⚜ ANGEL ⚜
_____________

Úristen! Ezer éve nem volt rész gyerekek... :(

Vincent és én akkor törtünk apró darabokra, amikor ő visszatért. Azt hittük, hogy minden a helyére állt. Boldogok voltunk a kislányunkkal és a családtagjainkkal. Ezt a boldogságot ő lerombolta. Damien. Ez a neve. A fiú, akit a világra hoztam, visszatért hozzánk. Retteget az egész család. Nem tudtuk, hogy mekkora hatalommal néztünk szembe. Andariel félt az ismeretlentől. Félt a titokzatos férfitól aki a pokol bugyrai közt nevelkedett. Az én kicsi lányom rettegett. Egész nap Vincent karjai közt gubbasztott. Aranyszőke hullámos haja, fátyolként takarta el, sápadt, szív alakú arcát. A tekintete vörös fényben izott, a könnycseppek miatt jobban csillogott. Egy ártatlan gyermek. És azt hiszem, hogy ő van a legnagyobb veszélyben. Az én szőke hajú kincsem. A babám akit felneveltem. Vincent vigyázott rá. Az apai ösztöne pedig elérte a határait. A szobában fel alá járkáltam. Magam elött összefontam a karom. Próbáltam egy láthatatlan buborékot magunk köré fonni. Bíztam abban, hogy a családomnak nem esik bántódása. Mégis nehéz volt elfogadni azt, hogy bármi megtörténhet.

- Apa...- Andariel hangja vékony, és szokatlanúl halk volt. Kicsi kezecskéjével Vincent csuklója felé nyúlt. Az édesapja halvány mosolyra húzta a száját, engedte, hogy Andariel megharapja őt. A fejecskéjére támasztotta az állát, és őzike szemekkel pillantott rám. A szerelmem, a barátom. Az élettársam, a reményem. Ő volt minden.

- Ne vágj ilyen aggodalmas arcot. Nyugtalanít - suttogta hallkan. Leültem az ágy szélére, és hátra söpörtem a kislányunk szőke fürtjeit.

- Valakinek beszélnie kell vele - ráztam a fejem kényelmetlenül.

- Te képes vagy rá? - emelte el Andariel ajkától a csuklóját. Mosolyogva letérdeltem, egyetlen kincsünk elé, és megsimítottam az arcát.

- Anya nem engedi, hogy bárki is bántson téged. Egyetlenem - puszit nyomtam a homlokára, majd az ajtó felé pillantottam. - Vigyázz rá - sétáltam az ajtó felé. Vincent mosolygott, majd kiléptem az ajtón. Sóhajtva sétáltam le a lépcsőn, a kezemet ökölbe szorítottam. Most fogok szembe nézni a múltal. A múltal amit gondosan eltemettünk. Igyekeztem nem félni. De a jelek arról árulkodtak, hogy Damien az egyetlen dolog amitől félnünk kell.

A kanapén ült. Egy pohárból bíborvörös vért kortyolt. A lábát összefonta maga elött, a karját a kanapé támláján pihentette. Oldalra biccentette a fejét, amint észlelte a jelenlétem. Halk nevetés tört fel torkából. Mintha tudta volna, hogy mit akarok. Azt akartam, hogy takarodjon el.

- Felesleges anyám - akkora természetességel szólított így, hogy az már felháborító volt. Muszáj volt parancsolnom a gondolataimnak, és az akaratomnak. Én hoztam őt a világra, és én is küldtem el.

- Miért jöttél vissza? - leültem vele szembe. Megrémített, hogy ennyire hasonlított ránk. Az arca formája Vincentté. A haja ép oly sötét mint az apjáé. A tekintete úgy csillogott, akár csak az enyém. A jelek ellenére sem fűzött hozzá semmilyen érzelmi kötődést. Mert nem akartam őt a családomba.

- Már elmondtam anya!

- Állj!! - tettem ki a kezem. - Én nem vagyok az anyád! - amint kimondtam, egy pillanat alatt mellém ült. Hírtelen hozzám hajolt, az arcomra tette a kezét, és lehunyt szemmel megcsókolt.
Mi a...

Képeket láttam. Egy másik világot. Egy magzatban lebegtem. Enyhe fény szűrődött be a magzaton keresztűl. Apró hangokat és nevetéseket hallottam. Mindent láttam Damien szemszögéből. Hallottam a saját hangomat, ahogy imádtam a kislányomat. Hallottam ahogy gyűlöltem a fiamat. Az ő szemszögéből minden olyan szörnyűen festett. Minden olyan gyászos és reménytelen volt. Éreztem azt amit ő gondolt. Éreztem a bánatot amit okoztam neki. Hírtelen szöktek könnyek a szemembe, lassan hajolt el az ajkamtól. A kezét nem vette el az arcomról. Az érintése megrémisztett. Pont annyira égetett mint a pokol legrémesebb érintése.

- Ne félj anyám. Énis pont úgy fogok viselkedni veled, ahogy te viselkedtél velem - hozzám hajolt, és puszit nyomott a fejemre. Lassan felállt, és zsebre tette a kezét. - Tehát készülj fel, mert... - sziszegte. - Elég gondokkal teli napok várnak ránk - mosolyra húzta az ajkát, és az emelet felé sétált. Még mindig mozdulatlanúl ültem a kanapén. A kezemmel a számat törőltem, borzongás futott végig a gerincemtől egészen a tarkómig. - Ó és még valami! - mintha elfelejtett volna valamit, mosolyogva fordúlt felém. - Szeretném megismerni a testvéremet - amint kimondta, nyílt az ajtó, és Vincent sétált ki rajta. Andariel Vincent nyakában csüngött, a tekintete a könnyektől csillogott.

- Victor! - amint Vincent szólította őt, Victor a pincéből sétált fel. Magához vette a lányunkat, és puszit nyomott a fejecskéjére. Közel sétált Damienhez, majd a vállára helyezte a kezét. - Beszéljünk. Ketten.

Damien egy pillanatig fürkészte Vincent arcát. Keresett valamit a tekintetében, de végűl bólintott.

Ezért Vincent a bejárati ajtó felé sétált, és kiléptek Damiennel.

⚜ VINCENT ⚜
_________________

Az erdő menti tisztáson sétáltam. Mellettem Damien némán ballagott. Kezét hanyagúl zsebre tette, a tekintetét a föld felé szegezte. A szikrázó nap megvilágította gyönyörű arcát, és ívelt szemöldökét. Tökéletes arcszerkeszettel rendelkezett. A hasonmásom volt. Egy fiatalabb énem.

- Mond el nekem őszintén, hogy mit akarsz a családomtól - sóhaj hagyta el az ajkamat, és megtorpantam a vízeséshez közel. - Nem értem, hogy miért jöttél vissza - amint kimondtam, felém fordúlt, a szemöldökét összehúzta.

- Nem érted? - a hangja mély, és kifinonúlt volt. Pont olyan mint az enyém. Mert az én fiam. - Akkor megmutatom - közelebb hajolt hozzám. Mozdulatlanúl álltam elötte, semmit sem értettem, hogy mit akar. Meglepődtem, amikor az ajkát a számra tapasztotta. Undor fogott el, mégsem tudtam elhajolni. Mert nem akartam elhajolni. A csókjával több dolgot is megmutatott nekem. Megmutatta a baba korát. Mindent láttam az ő szemével. Hallottam a hangomat. Láttam magamat, amikor a karjaim közt tartottam a véres testét. Nem a csókra, hanem az emlékeire figyeltem. Szeret engem. Szereti az apját.

Amikor elhajolt tőlem, az arcomat fürkészte. - Miattad jöttem vissza - biccentette oldalra a fejét. - És mert hiányzott a családom. A fiad vagyok - a szavai ellenére próbáltam összeszedni magam. Próbáltam logikusan gondolkozni, és csak azután válaszolni.

- Senkinek sem jó az, ha itt vagy. Menj vissza oda ahonnan jöttél! Mire vársz?! - intetten el indulatosan. Mosolyogva összehúzta a szemét, és megpacskolta a vállamat.

  - Készülj fel apám! Készülj fel!

- Ezt mégis, hogy érted?! - fordúltam felé.

- Édesanyám tudja - kulcsolta össze a kezét a tarkóján, majd elsétált.