– Köszönöm, McGalagony professzor! – mondta Harry, miközben felállt az asszony asztala előtti székről, és az ajtóhoz lépett. – Tudom, hogy hirtelen jött a kérés. És... öm... megkésve.

Az asszony az irodája ajtaja felé fordult.

– Minerva, Harry. Ez önnek és Dracónak is szól.

– Köszönjük, Minerva!

Harry büszke volt, hogy csak egy egész kicsit remegett meg Draco hangja.

Az ajtó bezáródott az igazgatónő után, Harry és Draco pedig magára maradt az egykori igazgatók és igazgatónők portréival.

Piton kerete üres volt, de a lakója nem lehetett messze. Tíz másodperc múlva belépett a keretbe, méghozzá ugyanolyan tiszteletet parancsoló kiállással, mint mindig, és olyan lebbenő talárral, ami élőben is hatásos lett volna, nemhogy festményen.

– Ahogy látom, ékesszóló, mint mindig, Potter – mosolygott gúnyosan a portré, a szemét meresztve mindkettőjükre.

Azok a napok, amikor egy ilyen sértés zavarta volna, rég elmúltak, gondolta Harry.

– Jó reggelt, uram!

– Az? Elhaláloztam, ha esetleg elkerülte volna a figyelmét.

– Ó, ugyan már, Perselus! – mondta Dumbledore ásítva egyet, miközben megnyújtózott festett karosszékén. – Nagyon jól tudod, hogy a jelenlegi állapotodban is lehet jó reggeled.

– Önnek is jó reggelt, uram! – mondta Harry mosolyogva a másik portré felé fordulva.

– Jó reggelt, Harry, Draco! – Dumbledore mindkettőjükre rámosolygott. – Nocsak, milyen fess fiatalemberekké cseperedtek. Öröm ezt látni, öröm ezt látni.

– Uram! – köszönt Draco mereven.

– Ne, erre semmi szükség! – Az igazgató hangja kedves volt. – Semmi oka szégyellnie magát, Draco! Remélem, tudja. Lehetetlen helyzetbe hozták olyan felnőttek, akiknek több eszük is lehetett volna, és még akkor is, a belső ereje utat talált ahhoz, hogy keresztülragyogjon. Sose felejtse el, hogy saját szabad akaratából engedte le a pálcáját!

– Nem úgy, mint én – morogta Piton.

– Muszáj ezen újra keresztülmennünk, Perselus? Nem mintha adtam volna más választási lehetőséget a dologban.

– Most viszont magunkra hagyhatna bennünket. Vagy az volt a benyomása, hogy Potter és Malfoy magához jött?

Harry úgy érezte, hogy ez még Pitontól is durva volt, de Dumbledore könnyedén vette. – Igazad van, Perselus. Teljesen igazad van. Lóg egy igazán ragyogó varázsló a negyedik emeleti folyosó falán, akit egyébként is készültem meglátogatni. A viszont látásra!

Ahelyett, hogy kilépett volna a keretből, egy lila csillámlásos durranással eltűnt.

– Felvágós – morogta Piton.

– Egy kicsit az, uram – mondta Harry, akaratlanul is elvigyorodva. A halál egy cseppet sem lágyította meg Pitont, de talán így is volt a legjobb.

Piton szeme résnyire szűkült.

– Túl nagy kérés lenne, ha a rendes titulusommal tisztelne meg?

Ó! Harry komoly arccal bólintott.

– Hogyne. Jó újra látni önt, Piton igazgató.

– Soha életében nem gondolta úgy, hogy jó látni engem, Potter.

– Nos, most igen – jelentette ki Harry meglátva és megragadva a nagy lehetőségét. – Mert most a megfelelő helyén látom önt, megbecsülve a Roxfort nagy igazgatói közt, ahol lennie kell.

– Ostoba, mint mindig – felelte Piton a fejét csóválva. Ám Harry keresztüllátott rajta. Egy apró ránc a szeme sarkában elégedettségről árulkodott. Ez logikus volt. Piton mindig is egy Merlin Érdemrendre vágyott. Ez is egyfajta elismerés volt. – A Sötét Nagyúr nevezett ki igazgatónak, Potter.

Személy szerint Harry úgy gondolta, hogy Piton most már csak kihasználja a dolgot. Arra ösztökéli őt, hogy még többet dicsérje. Nem mintha érdekelte volna, mit gondol Harry. De jó lehetett, hogy valaki kimondja.

– Igen, így van – felelte. – És ön azt tette, ami helyes, ahelyett, ami könnyű lett volna. Védelmezte a diákokat a tanárnak küldött halálfalóktól. Tanácskozott Dumbledoreral, apránként véghezvitte a tervet, segített nekem, miközben, ha elkapták volna, halálra kínozzák. Ön nélkül mind elvesztünk volna, és velünk együtt a Roxfort is. Nagyszerű igazgató volt, uram. Talán a legjobb mind közül.

– Ne legyen szentimentális bolond...

Harry elvigyorodott.

– Ha szentimentális bolond lennék, az egyik gyerekemet Albus Perselusnak nevezném a két legbátrabb férfi után, akiket valaha ismertem.

– Albus Perselus Potter. – Piton gúnyosan elmosolyodott. Nos, akkor Merlinnek hála, hogy már meghaltam. Egy ilyen nevű gyereket a Mardekárba osztanának be, mielőtt még a kalap a fejéhez érne, én pedig nem viselnék el egy Pottert a gondjaimra bízva.

Draco eddig még nem szólalt meg, de ez eléggé megriasztotta ahhoz, hogy beleszóljon Harry és Piton szópárbajába.

– Miből gondolja, hogy egy ilyen nevű gyereket oda osztanának...

– A Potterrel való házasságtól megzápult az agya?

Draco a másik lábára nehezedett.

– Ön itt volt akkor, azon a napon? Nem jött elő.

– Beszéljen egyértelműbben! Melyik napon?

– Azon a napon, amikor eljöttem önhöz, hogy elmondjam, összeházasodom Harryvel. Órákig vártam. Csak a keretén kívül volt, mint ma? Hallgatva, amint arról fecsegek, mennyire szeretem őt?

– Nem – mondta Piton élesen, mielőtt sóhajtott, és leült az egyenes támlájú karosszékbe a portréján. – Minerva elmondta, miért jön. Gondoskodtam róla, hogy ne legyek jelen.

Draco kissé megrezzent.

– Nem akart engem látni.

– Pontosabb lenne, ha azt mondanánk, hogy nem akartam látni azon a bizonyos napon.

– Miért? – kérdezte Draco fájdalommal teli hangon. – Az esküvőm napja volt. Szerettem volna, ha ön is a részese. Annyi mindent tett értem, én pedig meg akartam köszönni, és a bocsánatát kérni, és... – Megköszörülte a torkát. – Annyira ellenzi a Harryvel való kapcsolatomat, hogy még sok boldogságot sem bírt kívánni?

– Ha énrám volt szükséged, hogy sok boldogságot kívánjak, akkor nem álltál még készen a házasságra.

– Nem volt rá szükségem...

– Draco! – szakította félbe Piton. – Pontosan azért maradtam távol azon a napon, mert az az esküvője napja volt. És nem, nem azért, mert nem tudom elviselni Pottert. Ő... megfelelőnek bizonyult végül.

Harry kis híján felugrott. „Megfelelőnek" lenni Pitonnál egyenértékű volt száz minisztériumi kitüntetéssel.

– Egyszerűen csak nem akartam elrontani az esküvője napját – folytatta Piton, sötét szemét Dracón tartva, miközben közelebb hajolt a portréjában. – Az lett volna az első alkalom, hogy beszéljünk a háború óta. Nem tűnt valószínűnek, hogy kellemes lesz a beszélgetés, hanem inkább olyan, ami keserű emlékeket idéz, vádaskodásokat, bűntudatot, hibáztatást. Ilyesfajta a dolgokról nem szabadna beszélni egy olyan napon, amin csak örömnek van helye. – Piton összefűzte az ujjait az ölében, és becsukta a szemét. – Tényleg azt kívántam, hogy boldog legyen, Draco. Nem hagyta volna el az irodát boldogan, ha beszélünk azon a napon.

– Ó! – mondta Draco erőtlenül. Akkor... ez igen figyelmes volt.

– El sem tudja képzelni. – Piton kinyitotta a szemét, és résnyire szűkítette. – A másik portrémba kellett visszavonulnom.

– Van másik portréja is, igazgató úr? – kérdezte Harry szándékosan hozzátéve a titulust is.

– Anyámnak volt egy miniatúrája rólam fiatalabb koromból – mondta Piton. – Vele együtt lett eltemetve. Ott várakozni, míg el nem megy, nem volt örömteli élmény.

Uhhh. Harrynek sikerült közömbös arcot vágnia, de akkor is... Uhhh.

Másrészről viszont ez egyértelmű bizonyíték volt, hogy Piton tényleg törődik Dracóval. Harrynek tetszett ez a gondolat. Nem csak a Megszeghetetlen Eskü késztette arra Pitont, hogy védelmezze Dracót az utolsó, veszélyekkel teli évben, amit Harry a Roxfortban töltött. Piton anélkül is védelmezte volna Dracót.

És Harry kérdezés nélkül is tisztában volt vele, hogy Piton olyan jól védelmezte őt, amennyire csak tudta, a teljes rákövetkező évben.

– Magukra hagyom önöket, hogy kettesben beszélgessenek – mondta aprót bólintva. – Azt hiszem, sok mindent kell megbeszélniük. Csak egy dolog, mielőtt elmegyek, igazgató úr. Szeretnék köszönetet mondani mindazért, amit értem tett, egészen az első iskolai évtől kezdve, amikor távol tartotta Mógust attól, hogy megátkozza a seprűmet. És azt akartam mondani... bárcsak jobban ismertem volna korábban, mert akkor bíztam volna önben, amikor tényleg számított.

– Ez két dolog volt, Potter – morogta Piton. – De mint kiderült, igenis bízott bennem, amikor valóban számított. Máskülönben leöntötte volna az emlékeimet a csatornába ahelyett, hogy felhasználta volna az előnyére, ahogy szántam. Most pedig azt hiszem, indulni készült.

– Igen – mondta Harry. – Elsétálgatok egy kicsit a kastélyban. Örülök, hogy láthattam, igazgató úr.

– Indul már végre?

Harry elvigyorodott, intett egyet, és aztán átvágva a szobán kiment az ajtón.

* * *

– Jól elbeszélgettetek? – kérdezte Harry később, amikor leugrott a kőről a tó partján.

– Perselusnak igaza volt. – Draco előrébb jött, és Harryhez bújt, élvezettel felsóhajtva, amikor Harry karjai átölelték. – Voltak dolgok, amiket ki kellett mondani. Fájdalmas dolgok. Az esküvőnk napja nem lett volna alkalmas erre.

– De rendben vagy, ugye?

– Igen, Harry. – Draco a nyakához dugta az orrát. – A háborúra gondolni rettenetes. De amíg itt vagy nekem...

– Hallod, amit mondasz? – Harry felemelte Draco fejét, és szájon csókolta őt, nyelvével Draco ajkait cirógatva, miközben lassan elhúzódott. – Azt mondod, amíg itt vagyok neked? Hát még mindig nem tudod? Nem érted? A tiéd vagyok. Együtt vagyunk ebben, egy életen át és azon is túl.

– Tudom. – Draco visszahúzódott, és elnézett a víz nyugodt felszínén, a profilja olyan volt, mintha kőből faragták volna ki. – Csak azt kívánom, bár el tudnám hinni, hogy megérdemellek.

Harry ismerte ezeket az érzéseket.

– Én azt hittem egykor, hogy nem érdemlem meg, hogy szüleim legyenek.

A fájdalom és vágyódás nyers vallomása közöttük lebegett egy pillanatig.

Azután Draco megfogta a kezét, és az ujjaikat is összekulcsolta.

– De felnőttél, és megtanultad, hogy ugyanúgy megérdemelted őket, mint bárki más. Ami történt, az nem a te hibád, és az sem a te hibád, hogy a rokonaid nem voltak hajlandók rendes anya- és apapótlékok lenni. Ez egyszerűen csak... így alakult.

– Igen – mondta Harry, és nyelt egyet. – Most már tudom. És egy nap majd megtudod, hogy te is jobb gyerekkort érdemeltél volna. Minden, ami azután következett, azzal kezdődött, de amikor már a saját eszeddel kezdtél gondolkodni... akkor jól csináltad, Draco. Tényleg jól. Engedd meg magadnak, hogy boldog légy! Megérdemled.

– Most már tudod, hogy Perselus miért nem akart beszélni velem az esküvőnk napján. Ettől... eléggé elérzékenyültem.

Ideje témát váltani, gondolta Harry.

– Visszatért Dumbledore, amíg még odafent voltál?

– Ó, igen. Bocsánatot kért, amiért nem tudta megosztani velem a portréjában lévő citromport. – Draco felnevetett. – De úgy tűnik, a többi portréval meg tudja osztani. Kinyújtotta a kezét, és letett egyet a Perselus portréján lévő asztalra, de ő visszaadta, mire Dumbledore újra oda tette. Aztán Piton azzal fenyegette meg, hogy főz egy festékhalványítót.

Harry nevetett.

– Festethetnék egy másik portrét Pitonról, hogy kiakasszuk a Mardekárban. Tudod, hogy el tudjon néha szökni Dumbledore elől. Anélkül, hogy az anyja sírjába kelljen vonulnia.

– Uhh! – Draco elfintorodott. – Tudod, nem kellett volna ennyire túlzásba esnie. Meglátogathatott volna egy másik portrét a kastélyban.

– El tudod képzelni Pitont, ahogy beugrik valakihez látogatóba egy kis traccspartira?

– Igaz. – Draco körbenézett. – Vissza kell majd jönnöm, és újra beszélnem vele. Fájt, de jó volt. És azt hiszem, legközelebb kevésbé fog fájni.

– És ha mégsem – mondta Harry tréfásan –, amikor hazajössz, majd teszek róla, hogy jobban fájjon. Csak hogy kiverjem a fejedből persze. Soha ne gondold, hogy várnod kell rám, hogy késztetést érezzek a golyóid megkorbácsolására, Draco. Boldogan megteszem kérésre is.

– Igazán? – mondta Draco szárazon. – Sosem gondoltam volna.

– De nem csak a golyóidat. Bármely testrészedet is, amelyiket kéred.

Draco elvigyorodott.

– Tudtam, hogy nem véletlenül akartalak férjuramnak.

– Mert kegyetlen a korbácskezelésem?

– Mert szeretlek – mondta Draco újra a karjai közé lépve. – Mert tökéletes vagy.

– Nem vagyok. És te sem vagy az. Senki sem az. De Draco? Együtt tökéletesek vagyunk. És csak ez számít.

– Igen. – Draco rámosolygott. – Menjünk haza, Harry gazdám!

Haza. Valaha a Roxfort volt az otthona.

De Harry mára már jobban tudta. Az otthon nem téglákból, fából és kőből állt. Nem is egy hely volt. Az otthon embereket jelentett, akik soha nem hagynak el, történjék bármi. Az otthon szeretetből, elköteleződésből és törődésből állt.

Az otthon Draco volt.

És Ron, Hermione meg még Narcissa és Lucius is a maguk módján.

De leginkább Draco.

– Igen – felelte Harry halkan. – Menjünk!

Még közelebb húzva magához Dracót, Harry megpördült és elhoppanálta magukat Roxfortból.

Nem számított, hol kötnek ki.

Akárhová mentek, amíg együtt lehettek, otthon voltak.

Kedves olvasók!

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki velem tartott, és elolvasta ezt a gigahosszú történetet. Aki még kommentet is hagyott nekem, annak külön köszönet jár, és ezúton is biztatok mindenkit, hogy így a végére érve osszátok meg velem, milyen érzéseket, gondolatokat ébresztett a történet. Ne fogjátok vissza magatokat, örömmel olvasom a véleményeteket! :)

Az író még 2010-ben ígért egy epilógust is, de az már valószínűleg nem fog elkészülni.

Nem tudom, pontosan mennyi ideig, de majdnem három évig fordítottam folyamatosan a 106 fejezetet, szinte minden nap tettem hozzá valamicskét. Ez volt életem eddigi leghosszabb projektje, amit sikerült befejeznem, úgyhogy most van bennem egyfajta megkönnyebbülés.  Nagyon szerettem csinálni, de kiéltem magamat benne teljesen, és fordítani már nem fogok többet.

Örök hálám Elyesnek és Herikának, a bétáimnak, amiért segítettek emberi olvasásra alkalmas állapotba hozni a szöveget, a munkájuk nélkül biztosan elvesztem volna. Köszönetképpen írtam nekik egy kis humoros Drarry novellát, aminek az eleje Hamuharryke címen már olvasható is, ha valaki esetleg kíváncsi rá :)

És még egy utolsó infó: Ha valaki esetleg szeretné, el tudom küldeni a fordítást Wordben és pdf-ben is, ha megad egy e-mail címet. Ez az összes többi történetemre is érvényes, ami fent van a Wattpaden. Minden munkám megtalálható a Merengőn is.

Még egyszer köszönöm, hogy itt voltatok! :)