A lány

..........................................

Az iskolapadban ücsörögve végig néztem a termen, ahol a gyerekek különböző csoportokba vergődve beszélték ki egymást, ilyen volt egy gimnázium. Sóhajtva néztem az előttem lévő padra, ahol nem ücsörgött Stacy. Valamiért furcsa érzés ütött otthont a gyomromba, de próbáltam kizárni a vészjósló gondolatokat a fejemből. Az ajtó kinyílt és Dorohov elegáns léptekkel masírozott be a terembe, a lányok tiltott pillantásokat lövelltek a fiú felé, aki nyugodtan lecsüccsent az utolsó padba. Tekintetét rám emelte. Összevontam a szemöldökömet, majd az asztalra könyökölve visszavezettem a szemeimet a táblára.

Furcsa volt, hogy az elmúlt hetekbe egyre inkább belegabalyodtam valami láthatatlan szálba, hétfőn magával Nolan Leevel cseverésztem egy rémisztő pincébe, míg a gazdag fiú egyik legjobb barátja Viktor Dorohov, sötét szemeivel egyfolytában engem bámult.

Szüleim még a gimnázium előtt megmondták, hogy tartsam távol magam a fiúktól, de a megérzésem azt súgta, hogy ez nem az én döntésem lesz. Elképzelni sem bírtam, hogy anya milyen képet vágna, ha megtudná, hogy Joseph Lee fiával diskuráltam egyik nap. Gyűlölték a gazdagokat és valamiért a Woodburn gimnázium hírhedtnek bizonyult ilyen téren.

Apa a szívemre kötötte, hogyha lesz is barátom, akkor ne egy gazdag ficsúrt válasszak a család és saját érdekembe is. Eddig tartottam magamat ehhez, de az utóbbi időben az irányítás kicsúszott a kezeim közül. Hirtelen egy sznob buliba csöppentem, majd valamiért egyre inkább összehozott a sors a gazdag fiúkkal.

Luna McRich, a Stacy mellett ülő, barna hajú lány megfordult és aprócska szemeit az enyémekbe fúrta. Görnyedt hátú, kissé horgas orrú lány volt. Haja szanaszét állt.

- Nem tudod véletlenül, hogy hol van Stacy? – a szavakat erősen orrból képezte, zümmögő ritmust adva a mondandójának. – Tegnap nem is jött vissza a kollégiumba – magyarázta aggodalmát. Az eddigi félelmeim újból felszínre törtek.

- Nem, nem tudok róla semmit.

Luna sajnálkozó arccal megfordult és tovább rágta a tollát, eközben a tanárunk belépett a terembe, majd nagy hevébe felpattant az asztalra. Összecsapta a tenyereit és végig nézett az unott tekintetű diákokon.

- Most álljon fel mindenki, mert játszunk egy kicsit.

A diák rengeteg nyöszörögve állt fel és a tanárra bámultak. Eddig egyszer sem tanúsított semmit arról, hogy játszani akarna velünk. Amióta megjött csupán öntötte magából a szöveget, szóval nem tudtam hova tenni hirtelen támadt jó kedvét. Újra összecsapta húsos tenyereit és Lunára mutatott, a lány ijedten húzta össze magát.

- Magával kezdjük, szavaljon el nekem egy verset, nem muszáj, hogy pontos legyen egyszerűen azt, ami az eszébe jut.

Luna lesütötte a szemeit és megrázta a fejét. A tanár sóhajtva mutatott egy másik diákra, aki készségesen önteni kezdte magából Baudelaire egyik versét. A tanár bólintva leültette, hogy a játéknak mi értelme volt azt sosem tudjuk meg.

Óra végén boldogan pattogott ki a teremből, egy ír nótát dalolászva.

Daria a terem előtt várt, haját ma egy megszokott kontyba tűzte, miközben acélkék szemeivel engem bámult, majd mögém lesett. Tudtam kit néz, éreztem a jelenlétét mögülem. Hirtelen történt minden, a fiú megjelent mellettem és egyszerűen megállt. Sötét szemeit az enyémekbe mártotta, ujjaival végig szántott az arcélén és finoman arrébb tessékelt.

- Hello!

Homlokom ráncokba szaladt, a zsebeimbe süllyesztettem a tenyereimet és még mindig a fiú arcát néztem, zavartnak tűnt.

- Csak bocsánatot szerettem volna kérni a történtek miatt! – kihúzta a hátát. Először nem értettem a szavait, ám gondolataim azonnal száguldozni kezdtek és másodpercek elteltével rájöttem mire gondolt.

- Már elfelejtettem, nem ügy – hazudtoltam meg magamat. Dorohov bólintott, mégsem távozott, belenyúlt a zsebébe és kihalászott megviselt szalvétát. Megtörölte vele az orrát, majd visszahelyezte. Már kezdtem unni a mozdulatainak elemzését, de a fiú újból megcáfolt.

- Nem lenne kedved valamikor találkozni? – hangja egyszerű volt, nem tartalmazott egyetlen zavart kifejezést, nyugodtan kérdett meg.

Daria kettőnk közt kapkodta a tekintetét, összevonta ívesre szedett szemöldökét.

- Öhm... aha... lehet.

A fiú elmosolyodott. – Na azért, pénteken csinálsz valamit, Abby?

Meglepett, hogy tudja a nevemet, az érzéseimet nem mutattam meg az arcomon.

- Eddig semmit, szóval szerintem ráérek, Viktor – néztem mélyen a szemébe. A fiú kuncogva fordult meg és elindult lefelé a lépcsőn, még láttam, ahogy megjelenik mellette Nolan Lee.

Daria megállt előttem és kétségbeesett fejet vágva meglökte a vállamat.

- Most komolyan igent mondtál Viktor Dorohovnak?

- Nem a kezemet kérte meg, egyszerűen beszélgetünk és kész, semmi komoly – ráztam meg a fejemet hevesen, nehogy kombinálni kezdjen, de arcán egészen más tükröződött. Képzeletei már a közös gyermekeinknél jártak, hisz arca undorodó grimaszba torzult.

- Nem akarlak kioktatni, vagy valami, de a szüleid óva intettek a gazdagoktól és mit ne mondjak Viktor Dorohov egy közülük.

Megforgattam a szemeimet és hagytam, hogy tovább spekuláljon magában, igazán nem volt szükségem arra, hogy kioktasson. Lelépkedtem a lépcsőn, mikor az egyik szobor mellé érve Daria megragadta a kezemet és maga felé fordította az arcomat.

- Megmondanád, hogy mi bajod? Nem készülök semmire se vele kapcsolatban, egyszerűen elhívott beszélgetni én pedig igent mondtam, olyan nagy baj lenne?

- Figyelj...

- Csak ne mond azt, hogy jót akarsz, mert elegem van abból, hogy minden rohadt ember csakis a jót akarja nekem! – förmedtem rá és meg sem várva a válaszát bedobtam a szekrényembe a cuccokat és törire sétálva próbáltam kiűzni barátnőm csalódott tekintetét az elmémből.

Lepatkoltam a középső padsorba és egész nap senkihez se szólva figyeltem az óramutatók lassú járását. Mikor végre kicsöngettek a suliból, Daria nem várt a szekrényemnél, sőt még az ajtóban sem botlottam bele. A dühöm már egészen elpárolgott, mégsem bírtam felfogni, hogy miért ő van megsértődve, mikor pontosan tudja, hogy mennyire gyűlölöm, amikor valaki megparancsolja neked, hogy úgy élj, ahogy azt ő akarja.

A fejemre húztam a sapkámat és a bordó sálamat a nyakam köré tekerve már kint is voltam a hideg levegőn, a szél próbált a kabátom alá férkőzni, de szerencsére messziről elkerülte a bőrömet. Meghúztam a táskám szíját és szemeimmel a parkolót lestem, ki is szúrtam a zöld Mustangot, amihez az egyik autó sem volt fogható, gyönyörű csiszolásán megvillant a napfény, lábaim maguktól vezettek oda, miközben mélyen abban reménykedtem, hogy Nolan nem toppan be hirtelen.

A kocsi gyönyörűbb volt mint gondoltam, az apró részletek, melyeket a távolból nem láttam, most a felszínre törtek, csillámlott a szemem a szépségétől. Ujjaimmal óvatosan megérintettem az üveget, ahol a saját képem tükröződött vissza. Legszívesebben beültem volna a sötétbarna ülésekbe és mélyen magamba szívnám a benzin édeskés illatát. Elveszni a kocsiban, messze elkerülve a világot. Mérges voltam magamra és barátnőmre is.

- Megkérdezhetem, hogy mit művelsz a kocsimmal? – szakította félbe a gondolataimat egy mély hang. Felkaptam a fejemet és a fiúra néztem, aki a kocsinak dőlve megpörgette az autó kulcsot az ujjai körül. Elszakítottam az ujjaimat az üvegről és megvontam a vállamat.

- Ja, csak szép volt a napfényben.

Nolan elvigyorodott és ellépve mellőlem kinyitotta az ajtaját, nyekeregve hódolt be az érintéseinek. Szívem meglódult a hang hallatán. Nolan kinézett az ablakon és mosolyogva kitárta a másik ajtót, nem akartam hinni a szememnek, sem az összes érzékszervemnek.

- Kint ácsorogsz vagy be is ülsz?

- Most csak viccelsz ugye? – ráztam meg a fejemet hitetlenül, a fiú oldalra döntötte a fejét és felnevetett. Arca egészen máshogy mutatott így, egyszerre ragyogni kezdett, kecses vonalak rajzolódtak ki mosolya mentén, az egész fiú túlontúl tökéletesnek hatott, ebben a túlontúl tökéletes autóban.

Végül bízva a szavában lehuppantam az ülésre, ami ropogott súlyom alatt. Ujjaimat a műszerfalra simítottam és ezúttal az én arcomra is egy idétlen vigyor ült ki. Valamiért boldogsággal töltött el a tudat, hogy egy igaz Mustangban ülök, képzelni sem mertem, egy egészen más fajta környezetben születtem, ahol nem volt megszokott ez a fajta luxus.

Nolan gyújtást adott a motornak, ami ezáltal dorombolva indult be, kikanyarodott a parkolóból, az iskola előtt álló tömkeleg csillogó szemekkel figyelte a hangos autót, amely laza eleganciával kihajtott a Woodburn gimnázium rezidenciája elől.

Vérem pezsgett, mert egy régi autóval ellenben, ez a bestia hamar gyorsult, Nolan hevesen nyomta a gázpedált, míg másik keze a sebváltón nyugodott, arcán vak élvezett tükröződött. Hamar száguldozni kezdtünk az üres autópályán és én nem bántam meg, hogy belevetettem magamat ebbe.

Szívem dübörögve figyelte a tájat, ami a messzeségbe nyúló kopárság helyett fenyvesekkel kerített körbe, a gyanta illata bekúszott a nyitott ablakon át. A fiú a gázra taposott és villódzó mosollyal rántotta meg a kormányt, kiszaladt a kezéből, a kocsi hatalmasat farolt, mély fekete vonalat húzott maga után. Ajkaim között egy sikítás halt el.

Testem reszketett az élvezettől és Nolan is ugyanezeket a reakciókat mutatta, a kocsi köhögve fulladt ki.

- Azt hiszem lerobbant – nézett a műszerfalra, amin a mutatók teljesen kiakadtak. Hátradőlt és fejét hátra hajtotta, nyakán lüktetett egy ér.

- És ezután mit szoktál csinálni?

- Figyelem a tájat és abban reménykedem, hogy egy idő után valaki majd észrevesz engem.

Nem akartam felnevetni, de nem ment, a hangjából kiszűrődő fájdalom összevegyült a kint károgó varjak zajával. Telefonom csörögni kezdett, már azt hittem Daria lesz az, de nagy meglepetésemre anya neve villogott a képernyőn. Zavartan elhúztam, majd kitárva az ajtót az erdőbe nyúló vékonyka ösvényre tértem.

- Abigail?

- Igen anya én vagyok az.

Sóhajtott majd megemberelve magát újból megszólalt, furcsa volt anya hangját hallani.

- Miért nem hívtál? Megmondtam neked, hogy legalább két hetente mutass magad felől életjelet... aggódtunk miattad.

Lenyeltem a rosszindulatú szavaimat. – Bocsi, csak a dolgozatok az összes erőmet elszívták és az éjszaka közepén nem akartalak zavarni titeket.

- Abigail... ez nem mentség semmire – motyogta szomorúan. – Kérlek, máskor vedd figyelembe a szabályokat, amiket mondtunk!

Tudtam, hogy nem látja, de azért bólintottam.

- Apád üzeni, hogy ezen a héten, ha van, vagy nincs kedved, akkor is jössz haza!

- Anya...

- Nincs semmi anya Abigail, ez fontos, szóval úgy tervezd meg a napjaidat, hogy legyen ránk időd, már amúgy is rég jártál Portlandben.

- Oké.

- Abigail, kérlek csak ne ellenkezz, apád már így is ki van idegileg, csak most az egyszer tedd azt, amit mi akarunk. A családod vagyunk.

Válaszra sem méltatva kinyomtam anyut, azt a nőt, akit szerettem a történtek ellenére, még úgy is, hogy apa, nagyjából mindent tönkre tett, amit lehetett. Anya hangjából hallani lehetett a fájdalmat, amit maga az élet adott számára.

Eközben észrevettem, hogy egészen messzire elkóboroltam. A tüskék sercegtek a lábam alatt, a növényzet gyér volt, maguk a fenyvesek alkották az egész erdőt, ezért volt ennyire gyönyörű.

Az ujjamon egyetlen gyűrű volt, végig simítottam rajta és felnéztem a sötét levelekre, vissza Portlandbe? Végül is rég láttam és egészen hiányozhatott is volna, de valamiért mégsem rajongtam az ötletért. A szívem összefonódott Woodburnnel, ez az aprócska város jelentette nekem a hazát. Az igazi otthont.

Visszanéztem az ösvény elejére, ahol Nolan magas termete feltűnt előttem, testét egy barna szövetkabát fedte, minőségi drága cipő és egy bordó sál. A kabát alól feltűnt a sötétkék egyenruha, ami rajta különösen jól állt. Rendezetlen tincsei a homlokába lógtak, nem foglalkozott annyira a megjelenéssel, mint Dorohov, mégis így volt jó.

Intettem neki egyet, elmosolyodott és felém vette az irányt, szó nélkül megtorpant előttem és lenézett rám.

- Anyud?

- Aha, azt akarják, hogy hétvégére visszamenjek Portlandbe, szavuk szerint hiányolnak engem.

Nolan elmosolyodott. – Miért nem örülsz ennek? Hisz egy szerető család fogad otthon.

- Ami ne is annyira szerető – ráztam meg a fejemet. Nolan megértően bólintott.

- Hallottam randira mész Viktorral.

A szavak most az egyszer bennem rekedtek, összevontam a szemöldökömet és hitetlenül felnevettem.

- Ugye ezt nem ő mondta?

- Sajnos de – vigyorgott. Hangosan felnevettem és karon csaptam a fiút, aki követve példámat felkacagott. – Miért, nem igaz?

- Senki sem beszélt itt randiról, egyszerűen elhívott valahova, mondjuk beszélgetni!

- Most gondolhatod mennyire megsértetted az érzéseit – grimaszolt, újból felnevettem.

- Képzelem, apró szilánkokra zúzódott a szíve?

A fiú lépett egyet felém és lehajolt hozzám.

- Rosszabb.

Meglepett a tette, de nem tántorodtam hátra egyszerűen a szemeibe néztem és elmosolyodtam, jó érzés volt beszélgetni vele, úgy éreztem, hogy ő megért annak ellenére, hogy az életének tökéletesnek kellett volna, hogy legyen. Felnéztem rá.

- Csütörtökön nincs kedved lejönni velem a pincébe? Ms. Wayn nem száll le rólam, szerinte még ezen a héten le kell mennem. Nagyon bepöccenhetett a puskázásom miatt.

Nolan hátralépett egyet és megvillantotta tökéletes mosolyát.

- Megvédjelek a pince gyilkosától?

- Ahogy mondod.

Kedves Olvasóim!

Egy kisebb csúszással, de itt lenne az új fejezet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! 😌❤

Köszönök szépen mindent💕 imádlak benneteket!

Puszi Kira!