébb húzta egy fél méterrel.

Ennek láttán egy kis ránc jelent meg Lucius két szemöldöke közt, aztán a férfi is messzebb tolta a székét a fiától.

Apró gesztus volt, de Harry aggódást és szeretetet látott benne. Draco szülei alaposan ügyeltek rá, hogy Harryn kívül senki, még csak véletlenül se érinthesse meg őt. És mégis, oly nagyon vágytak rá, hogy a lehető legközelebb lehessenek hozzá.

Ekkor egy manó jött be, egy ezüst tálcán nagy tál levest egyensúlyozott. Mögötte egy másik manó érkezett, négy porcelántányért hozott a tálcáján. Harry nem is akart odanézni, ahogy felszolgáltak, de annyira különös látványt nyújtottak, hogy muszáj volt. A Roxfortban töltött évei alatt még egyszer sem látott manót asztalnál.

Ám ezek a manók furcsán tartózkodtak attól – vagy talán képtelenek voltak rá –, hogy mágiát használjanak.

Talán több figyelmet is szentelhetne annak, hogy min munkálkodik Hermione az osztályán! Noha a manók eltiltása a mágiahasználattól nem tűnt úgy, hogy előmozdítaná a szabadságukat.
Narcissa csak belekóstolt a levesébe, aztán le is tette a kanalát.

– Nos, Draco. Nagyon jól nézel ki – mondta halk, dallamos hangon. Valójában meglepően gyönyörű nő volt, hozzá illő hanggal. Kár, hogy a benne lakozó személyiség egy katasztrófa, gondolta Harry. De végül is a dolgok lehetnének rosszabbak is. Visszataszító erkölcsi értékrendszere ellenére komolyan szerette Dracót. A tény, hogy a fia rabszolga lett... ráadásul Harry Potter rabszolgája, semmit sem változtatott ezen.

És mennyivel szörnyűbb lenne a Res mea es Draco számára, ha minden egyébbel együtt még a szülei szeretetét is el kellett volna veszítenie?

– Szalonképesen, remélem – felelte Draco; a hangja szenvtelenül csengett, habár a szeme megcsillant, miközben az asztalon át röviden Harryre pillantott.

Harry ajka megrándult, mert Dracóra, mint általában, a szalonképes most is enyhe kifejezés volt. Ahogy a két szülője közt ülő Dracóra nézett, úgy találta, hogy meglepő is lett volna, ha nem lesz szívdöglesztő. Valójában messze ő volt a legvonzóbb férfi, akit Harry valaha látott. Finom vonásait az anyjától örökölte, de férfias temperamentumát az apjától.

Lucius szeme összeszűkült, ahogy Dracóról Harryre pillantott és vissza.

Narcissa úgy tűnt, nem vette észre az egymással szemközt ülő fiatalemberek közjátékát.

– És mit csináltat veled Mr Potter, hogy kitöltsd a napjaidat?

Draco féloldalt ránézett.

– Én nem így hívom őt.

Mindent összevetve, Harry ezt meglehetősen különös válasznak találta. Másrészről viszont Draco nem is hallhatta túl gyakran Harry családnevét. Talán ez valamilyen okból feszélyezte.

– Akkor Harry? – kérdezte Narcissa, és Harryre pillantott, mintha engedélyt kérne tőle, hogy így utalhasson rá. Harry egy aprót bólintott, hogy jelezze a beleegyezését.

– Mit csináltat veled Harry nap mint nap?

Draco ragyogó mosolyát a szeme is tükrözte, habár még befejezte a levesét, mielőtt válaszolt volna.

– Ó, mostanáig egy csomót kellett tanulnom. Harry egy kicsit aggódott, amikor rájött, hogy sosem szereztem egyetlen RAVASZ-t sem. Öm... volt valami oka annak, hogy nem ragaszkodtatok hozzá, hogy befejezzem a tanulmányaimat a háború után?

Harry alaposan megfigyelte Luciust és Narcissát, de az arcuk az égvilágon semmi nyomát nem mutatta, hogy Draco megjegyzése zavarba hozta volna őket. Lucius egyenesen unottnak tűnt.

Francba. Ennyit arról, hogy kikérdezze őket Draco tantárgyairól. Nyilvánvalóan semmit sem tudtak róluk.

– Én ragaszkodtam hozzá – mondta Lucius, és kissé előrehajolt. – De akkorra nagykorú lettél, és azt mondtad nekem, hogy nincs értelme végzettséget szerezni, ha soha nem fogod tudni használni. És nem mintha valaha is az várt volna rád, hogy a megélhetésedért kell majd aggódnod, úgyhogy...

Harry összeszorította a fogát. Vagy ezt teszi, vagy elmondja Luciusnak, hogy mit is gondol valójában. Szóval Draco depresszióba zuhant, amikor a háború véget ért és az ő oldala veszített! Ám ez még nem volt ok arra, hogy hagyják őt apátiában dagonyázni.

De nem is dagonyázott örökké. Végül túllépett, és megszerezte azt a nyolc RAVASZ-t; csak nem mondta meg a szüleinek. Talán azért, mert hallhatatlanként dolgozott, és titokban kellett tartania az egészet? Még azt sem mondhatta el a szüleinek, hogy letesz pár vizsgát? De ebben az esetben nem nyilvános vizsgán vett volna részt, nem igaz?

– Nincs értelme? – kérdezte Draco, és úgy tűnt, teljesen össze van zavarodva. – Én... én azt hittem, hogy akkor még nem tudtam róla, hogy Harry igényt tart majd rám, mint rabszolgájára.

Lucius összerezzent a szó hallatán. Azelőtt még sosem csinált ilyet, vagy nem ennyire nyilvánvalóan, de talán nem volt kedvére a látvány, hogy Draco ilyen könnyen elfogadja a helyzetet. De az biztos, hogy sokkal inkább ez, mintsem Draco keserves gyötrődését kelljen néznie.

Az ebédlő ajtaja megint kitárult, és belépett rajta ugyanaz a két manó; ezúttal egy sültet szeleteltek fel, és adagoltak tányérokra. Még azok után is, amiket eddig látott, Harry szinte azt várta, hogy a levesestálak mágikusan fognak eltűnni, de nem, a manók a kezükkel gyűjtötték össze és vitték ki, még csak nem is lebegtették őket.

Narcissa megvárta, míg bezáródott az ajtó a távozó manók mögött.

– Nem tudtad, hogy ez fog történni veled – felelte aztán rendkívül türelmesen. – Egyikünk sem tudta biztosra, Draco.

– Akkor miért gondoltam azt, hogy sosem tudnám használni a végzettséget, amit szereznék? – Amikor egyik szülője sem sietett a válaszadással, Draco nagyot nyelt. – Ó, a háború miatt, igaz? Ilyen szörnyű dolgokat műveltem? Én... hírhedt vagyok?

– Nem, ez viszont az – mondta Lucius felhúzva dísztalárja ujját, majd kigombolta a mandzsettáját. Amikor feltárult az alkarja, Draco felé fordította, hogy megmutassa neki a Sötét Jegyet, amit viselt. Harry elfordította a tekintetét, de még előtte észrevette, hogy Lucius jegye, csakúgy, mint Dracóé, inkább sebhelynek tűnt, mint tetoválásnak. Felgyűrődött ráncok dudorodtak ott, ahol a bőr megsérült... A kígyót és a koponyát már csak halvány, szürkés elszíneződés körvonalazta... A Sötét Jegy mostanság nem nagyon szolgált rá a nevére.

– Nekem is van ilyenem – mondta Draco, mintha még sosem gondolt volna a jegyére. – Ez... hírhedt? De mit jelent ez?

– Ez az a jel, amit a Sötét Nagyúr adott a követőinek...

– Voldemort – szólt közbe Harry, villámló pillantást vetve Luciusra. Az idősebb férfi elhallgatott, és hagyta, hogy a többit Harry magyarázza el. – Élt egy Voldemort nevű gonosz varázsló, aki át akarta venni Nagy Britannia felett a hatalmat. Apád jól mondta, hogy ez az ő jele. Ő égette rá azokra, akik felesküdtek az aranyvérűségről és a mugliszületésűek gyilkolásáról szóló eszméire.

– Mugliszületésűek? – kérdezte Draco olyan hangon, mintha még sosem hallotta volna a szót.

– Mugli szülők gyerekei.

Draco pislogott.

– Ó, mint a barátod, aki azt mondta, hogy mugliiskolába járt? De... Harry... mi az a mugli?

Harry egy pillanatra ledöbbent, de aztán összeszedte magát.

– Olyasvalaki, akinek nincs varázsereje, Draco. Voldemort azt tartotta, hogy a muglik... értéktelenebb emberek, és nem volt ínyére a gondolat, hogy néha a mugliknak is születhetnek varázsló gyerekeik.

Draco hirtelen feltűrte az ingujját, mint ahogy az előbb az apja, és rámeredt a jegyére.

– Én pedig követtem ezt a... Voldemortot?

Lucius összerezzent, ahogy fia hangján hallotta a tiltott nevet.

Harry bólintott.

– Hittem azokban a dolgokban, amiket az előbb magyaráztál?

– Igen, hittél.

– Miért?

Harry képtelen volt palástolni a megvetését, de talán nem is akarta.

– A szüleid arra neveltek, hogy higgy bennük. Azon kívül szerintem még tetszett is neked a gondolat, hogy az aranyvérűséged miatt jobb vagy, mint a többi ember.

– ...az érdemtelenek – suttogta Draco anyjára, majd apjára meredve. – Hát ezt értettétek alatta?

– Draco – szólalt meg Narcissa szomorú hangon. – Akkoriban más idők jártak. Apád és én már azelőtt elköteleztük magunkat a Sötét Nagyúrnak, hogy megszülettél.

– Voldemortnak hívja, vagy sehogy – vágott közbe Harry.

Narcissa, szemét végig Dracón tartva, egy aprót bólintott.

– Ha valaki így elkötelezi magát, utána már nem lehetséges élve kilépni ebből a szolgálatból, habár a vége felé voltak idők, amikor szerettünk volna. Ő... nem az volt, aminek hittük.

– Akkor mi volt?

Lucius hátralökte a válla fölött a haját.

– Először is, ő maga is félvér. Még csak nem is aranyvérű családból származott, és ezt a tényt, biztosíthatlak, kezdetben gondosan titkolta.

Harry most már tudta, hogy helyesen járt el, amikor nem engedte, hogy Draco szülei írjanak a fiuknak. Holtbiztos, hogy az első adandó alkalommal jól felcseszték volna az agyát valamivel, és nem azért, mert ártani akarnának neki. Nyilván nem akarnának. De maguk is túl elcseszettek voltak ahhoz, hogy meg lehessen bennük bízni.

– Nem a félvérsége volt a baj Voldemorttal – szólt közbe Harry fennhangon, mialatt végigjáratta a tekintetét a három Malfoyon. – Hanem hogy hataloméhes volt, és eléggé őrült ahhoz, hogy újból és újból széthasítsa a lelkét, hogy megpróbálja elkerülni a halált. Azon kívül egy kegyetlen, fajgyűlölő seggfej volt. Csak hogy tudd, Draco, én is félvér vagyok, és a legbátrabb ember, akit ismertem, szintén az volt.

Draco foga vacogni kezdett.

A bűbáj addigra már eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy Harry tudja, mivel állíthatná ezt le.

– Mindez már a múlté. Emlékezz rá! Mondtam neked, hogy nem vágyom bosszúra, semmiért sem. Nem kell bűnhődnöd olyasmi miatt, amit már megbocsátottam – mosolygott Harry, próbálva kimutatni, hogy őszintén így is gondolja. – Most edd meg a vacsorádat, rendben? És idd meg a borodat.

Draco felemelte a villáját, de az remegett a kezében.

Úgy érezvén, hogy témát kell váltania, Harry Lucius Malfoy felé fordult, és azon törte a fejét, mit is mondjon. Azonban mielőtt még szólásra nyithatta volna a száját, a manók visszatértek, és körbeszaladtak, hogy újratöltsék a vizespoharakat.

De a furcsa viselkedésük legalább ötletet adott Harrynek egy olyan beszédtémához, ami nem idegesíti majd fel Draco apját.

– A Roxfortban a manók megbűvölték az ételt, hogy magától megjelenjen. Azt hittem, ez általános szokás, de a maguk manói közel sem használnak annyi mágiát, mint gondoltam.

Lucius orrlyukai kitágultak.

– Jól idomított manók, Mr Potter.

– Nem akarja, hogy sok mágiát használjanak?

– Nem, amikor Draco is a kúriában van. Egyik nap kijelentette, hogy mivel távol kell maradnia a manómágia minden megnyilvánulásától, elköltözik. És aztán azt mondta, nem látogathat ide többé, csak ha garantálom, hogy a manók tartózkodnak a mágia használatától a közelében. – Lucius ajka hideg, már-már hüllőszerű mosolyra húzódott. – Tudják, hogy jobban teszik, ha nem szegülnek ellen a parancsaimnak.

Harry összevonta a szemöldökét. Első kézből láthatta már, milyen rosszul bánik Malfoy a manóival.

– De miért akart Draco távol maradni a manómágiától? Úgy értem, ez elég szokatlan kérés, nem? Azelőtt sem kedvelte?

Lucius váratott a válaszra pár pillanatig. Addig, míg Draco megszólalt:

– Apám?

Ekkor Lucius inkább hozzá intézte a választ Harry helyett.

– Nem tudom, miért követelted ezt, Draco. És ez egy követelés volt. Nem voltál hajlandó elárulni, mi a baj.

– Mit mondtam?

– Leginkább azt, hogy nem beszélhetsz róla. – Lucius vállat vont. – Furcsálltam az egészet, de nem volt olyan nagy dolog arra utasítanom a manókat, hogy ne használjanak mágiát, ha meglátogatsz. Végtére is látni akartalak.

Narcissa hangja tétován csengett.

– Mr Potter, önnek van házimanója?

– Nincs – felelte Harry röviden. Sipor a Roxfortban maradt a végső csata után.

– Még mindig távol kell tartanunk Dracót a manómágiától? – kérdezte Lucius Harryhez fordulva.

Harry csak vállat vont. Honnan kellene tudnia?

Újabb fogás következett, majd pár perc múlva még egy, végül desszert. Ez a hosszan elnyújtott étkezés Harry számára kissé nevetséges volt, de ugyanakkor rálátást is biztosított a fényűzésre, amit Draco számára magától értetődő.

Azaz lesz, mihelyst az emlékei visszatérnek.

– Javasolhatom, hogy igyunk egy kis sherryt? – kérdezte Lucius szívélyesen, az étkezés végét követően.

Harry már legszívesebben ment volna, de még szeretett volna pár kérdést feltenni, ha adódik rá alkalmas pillanat. Ez pedig egy negyed órával később jött el, amikor Narcissa megemlítette, hogy hiányolja a heti sakkjátszmáikat Dracóval. Kiolvasva a vágyódást Draco szeméből, Harry megmondta a férfinak, hogy menjen és játsszon egy meccset az anyjával.

Miközben játszottak, Narcissa minden alkalommal gondosan elhúzódott a táblától, amikor Dracónak kellett egy bábuval lépnie, Harry pedig leült egy sarokasztalhoz Luciusszal, és halkan megszólalt:

– Van néhány dolog, amit meg kell kérdeznem öntől – kezdte. – A bűbájról.