⚜ Angel ⚜
____________

Minden megváltozott azóta. Ezt pedig úgy értettem, hogy semmi sem a régi. Láttam azt, hogy a fájdalom mit csinált vele. Láttam azt, hogy a lelke egy hatalmas darabja tört szét elöttem. Láttam, ahogy hátat fordít nekem, mert nélküle döntöttem. Mert megfosztottam őt valamitől. Valamitől, amit szeretett. Elvettem tőle, és önnálló útra engedtem a babát. Fájt a lelkem, és a szívem. Olyan fájdalmakon mentem keresztűl, amiről csak a baba tehetett. Nem gondolkoztam. Azt amit tettem, nem bántam meg. Az a lény megölte az én kicsi babámat. Azt az ártatlan kincset, akit a pocakomban hordoztam. Aki beszélt hozzám. Szerettem a kislányomat. De a démoni ikertestvére felemésztette őt. Teljesen. Látni sem akartam azt a babát. Nem akartam a karjaim közé venni. Végűl pedig döntöttem. A halálát akartam. A döntésem pedig beigazolódott. Nincsen baba. Nincsen semmi. Mert minden megváltozott.

A bejárati ajtó elött álltam. A hó hatalmas pelyhekben esett. Mind az erdő, és a hatalmas tó is gyönyörű volt. A fehér színbe burkolt táj békességet sugárzott felém. De nem voltam boldog. Valami változott. Mintha minden porcikám meghalt volna. Mintha a kislányom elvesztése megváltoztatott volna valamit bennem. Hosszú hetekig hordoztam a szívem alatt. Pátyolgattam, és vigyáztam rá. De az elvesztésével minden meghalt körülöttem. Az érzéseim. A világ nézetem. A táplálkozásom.

Vincent két hete nem lakik itthon. Amint oda adtam a babát, Vincent minden ruháját összepakolta. Akárhányszor kilépek a házból, a nagy erdő hófedte fáit nézem. Magam elé képzeltem a lábnyomait. De a vastag hó, minden nyomot betakart.

Fájt a hiánya. Teljes egészében felemésztett a szerelmem hiánya. Tudtam, hogy elveszítettem őt. Talán végleg. Mert Vincent nem tudta elfogadni a döntésem. Mert haragudott rám. Ezért elmenekült. Nem akart nekem ártani. Mert a harag, és a düh felemésztette őt teljesen. Inkább elmenekült, hogy magányosan gyászoljon. Tudtam, hogy mi vámpírok különleges lények vagyunk. Ezt pedig a saját szememmel láttam. A tekintetem változott. Szó szerint. Nem vörös, hanem fagyos, barátságtalan kék lett. Victor szerint a szem a lélek tükre. Sérült a lelkem. Így a tekintetem tükrözte a fájdalmaimat. Victor elmondása alapján, Vincent nem lakik velünk, de ugyan azt érzi amit én. Mi vámpírok fájdalmakat élünk át. És ha igazán fáj a lelki fájdalom, akkor változik a tekintetünk. Így mutatjuk ki a sebezhetőségünket.

Számoltam a napokat. A harmadik hét első napján változott valami. Erősebben éreztem az illatát. Varjúk károgtak a fenyőfák magasba nyúló ágai felett. Ág reccsenéseket hallottam. Mintha közelebb éreztem volna magamhoz. Ravanna és Abigor is az erdő felé pillantott. Egy fekete kabátos gyönyörű férfi sétált felénk. A fejét lógatta, nagyon a gondolataiba volt merülve. Lassan sétált, mintha élni sem lenne kedve. Az egyik kezét a zsebébe süllyesztette. Lassan felálltam, és az ajtó felé sétáltam. Ravanna és Abigor szigorúan az árnyékban maradtak. A hótakaró fényessége miatt, összehúzták a szemüket.

Vincent megállt elöttem, és lassan felemelte a fejét. A tekintete, akárcsak nekem, fagyos kék színben ragyogott. A szívfájdalma pedig a határait feszegette. Éreztem, és hallottam minden gondolatát. A tenyeremet a szívem fölé vezettem, a számat enyhén kinyitottam. De mégis találtam egy apró reményt abban, hogy vissza jött hozzám. Bátortalanúl léptem hozzá közelebb.

- Vissza jöttél hozzám - a hangom halk, és vékony volt. Vincent olvasott a gondolataimban, és érezte a szívfájdalmamat. Nem mondott semmit, csak a csuklómért nyúlt, és puszit nyomott a kézfejemre.

- Időre volt szükségem. Mindkettőnknek - szintén hallkan beszélt. Nehezen sóhajtott fel. Jelezte nekem azt, hogy még mindig szenved a történtek miatt. Hírtelen szörnyetegnek éreztem magam azért, amit tettem. Nem gondoltam bele abba, hogy Vincent mit fog érezni ha átadom a babát. De mostmár tudom. Én bántottam őt a legjobban.

Vincent egésznap távolságtartó volt velem. A közös ágyunkra ledobta a táskáját, és becsukta maga után a fürdőszoba ajtaját. Próbáltam nem találgatni azzal kapcsolatban, hogy mit csinált az eltelt három hét alatt. Talán megcsalt? Lefeküdt valakivel? Esetleg gyilkolt? Összehajtogattam a ruhákat, és az ingeket, amit a szekrénybe tettem. Nagyon hiányzott nekem Vincent. Három héten keresztűl, minden napot egyedül töltöttem. Talán pozitívan hatott rám az egyedüllét, mert tudtam gondolkozni, és gyógyúlni. De emellett hiányzott a szerelmem. Ledobtam a ruháimat, és meztelenül sétáltam be a fürdőszobába. Tudtam, hogy Vincent gyászol, azt is tudtam, hogy haragszik rám. De muszáj beszélnünk. Ha nem beszélünk: akkor tényleg nagy baj van. A sűrű pára elöntötte a fürdőszobát, miközben a forró gőz a plafon felé áramolt. Kinyitottam a zuhanykabin ajtaját, és lassan léptem Vincent mögé. A hátát néztem. Óvatosan döntöttem neki az arcomat. A kezemet összekulcsoltam a meztelen hasán. Az egyik kezével a csempének támaszkodott, a másikkal az arcát mosta. Minden gondolatát, és érzését mélyre temette előlem. Nem tudtam, hogy mire gondol, hogy mit érez. - Nem tudom elviselni az érintésed - lassan megfogta a kezem, és elvette a hasáról. Nem nézett rám. Egyszerűen csak megfordúlt, és kilépett a zuhanyzóból. A könnyeimen keresztűl homályosan láttam a csempét, és a forró vízsugárt. Alá álltam, és engedtem, hogy a fájdalmaim magukkal ragadjanak. Akartam, hogy fájjon. Legalább annyira, mint neki. Annyira eltávolodtunk egymástól. A döntésem egy szakadékot épített közénk. De mégis ugyan azon megyünk keresztűl. Én gyászolom a kislányomat. Ő gyászolja a kisfiát. Mind a ketten ragaszkodtunk valamihez. De a sors kegyetlenűl furfangos játékot űzött velünk.

Másnap reggel, magamra húztam egy púder színű kötött pulcsit.

Amióta Vincent haza tért, azóta a többiek inkább meghúzták magukat. Ezért a nappali üres volt. A családunk kedvenc helye, üres volt. Minden változott. Már semmi sem a régi. Felkötöttem a hajam, és kiléptem a reggeli, fagyos időre. A hó már nem esett. A nap fényei erőtlenűl buktak elő, a szürke felhők mögött. Éhes voltam. A hangulatom miatt, napok óta nem táplálkoztam. Mert nem kívántam. Mert megakartam halni. Tudtam, hogy gyenge vagyok. De muszáj volt ennem valamit.

Az erdő sűrű fái közt, egy őzike sétált velem szemben. Összeszorított szájjal álltam egy fa mögé, az illatát lehunyt szemmel szívtam be. Vártam arra, hogy közelebb kerüljön hozzám. Esélyem sem lenne ha elfutna. Nem volt erőm futni.

De hírtelen Vincent állt elöttem. Nem számítottam rá, ezért halvány mosolyra húztam a számat. A mosolyom ellenére sem láttam a szemében csillogást. Felsóhajtottam, és lesütöttem a szemem. Vincent mégis hozzám sétált, a kezét megtámasztotta a fejem mellett. Nem tudtam, hogy mit érez, azt, hogy mire gondol. Talán kicsit féltem tőle.

Mégis amikor lesütötte a könnyes tekintetét, és a fejem mellé hajtotta a fejét, megkönnyebbülés futott át a lelkemen. Megfogta a csuklómat, és a szájához emelte. Lassan kapaszkodtam a pólójába, és érzékien nyaltam végig a nyakát. Lehunytam a szemem, és megharaptam. A fogaim mélyen fúródtak a bőrébe, miközben ő is ezt tette. Ez volt a pillanat, amit hetek után újra együtt töltöttünk. Vincent nem mondott semmit, de tudtam azt, hogy szeret engem.

- Vincent...én - elhajoltam a nyakától, a másik csuklómmal letöröltem a szemem. - Tudom, hogy mit érzel. De mi ketten megoldjuk! Tudom, hogy idő kell hozzá, de együtt sikerűl elfelejteni a múltat - suttogtam, miközben elhajolt a csuklómtól. A vörös vércseppeket nézte, amik a hófehér hótakaróra hullottak. Letörölte a szája szélét, és bólintott.

- Nem akartalak magadra hagyni. De muszáj volt gondolkoznom. Egyedül akartam lenni - mondta hallkan. Lassan bólintottam.

- Megértem! És nem haragszok érte. Ha menned kell, akkor nem akadályozlak meg. Mindkettőnknek idő kell a gyógyuláshoz.

- Nem akarok elmenni Angel. De tudnod kell azt, hogy te vagy az, aki a legjobban bántott engem - lépett hátra egy lépést. Nyeltem egyett, és bólintottam.

- Megértelek! - súgtam. - Távolságtartó vagy. De ha ez kell ahoz, hogy meggyógyuljunk, akkor nem bánom! - tártam szét a kezemet csalódottan. Vincent nem válaszolt, csak a szemembe nézve lassan bólintott.

Este egy olyan helyre mentem, ahova minden este elmentem. Lassan nyitottam ki a padlásajtót. Felkapcsoltam a lámpát, és magamra csuktam az ajtót. Egy gyönyörű baba szoba nézett vissza rám. A szám elé tettem a kezem, hohy a keserű sírást vissza folytsam. Kettő apró ágyikó díszelgett a szoba közepén. Az egyik rózsaszín volt, fehér csillagocskákkal, a másik kék színű, fehér repülőkkel. Még a tapéta is színes volt. Úgy terveztük, hogy a babák majd itt fognak játszani. Olyan sok mindent terveztünk. Mégis mindem kudarcba fulladt. Az egyik ágyhoz léptem, és a kezembe vettem egy rózsaszín pici játék macit. Az arcomhoz nyomtam, miközben potyogtak a könnyeim. Ez a szoba annyira üres volt. Ez az üresség pedig nem volt rám jó hatással. Még akkor is sírtam, amikor Vincent besétált a szobába. Szomorú volt a fájdalmam miatt, de távolságot tartott. Mert nem akarta, hogy a szíve helyett, az érzelmei irányítsák őt. Mégis leült mellém a padlóra, a játékot pedig a kezébe vette.

- Beszéljünk kérlek. Meséld el nekem a gondolataidat - a fejét a falhoz támasztotta, könyörgő pillantásokkal ajándékozott meg. Mintha egy széttört gyémánt darab csillogna elöttem. Egyszerre volt gyönyörű, és sebzett is. - Mond el, hogy megértsem - fogta meg a kezem. Mély levegőt vettem.

- Tudni akarod, hogy miért adtam oda annak a lénynek? - a falhoz támasztottam a fejem, és a könnyes szemébe néztem. - Mert megölte a pici lányomat. Felemésztette, mert a lányom gyengébb volt - a hasamra szorítottam a kezem, fájó szívvel próbáltam emlékezni arra az időszakra, amikor még éreztem őt. - Azért mert ő túl ártatlan volt. A fiad pedig túl erős - pillantottam a rózsaszín ágy felé, a két kezemet magam elé tettem. - Csak pár percre lehetettem igazán anya. Abban a percben, amikor a világra hoztam az apró testét - eltakartam a szemem és sírva folytattam. - Te tetted őt a mellkasomra. Amikor láttad, hogy nem sír, egyszerűen csak...elfordítottad a fejed! Mert téged vonzott az a gusztustalan lény, akit a fiadnak neveztél - nehezen préseltem ki magamból a szavakat. A fájdalom pedig végleg felemésztett engem.

- És a te fiad is - szorította meg a kezem, hogy együtt újra talpra tudjunk állni. Elhajoltam, és indulatosan megráztam a fejem. Ő nem értette.

- Az nem egy kisfiú! Ő egy démoni gyerek volt, aki a magzatban felemésztette a gyengébbiket. Ő nem az én fiam! És nem bántam meg azt, amit az nap tettem - fejeztem be, így pontot tettem a történtek végére.