Amikor Harry szombat reggel felébredt, egyedül feküdt az ágyában, ami a körülmények ismeretében nem is volt baj. A hátán heverve, karját a feje alá téve egy hosszú pillanatra elmerengett, hogy vajon nem csak álmodta-e az egészet. A neszt, ami felébresztette. A látványt, amelyben Draco az ágyneműbe csavarodva nyög és vonaglik. A bizarr beszélgetést a rejszolásról.

És aztán a rejszolást. Tíz vagy tizenöt perc alatt kétszer is, miközben az elméje szinte lángolt Draco fájdalmasan szenvedélyes képeitől. Ahogy Draco megkönnyebbülésért könyörög...

Nos, azt a részt bizonyos fokig már álmodta. Vagy inkább fantáziálta. Méghozzá elég intenzíven, mivel már az emlékétől is újra merevedni kezdett.

Miközben kisétált a fürdőszobába lezuhanyozni, akaratlanul is azt találgatta, hogy Draco miket képzelhetett el az éjjel. Vajon őrá gondolt, miközben kényeztette magát?

Talán igen, viszont az igazi kérdés kicsit más volt. Rendelkezett Daco szabad akarattal az ügyben? A szolgabűbáj kényszerítette rá, hogy minden gondolata csak és kizárólag Harry körül forogjon, még akkor is, ha a fantáziáról van szó?

Harry kicsit szégyellte magát érte, de az igazság az volt, hogy valahol ebben reménykedett.

* * *

Amikor Harry kilépett a hálószobából, sülő szalonna illata csapta meg. Először arra gondolt, hogy biztosan Draco teszi épp hasznossá magát, de mihelyst végigment a folyosón és bepillantott a vendégszobába, azt látta, hogy a férfi az ágya szélén ül, és békésen olvasgat.

Így aztán... Ginny volt az, aki odalent reggelit főzött. Szombat reggelenként általában ezt tette. Rutinjuk további részeként.

Draco felnézett a könyvből.

– Jó reggelt, Harry.

Harry nem hitte azt komolyan, hogy az előző éjszaka eseményeit csak álmodta, de ha azt is hitte volna, ez a megjegyzés tisztázta volna a dolgot. Draco megint Harrynek hívta. Nem gazdámnak. Végre.

A biztonság kedvéért Harry rámosolygott, ha netalántán a férfi még mindig bizonytalankodna a név használatával kapcsolatban. Bár nem így tűnt, Harry mindenesetre mosolygott.

– Jó reggelt. Tetszik a könyv?

– Eléggé különös. A többi könyvedet nem jegyzetelted így tele. Úgy néz ki, igen kiváló voltál bájitaltanból...

– Ó... – Harry beljebb ment a szobába, és oldalra hajolt, hogy elolvassa a címet. Bájitaltan haladóknak. Már a látványára hideg futkározott a hátán. Túl sok emlék társult nem csak magához a kötethez, de eredeti gazdájához is.

Harry azt hitte, a könyv elégett a Szükség Szobájában, de amikor pár hónappal a háború végét követően visszament a Roxfortba, kiszúrta az igazgatónő irodájának polcán. Már a látványától is hideg futkározott a hátán. Biztosan Piton kutatta át érte a szobát és hozta ide. Végül is majd' egy év állt a rendelkezésére, hogy megtalálja, amikor ő volt az igazgató...

– Harry? – kérdezte akkor McGalagony. – Jól van?

Harry rámutatott és próbálta megmagyarázni, de addigra Minerva már természetesen tudott róla, hogy Piton, a látszat ellenére, Dumbledore utasításai szerint cselekedett. És hogy mindent megtett, hogy oltalmazza a tanulókat, anélkül, hogy felfedné pártállását, és így megtarthassa az esküjét, miszerint bármit megtesz Harry Potter védelméért.

– Ez csak... – Harry elkapta a tekintetét, és nyelt egyet. – Sosem volt rá esélyem, hogy beszéljek vele. Azután, hogy... megtudtam.

– Vigye haza a régi tankönyvét – felelte Minerva, és Harry kezébe nyomta. – Emlékül.

– Nem fogja azt mondani, hogy ő is ezt akarta volna, ugye? Mert nem hiszem, hogy így lenne. És... valaminek maradnia kellene itt tőle, nem gondolja? Még portréja sincs! Miért nincs portréja?

– Egyet már megrendeltünk. A legtehetségesebb élő mágikus portréfestőtől.

Így már mindjárt más volt. Piton is ugyanúgy megérdemelt egy tiszteletbeli helyet ebben a szobában, mint akármelyik másik igazgató. Nem... a többségüknél még jobban is.

– Úgy gondolom, kapnia kellene valamit, ami valaha őhozzá tartozott – folytatta gyengéden Minerva. – És mi lenne ennél megfelelőbb? Ez az ön bájitaltan könyve is volt.

Így aztán Harry elvette. Igazság szerint annyira vágyott rá, hogy maga is meglepődött. Minerva nyilván megérezte ezt.

Persze azt nem tudta, hogy Harry miért érzett iránta ilyen mélyen; fogalma sem lehetett róla, hogy Perselus Piton majd' egész életében Lily Pottert szerette. Harry ezt nem szégyellte, de akkor sem akarta így kibeszélni a férfi magánügyeit. Vagy talán azért is tartotta meg magának, mert még mindig nehéz volt elhinnie.

Piton szerette az ő anyját? Már gyerekként ismerte Petunia Evanst?

Mind kapcsolódtak egymáshoz, és Harry sosem tudott erről. Piton még akkor sem árulta el, miközben az okklumencia óráik alatt Harry emlékeiben kutatott. Nem csoda hát, hogy Harry
sosem értette meg a férfit igazán, csak amikor már túl késő volt.

– Ez a könyv az egyik tanáromé volt – válaszolta most Dracónak. – Ő írta bele azokat a megjegyzéseket és bájitalmódosításokat. Perselus Piton... még mindig nem emlékszel rá? Egyáltalán nem?

Draco becsukta a könyvet, és odanyújtotta Harrynek.

– Nem, azon viszont csodálkozom, hogy miért nem említetted soha, hogy együtt jártunk a Roxfortba.

Harry összevonta a szemöldökét; meglepte Draco teljesen nyugodt hangneme. Gyorsan félretette a könyvet az ágyra.

– Öm... már ennyi mindenre emlékszel?

– Nem – felelte Draco megint, ezúttal kissé türelmetlenül. – De tudok gondolkodni, Harry. Azt mondtad, együtt jártam iskolába a barátaiddal, egyikük pedig – a barátságos, mindegy – azt mondta, hogy te is odajártál.

Szürreálisan hatott, hogy barátságosnak nevezi Hermionét. Már önmagában ez is megmutatta, hogy a közelében sem járt annak, hogy visszanyerje igazi önmagát. Ami azt jelentette, hogy Harrynek fogalma sincs, mit válaszoljon neki. Elmondani, hogy gyűlölték egymást, nem tűnt túl okos ötletnek. Mi van, ha Draco rosszul fogadja, és megint hiperventillálni kezd, Harrynek pedig újból magához kell majd szorítania, hogy lenyugtassa, Ginny meg bejön és meglátja...

De akkor is feltétlenül beszélnie kell Ginnyvel. Már nem maradt sok választása. Ha visszautasítja a vele való szexet, és helyette egy férfitól izgul fel kibírhatatlanul... nos, Harry számára meglehetősen világossá vált, hogy merről fúj a szél, noha elképzelni sem tudta, ezek hova vezethetnek. De az biztos, hogy nem a lánnyal való házasság felé.

Oda már rég nem vezetett semmi, csak eddig nem akarta ezt elfogadni, ismerte fel.

Most viszont abba kellett hagynia, hogy egy kolosszális hibán merengjen, és gondoskodnia kellett róla, hogy ne kövessen el egy újabbat. Leült Draco mellé, és emlékezve Hermione tanácsára, megfogta Draco két kezét. Egy kis kellemes borzongás kúszott föl a karján, ami eddig még sosem fordult elő vele. De az előző éjszaka után hogy is lehetnének a dolgok ugyanolyanok? Harry szexuálisan vonzódott Dracóhoz... és most már tudta is ezt.

– Ott a Roxfortban nem ismertük egymást annyira – mondta, és úgy érezte, mintha centiről centire kellene kitapogatni maga előtt az utat. – Fogalmam sem volt ennek a szolgaságba vető bűbájnak a létezéséről, vagy arról, hogy egy nap majd igényt fogok rád tartani.

– De... én miattad jártam oda, hogy mágiát tanuljak, hogy jó mágusszolga legyek, hogy tudjak főzeteket készíteni, varázsolni, és szolgálni téged, bármilyen készségemre is legyen szükséged...

Ideje tisztázni ezt a félreértést, döntötte el Harry.

– Ez nem igaz. Te sem tudtad, hogy a szolgámként végezheted. Mi alapján gondolod, hogy igen?

Draco a homlokát ráncolta.

– Én... hmm. Nem hiszem, hogy akkor már tudtam. De innen nézve úgy tűnik, ezért jártam oda, akár felismertem akkoriban, akár nem.

Ó. Nos, így kicsit másképp fest a dolog, tűnődött Harry. Úgy néz ki, a bűbáj újraértelmezteti Dracóval azt a keveset, amit a múltjából ismert.

– Azt mondod, nem ismertük egymást annyira? – Draco keze nyugtalanul mozgott a Harryében. – Egyáltalán beszéltünk valaha?

Harry nagyot sóhajtott, és eltűnődött, mennyit áruljon el. – Öö... nos, igen, de attól tartok, nem jöttünk ki olyan jól.

Draco a semmibe meredt; kellett neki egy kis idő, hogy ezt megeméssze. De legalább nem izgatta fel magát a hírtől. Harry nem tudta, hogy vajon azért nem, mert már érintik egymást, vagy mert valahogy az álom is közrejátszott. Kimondottan megváltozott tőle a beszédmódja, és nem csak abban a tekintetben, hogy hogyan szólítja Harryt. A mondatai is sokkal hosszabbak és gördülékenyebbek lettek, a beszéde és a testtartása pedig elengedettebbé vált.

Mintha most már jobban ismerné Harryt, és tudná, hogy nem kell bocsánatért könyörögnie évekkel ezelőtti vétkekért. Hú... de talán csak a bűbáj csillapodott tovább.

– Azért nem jöttünk ki jól, mert megsértettem a jó barátodat, ahogy a férfi mondta tegnap este?

Mert folyamatosan becsmérelted őket, meg engem is, gondolta Harry.

– Részben azért.

Draco nem nézett rá, de a keze megfeszült. Mind a kettő.

– És még miért?

– Ez mind a háborúval függött össze, szóval nem hiszem, hogy megértenéd, hacsak nem magyarázok el mindent. Ami... elég hosszú volna. De a legrövidebben úgy lehetne összefoglalni, hogy akkoriban ellentétes oldalon álltunk.

Draco megnyalta az ajkát, de ez most inkább tűnt ideges gesztusnak, mint érzékinek.

– A háború ellentétes oldalain?

– Igen.

– Akkor ellened harcoltam.

– Igen.

Draco szeme viharszürke volt, amikor újra Harryre nézett.

– De te nagyon jó vagy hozzám. Nem tudom, miért, ha... Nem tudom, mi okból tartottál rám egyáltalán igényt, Harry.

Harry megszorította Draco kezét.

– Szükséged volt rá.

Draco egész testében remegni kezdett.

– Ennek nincs értelme. Miért számítana ez? Ha ellenségek voltunk, miért akartál volna engem idehozni, ha nem bosszúból?

Draco ajkai is úgy remegtek, mint a teste, Harry pedig hirtelen semmi másra nem vágyott, csak hogy gyengéden rájuk tapaszthassa a száját. Ez igazából nem szexuális jellegű vágy volt. Meg szerette volna nyugtatni Dracót, és valahogy tudta, hogy ez lenne a legjobb módja.

Azonban nem tudta rávenni magát. Most nem, amikor Ginny bármelyik pillanatban feljöhetett az emeletre, és megláthatta volna őket. Harry már így is tisztességtelen volt a lánnyal, amiért még mindig meghagyta a hitben, hogy végül összeházasodnak. El kell mondania neki az igazságot, most, hogy már ő is tudja. Akárhogy is érzett évekkel ezelőtt, az többé már nem volt elég.

Muszáj beszélnie vele, és ki kell találnia, hogyan szakítson vele anélkül, hogy megbántaná.

Hagyni, hogy meglássa, amint Dracót csókolja... határozottan nem a megfelelő módszer volt.

– Nem vágyom bosszúra – felelte, és Draco szemébe nézett, azt kívánva, bárcsak hinne neki a férfi. – Azt szeretném, ha emlékeznél erre, Draco. Egy nap, talán nem is olyan sokára, az emlékeid vissza fognak térni. Ha ez megtörténik, próbálj visszaemlékezni arra, amit most mondok neked. Nincs szükségem bosszúra amiatt, amit a háború alatt tettél. És nem is akarom.

Draco remegése alábbhagyott, de csak egy kicsit.

– Mit... mit tettem, akkor, a háború alatt?

– Nem tudok mindent – válaszolta Harry. – Bizonyos értelemben csapdába kerültél. Azt hiszem, egyszer megkíséreltél segíteni nekem, de aztán továbbra is azt tetted, amire utasítottak. És még rosszabbat... De próbáltál segíteni azoknak, akiket szerettél... Én... úgy gondolom, akkor tudnánk erről jobban elbeszélgetni, ha már több mindenre visszaemlékeztél. Ahogy az előbb is mondtam, most még nem sok értelme van.

– Rendben – mondta Draco lesütött szemmel. Harry nem tudta, hogy vajon egymást fogó kezeiket nézi, vagy csak a padlót. – Mivel lehetek hasznodra ma reggel?

– Nos, azt hiszem, Ginny már gondoskodott a reggeliről. Beszélnem kell vele néhány dologról, kettesben. – Harry sóhajtott. Szívesebben tette volna ezt valahol máshol, de nem lehetett. Átkozott riporterek. Még a piócáknál is rosszabbak voltak. – Ha vissza tudnál ide jönni reggeli után, úgy jó lenne.

Draco kiszabadította egyik kezét, és az ágyon heverő könyvre mutatott.

– Nem akartam arra ragadtatni magam, hogy elolvasom. Egy fiókban találtam, ebben a szobában.

Harry halványan elmosolyodott.

– Nos, mindig is nagyon szeretted a bájitaltant. Nem is voltál belőle rossz.

– Szeretnéd, hogy megfőzzek valamit?

A kérdése lelkesen hangzott. Nem is csoda. Draco már egy hete nem csinált semmit azon kívül, hogy kiszórt pár háztartási bűbájt és a RAVASZ-aira tanult, amiket talán azelőtt már meg is szerzett. Nem mondhatta azt, hogy szüksége van valami változatosabbra, amivel kitölthetné a napjait, de kétségkívül így volt.

– Öm, tulajdonképpen több bájitalom is kifogyóban van – vallotta be Harry. – Nem nagyon szeretem magam főzni őket, és mindig van egy kis bűntudatom, amikor készen vásárolok. Tudod mit? Miután Ginny elment, megmutatom, hol tartom a hozzávalókat, és te dönthetsz, mit főzöl elsőnek, rendben? Öö... emlékszel rá, hogyan kell, ahogy a bűbájokra is emlékszel, ugye?

– Ó, igen. Ezt csak a lenyűgöző széljegyzetek miatt olvastam.

– Egy nap majd a férfira is emlékezni fogsz, aki írta őket – mondta Harry, de azért megragadta a könyvet és magával vitte, amikor elhagyták a szobát. Túl sok veszedelmes bűbáj szerepelt benne, és Draco azelőtt halálfaló volt; még ebben a különös helyzetben is vonzódhatott a korábbi életét körüllengő sötétséghez.

Harry pedig nem akart kockáztatni.

* * *

– Nagyon finom illatok szállnak – szólalt meg Harry, miközben belépett az étkezőből a konyhába.

Amikor Ginny megfordult és ránézett, egy igazi seggfejnek érezte magát. A lány úgy mosolygott, mintha ez egy szép reggel volna, mintha nem lett volna semmi baj. Nem sejtette, hogy Harry hamarosan olyan dolgokat mond majd neki, amik le fogják törölni az arcáról a mosolyt.

De ha nem mondaná el őket, az csak rosszabb lenne. Sokkal rosszabb. Igazság szerint már évekkel ezelőtt el kellett volna mondania, hogy kezdi elveszteni az érdeklődését.

Nem kellett volna addig várnia, míg ilyen rohadt nyilvánvaló nem lett.

De végül is nem akarta őt igazából elengedni. Vagy talán azt nem akarta elengedni, ami a lánnyal együtt járt. Ez mindig is egyfajta kapcsolt áru volt. Mellette beletartozhatott egy szerető családba, amilyet egész életében akart. Egy családba, amely szerette és megbecsülte őt.

Mindabba, amibe fiatal kora óta vágyódott.

De ez a kilátás nyilván nem jelentett neki annyit, mint hitte, mert ha így lett volna, már házasok lennének.

– A kedvencedet csináltam – mondta Ginny felkapva két tányért, majd intett Harrynek, hogy hozza a harmadikat. – Draco is felkelt?

Hú... a mondatában nyoma sem volt az előző esti ellenszenvének.

– Aha, az asztalnál ül.

Ginny bólintott, majd előrement, és kilépett az összekötő ajtón.

– Jó reggelt – mondta fényes jókedvvel, aztán letett egy tányért Draco elé, és leült a férfival szemben.

A korábbi lazaság teljesen eltűnt Draco viselkedéséből. Mereven tartotta magát, és csak röviden pillantott fel, amikor válaszolt.

– Neked is.

Harry úgy érezte, most már érti. Dracónak már volt némi elképzelése, hogy Harry mit vár el tőle, de óvakodott megsérteni Ginnyt, mert ha a lány valóban Harry jövendőbelije, akkor ha megharagítja őt, abból nagyon rosszul jön ki.

Nos, ez hamar el fog rendeződni. Harry úgy tippelt, hogy Ginny nem sokat lesz már nála, miután beszéltek.

– Egyél, Draco! – szólt neki halkan Harry, szinte már megszokásból. – És a teád is idd meg! – tette hozzá, amikor Ginny tölteni kezdett a kirakott csészékbe.

Az étkezés gyorsan telt; Draco meg sem szólalt, Ginny pedig csendesen beszélgetett Harryvel. Egek, nem volt könnyű úgy tenni, mintha ez egy normális reggel volna, mintha Harry nem tervezné azt, hogy szakít a lánnyal. De mondta volna el Draco előtt? Nem, semmiképp sem. Harry nem akarta megalázni a lányt.

Végül Draco letette a villáját, és bejelentette, hogy odafent lesz, ha Harrynek szüksége lenne rá.

Harry megkönnyebbülten bólintott. Kicsit dilemmázott, hogyan kéne diszkréten félrevonni Ginnyt, de Draco megoldotta a helyzetet; szó szerint követte Harry korábbi utasítását. Végtére is Harry azt mondta, menjen vissza a szobájába, ha befejezte az étkezést.

Harry Ginnyhez fordult.

– Menjünk ki, és üljünk le egy kicsit a hátsókertben.

– Ó, most nem lehet. Csapatgyűlést tartunk a Sólymok meccse előtt – felelte a lány, és a mosolya elárulta, hogy tényleg sajnálja. – Meg kell beszélnünk, ki mire fog figyelni. Tudod, hogy rengeteg stratégia és tervezés kell a profi kviddiccshez.

Harry majdnem felmordult.

– Beszélni akarok veled, Ginny. Nem fog sokáig tartani.

– Mhm, de már így is késésben vagyok.

Ez alkalommal Ginny nem nézett a szemébe, és valahogy Harry ráérzett az okára. A lány tudta. A női megérzés vagy mi megsúghatta neki, hogy amit Harry közölni szeretne vele, az nem lenne az ínyére.

Még szép, az intuíciója lehetett a magyarázat arra is, miért volt sokkal kedvesebb Dracóval most reggel. Egy kiadós éjszakai alvás után rájöhetett, hogy csak rosszabbodnának az esélyei Harrynél, ha nyíltan kifogásolná Draco jelenlétét a házban.

– Nos, rohannom kell – mondta Ginny, és ragyogó mosollyal felállt. A szeme azonban nem mosolygott. Amikor Harry is felkelt, lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott az ajkára. – Jövő pénteken találkozunk, oké? Majd küldj egy baglyot, hogy itt eszünk-e vagy megint étteremben, jó?

Azzal párat integetve már dehoppanált is.

Küldj egy baglyot. Kimondhatatlanul irritáló volt. Ginny tudta, hogy Harry nem akarja Hedviget pótolni. Talán úgy gondolta, mostanra már túl kellett volna tennie magát rajta.

Harry orrlyukai kitágultak, ahogy a lány többi szavára gondolt. Jövő pénteken? Nem, nem fog addig várni, hogy tisztázza a dolgot kettejük közt. Holnap elmegy Billhez és Fleurhöz, és mindegy, hogyan próbálja majd a lány elkerülni a beszélgetést, elmondja neki, amiért jött.

Aztán hazajön, és elmondja Dracónak, hogy semmi szín alatt nem veszi feleségül Ginny Weasley-t.