⚜ DAMIEN ⚜
__________________

A zuhany nyirkos falának támasztottam a tenyerem. A másik kezemmel végig mostam a hasamat és a derekamat. Résnyire kinyitottam a szemem. A vízcseppek a szempilláim felületére folytak, próbáltam kiszorítani az emlékeimet amik ott lebegtem elöttem. Lemostam az arcomra száradt vércseppeket amik az átlátszó vízzel váltak eggyé. Undorító folyadék volt. Elveszi a vadász eszét. Másra sem vágyik, csak arra, hogy a meleg sűrű vér végig peregjen a tenyerén és az ujjain. Arra vágyik, hogy hallja a csontok repedését, az áldozat kínok közti sikolyát. Elzártam a csapot, és hátra söpörtem a hajam. A derekamra tekertem egy törülközőt, és kiléptem a fürdőszobából.

Akkor kopogtak az ajtón, amikor pólóban és nadrágban feküdtem az ágyon. Egy könyvet olvastam. Hm...
Pontosabban Victor Dragomír naplóját.
Ha ezt valaki megtudja...

- Jöhetsz - elrejtettem a naplót, és az ajtó felé fordítottam a fejem. Andariel szökkent be a maga angyali mosolyával. - Szörnyecske - mosolyodtam el, miközben mellém mászott az ágyra. A testvérem. Ez a gyönyörűséges pici lány a testvérem.

- Hogy vagy Damien? - biccentette oldalra a fejét. Felhúztam a szemöldökömet, a kezemet a tarkómra helyeztem. Soha senki nem kérdezett tőlem még ilyet. A szó szoros értelmében. Soha.

- Megvagyok. Azt hiszem... - pillantottam oldalra. - Nem szabadna itt lenned szörnyecske.

- Már elég nagy vagyok Damien - mosolygott. Ekkor váratlanúl a csuklóm felé nyúlt.

- Mit csinálsz? - állítottam meg a kezecskéjét.

- Éhes vagyok Damien.

- Apa nem tanított meg vadászni? - fogtam meg a kezecskéjét.

- De igen! De nekem az nem tetszik!

- Az mégis, hogy lehet?

- Nem tudom - maga alá húzta a lábacskáját, és hallkan felsóhajtott. - Úgy érzem, hogy rossz dolgot csináltam - sziszegte szomorúan.

Ez a kislány annyira ártatlannak tünt. Egy csiszolatlan gyémántnak. Megértettem, hogy miért szereti őt mindenki. Az ellentétem. Ő tiszta és könnyen szerethető. Ő csak egy lány, aki a maga módján, de mégis belopta magát a szívembe. Próbáltam tagadni, és szemet hunyni az érzés felett. De mégis a kishugom. Talán nem vagyunk egyformák, de a szívem mélyén szeretem őt. Akkor is szeretem, ha ez a kemény szikla tátongott a lelkem és a szívem mélyén.

Arra kapta fel a fejét, hogy nyílt az ajtó, és apa lépett be rajta. Rosszalló tekintettel rázta a fejét, a tekintetét lesütötte. Nem akart minket együtt látni. Fájt, de megértettem. Apró gombóc keletkezett a torkomban, ahogy Andariel kisétált a szobából. Apa száját sóhaj hagyta el. A fal mögé nyúlt, és egy ásót hajított felém, amit elkaptam. Kérdő pillantásokkal fordúltam felé, bár a tekintete mindent elárúlt.

- Gyere velem - hátat fordított, várt arra, hogy engedelmeskedjek. Elfordítottam a fejem, és lehunytam a szemem. - Damien?

- Mivan már? - helyeztem a könyvet a paplanra.

- Eltakarítunk a mocskod után. Nyomáss! - engedett nekem utat.

- Szuper apa - fia programnak igérkezik - vakartam meg a halántékomat, és a lépcső felé sétáltam. A család többi tagja rosszalló pillantásokkal fürkésztek. Mintha én hoznám el a világukra a pusztulást. Csak intettem a kezemmel, és a vállamra csaptam az ásómat. Kirúgtam az ajtót, és kisétáltam a késői éjszakába.

- Van kilincs Damien. Kilincs - szapora léptekkel sétált mellém apa. - Felháborító a viselkedésed - lehorgasztotta a fejét, a hangjából szégyenérzetet véltem felfedezni. Gúnyos nevetés hagyta el az ajkamat. Nem mintha bármit is válaszoltam volna.

- Erre kell menni - fordúltam jobbra.

- Tudom. Bűzlik az erdő azon szakasza - sóhajtotta fel.

⚜ VINCENT ⚜
__________________

Annyi szerencséje volt, hogy a holttesteket elrejtette egy barlang mélyére. Bár a nyirkos fűn csillogó vér, és vérdarabkákat nem nehéz észrevenni. Eltakartam a szemem, borzongás futott végig a gerincemen. A fiatal nő nyakát teljesen átharapta, egy vékony csonton lógott a feje. A bordáiról feltépte a bőrt, a legyek szaporán ették a húst, és megtámadták a beleket.

- Ezt mégis, hogy a francba képzelted?! - fogtam le a vállát, miközben ásott. - Szerinted ezt szabad?! - böktem a kibelezett férfi felé. - Szerinted ezt csináljuk mi vámpírok?! - löktem a mellkasán. Ekkor eldobta az ásót, és oldalra biccentette a fejét.

- Emlékeztetnélek arra apám, hogy én nem tudtam a szabályokat. Engem nem tanítottak meg vadászni.

- Ezért kegyetlenűl megcsonkítottad és kibelezted őket. Gratulálok!

- Ha ragadozó vagyok, akkor miért fogjam vissza magam? - hátrált egy lépést.

- Azért mert szabályok szerint vadászunk! Csak annyit amennyire szükségünk van!

- Hogy tudtok így élni?! - fogta meg az ásót, és a talajba döfte. - Ez elég mély lesz!

  - Akkor hajrá! - helyeztem csípőre a kezem. Damien felvonta a szemöldökét.

- Várj...azt akarod, hogy megfogjam őket? - a helyzet ellenére, mosolyra húzta a száját.

- Délután csurgott az arcodról a vér. Hidd el. Ezt már észre sem fogod venni - löktem a vállán. Damient noszogattam még egy kicsit. Később megfogta a férfi bokáját, és végig húzta az erdő nyirkos avarán keresztűl. A lábával a gödörbe lökte, a lánnyal is ugyan ezt csinálta. Nem lehettek több harmincnál. Boldog emberek voltak, akik kikapcsolódni jöttek ide. De Damien mindent elvett tőlük. Kezdve az életüket.

Teltek a hetek, de Damien nem hanyagolta a mészárlást. Ami azt illeti, minden második éjszaka vérfoltos ruhákban tért haza. Az arcán, de még a nyakán is vérfoltok voltak. Ilyen az amikor valaki elveszti maga felett az irányítást. Egy kegyetlen gyilkossá változunk tőle.

Victor figyelmeztetett, hogy neveljem meg Damient. Hiszen a helyi hiradóban állattámadást jelentettek be. Az emberek pumára, vagy medvére gyanakodtak. Mi tudtuk, hogy Damien könyörtelen hajszát indított el. És minden áldozatát szokásához hívően gyilkolta meg.
Tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább, ezért egy hatásos módszerhez nyúltunk. Mivel Markus köztünk a legerősebb, így rá bíztuk a feladatot.

Markus kényszerítette Damient, hogy bezárva legyen. Levonszolta a pincébe, és láncokat rögzített a csuklójára, bokájára. A vas ajtót bezárta, a kulcsot átadta nekem.

Három héttel később majdnem minden a helyére állt. Az elhunyt túristák száma csökkent, egyetlen halálesetet sem jelentettek be.

Pusztán a lekiismeretem nem hagyott nyugodni. A fiamat három hete bezártam egy poros helyiségbe, élelem és táplálék nélkűl. Angel próbált nyugtatni, hogy jól tettem, hiszen Damien rengeteg embert gyilkolt.

De tisztán hallottam apró levegővételeit. Hallottam azt, hogy a fiam fuldoklik. Szenvedett. Percenként pillantottam az ajtó felé, próbáltam máshova figyelni.
Szinte víszhangként hallottam ahogy megfullad.

Felpattantam, és kinyitottam az ajtót. Lefutottam a poros lépcsőn. A mozdulataimra az öreg lámpa is felvillant. Nem vártam meg, hogy megkeressem a kulcsot, megragadtam a lakatot.

- Ne. Hagyd - lehorgasztotta a fejét. Az arca sápadt volt, akár egy ősrégi viasz bábú. Az izzadság csillogott az arcán, a szeme alatt éjfekete karikák húzódtak. Gyenge volt. Levegőt pedig alig kapott. Kiszáradt. Teljesen.

- Ne viccelj már - a lakatot a padlóra dobtam, és beléptem hozzá. Nem volt más választásom, a fiam haldoklott. - Itt van! - feltűrtem az ingemet a könyökömre, és a szájához tettem a csuklómat. Elökte a kezem.

- Nem fogok leállni. Érted ezt? - hajtotta a falhoz a fejét. - Nekem nem elég pár korty - köhögött. Még arra sem volt ereje, hogy a szemét kinyitja.

- Ha rajtam múlik akkor nem fogsz meghalni - a csuklómba haraptam, és a szájához emeltem a kezemet. Amint a nyelvére csepegtek a foltok, a tekintete vörös fényben kigyulladt. - Jólvan. Ezaz. Igyál - magamhoz húztam a nyakát, és oldalra biccentettem a fejem. - Semmi baj. Igyál - a tarkóját fogtam, miközben az ingembe kapaszkodott. Kegyetlenűl süllyesztette a fogát a nyakamba. A vicc pedig az volt, hogy tetszett. Nagyon is tetszett az érintése. Próbáltam eltekinteni ettől. Inkább engedtem, hogy erőre tegyen szert. Csak ivott és ivott. Mohón, mintha attól félne, hogy valaki elveszi előle.
De váratlanúl, hamarabb leállt mint én azt gondoltam. Megtörölte a száját, és a szemembe nézett. Nem mondott semmit. Csak fürkészte az arcomat.

- Kösz apa - fújta ki magát megkönnyebülten. Némán bólintottam, és mellé ültem. A lábamat felhúztam, a fejemet a falnak támasztottam.

- Azt hiszem, hogy nem volt más választásunk.

- Másosperceim voltak hátra igaz? - pislogott lassan. Felsóhajtottam, és megveregettem a vállát.

Ma a fiam majdnem meghalt.