Harry szemszöge.

Amíg a bíró és az új felügyelőm a nappaliban beszélgetnek én a fiú társaságában ülök a konyhaasztalnál.

- Biztos nem fog rám megharagudni a felügyelő, ha itt meglát? Nem gyűjtöm be az első rossz pontot? – kérdezem bátorságomat összeszedve, miután kiiszom az elém tett limonádét.

- Nem. Rossz pont nagyobb vétkekért jár majd. Csak hogy nyugodt légy, elárulok valamit. Apa megkért, hogy segítsek be neki a veled való foglalkozása alatt.

- Jaj nekem, akkor ezek szerint két szempár fogja nézni minden lépésemet, mikor teszek nem tetsző dolgot? – temetem arcomat a kezeimbe.

- Így is lehet mondani, de ne félj, nem harapunk. Szóval, amikor én mondok vagy kérek tőled, illetve teszek bármit is, azt apa engedélyével teszem.

Ahogy befejezem a mondatokat, úgy látom a megkönnyebbülést rajta.

- Mikor tudom meg, mit szabad és mit nem, mit kell majd tennem?

- Amint a bíró útnak indul, akkor megtudod, amit tudnod kell.

- Rendben és köszönöm a válaszodat. Kérhetek még egy pohárral?

- Szolgáld ki magad! Itt úgymond mindenki a maga szolgája. Szóval csak bátran.

Hát jó. A kancsóért nyúlok, de mielőtt öntök magamnak, a pohara felé közelítek.

- Én köszönöm nem kérek. - szól a fiú, de egy mosolyt villant a szándékomért cserébe.

A megtöltött poharamat tartom kezemben amikor léptek hallatszanak, és alig pár pillanat múlva az ajtóba meg is jelennek az eddig szobában lévők.

- Azt hiszem ideje elbúcsúznom. Harry ne feledd, a szabadulási papírra már csak egy aláírás szükséges. Igaz, két évet várnod kell rá, de tudom, megkapod.

A szavakra csupán bólintással felelek jelezve, szeretném azt az aláírást megszerezni. Louis int, kövessem őket, így hárman néztük, ahogy a terepjáró elhajt azzal, aki ide küldött, gondolva, jó helyen leszek itt, jó emberek mellett, hiszen ismeri őket.

Érzem most jött el az idő, és ezt a férfi is így gondolja.

- Azt hiszem eljött az idő. Harry, jól figyelj arra, amit mondok! Azt akarom, hogy jól érezd magad. Két évig nincs más választásod, mint itt lenni, tenni, amit meg kell tenned, de igyekezz jól is érezni magad!

- Felügyelő, kérem, mondja el mit ért ezen!

- Nem felügyelő, hanem Paul. A fiam pedig Louis. Szóval, a felügyelő szót nem akarom hallani.

- Megértettem. Köszönöm Paul. - nézek a férfire, aki egy bólintással jelzi, tetszik a válaszom.

- Gondolom, megöl a kíváncsiság, mit kell majd tenned, hogy megkapd az aláírásomat.

- Szeretném, de már most tudom, legyen bármi, a legjobb tudásom szerint fogom elvégezni.

- Ami itt vár rád, ahhoz nem csak a tudás, hanem az erő és a kitartás is szükséges. Egy olyan gazdaságban, ami itt van, erőre van szükség mert van, amikor napi tizennégy tizenhat órát is keményen kell dolgozni.

- Paul, Louis! A bíró ezt rótta ki rám, tudta hová küld. Méltónak tart tettem, kilétem ellenére is erre a büntetésre. Panaszszó nélkül fogom a két évet végigcsinálni.

- Ne büntetésként éld meg ezt a két évet, de nem felejtheted el, hogy valójában az. A szabályok is ezért lesznek.

- A szabályok ismerete nélkül is ígérem, be fogom tartani egytől egyig az összeset.

- Ahogy a bíró, én is ebben bízom. Szóval az elsőt már tudod. – mondja, mire bólintva jelzem, emlékszem rá. – Nincs felügyelő, csak Paul. Igyekszem fokozatosan terhelni téged, de tudd, nem foglak kímélni! A birtokhatárt, amit majd a fiam megmutat, át nem lépheted. Szökéssel ne próbálkozz! És ahogy ígértem, rosszra rosszal, jóra jó, talán még jobb dologgal fogok válaszolni. Még valami. Tudd, jogomban áll ezt itt bármikor rád raknom. – veszi elő a bilincset -, de nem akarom. – teszi is el ismét. - Szóval most talán ennyi, majd sorba megtudod, megtanulod, amit kell.

- Igyekszem, Paul. Nem is kérem, hogy kíméljenek, de kérem, adjon pár napot, míg beleszokom az itteni életbe.

- Ezt kérned sem kell. Fiam! – fordul a kékszemű felé és vállát átkarolja - Rád bízom most őt. Mutasd meg a szobáját! Majd az ebédnél találkozunk.

- Igen, apa. Gyere, Harry! Foglald el a lakhelyedet!

Szótlanul veszem kezembe a dobozomat, és lelkiekben felkészülök, hogy hamarosan meglátom a pince sarkában lévő matracot, ami a fékhelyem lesz.

- Várjatok! – hallom meg a férfi hangját, de már mellettem is áll. – Harry! Szeretném látni a dobozod tartalmát!

- Azonnal mutatom. – mondom, vissza lépve teszem is le az asztalra és nyitom fel a tetejét.

A fiú nem jön közelebb, így csak Paul nézi meg mindazt, amit magamnak mondhatok.

- Ez minden, amit vagyonomnak mondhatok. A ruha, ami rajtam van, az se az enyém. Tegnap este kaptam ebben a dobozban. Nem tudom, kitől, de örülök nagylelkűségének, mert rendes öltözékben állhatok most itt.

- Ez volt a szándéka annak, aki küldte neked.

A férfi átnézi a doboz tartalmát és maga teszi vissza rá a fedelét. Semmi olyat nem találhatott benne, amit el kellene vennie.

- Keresek munkásruhának valót, Louis pedig tud majd nélkülözni párat a sajátjai közül hétköznapi viseletnek. Napokon belül lesz saját ruhatárad is. Na nem holmi divatos cuccra gondolj most!

- Köszönettel elfogadom. Lehet, a helyzet miatt nem látszik, de hálás vagyok minden irántam való tettükért.

- Lesz időd a háládat kimutatni. Menjetek! Hamarosan találkozunk.

A kék szemű ott vár, ahol percekkel korábban megállt, majd a folyosón elindulunk. Egy lépcsősort látok magam előtt, mellette egy ajtó. Gondolom az vezet a pincébe. Arra indulok, de pár lépés múlva vállamon megérzek egy szorítást.

- Nem arra kell menni. - hallom Louis egyedi hangját, ami igencsak szokatlan füleimnek, de nagyon is teszik.

- Az tűnik a pincébe vezető ajtónak. - torpanok meg, és nézek rá értetlenül. – Oda kell vinned.

- Nem oda viszlek. Na gyere! – mondja, majd karomat megfogja és enyhén húz a lépcső felé, csak, hogy tudjam merre menjek.

Szótlanul megyek mellette, hiszen a karomat nem engedte el.

A lépcső tetején egy folyosón találjuk magunkat, ahol több ajtó is van.

- Itt fogok én is lakni?

- Miért, mit gondoltál? - áll meg az egyik ajtó előtt. - Azt hitted, a pincébe leszel elzárva, és csak akkor jöhetsz ki onnan, amikor dolog van?

Ránézek, majd lehajtott fejjel kezembe lévő dobozt kezdem nézni.

- Illik válaszolni, ha kérdeznek.

Fejemet felkapva azonnal a kék szemekkel találom szembe magam.

- Igen. Ilyen gondolatok voltak a fejemben és ezzel edzettem magam, hogy elviseljem azt, ami vár rám. Elképzeltem legrosszabb dolgokat.

- Mit képzeltél? – kíváncsiskodik tovább.

- Pincében leszek, sarokban egy matrac a fekhelyem, és gyakran bántanak.

- Akkor azokat a gondolatokat felejtsd el most rögtön Harry! Nyisd ki az ajtót! Ott találod a szobádat, ami két évig a tied, amit szabad emberként kell elhagynod.

- Azt mondod, lesz saját szobám? - nézek rá, mint valami csodabogár lenne.

- Azt mondom, lesz saját szobád. Pont az enyém mellett. Szóval nyisd már ki azt az ajtót, mert baromi kíváncsi vagyok tetszik-e, ahogy berendeztem neked.

Itt aztán a dobozt a kezébe nyomom, majd, mint akinek az élete függ a mozdulattól, nyúlok a kilincs után és nyitok be a szobába. Megtorpanok az ajtóban. Egy határozott, de egyáltalán nem durva, mondhatnám finom lökést érzek a hátamon. Tudom, Louis akar végre a küszöbön belül tudni. Meg is teszem a szoba közepéig azt a pár lépést, majd lassan körbe fordulok.

- Az ágykeretet még nem volt időm elkészíteni. Ezért egy ideig valóban egy matrac lesz a fekhelyed. Pár nap múlva elkészülök vele. A többi, hogy tetszik?

Állok a szoba közepén, hallom a kérdést, de nem tudok megszólalni. Értelmet nyertek azon szavai, amelyeket az eddigi gondolataim elfelejtésére mondott.

- Köszönöm minden percét a drága idődnek, amit arra szenteltél, hogy én egy elítélt ilyen helyen lehessek két évig.

- Ezt vegyem annak, hogy tetszik? - néz rám és én bólintok.

- Igen tetszik, és tudd, megtalálom a módját, hogy viszonozzam. Kérj bármit!

- Csak ne okozz csalódást apának! Olyan nagylelkű. Segíteni akar, és ha nem tud, mert akik rábíztak, nem akarja, hogy segítsen, nagyon szomorú tud lenni. Csupán ennyit kérek.

A mondatot befejezve rám néz. Szemei szinte könyörögnek nekem.

- Nem vagyok vallásos. Mondj valamit, amire megesküszöm, hogy nem fog csalódni bennem az édesapád!

- A barátságra, ami kettőnk között abban a percben kialakult, amikor kiszálltál a kocsiból, ami ide hozott.

- Rendben a barátságunkra esküszöm, hogy nem okozok csalódást.

- Ha nem így lesz, én magam fogom megkeseríteni az életed azon napjait, amíg érted nem jönnek.

- Erre nem lesz szükség. Az aláírt papírral fogok távozni pontban akkor, amikor szabadon mehetek majd el innen.

- Köszönöm. Betartandó ígéretnek veszem ezt részedről. Most magadra hagylak, pihenj egy kicsit! Ebédnél érted jövök. Keresek neked egy váltó hétköznapi ruhát és háló ruhának valót is.

- Ahogy a méret különbséget elnézem, lehet rövidek lesznek rám, de nem fogok panaszkodni.

Szavaimmal azt érem el, hogy rám nézzen, de a két szempár most mérgesen tekint felém. Rögtön tudtam, az egyik gyenge pontjára tapintottam.

- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

- Magam is rájöttem, hogy magasabb vagy nálam, de most csak az én méretemben vannak itt ruhák. Csak hogy tudd, jobban jársz, mintha apa ingjében, élre vasalt nadrágjában kellene az asztalnál ülnöd.

- Oké értem. Most pedig valóban birtokba veszem a szobámat.

- Vedd csak, majd jövök. - készül, hogy elhagyja a szobát, de én elé állok. – Bár, már bemutattak minket egymásnak, de még nem mutatkoztunk be egymásnak. Szóval Harry Styles vagyok tizenhét éves. - nyújtom felé kezemet.

- Louis Tomlinson húsz éves. - fogja meg a kezemet egy erős, határozott kézfogásban. – Pihenj, majd érted jövök.

- Jó. - bólintok és néztem, hogy kimegy, ahogy becsukódik az ajtó és magam maradok. Szabályok, korlátok, állandó megfigyelés, felügyelet alatt, de mégis szabadon. Tőlem, a viselkedésemtől függ hogyan élem meg az elkövetkezendő hónapokat. Úgy akarom, hogy mindennek ellenére jó legyen. Élni a lehetőséggel, amit a bíró adott nekem. Nekem, a tizenhét éves fiúnak, aki eddigi életcélja a másnap megélése volt. Dobozom az asztalon, hiszem Louis odatette, így én a cipőmet levéve, az ingemet szék támlájára rakva a matracra ülök. Egy szép tiszta helység a szobám. Már a szó gondolata is jó érzés. Van ágyam, ami egy matrac csupán, de nem egy pince sarkában, van szekrényem, asztalom, székem, két évig az enyémek. Én használom őket. Lesznek új ruháim is, amit nem is tudom, mikor mondtattam utoljára.

- Az én szobám. - mondom ki hangosan, majd hanyatt dőlve, kezemet arcom elé téve, hosszú idő után először engedem, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Engedem, hogy megmutassák azt az érzékeny énemet, amit bizony el kellet rejtenem, mert akkor sebezhető vagyok és én Harry Styles nem akarok sebezhető lenni. Élni, túlélni és egyszer boldog lenni. Ezek a vezér szavaim, ezeket mormolom most is.

Louis szemszöge.

Most hagytam magára apa új védencét, aki kicsit az enyém is lesz. A szobájában. Ott, amit én tettem rendbe neki. Képes voltam mentegetőzni mert az ágykeret nem lett kész, és matracon kell aludnia. Titokban figyeltem minden reakcióját. Igyekezett erős maradni, de láttam a meglepetés mellett az ezt nem hiszem el jeleit is. Pedig el kell hinnie, és eleget kell tenni az ígéretének, amit nekem tett.

Nem tudom, miért jutott eszembe, hogy barátok leszünk. Talán picit a pillanatnyi remény a szemében, amit akkor láttam, amikor tudatosult benne, hogy hová is került.

Kihasználva semmittevés idejét, ami bizony ritka minálunk, hiszen a birtok rengeteg munkával jár, hanyatt dőlök az ágyon. Szememet lehunyom, de ki is nyitom rögtön. A zöld szempárt keretező arc jelent meg azonnal előttem, kinek tulajdonosa talán éppen így fekszik a szomszéd szobában. A különbség, hogy ő bizony nem engem lát csukott szemmel. A városi nagy menő srác, akit most legyőzött a büntető hatalom. Biztos a kinti haverokra gondol, akik már most hiányoznak neki. Remélem, nem csak hazudta a barátságunk lehetőségét, mert itt csak így élhetünk egymás mellett. Órámra nézve látom, míg gondolataim lefoglaltak, az idő is jócskán haladt előre. Terveztem, mielőtt ebédelni megyünk, megmutatom neki a házat és a környéket, mit merre talál majd. Tudom, elsőre nem fogja megjegyezni, de talán alapismeretnek jó lesz.

Felkelve az asztal melletti tükörben megnézem magam, hogy minden hajszálam úgy áll-e, ahogy én szeretném. Ha dolog van, nem foglalkozom vele, de ha rendes ruha van rajtam, ami nagyon ritka, az rendes frizurát érdemel. Hallgatózom pár percig, de semmi neszt nem hallok az ajtón túlról. Óvatosan kinyitom és fejemet bedugva látom, matrac közepén mindenről elfelejtkezve, a neki adott kispárnámat magához ölelve alszik. Pár percig nézem, majd csendesen visszazárom az ajtót és apa keresésre indulok, de már most a mentségen gondolkozom Harry számára.

- Apa, baj, ha Harry nem eszik most velünk? – kérdezem óvatosan.

- Egy mentsége lehet.

- Alszik! - vágom rá azonnal.

- Akkor nem kell felébreszteni, de első és utolsó eset. Ezt majd neki is el kell mondanod.

- Figyelmeztetni fogom és magam is figyelni fogok erre. Szerintem a nem várt események merítették ki.

- Mit értesz ezen fiam? - lépett mellém és úgy várja apa a válaszomat.

- Volt egy elképzelése, hogy milyen körülmények között lesz. Gondolom, sejted, hogy nem olyan, ami itt várta. Azt is alig akarta elhinni, hogy a szoba két évig az ő lakhelye lesz.

- A bíró barátom nem véletlenül küldte ide. Meglátta benne azt, amit ezek szerint már te is.

- Arra gondolsz, hogy mennyire vágyik a törődésre?

- Igen, fiam, arra. És azt hiszem, ha fiú is akarja, tőlünk megkaphatja, nem elfeledve persze, miért van itt.

- Ígérem, szem előtt tartom mindig, de egy kicsi törődés is jár a kemény munka mellé.

Már a konyhaasztal mellett ülünk, ebédelünk, amikor ajtónyitódás zaja hallatszik.

- Louis, gyere értem! – halljuk meg Harry kétségbe esett hangját.

- Menj, én addig tálalok neki is.

Bólintok, majd a lépcső felé veszem lépteimet. A folyosón haladva nem látom Harryt, de szobája ajtaja nyitva van. Nem mer kijönni, fut át az agyamon. Ezt is meg kell beszélni.

- Itt vagyok. - állok meg az ajtóban, és meglepődőm, amilyen helyzetben találom őt. – Gyere ebédelni!

- Olyan idióta vagyok! - mondja lehajtott fejjel a földön ülve. - Már be is gyűjtöttem az első rossz pontot azzal, hogy elaludtam.

Leguggolok elé, kezemmel állát megfogva finoman, fejét felemelve, kényszerítem, hogy rám nézzen.

- Tudjuk, hogy elaludtál. Bent voltam és láttalak.

- Hogyan? Miért nem hallottam? Miért nem szóltál?

- Mert csendben nyitottam ki az ajtót, mert apa is egyetértett velem abban, hogy rád fér a pihenés. A mai események, történések kimerítettek.

- Ez nem mentség. Nem tehetem meg ezt.

- De igen. És azt is, hogy a szobádat egyedül elhagyhatod. Szóval, ha én nem vagyok itt, akkor is kijöhetsz, közlekedhetsz. Igaz, egyelőre a házat egyedül el nem hagyhatod.

- Louis, árnyékként akarlak követni mindenhová. Segíts nekem! Nem akarok több rossz pontot szerezni. Nem érdemelitek meg, hogy ne azt tegyem, amit mondtok, amit tennem kell.

- Rendben. Most pedig menjünk! Apa tálal neked is a konyhában.

- Ezek szerint veletek fogok enni? – áll fel elfogadva a felé nyújtott kezemet.

- Igen. Szóval amint leérünk, egyből leülsz az asztalhoz és eszel. Utána pedig körbejáruk a környéket.

- Ezek szerint túrázni megyünk? - kérdezi és egy kicsi mosolyt mutat, ami nekem azt jelenteti, hogy túltette magát az elalvás miatti rossz érzésen.

- Csak megmutatom neked, mik azok a helyek, amit egy gazdaság nyújtani tud, hogy a nap huszonnégy órájából legalább tizenhatot ne unatkozzunk.

- Louis! - érzem magamon ujjainak érintését. - Azt mondtam, árnyékként foglak követni, de a munka nagyobb részét add nekem, kérlek!

- Rendben, de aztán ne panaszkodj nekem! – mondom, miközben karomon lévő kezét finoman megpaskolom.

Tudom, eddigi élete merőben más volt, de mégis azt érzem, menni fog neki az itteni életforma is. Ha majd belerázódik és mire letelik a két év, igazi farmerként fog távozni innen.

A konyhába érve úgy tett, ahogy kértem tőle, leült az asztalhoz és enni kezdett. Mind hárman a finom gőzölgő levessel voltunk elfoglalva, de amikor Harry tányérja kiürült, tekintete a tűzhelyen lévő fazékra esett. Én azonnal vettem a jelzést és a tányérjáért nyúlok.

- Most még hozok neked repetát, de legközelebb magad szolgálja leszel. - mondom vigyorogva, majd a fazékhoz lépek.

- Soha nem voltam nagyétkű, ez látszik is rajtam, de az utóbbi időben nem sokat ettem. A sorsom miatti bizonytalanság erősebbnek bizonyult nálam. Hetek óta ez az első étel, amit melegen eszek, finom és bőséges.

- Itt annyit eszel, amennyit akarsz, nincs kimérve az adag. Azt is látom, azért rád fér egy kis erősödés is. - mondja apa.

- Ezt nem tagadom. - mondja lesütött szemmel, majd hálás tekintettel néz rám, amikor leteszem elé, az immár repetának számító adagot. – Köszönöm.

Visszaülök a helyemre és türelmesen várom, míg ismét üres lesz Harry tányérja, majd apának jelzem, mi a szándékom következő pár órára.

- Harry! Ne akarj egyszerre mindent megjegyezni! - lép apa mellénk. - Lassan sorban mindent. Itt nemcsak a dolog, de az idő is rengeteg. 

Kedves olvasóm. Örülök, hogy itt vagy ismét. Bízom benne, hogy soraim ha csak percekre, de kizökkentenek a mindennapok mókuskerekéből. 

 Puszi és ölelés. 

       Moncsi