A lány

.....................................

Reggel egészen meggyötörtnek éreztem magamat, elmém hasogatott, lábaim ólomsúlyúak ráadásul fejemet egyszerűen képtelen voltam elszakítani a párnától. Még Daria is, aki általában frissen és üdén kell ki az ágyból, még mindig ott fetrengett a matracon átkozva az egész iskolát és a fránya diákéletet, valamiért megértettem, hogy miért.

A nap lassan beszökött a redőkön és halvány fénnyel próbált minket kituszkolni a matracról, de minduntalan újból lehunytam a szememet, mikor makacs sugaraival a szemeimbe akart férkőzni. Az idő novemberhez híven hideg volt, mégis napos, az eget csupán egy vékony, szürke felhőréteg borította. Miután szerencsésen kiugrottam az ágyamból – mert rájöttem, hogy elkések az első órámról – barátnőmhöz sietve őt is kirángattam onnan. Kémia volt az első és nem volt kedvem kihúzni a gyufát a tanárnőnél, már így sem kedvelt annyira.

A fürdőbe masírozva rendbe szedtem az arcomat, és egy halovány mennyiségű sminket magamra varázsolva már el is tüntettem a méteres karikákat a szemeim alól. Halványan elmosolyodtam szeplőim láttán, de nem tettem semmit egészen beletörődtem már, hogy vörös létemre az egész arcom ilyen kis pöttyökkel lesz tarkítva egészen halálom napjáig. Hosszú hajamat kifésültem és hagytam, hogy természetes hullámosságával a vállaimra omoljon.

A fehér ingemet az egyenruhámban tűrve ragadtam meg Daria kezét, aki a fejemre tűzte a kötött sapkámat és együttes erővel rohantunk át az egész iskola parkon, ami elválasztotta a gimnáziumot a kollégiumtól. Barátnőm lihegve szedte vékony lábait, táskájának két szíját megragadta, nehogy kiömöljenek a cuccai, majd rohant is tovább. A vasajtó viszont csak lassacskán nyílt ki előttünk. A leheletünk meglátszódott a levegőben, füstölögve porladt szét, majd mikor újból kifújtuk a levegőt, megint lejátszódott ugyanaz a jelenet.

Daria unottan lökte be a vaskaput, ami mögött a megszokott nyüzsgés fogadott bennünket, a diákok lenge ruhákba öltözve beszélgettek és nem is vették figyelembe azt, hogy megszólalt a jelző csengő, azaz indulni kéne már a termekbe. Gyors mozdulattal tártam fel a szekrényemet és minden felesleges cuccot bedobtam. Kémia füzetemet feltárva a különböző vegyjelek furcsa egyenletei különös masszává olvadtak. Daria egy rágót csattogtatva lesett a füzetembe, hogy némi tudás az ő elméjébe is szálljon.

Lefelé kanyarodtunk a lépcsőn és végül elértünk a laborba, Dorohov laza eleganciával foglalt helyet az egyik hátsó padban, míg mellette Nolan Lee ült. Mélyen belemerült a füzetében és sebtében írta le a dolgokat. Daria megforgatta a szemeit és levágódva mellém elővette a saját füzetét. Kíváncsian pillantottam hátra. Valamiért eddig nem tűnt fel, hogy Nolan mögöttem ül, fel sem ismertem. De az utóbbi napokban túl sokszor futottunk össze és mélyen legbelül tudtam, hogy meg kell neki köszönnem a tegnapit. Mély lélegzetet véve már fordultam is, Daria épp akkor lesett rám, szemei kikerekedve nézték forduló mozdulatomat. Csalódottan megrázta a fejét és irkálni kezdett a könyvébe.

Óvatosan rákönyököltem Nolan padjára, mire a fiú azonnal felkapta a fejét és szürke szemeit az enyémekbe fúrta. Megköszörültem a torkomat, zavarban voltam, mert nem csak az ő pillantását hordoztam magamon, hanem Dorohov plusz Daria is rajtam legeltette az íriszeit. Ujjaimra nézve, halkan megszólaltam.

- Köszönöm a tegnapit!

Először összevonta a szemeit, de gondolatai azonnal utat törtek az elméjében, lazán megvonta a vállát, majd hátradőlt összefonva kezeit a mellkasa előtt, nem kerülte el a figyelmemet, hogy az izmok csak úgy dagadtak rajta, plusz a bütykei kissé sebesek voltak.

- Nem kell megköszönnöd, végül is nem csináltam semmit.

- De igenis csináltál – erősködtem, dús szemöldökét felvonta. – Jó, igazából én törtem szét az üvegedet, de azért kötelességemnek tartottam, hogy megköszönjem.

Szórakozottan figyelt.

- Ms. Gilbert elmondaná, hogy mi olyan érdekes Mr. Leevel kapcsolatban? Már a második órája rajta legelteti a szemét, kérem ne az én órámon flörtöljön! – hangzott fel a tanár gúnyos hangja. Megforgattam a szemeimet és megfordultam.

- Bocsánat tanárnő csak tudja nem vettem észre magát – utaltam alacsony termetére. Kérdőn felvonta az egyik szemöldökét, majd ördögien elmosolyodott, már most tudtam, hogy túl magas labdát lőttem neki.

- Akkor jöjjön ki és vegyen szemügyre a táblánál!

Lustán bólintottam és egy újabb egyes reményében kivánszorogtam a táblához, barátnőm próbált súgni, de nem ment annál többre, hogy a tanár rászóljon és beírjon neki is egy egyest. Szóval kettőt is bezsebelve tértem vissza a helyemre, mikor engem tényleg csak a jó szándék vezérelt.

Óravégéig meg sem szólaltam.

Nap végére már teljesen elment az életkedvem és ráadásul ott volt még az a fránya pince is, amit rendbe kellett szednem. Gondoltam talán a tanárnő elfelejtette, de mikor barátnőmmel meglógni készültem, Ms. Wayn az ajtóban várt egy vastag kulcscsomóval a kezében. Vigyorogva nyomta a markomba és a portásbácsinak szólt, hogy majd két óra múlva nézzen le rám, hogy ott vagyok-e még, mert ha nem akkor egy újabb rossz jeggyel gazdagodhatok nap végére. A szekrényhez sétálva kitártam azt és befalva az utolsó szendvicsemet lesétáltunk a kémia laborhoz, ahonnan egy sötét kis folyosó nyílt balra, furcsa, hogy eddig egyszer sem sétáltunk erre.

Daria irtózva megtorpant az első villódzó lámpánál és kérdőn lesett a plafonra.

- Azt hiszem itt elválnak az útjaink, nincs igazam? Én haza megyek tanulni, te pedig elmész meghalni a pincébe, szerintem jó üzlet.

Elnevettem magamat és mellé sétálva jól megszorongattam, Daria kacsintva fordult ki a rémisztő folyosóról és nemsokára el is tűnt a szemem elől, csupán lépteinek puffanását hallottam.

Legszívesebben követtem volna és a kollégiumi szobában az ágyamba burkolózva ki se néztem volna, de eléggé abszurdnak tűnt, főleg úgyhogy a tanárnő igazán komolyan veszi ezt a becsület dolgot. Szóval a táskámat a hátamra kaptam és kihalásztam az egyik zsebből a zseblámpámat. A kis folyosó, ami rozoga szekrényektől volt tele egy fehér ajtóhoz vezetett, melyen egy furcsa tábla volt pince néven. A kulcsokat előhalászva bedugtam a kulcslyukba és csavargatni kezdtem, ám az ajtó sehogy sem akart kitárulni. Rángatva feszültem neki, de ez sem engedett, végül visszazártam és lám az ajtó kinyílt.

Eleve nyitva volt.

Mély lélegzetet vettem, mikor a villódzó lámpa elaludt. Magamba hangosan elkáromkodtam magamat és beüzemelve a zseblámpámat levilágítottam a kis alagútba. Mélyen a föld alá vezetett, a falról erősen lemállott a vakolat és csupasz szürke falak meredtek rám, hatalmas mennyiségű pókháló arról tanúskodott, hogy évek, vagy talán évtizedek óta nem járt itt senki. A penészes, dohos szag azonnal az orromba kúszott, hányingerem lett, de nem foglalkozva a bensőmben tomboló pánikkal egyszerűen lesétáltam a lépcsőn. A korlát nedves volt, a levegő magában hordozta a párát. Nehézkesen szedegettem a lábamat, a lámpával megvilágítottam az összes zegzugot, de amint eltért a fény a sarkoktól furcsa előérzetem támadt.

Bőrömön végigszánkázott a libabőr, hajam mondhatni már égnek meredt, de magamban pontosan tudtam, hogy a különféle elméletek csupán az agyam szüleményei, vagyis erősen reménykedtem benne. Szívesen felszaladtam volna, de ekkora mintha csak a gondolataimra várt volna valaki, a bejárati ajtó becsapódott. Hatásvadász.

Összerezzentem az erős zajra. Csak a huzat volt Abby, csak a huzat!

Óvatosan a sötét folyosóra irányítottam a fényt, az ódon barlangban furcsa faajtók nyíltak különböző termekbe, de egy közös volt bennük, mind zárva volt. A rothadt fába különböző számok voltak vésve, gondolom ez az iskola része volt.

A hajamba egymást követően akadtak pókhálók, nem irtóztam a pókoktól mégsem akartam, hogy valamilyen méretes darab rajtam mászkáljon. A gondolattól is kirázott a hideg, tovább szedegettem a lábamat, mivel engem a 120-as terembe rendeltek, ami nem egészen itt helyezkedett el. Volt egy olyan érzésem, hogy maga a pince nagyobb mint az iskola.

A néma csendbe csak néha szólalt meg valami furcsa cincogás szerű zaj, imádkoztam, hogy ne patkányok legyenek azok.

Mikor hirtelen feltárult az ajtó. A zseblámpa kiesett a kezemből, szívem a torkomba ugrott a szájamat pedig egy halottá vált sikoly hagyta el. Ijedten estem a földre és kiabálva kértem segítséget, de senki sem hallgatott meg és az árny egyre csak közeledett, felkapta a zseblámpát és a szemembe világított vele.

Szívem hevesen dübörgött a mellkasomba, végtagjaim reszkettek. Ám a megtámadóm nem volt más mint maga Nolan Lee. Ajkai egy féloldalas mosolyra görbültek és leguggolt elém. Fogalmam sem volt, hogy ő mit keres itt a dohos és büdös pincében, de egy felől megnyugtatott a tudat, hogy nem vagyok egyedül.

Nevetve dőltem hátra és hagytam, hogy szívem próbálja felvenni a rendes ütemet, de nem nagyon akaródzott. Rohadtul megijedtem.

- Bocs, nem akartalak halálra ijeszteni – világított az arcomba. Köhögve keltem fel, leporoltam a cuccaimat és sóhajtva felnéztem rá.

- De sikerült! Mégis mit keresel itt ilyenkor? – tettem hozzá majd kivettem a kezéből a lámpát. Nolan felkapcsolt valamit, ami miatt az egész helyet sárgás fény ölelte körbe.

Megkönnyebbülten a vizembe kortyoltam, a fiú zavartnak tűnt, rejtegetett valamit a táskájában, de nem árulta el, hogy mit. Nem is faggattam tovább.

- Kerestem valamit – zárta le a témát, majd kérdőn rám nézett. – És te... mi is neved?

Sértődötten ránéztem. – Fél éve járunk együtt kémiára!

A fiú megvonta a vállát és hanyagul elmosolyodott.

- Túl sok nevet kell megjegyeznem a végére minden összemosódik. Na? Vagy szólítsalak vörösnek?

Óvatosan mosolyra húztam a szájamat ügyelve arra, hogy ne vegye észre, majd megráztam a fejemet.

- Abigail vagyok, de csak Abby.

- Abby – ízelgette a nevemet. – Én Nolan vagyok, de gondolom ez nem új – vont vállat.

- Mindenki ismeri a Leeket – néztem rá, majd folytattam az utamat a 120-as terem felé. – Mindenki.

- És mit keresel itt ilyenkor? – idézte a szavaimat, mire csak elnevettem magamat.

- Keresek valamit.

Most Nolan nevetett fel, majd felzárkózott és zsebre tett kézzel bámult a messzeségbe. Mikor végre ráleltem a teremre kérdőn néztem a fiúra, aki nem nagyon akart elmenni, aminek mélyen legbelül örültem. Nem szívesen maradtam volna itt egyedül. Kikerestem a kulcsokat és benyitottam, egy még pókhálósabb rendezetlen iratokkal teledobált helyiség fogadott. Ajkaimat beszippantva néztem körbe, túl sok minden hevert mindenütt, azt se tudtam, hol kezdjek neki. Nolan befurakodott mellettem és ragyogó szemekkel meredt az üres szekrényekre és a fakkokra.

- Ez az irattár? – kapott fel egy füzetet, amin egy bizonyos Gordon Freeman volt.

- Gondolom – sóhajtottam és ledőltem egy poros kanapéra, ami pontosan a fal mellett húzódott. – Mi olyan érdekes ebben?

- Bárkiről bármit megtalálhatsz – szólalt meg halkan, szemeivel a papírokat lesve. – Bárkit Abby.

Jól esett a nevemet hallani, ahogyan halkan kimondja nekem címezve a szavait. Hátra dőlve néztem magas termetét és lemondóan megráztam a fejemet. Végül megelégelve az egy helyben ücsörgést próbáltam valami rendszert találni az iratok közt, amit nem sokára meg is pillantottam. A fakkok évszám szerint voltak összerendezve, és az iratok első lapján ott díszelgett az évszám. Óvatosan kezdtem felszedni őket, mikor kezeimbe került egy elég megtépázott darab.

Amy Denz – A vörös.

Anya volt az, viszont a mellette lévő piros tollal odafirkantott vörös szót nem tudtam hova tenni. Igen anyától örököltem a hajszínemet, de mára már szőke lett egykori szép vörös hajkoronája. A betűk dühödt írást tükröztek, fogalmam sem volt arról, hogy ki tehette tönkre ezt az iratot. A következő oldalon a végzettségei szerepeltek. A családi állapotnál a férjezett szó kivolt satírozva, akárcsak apa neve. Johnson Gilbert.

Vörössel áthúzva.

Kiejtettem a papírokat a kezemből, Nolan felkapta a fejét és a papír után kapott. Olvasgatta, de nem rakta össze a dolgokat, hogyan is tehetné?

- Mi történt? – kérdezte és leült mellém a kanapéra. Szapora lélegzetvételeimet magam sem értettem, hisz végül is csak egy összerongált papírt találtam, mégis legbelül valami rosszat sejtettem, valami nagyon nagyon rosszat.

- Amy Denz, azaz az anyám – néztem szürke szemeibe, melyek kíváncsian méregettek.

- És?

- Nézd meg jobban, valaki telefirkálta, ez ijesztő – suttogtam halkan.

A fiú értetlenül rám nézett, majd szemetesbe vetve a félelmeimet tovább pakolgatott. A szívem viszont tovább zakatolt és ezen nem segített az sem, hogy hirtelen bezárult az ajtó és kopogást hallva kialudtak a villanyok. Azt hiszem újból sikítottam. 

Kedves Olvasóim!

Először is új hét azaz új rész, szóval remélem elnyeri a tetszéseteket a fejezet :) 

Viszont lehet, hogy elég rossz szokása egy írónak a nyavalygás most mégis ehhez folyamodnék. Amikor feljövök a Wattpadra mindig meglepődök, hogy több mint 100 megtekintés érkezik egy-egy részre, mégis csak pár pipát kapok, amit be kell hogy valljak kissé rosszul esik. Mert szeretném tudni, hogy tetszik-e a történet vagy sem, mert ha nem nyugodtan írd le építő jelleggel, hogy miért nem, ha pedig tetszik akkor pedig kérlek pipálj! Minden visszajelzés nagyon fontos nekem :)

Persze lehet el se fogjátok ezt olvasni, mert fogalmam sincs hogy mennyien vetemednek erre, de ha mégis elolvasod kérlek vedd figyelembe a kérésemet :) 

Ettől eltekintve még mindig ti vagytok a legjobbak! 

Puszi Kira!