⚜ ANGEL ⚜
___________________

  Vincent Dragomír teljesen megváltoztatta az életemet. Eddig csak féltem tőle, és vonzódtam hozzá. De a vonzalmat átvette valami más. Valami, ami a szerelemhez hasonlított. Alig vagyok itt egy hónapja, de a nappalok mellete nagyon gyorsan teltek. De nemcsak mellete, hanem a többiek mellet is. Ravanna a barátom lett, szinte mindent megbeszélünk egymással, Abigoral pedig sokat viccelődünk. Victor, a maga bőlcs módján beavatott a családja történetébe, amit bármikor szívesen újra meghallgatok. Markus esete volt más. Mert neki nem tetszett az, hogy ennyire közel kerűltem Vincenthez. Emlékszek az első napomra itt. Amikor mindenkit megismertem, kivéve őt. De az egy hónap rohamosan telt. A napokból hetek, a hetekből pedig egy hónap lett. Próbáltam kiszorítani azt, hogy a nyárnak nemsokára vége. De ez az én nyaram. Egyáltalán nem bántam meg azt, hogy a sors ide vezetett engem. Ahogy minden nyáron, most sem vagyok telefon közelben. Mert a barátaim tudják azt, hogy rengeteget túrázok és sportolok. De azt nem tudják, hogy most itt vagyok. Egy hónap. Egy hónap, de Vincent változott a legtöbbet. Elfogadta azt, amivé vállt. Megfogadta Victor tanácsait, így Vincent újra megpróbált tasakos vért inni. Kétszer fordúlt elő az, hogy olyan rohamot kapott, amitől én is megijedtem. De Victor ott volt mellete, és segített neki. Egyszer a pincébe zárta őt. De valahogy kiszabadúlt onnan.  Ezért belőle lett a legerősebb Dragomír. A legújabb vámpír ivadék. Ravanna mindig mondta nekem azt, hogy egy adott távolságot tartsak Vincenttől. De az eltelt egy hónap alatt, rájöttem arra, hogy Vincent számomra olyan fontossá vált, hogy levegőt se tudnék venni nélküle. Minden éjszaka ott volt mellettem. Ha én aludtam, akkor sem ment el. De egy dologra nagyon kíváncsi voltam. Ehez pedig nagyon ragaszkodtam.

- Megmutatod nekem? - pillantottam rá. A tetőn ültünk. Telihold volt. Minden percben farkasok üvőltésétől vísszhangzott a mély erdő. De a vámpírok területére soha nem tették be a lábukat. Vincent a szemembe nézett, és felém tartotta a naplóját. Elvettem tőle és kinyitottam az első oldalon. - Nahát. Éreztem azt, hogy rajzok vannak benne - simítottam meg a tökéletes ceruza rajz felületét. A rajz kicsi volt. Egy lány aludt az ágyban. Az arcát nem lehetett látni, mert a haja eltakarta az arcát. - Nagyon szépen rajzolsz! - lapoztam egyet. Egy lány állt az erdő szélén. Egy fa mögé bújt. A fekete - fehér rajzokon minden apró vonás tökéletesen kivolt dolgozva. Minden lapra ugyan azt a lányt rajzolta le. Ahogy mosolyog. Ahogy szomorú. Ekkor Vincentre pillantottam. A tekintete vörös fényben izzott. Az arcomat nézte. Gyönyörű volt. Engem rajzolt le. Minden lapra engem rajzolt. - Megtörtént? - suttogtam könnyes szemmel. - Az, amiről Ravanna mesélt nekem. Láttad a múltamat? - kérdeztem rá hevesen dobogó szívvel. Vincent tekintete szokatlanúl jobban ragyogott. Nem piros és nemis vörös volt. Mintha apró arany szinek keveredtek volna a vörös és a tűz színével. Nem válaszolt, csak lassan bólintott. Te jó ég! Ekkor a szám elé tettem a tenyerem és közelebb hajoltam hozzá. - Ravanna mesélte nekem azt, hogy ti vámpírok csak egyszer lesztek igazán szerelmesek - suttogtam a telihold szürke fényében. - És ha eljön ez a pillanat, akkor ti bármit megtesztek a szerelmetekért - hajoltam közelebb hozzá. - Eltudod nekem mondani azt, hogy mit érzel irántam Vincent? - néztem a tekintetébe. - Eltudod nekem mondani azt, hogy csak a vérem miatt érzel így, vagy ez őszinte? - piszkáltam a kezemmel a cserépre tapadt zöld nedves mohát.

- Amit irántad érzek, az semmihez sem hasonlítható. Hallottalak legelőször felsírni. Láttam az első születésnapodat. Ott voltam a díjátadókon és a versenyeiden. Amikor sirtál a szobádban, amikor nevettél a tengerparton - lassan felém nyúlt, a hüvelykujjával megsimította az ajkamat. - Vigyáztam rád álmodban, és hallgattam az ártatlan szuszogásodat. Fel tudod fogni azt, hogy mit jelentesz a számomra? - közelebb hajolt, és letörőlte egy kósza könnycseppemet. - Fel tudod fogni azt, hogy csak miattad tanultam meg vámpírként élni? Miattad vagyok az, aki vagyok. Az egy hónap kevés idő. Nekem elég volt pár nap ahoz, hogy megtörténjen velem - simította az arcomat, és halvány mosolyra húzta a száját.

- Vincent - hajoltam az ajkához közel. Összeráncolt szemöldökkel nézett a szemembe, látszólag nem értette, hogy mit csinálok. - Én, szere...

- Van itt valaki - fogta meg a kezem és a szemöldökét ráncolta. - Valakik jöttek! - egy hírtelen mozdulattal leugrott a tetőről és a bejárati ajtó felé sétált. Pislogás nélkűl meredtem előre. Vincent most tényleg szerelmet vallot nekem?!

  Felálltam és vissza másztam az ablakon keresztűl a szobámba.  Most következik az este bonyolúltabbik része.

- Victor! Jöttünk megnézni az új Dragomír ivadékot! - egy férfi lépett be az ajtón, mögötte kettő darab vámpír ácsorgott. Victorral ellentétben, rajtuk volt fekete köpeny és fekete ruha. Ravanna kifejezetten erősen szorított maga mögé.

- Azazel! - tárta szét a karját Victor. - Nem szóltál, hogy ma érkeztek! - nyújtotta a kezét a magas, fekete hajú férfi felé.

- Úgy gondoltuk, hogy meglepetésnek szánjuk! - ölelte magához Victort.

- Hát rendesen meglepődtünk! - sziszegte Markus a fogai közt. A gerendán guggolt majd onnan ugrott le egy gyors mozdulattal.

- Nyugalom Markus! - nevette el magát egy szőke hajú férfi. - Tudom, az utóbbi találkozásunk nem volt gördülékeny! - hajolt meg Markus előtt.

- Úgy gondolod Asmodeus? - biccentette oldalra a fejét. Ekkor Azazel egyenesen felém pillantott. Egy hírtelen mozdulattal feltette a kezét, én pedig elkezdtem előre sétálni. A baj pedig az volt, hogy akaratomon kívűl.

- Öhm... Victor? - nyeltem egyet. Egyenesen Azazelel szemben álltam meg. Hiába akartam hátra lépni, olyan érzés volt mintha leláncolták volna a lábamat.

- Azazel, ugye tudod, hogy nálunk nem szokás sötét mágiát használni? - húzta össze a szemét Victor.

- Csak annyira... gyönyörű. Olyan...- húzta össze a szemét, majd a mutatóujjával megcirógatta a bőrömet. A körme hosszú volt. Enyhén karcolta az arcom érzékeny pontját. - Ez mégis, hogy lehetséges? - pislogott nagyokat. - Ebbe az emberbe - mutatott rám. - Szerelmes egy magunk fajta, vérszívó lény! - hangja mély és tekintélyt parancsoló volt. Hiába akartam elhúzni a fejemet, nem tudtam.

- Két választási lehetőséget adok neked. Vagy elengeded, és nem öllek meg, vagy most azonnal kitépem a torkodat a helyéről! - az ajtó becsapódott és Vincent sétált be rajta. A szeme kitágúlt ahogy felénk sétált. A szeme vörös fényben izzott az agyara kitülemkedett az ajkai közt.

- Csak nem a legfrissebb Dragomír? - dörzsölte össze a kezét Asmodeus.

- Figyelmeztetlek. Vincent mostanában nagyon lobbanékony tud lenni! Még a láncokat is széttépte a pincében! Nem ajánlatos vele kikezdeni!  - szólította meg őt Abigor.

- Kötve hiszem - bökte ki, de Vincent egy határozott mozdulattal megragadta, és kidobta őt a sötét égbolt alá. Asmodeus teste úgy zuhant mintha egy rongybaba lett volna.

- Utoljára szólok neked! - ekkor már mellettem állt. - Engedd őt el - lassan mondta ki a szavakat, hogy Azazel minden szavát megértse. Amikor letette a kezét, akkor léptem hátra egy lépést. De ekkor Vincent maga mögé húzott.

- Nem értem! Szabályt szegtetek! - Azazelnek megcsillant az agyara, a kezét ökölbe szorította. - Miért fogadtatok egy húsvér embert a mi világunkba?! - emelte fel a hangját.

- Ha ezért jöttetek, akkor talán már távozhattok is! Kint tágasabb! - sétált Victor mellé Markus.

- Ez nekem azért fájt! Aszem' kitőrt a nyakam! - Asmodeus sétált be a házba, az ujjait ropogatta és ledobta a köpenyét a padlóra. - Rendben Dragomír ivadék! - fordította a nyakát ami roppant egyet. - Van kedved bulizni? - tette ki oldalra a kezét. Vincent, Victorra pillantott, aki vigyorra húzta a száját és hátra lépett egy lépést. Én is követtem őt. A következő pár percben Asmodeus teste mindenhova csapódott. Be a konyhába és ki az udvarra. A teste átzuhant a nappalin, de Vincent ismételten megfogta a nyakánál fogva és a falhoz szorította. A fal végig repedt Asmodeus testétől, miközben Victor Azazelre pillantott.

- A kérdésedre visszatérve kedves rokon, a lány megsérűlt. Meggyógyítottuk őt! - kifonomúltan válaszolt, miközben Asmodeus fulladozott.

- Ez akkor is ellent mond a szabályainknak! - válaszolta.

- Várj, fivérem! - szólította meg őt a lány, aki eddig csendben volt. A kezét a halántékára tette a szemét összehúzta. - Ha ez a vámpír, szerelmes ebbe az emberbe, akkor a lány jövője nagyon sötét lesz - suttogta, mire Vincent felé pillantottam, aki vörös szemekkel fordult felém. - Nagyon sötét jövő vár rád. Nagyon sokatsz fogsz szenvedni a vámpír miatt - suttogta hallkan. Victor felém fordult és összehúzta a szemét. Ha Victornak is ez a képessége, akkor ő miért nem szólt nekem erről? - A vámpír...összefogja tőrni a szíved! - pillantott rám egyenesen. A tekintetem könybe lábadt, és a mellkasomra szorítottam a kezem.

- Lilith! Elég! - szólt rá Asmodeus.

- Úgy látom, hogy nem alkalmas időben érkeztünk! - tárta szét a karját Azazel.

- Mit látsz még? - kérdeztem hírtelen.

- Látom...a...jövődet. Sírsz. Nagyon sokat sírsz. A fájdalom nagyon fog fájni - folytatta hallkan, és Vincent felé pillantottam, aki már a saját tekintetével nézett rám. A tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni. De tudtam azt, hogy szomorú. - És a vámpír...- fordult Vincent felé, aki kihúzott testtartással nézett rá. - Mindent megfog tenni annak érdekében, hogy megvédjen....

- Kitől?! - motyogtam. - Kitől?

- Már nem látom! - nézett elkerekedett szemekkel Vincent felé.

- Nos! Akkor ezis egy jó családi összejövetel volt! Találkozunk százhetven év múlva! - hajoltak meg elegánsan.

A történtek után annyira zavarodott voltam, mint még soha. Hírtelen azt sem tudtam, hogy mit gondjak. Ott volt Vincent. Minden annyira rohadtúl normálisnak tűnt amikor vele vagyok. Most pedig jött ez a valami, ami arról árulkodott, hogy vele nem lehet normális jövőm. Ennek a tudatában vágtam este a konyhában az almát. Nem figyeltem oda semmire. Ez a lény, ez a lány aki a jövőmet feltárta előttem, kifejezetten felidegesített. - Még, hogy nem lehet vele jó jövőm! - fortyogtam hallkan. - Még, hogy sokat fogok szenvedni! -  haraptam a szám szélébe. De ekkor a kés megcsúszott az érdes kezem mentén, és belevágtam a mutatóujjam szélébe. A kést feszűlten tettem le, és kerestem magamnak egy szalvétát de Vincent már ott volt előttem, és ő adta át nekem a kötszert. - Köszi - vettem el szomorúan. Mindig úgy éreztem, hogy nem figyel rám, amikor vörös tekintettel néz le rám. Mert ekkor nem önmaga. Ez a pillanat sem különbözött a többitől. - Az nem lehet igaz amit Lilith mondott. Nem lehet igaz! - suttogtam. Vincent úgy nézett rám mintha egy szempillantás alatt széttépne. Tudtam, hogy a vágás hozta ki belőle a vámpír énjét. Tudtam, hogy azért nem beszél mert megint nem önmaga. Tudtam, hogy csak azért fordítja oldalra a fejét, hogy engem felmérjen. - Kérlek, csak mondj valamit. Egy hónapja vagyok itt, és ez a hely már a szívemhez nőt. Nekem senki sem mondhat ilyeneket! - böktem ki hírtelen. - Senki nem veheti el ettől a kedvem. Nem szakíthathatnak el tőled! - amint ezt kimondtam, váratlanúl hozzám hajolt, és a számra tapasztotta az ajkát. Annyira lefagytam, hogy mozdúlni sem mertem. Az ajka az én számon! Éreztem a hegyes szemfogát, éreztem a mély levegővételét. A szememet lehunytam, a testem annyira megvolt feszűlve, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Megcsókolt. Vincent Dragomír ebben a pillanatban megcsókolt. Én pedig engedtem. Minden érintést, minden közeledést engedtem neki. A kezével a derekamat karolta át, a másikkal a fejemet emelte meg óvatosan. Amint a nyelvét a számba csúsztatta, egy hírtelen mozdulattal megemelt és a konyhapúltra tett. Reagálni sem tudtam. Még a hegyes szemfoga sem zavart. Nem állítottam le. Még akkor sem, amikor túl közel húzott magához. Akkor sem, amikor a kezét a nyakamra helyezte. Tudtam azt, hogy veszélyben voltam. De Vincent engem soha nem bántana. Megigérte nekem. Azt mondta, hogy nem fog bántani. Még akkor sem állítottam le, amikor már nehezen kaptam levegőt. Nem állítottam le, amikor megfogta a csuklómat és a bőrömhöz hajolt. A nyelvével végig nyalta a csuklómat, a szeme szinte lángolt a benne tomboló ragadozótól.

- Miért nem állítasz le? - morogta. A hangja mély volt. A hangja mindig mélyebb amikor a másik énje a felszínre tőr. - Miért nem löksz el? - a hegyes fogával a csuklómat simogatta. Épphogy hozzá ért, de a szívem a torkomban dobogott.

- Vincent, ha ott megharapsz, akkor meghalok. Én nem vagyok olyan...mint ti - suttogtam könnyes szemmel. - És megigérted nekem azt, hogy nem fogsz bántani - mondtam ki.

- És tartom magam a szavamhoz! - morogta majd elengedett, az ajtó becsapódott a konyhában pedig csak egyedűl voltam. A csuklómat néztem. Vincent nem harapott meg. De nem kellet sok hozzá. Alig tudtam felfogni azt ami történt. Vincent megcsókolt!  Ő kezdeményezet!

Bárcsak erősebben tudott volna parancsolni a vágyainak.