Harry szemszöge.

Utolsó éjszakám itt, a javítóintézet börtönrészlegének falai között. Egyedül vagyok, mióta csak visszahoztak. Az ágyon fekszem a teljes sötétségben, ami a helyiséget uralja. Reggel elvisznek a birtokra, ahol két évig kell a gazda utasításait megtennem, kétkezi munkámmal szolgálnom. Ez lett az ítéletem. A bírótól kaptam egy lehetőséget, hogy emberként élhetek, még ha szigorú szabályok között is. Mert gondolom lesznek bőven, de nem baj. Két év, száznégy hét. Ennyit kell ott kibírnom. Ki fogom bírni, hiszen lesz fedél a fejem felett, és rendes ételt ehetek. Csupán ennyi, amit szeretnék. Ha kapok mást is, azt ajándékként fogom értékelni a sorstól. De nem élem bele magam semmibe.

Nem tudom, mikor kerültem az alvásnak nevezett állapotba, de egy erőteljes kopogásra riadok fel.

- Styles. Kap tíz percet, hogy útra készen legyen. – hallom az ügyeletes őr hangját.

Tíz perc és elkezdődik számomra a büntetés letöltése. Hogy várom-e? Igen várom, mert az előbukkanó Napra gondolok, ami némi biztatást sugallt az ítélethirdetés napján. Gyorsan magamra veszem ruhákat, amit este kaptam. Egy fekete farmert és egy fehér pólót, valamint egy kockás inget rejtett a doboz, na meg egy pont lábméretemnek megfelelő cipőt, amiért nekem kellett kísérettel elmennem. Nem tudom kitől van. Így az ismeretlennek köszönöm meg. A kevés személyes holmi a doboz alján lapul. Már készen állok, illetve kezemben a dobozommal ülök az ágyon, amikor nyílik az ajtó. A kedvenc fegyőröm áll meg mellettem.

- Gyere, az autó már vár, de előtte ezt rakjam kezeidre! – emeli a bilincset szemeim elé.

- Ha kell hát tegye csak. Nem ellenkezhetek ellen úgy sem.

A dobozt letéve nyújtottam a karjaimat. Már megszokhattam volna ezt a mozdulatot, hiszen, ha kinyílik az ajtó előttem, az a bilinccsel jár együtt, de most talán utoljára kerül rám. A kísérőm kezembe adja, illetve az alkaromra helyezi a dobozt, amit állammal tartok meg. Korábban azt hittem, ha eljön ez a pillanat, megkönnyebbülést fogok érezni, de most az érzés teljesen más, ami bennem van. Félek! Mitől, nem tudom, de talán mindentől. Aki, ami vár rám, a körülményektől, ami még eddig ismeretlen számomra. Milyen korlátok vesznek majd körül. Sok­-sok talány, ami vár reám. Az utolsó ajtó előtt megtorpanok.

- Félek. – suttogom, amikor kérdő tekintetét látom kísérőmnek, aki már az ajtót is kinyitotta nekem.

- Nincs mitől, Harry. Most már elárulhatom, a bíró döntésével a legjobbat tehette veled.

- Miért gondolja így? – lépek egyet előre, de még nem léptem át küszöböt, hogy az udvarra érjek.

- Nem gondolom, tudom. Fogadj szót a gazdának és akkor két év múlva szabad emberként jöhetsz el onnan.

- Köszönöm. – mondom, majd egy lesz, ami lesz gondolattal elindulok a rám várakozó terepjáró felé.

Már ez meglepő, mert azt hittem, valami rozoga, rabokat szállító járgány fog elszállítani, de nem. Két férfi áll a kocsi mellett, és amikor odaérünk, lepődőm csak meg igazán. A bíró, aki az ítéletemet kiszabta, ott állt az autó mellett.

- Jó reggelt. – köszöntem, és a szemem a civil ruhát viselő bírón ragad.

- Jó reggelt. Jól látod, én vagyok. – szólalt meg a férfi. – Magam kísérlek el.

Átvette a kartonomat, melyben gondolom, az irataim, amiket hónapokkal ezelőtt elvettek tőlem, és az ítéletet tartalmazó végzés van.

- Add azt a dobozt és szállj be! Már várnak minket.

A sofőr a csomagtartóba rakta azt a néhány személyes dolgomat tartalmazó dobozt, majd a kinyitott hátsó ajtónál beültem az autóba.

- Styles, aztán jól viselje ott magát. – szólt eddigi kísérőm, majd bezárta az ajtót, miután biztonsági övemet is becsatolta.

- Igyekezni fogok. – suttogom válaszként a nekem szánt intelemre.

Pár pillanat múlva már a sofőr és a bíró is a kocsiban ül, az utóbbi felém fordult.

- Fiam, élvezd az utazást. Több mint két óra, míg odaérünk. Használd ki az időt nyugodtan.

- Köszönöm. – felelem és igyekszem egy kicsit kényelmesebben elhelyezkedni. Bár a biztonsági öv és a bilincs eleve nagy mértékben korlátoz, de elengedem magam. Ujjaimat összekulcsolom, fejemet az ülésnek döntöm. Eldöntöttem, ha a sors ezt az utat szánta nekem, ha ezt a bírót küldte, hogy döntésével segítsen, akkor én pedig mindent megteszek, hogy jó dolog süljön ki belőle.

Louis szemszöge.

Minden reggel ugyanúgy kezdődik. Az órám, amihez gyerekkorom óta ragaszkodom, nagyapámtól örökölt vekker kalimpálására ébredek. Most mégis másként élem meg. Eddig nem igazán érdekelt, kik jönnek, kiket kell apámnak jó útra térítenie. Most mégis másként várom mai napot. Hallom, apa már az udvaron ténykedik, ezért én sem lustálkodom, pedig még csak hajnali öt óra. Igyekszik mindent megcsinálni minél hamarabb. Szokásos reggeli dolgaim elvégzése után már a munkásruhába lépkedek mellé.

- Jó reggelt! – köszönök és már látok is neki, az évek óta én dolgaim sorra való elvégzéséhez.

Kicsi gyerekként a tyúkok etetését és a tojások összeszedését bízta rám apa, és ez a mai napig meg is maradt. Okosodtam, erősödtem, jött több és több teendő. Mára már magam is el tudnám igazgatni a birtokot.

- Louis? Sikerült végezned a szobával? –kérdezi apa, amikor már a reggelinél ülünk a konyhában.

- Igen, akár meg is nézheted. Van ágya, igaz, csak egy matrac, egy szekrénye, asztala, széke, ahogy mondtad. Tiszta minden.

- Köszönöm.

- Apa, remélem most nem fogsz csalódni.

- Én is remélem. Hidd el, én türelmes voltam és a tűrőképességem legvégső határát is átlépve, már csak az utolsó utáni percben küldtem vissza őket.

- Tudom, de rossz volt utána látni a gyötrődést a kudarcod miatt.

- Most, ha Dredd bíró személyesen kíséri ide a fiút, érdemesnek találja erre a lehetőségre, akkor azt remélem, szabadon fog távozni.

- Én is remélem. Megyek rendbe szedem magam. Nem így akarom fogadni a leendő szomszédomat, mint egy falusi paraszt, fog ő látni elég gyakran így.

- Jó gondolat fiam. Én is ezt teszem. Barátom megérdemli, hogy méltó módon fogadjam.

A zuhanyzóban már a hajammal bíbelődőm, amikor belém hasít a gondolat, hogy estétől már osztoznom kell ezen a helyiségen éppen úgy, mint a konyha asztalon és a ház melletti padon. Apa külön jelezte, hogy míg a többiek ott ettek, ahol aludtak, addig a fiú úgymond a minden napunk aktív részese lesz. Bevallom, izgatottan várom, de félelem is van bennem, nem kicsi. A nappaliban ültünk, amikor egy dudálás, ami már megszokott volt, jelezte, hamarosan itt lesznek. Apával szinte egyszerre indulunk a bejárat irányába, hogy az udvaron legyünk, mire a kocsi a ház elé érkezik.

Most egy terepjáró áll meg, ami már más volt, mint máskor. Végig nézem, hogy a sofőr először a bírót engedi ki az autóból, majd együtt lépkednek a hátsó ajtóhoz. Kíváncsian figyelem a mozdulatokat. A sofőr behajol és gondolom, biztonsági övet csatolja ki, majd félre állva ad helyet a kiszállónak. Egy fekete nadrágot viselő fehér pólós, kockás inget viselő, elég magas fiú állt meg az autó mellett. Kezén ott a bilincs, amit a szabály kötelez. Lehajtott fejjel áll. Haja göndör csigákban a feje körül egészen a válláig ér. Láttam már ilyet, de az egy csodaszép kislány kerek arcocskáját keretezte. Most pedig egy fiú áll előttem, alig pár méterre.

- Harry, induljunk! – hallom a bíró hangját, ami kedvesen hangzott.

- Kaphatok pár pillanatot? – kérdezi a fiú nem mozdulva, tekintetét továbbra is a földre szerezve.

- Annyit igen. – mondja apa barátja, majd kezét a fiú vállára téve folytatja – Nyugalom fiam!

Látom, hogy Harry mély levegőt vesz, majd fejét felemeli. Csukott szemét lassan kinyitja. Egy smaragdzöld szempár bújik elő, ami riadtságot tükröz. Arcán meglepetés suhan át, de töretlenül néz felénk. Apa az érkezők felé lépked én pedig követem.

- Üdvözöllek, Dredd bíró! – nyújt kezet apa az idősebb felé az illemet nem feledve.

- Én is téged, Paul, és persze téged is, Louis.

Én is kezet fogok a bíróval majd látom int a sofőrnek. Gondolom, leveteti a bilincset a fiúról. És én végig nézem, ahogy a két vaskarika, ami eddig az érkező fiú csuklóin volt, lekerül, majd apa érte nyúl és a kulccsal együtt a zsebébe teszi.

- Paul Tomlinson. Bemutatom Harry Stylest. - mutatott a továbbra is megszeppenten állóra. – Itt hagyom két évre neked. A szabályokat, feltételeket ismered. Itt az aktája, benne a személyes iratai, bírói végzés. És igen, a szabadulását igazoló irat is, amire az aláírásod kell, hogy kerüljön napra pontosan két év múlva.

Igencsak értetlenül nézhetek rá, mert a következő mondatot nekem szánta.

- Louis! Hiszek a sorsban, hiszek abban, nem volt véletlen, hogy nekem kellett kiszabnom az ítéletét. Bízom benne, hogy szabadon fog innen távozni. – mondja nekem a szavakat, majd a fiú felé fordul. – Fiam. Bízom benne, hogy alázattal és odaadással, amennyire illik, emberként éled meg az előtted álló időszakot.

- Szeretném, és megteszek mindent, hogy méltó legyek a bizalmára. Jó leszek, és annyira ember, amennyit enged a felügyelő, hogy az lehessek.

- Azt hiszem, a viselkedésedtől függ majd minden. Hidd el, a rosszra rosszal, de a jóra jóval, talán sokkal jobbal fogok reagálni! – szól apa a fiúhoz, miközben szinte elé lép.

- Szeretném a jót megtapasztalni.

- Én azon leszek, de te is kelleni fogsz hozzá.

- Igyekezni fogok.

- Harry Styles! Az előre megírt sorsod hozzám vezetett. Én ide küldtelek. Bár minden megvan írva abban a nagykönyvben, de te alakíthatod sorsodat. Döntéseid lesznek a felelősek mindenért.

- Köszönöm, bíró úr. Két év múlva elégedetten tehet majd a döntése végére pontot.

- Rendben. Most pedig menjünk, ránk fér egy frissítő ital!

Apa a bíróval az oldalán a házba indul. Én pár másodperc hezitálok, majd Harry felé fordulok.

- Gyere, míg apa és a bíró beszélgetnek, addig mi a konyhában várunk.

Harry csodálkozva nézz rám majd a kísérőjére.

- Menj csak! – kapta a ki nem mondott kérdésére a választ. - Viseld jól magad, nem akarok idő előtt érted jönni.

- Remélem nem kell, Jack. Nem akarom apa csalódott arcát látni a kudarca miatt.

- Velem nem fog kudarcot vallani. – szólalt meg Harry, miután megbökte a vállamat, hogy figyeljek rá.

- Megígéred? – kérdezem.

- Megígérem! – jön azonnal a felelet és egymás szemébe nézve pecsételjük meg ezt az ígéretet.

Üdvözlet ismét a soraim mögött. Köszönöm, hogy itt vagy. Puszi Moncsi