Harry szemszöge

Összeomlottam! Eddig bírtam! Arcomat kezembe temetem. Zokogok Időérzékemet elveszítve nem tudom mennyi idő telt el, amikor érzem valaki leguggol mellém.

- Sírd csak ki magad!

A szavak kimondásával szinte egyszerre érzem kezeit a vállamon. A hangja is eljut a tudatomig, de képtelen vagyok jelezni, tudom mellettem van. Zokogásom nem akar abba maradni. Tudom most szakadt át a gát bennem, mi az érzelmeimet eddig kordában tartotta.

- Sírj csak addig, ameddig jól esik. Később visszajövök.

Amikor fel akar állni, belé kapaszkodva tartom magam mellett.

- Nem vagyok gyenge, de maradj itt velem!

- Maradok, ha ezt szeretnéd. Nem vagy kevesebb tőle, mert sírsz! Ez is emberi dolog, Harry. Itt soha senki nem fogja ezt a szemedre vetni.

Az, hogy nem vagyok egyedül, a mellettem lévő szavai, kezének biztató szorítása végül nyugtatólag hat rám.

- Louis! Kezdem elhinni, hogy a Nap üzenete igaz lehetett, miszerint jó dolgok történhetnek velem.

- A Nap lehet, hogy ezt üzente neked, de ha percek múlva nem leszünk lent az udvaron, akkor nem biztos, hogy így is lesz.

Elengedem, így fel tud állni. Tekintetemmel követem mozdulatát, majd miután térdelő helyzetemet guggolásra változtatom, elfogadom a felém nyújtott kezét, felállok én is.

- Mennyi időm van?

- Kereken öt perced!

- Annyi talán elég lesz. - bólintok, és megvárom, amíg ki megy az ajtón.

Magamban számolni kezdek. 240- ig jutok, amikor a kapott munkásruhában kilépek az ajtón. Meglepetésemre Louis már ott vár rám, a kinti munkára alkalmas ruházatban.

- Én voltam a gyorsabb! – mondja, miközben vigyorog rám, én pedig elképedve nézek rá. - Nyugi, pár nap múlva neked is gyorsabban fog menni. Na gyere, apa már vár lent minket.

És elindulok Louis után, hogy az itteni két évem első estéjét megkezdjem. Az ólokhoz megyünk. Oda érve jelzi, hogy a kerítésre felülve nézzem őt. Én szót fogadva neki nézem, helyesebben nézném, de én csak a fejemet kapkodom. Louis kicsi lábaival csak úgy szántja az udvart. Tesz, vesz, hol itt hol ott bukkan fel. Egyszer a semmiből előttem terem, ezzel engem jól megijesztve.

- Remélem, megjegyeztél mindent!

A tarkómat vakargatva próbálok nem bugyuta fejet vágni, hiszen néha követni sem tudtam merre jár.

- Ez egy kicsit gyors volt. - nyögöm ki végül összegezve az elmúlt perceket.

- Tudom! - mondja olyan természetesen, mintha az időjárásról beszélne.

- Talán ha lassabban csináltad volna, akkor a fele, á inkább a negyede dolgot megjegyeztem volna. Így meg szinte semmit.

- Tudhattam volna! Ti, városiak, semmit nem tudtok a falusi életről. Na jó, holnap lassabban és veled együtt csinálom. Akkor talán könnyebben megjegyzed a dolgokat.

- Igen. – mondom, kicsit szégyellve magamat, és igyekszem nem lemaradni, mert már indul is a ház felé.

- No csak, már végeztetek is? - hallom Paul hangját.

- Ma még csak nézte, hogy mit csinálok.

- A fia, mint egy mérgezett egér, úgy szaladgált össze-vissza. Azt hittem a fejem leesik a helyéről. Bevallom, a végén behunytam a szemeim, mert féltem, összeakadnak.

Szavaimat Louis részéről egy kuncogás, addig Paul részéről hangos nevetés követi. Bár komolyan gondolom a kimondott szavaimat, de a reakciójuk megkönnyebbülést okoz bennem, és én is elmosolyodom.

- Fiam!- lép Paul a kékszemű mellé. - Azt hiszem, egy tipikus városi kölyköt kaptunk, akire érvényes a vagy megszoksz, vagy megszöksz mondás.

- Uram! Már most tudom, melyiket választom. Megszokomat, mert szabad emberként szeretnék távozni innen.

Louis mellém lép, kicsit lábujjhegyre állva karolja át vállaimat.

- Jó válasz, kölyök! - néz fel rám, és a kék szemei egy pillanatra mintha mosolyognának. - Apa is, én is ezen leszünk.

- Köszönöm.

- Akkor ezt megpecsételjük! - invitál minket a konyhába Paul.

Remek vacsora, beszélgetés, ami olyan kérdezz-felelek. Persze én kaptam a felelek szerepet, de jó volt érezni, hogy kíváncsiak rám, az eddigi életemre. Én pedig nem szépítve felelek minden kérdésünkre.

Most pedig egy finom anyagú, kényelmes, igaz, a nadrág csak lábszár középig ér, de már sajátomnak mondtató pizsamában fekszem a szobámban. Hihetetlen, és nagyon jól tudom, hogy csak két évig, de a sajátomban. Tekintetem az ablakra vetem, ahol a csillagos égbolt egy része teljes valójában tárul elém.

Louis szemszöge.

Ismét eltelt egy nap, de ez nagyon más volt ,mint az eddigiek. Dredd bíró, egy városi kölyköt hozott ide nekünk, aki, ahogy fogalmazott, rosszkor volt rossz helyen. Két év. Ennyit kell kibírnia a birtokon. Tudom, ki fogja. Tudom, lesznek nehéz időszakok az itt eltöltött idő alatt, kerül még mélypontra, de szabad emberként fog elmenni innen. Szavát adta, én pedig hiszek neki. A kérdésekre, akiket feltettük neki, becsülettel helyt állva válaszolt. Sok minden kiderült róla, amit első hallásra hihetetlen volt számomra. Talán azért, mert én, aki itt élek a birtokon, el se tudom képzelni, hogy léteznek olyan körülmények, amiről mesélt. Éhezés, bujkálás, folyamatos menekülés. Sikátorokban való alvás, az éttermek által kidobált maradékok ellopása után, annak megevése. Számomra elképzelhetetlen dolgok. Azt hiszem, mielőtt elalszom hálát mondok a sorsnak. Megköszönöm azt az erőt, amit apának adott, és azt, hogy most mi tudunk segíteni, két évig jobbat nyújtani egy számomra a poklot megjárt fiúnak. Most már értem, hogy a feltételek ismerete nélkül miért is mondta, hogy mindent megtesz a két év alatt. A múltjába való betekintés megmagyarázza a délutáni állapotát, zaklatott lelki világát.

Tekintetem az ablakra vezetem, ahol a csillagos égbolt egy része tárul elém. 

Üdvözlet kedves olvasó. Jó újra itt tudni-.   : )  Millió puszi. Moncsi