Harry szemszöge.

Alig hiszem el az elmúlt egy óra eseményeit. Pedig tudom, megtörténtek, hiszen igaz, egy matracon ébredtem, amely egy szerényen berendezett szobában van. Elaludtam, és amint Louis meglátott, nem ébresztett, hanem hagyott pihenni. Finom ebédet ettem a felügyelő és a fia társaságában megterített asztalnál. A konyhában életem talán legfinomabb ebédjének repetát repetáját rakta elém, igaz, először és utoljára, ahogy mondta. Most pedig együtt hagyjuk el a házat azzal a szándékkal, hogy megismerjem a ház körüli dolgokat.

- Harry! Ne akarj egyszerre mindent megjegyezni! Pár napig türelmes leszek! - szól utánunk az asztalnál maradt férfi, mikor már az ajtóban vagyunk.

- A türelmét köszönöm Paul, de igyekszem nem visszaélni vele.

- Azt nem is ajánlom! Harry, most még csak nézője leszel a birtok esti teendőinek.

- Megértettem, Paul, de kérem a ruháról ne feledkezzen meg! Ez az egyetlen ruhám, ami most rajtam van. Szerintem nem alkalmas erre a feladatra. Ha csak szemlélőként is, de szeretnék munkásruhában lenni.

- Mire visszatértek, itt lesz, ebben ne legyen kétséged!

- Én pedig nézek majd neked az enyémek közül olyan hétköznapit, míg nem szerzünk be a te méretedben.

- Gondolni sem mertem, hogy ilyen bánásmódban lesz részem. - mondom, mikor már a házon kívülre kerülünk, és újra azon a ponton állunk, ahol az ittlétem elkezdődött.

- Tudom sokkal rosszabbra készültél. Hidd el, talán így volt jó. Így tudsz örülni. Apával mi is azt reméljük, hogy élsz a kapott lehetőséggel.

- Mondtam már, de ha kell, megesküszöm, hogy nem teszek semmi olyat, hogy ez másként legyen, de ha lehet, lenne egy kérésem?

A kék szemű, aki gondosan elrendezett tincsekkel, de mégis boglyasnak tűnő hajjal rendelkezik, kíváncsi tekintettel fordul felém.

- Mondd bátran, és ha olyan, amit teljesíthető, akkor úgy lesz.

- Azt mondtam, az árnyékod akarok lenni, de nagyon kell a segítséged hozzá. Reggelente, amíg meg nem szokom a korai ébresztőt, szeretném, ha bejönnél értem. A szabályokat, amik rám vonatkoznak, is hallani akarom.

- Rendben van! Én is egy vekker hangjára kelek, de utána rögtön, ha kell, majd ébresztelek téged is. A szabályok nem is igazi szabályok, csak inkább olyan dolgok, miket, ha lehet, ne tegyél meg.

- Muszáj, hogy ismerjem őket.

- Ne akarj megszökni! Ez az egyetlen, amit be kell tartanod! A többi inkább olyan magától értetődő dolog.

- Mondj pár példát, hogy tudjam, mik is azok! - akadékoskodom tovább, mert a bizonytalanság, ami most benne van, rosszabb, mintha tudom, milyen szabályokkal kell itt élnem.

- Hidd el, egyszerű dolgok! Például, amit rád bízunk, azt legjobb tudásod szerint tedd. Ha egyedül nem boldogulsz, ne szégyellj segítséget kérni! Ez oda- vissza kell, hogy működjön.

- Szem előtt fogom tartani szavaidat. - felelem és látom, tetszik az adott válaszom, mert egy mosoly kíséretében bólint.

Elindulunk a birtok megismerési utunkra. Bízva a hamar kiismerem magam mindenhol képességemben, igyekszem mindent megjegyezni. Louis meglepő módon gyorsan halad, így már bevallom, abban elfáradok, hogy igyekszem tempóját felvéve követni. Egy kisebb emelkedő tetején már a combomra kell támaszkodni, és a levegővétel és nehézkesnek bizonyul.

- Csak nem elfáradtál?

- Tudod, aki lassan három hónapja egy zárkában él, ami alig háromszor háromméteres, dohos, levegőtlen, annak az utóbbi pár perc igencsak maratoninak tűnik, és a friss levegő is szokatlan.

- Ne haragudj, ezt elfelejtettem. Gyere, akkor pihenj!

- Louis, nem kell engem hímestojásként kezelned, de tényleg kimerítő most nekem minden. A türelmeteket is ezért kérem.

- Jól van, egy kis pihenés. Pihenésre szánt pár perc tényleg belefér.

Egy közeli fához megyünk, majd leülünk annak tövébe. Hátamat az ezeréves fa törzsének támasztom, és lehunyom szemeimet. Igyekszem légzésemet rendezni, remegő lábaimat magam alá húzva azt átkarolva próbálom szaladó szívem megnyugtatni. Fejemet a térdemre támasztom. Észre sem veszem, mikor tört az engedélyem nélkül utat magának az a könnycsepp, ami a kézfejemen landolva a nap sugarait szivárvánnyá alakítja. Szivárvánnyá, mely számomra oly szép, és a szívemben mélyen rejlő valómat szimbolizálja. Miért pont most látom ismét? Vagy csak én képzelem oda? Nem tudom, de talán oka van, hogy most előjött. Egy kezet érzek meg a vállamon.

- Harry, jól vagy? - hallom meg a kék szemű hangját, alig pár centiről mellőlem, pedig emlékszem, volt közöttük távolság, amikor leültünk.

- Igen jól vagyok, illetve jól leszek perceken belül. - rejtem arcomat kezeim mögé.

- Figyelj most rám! - guggol le elém Louis, és nem tudom megtenni, hogy ne nézzek rá. – Harry! Emberek vagyunk érzésekkel. Itt csak mi vagyunk apával. Ha gondolod, nekünk bármit elmondhatsz, soha nem kerül ki innen semmi. Tudd, igaz, hogy egy birtokon élünk, lehet, hogy kétkezi és fizikai munkánkkal teremtjük elő a megélhetésünket, de ha hiszed, ha nem, ugyanolyan emberek vagyunk, mint akik a városban laknak. Szóval, ha úgy érzed, és majd bízol bennünk, tudd, ezen a téren is támaszaid lehetünk!

A szavak, amiket most hallok, nem állnak meg a fülkagylóm bejáratánál, hanem a szívemig jutnak.

- Louis! Hosszú idő óta te vagy az első, aki megkérdezi, hogy vagyok. Köszönöm!

- Harry! Szerintem sok mindenben első leszek mostantól.

- Igaz, de a kérdést, ami azt sugallja, érdekel, mi van velem, régen tették fel nekem. Soha senkit nem érdekelt az én életem. Sok-sok órát töltöttem azzal, hogy tartozzak valakihez, de csak elutasításba ütköztem, és amikor végre azt éreztem, tartozom valahová, tessék, lemeszeltek. Én...- túrok göndör fürtjeim közé.

- Harry, nyugi! Ha te is úgy akarod, apa és én itt leszünk veled. Igaz, nem kértél, nem kerestél, hanem adtak melléd minket, de hozzuk ki belőle azt, amit lehet!

Louis kezét felém nyújtja, olyan kezet rá feleképpen. Elfogadom, és pillanatokra ismételten egymás szemeinek foglyai lettünk.

Louis szemszöge

Amit Harry mondott az imént, az egymásba fonódó tekintetünk, olyan érzést ébreszt fel bennem, aminek létezéséről talán még sejtésem sem volt eddig. Érzés, mely valaki más iránt van, aki nem apa. Gyerek voltam, amikor kettesben maradtunk. Onnantól csak mi ketten létezünk. Apa feladta miattam az oly szeretett szakmáját, és hosszú évekig csak nekem élt, hogy meg tudja adni mindazt, ami kellett, hogy szép nyugodt felnőtt lehessek. Igyekezett mindenben helytállni, amiért én mindig is hálás voltam, és nagyon hálás vagyok neki most is. Az elmúlt lassan 10 év az, amikor mások is úgymond közelebb kerültek hozzánk, de Harry az, aki bizony ennyi idő alatt máris befészkelte magát a szívembe. Nem tudom, mit jelent. Nem tudom, miért történik, de tudom, hogy nem akarom kiűzni onnan. Szívesen itt maradnék, de nem lehet. Két okból is. Kezdeni kell az esti teendőimet, és meg kell tanulnom szem előtt tartani azt az igazi okot, amiért Harry tulajdonképpen itt van. Kétéves büntetését kezdi meg, de ez nem lehet akadálya, hogy a megígért baráti viszony létrejöjjön.

- Harry, menjünk! - állok fel és kezemet nyújtom, de amikor ujjai az enyémhez elérnek, egy pillanatig különös érzés fog el. Zavarban vagyok, gyorsan el is engedem mikor stabilan áll.

- Köszönöm az elmúlt perceket. Igyekszem ezeket a dolgaimat magamba zárni és nem terhelni vele téged Lou.

- Harry! Köszönöm a becenevet nagyon tetszik. Az pedig, hogy az érzéseidet magadba zárod, nem okos dolog. Bár a te döntésed, de tudd, mindig lesz időm rád. Igaz, sok a meló a birtokon, de tudunk lopni időt magunknak.

- Akkor tegyük meg, amikor csak tudjuk. Jöjjünk ide, ehhez a fához! Azt hiszem, hálás lehetek a bírónak, hogy ezt a büntetést róttak ki rám.

- Rendben, de most menjünk! Hamarosan kezdődik az esti mindennapi rutin. Ma még csak nézed, mit hogyan kell csinálni, holnaptól együtt csináljuk, rendben?

- Rendben, ahogy jónak látod. Rád bízom magam. Segíts, hogy minél hamarabb önállóan tehessem, amit kell!

- Így lesz, Harry. Meg kell dolgoznod apa aláírásáért. Na gyere! – mondom, majd mindketten a ház irányába indulunk.

Visszafelé menet, igyekeztem lassabban menni, ismét elmondtam, melyik épületnek mi a neve, mire használjuk. Utunk végén ismét a konyhában találtuk magunkat. Apa ugyanott van, ahol hagytuk. Az egyik széken Harrynek szánt ruhák vannak.

- Harry! - szólal meg, amikor mindketten megállunk az asztal mellett - A munkás ruháid! - mutat a ruhakupacra.

- Köszönöm, Paul igyekszem vigyázni rájuk.

- Ne tedd, mert akkor azt fogom gondolni, hogy nem teszel semmit hasznosat. Szóval a munkásruha olyan fogyóeszköz nálunk.

Figyelem Harryt, aki kissé megszeppenve áll, mikor rájön, mit is mondott. Látom, gondolkodik azon, hogy mi lenne a helyes válasz.

- Akkor keresheti a következő szettet, mert ígérem nem fogom kímélni.

Látom, apa az ígéretként elhangzott szavak miatti mosolyát igyekszik elrejteni, de előlem nem sikerül.

- Ideje, hogy én is keressek neked itthonra való ruhát. Gyere Harry! - húzom karját megfogva a lépcső felé - Lassan hozzá kell kezdenem az esti dolgaimhoz, hogy lásd mi lesz holnaptól a te feladatod.

Tudom, apa minden tevékenységemet árgus szemmel figyeli, mert egyszer enyém lesz a birtok. Ezt már sokszor ki is jelentette nekem, de én folyton ellenkeztem vele. Megígértettem vele, eszébe ne jusson elmenni innen.

A folyosóra felérve rögtön lépek be a szobámba, gondolva Harry is követ. A lépteit nem hallom, ezért hátra fordulva meg se lepődöm, hogy nem látom, de egy ajtó záródó hangja jelezte, merre van. Szóbeli engedélyem hiányában nem mer utánam jönni, de már az jó, hogy a sajátjába be mer menni. Ez természetes viselkedés és jó, hogy önkényesen nem tesz semmit. Egy sóhaj kíséretében eldöntöm, egy darabig maradjon is így. A türelmemet kérte, nem az engedékenységemet.

Szedek össze pár holmit. Alsóneműt, ami még az eredeti bontatlan csomagolásban, egy hálóruhának való pólót és hosszúnadrágot, valamit itthoni viseletnek két színes pólót és kényelmes, kicsit divatosabb szabadidő nadrágot. Mosolyra húzom a száma, amikor elképzelem Harryt a ruháimban. Veszek még egy eddig nem használt törölközőt is magamhoz és a szomszéd szoba felé indulok.

- Harry! – szólalok meg, miután könyökömmel lenyomom a kilincset, de be lépve nem látom sehol.

Az asztalhoz lépve teszem le a kezemben tartottakat, majd megfordulva, a sarok felé pillantva látom meg a fiút.

- Itt talán nem alszom el ismét! – mentegetőzik azonnal, amikor rosszalló tekintetemmel találkozik, de azonnal áll is fel és lép mellém, hitetlenkedve nézi az asztali kupacot. – Ez mind az enyém?

- Most már igen. Tudom, nem vagyunk egy súlycsoportban, de azért nem lesz szörnyű. Soha nem hordtam szűk holmikat. Szerintem - nézek végig rajta - a nadrág szára lesz egy kicsit rövid.

Bár szűkszárú farmer van rajta, mégis sikerül pár centit feljebb húznia. Nézegeti a kilátszó bokáját.

- Szerintem szép látvány lesz. – mondja, majd féloldalasan a mosolyogva rám kacsint.

Én vigyorgok, mint az a bizonyos alma, amikor apa öblös hangját halljuk meg.

- Uraim, ezeket lent felejtették. – lép be a szobába apa, és azonnal az eléje siető Harry kezébe adja a munkásruhákat.

- Bocsásson meg Paul, hogy miattam, az én feledékenységem miatt kellett fáradnia!

- Nem fáradság, de bevallom, kíváncsi is voltam a szobádra.

Nézem, ahogy apa körbe néz, majd elégedetten bólint. Ezt is úgy csináltam, hogy tetszik neki.

- Azt hiszem, bár nem sok időt fogsz itt tartózkodni Harry, de amit igen, azt egy kellemes környezetben, amint elkészül az ágykeret, kényelmesen fogsz eltölteni.

- Paul, bevallom rossz körülményekre és bánásmódra készültem. Az eddig itt töltött idő, elhangzott szavak, tettek, mind megcáfolták az elképzeléseket.

- Harry! Dolgozz keményen, add önmagadat, és végre hidd el, nem lesz rossz dolgod itt neked.

- Felügyelő! Elitéltként köszönöm a körülményeket, a bánásmódot, amit kaptam. Paul, Louis! Harryként pedig már most örök hálát érzek itt belül. – mutat a szívére.

Könnyes szemmel néz ránk, és látnom rajta, közel áll, hogy zokogjon. Apára nézek, aki átlátja a helyzetet, és az ajtó felé indul. Én is követem és miután bezárom az ajtót, egy puffanás, ami Harry térdre esését jelezte, majd zokogás hangja is hallatszódott. Tudom, az eddigi érzések, érzelmek hatása miatt került ebbe az állapotba, de azt is tudom, pár perc múlva visszamegyek hozzá. Szüksége van arra, hogy érezze, korábbi szavaimat komolyan gondolom.

Szép estét. Örülök, hogy itt vagy ismét.  Remélem megérte ide benézni.  Millió puszi.