A lány

.....................................

Amikor Nolan elment üresnek éreztem magamat. Egy elhasználódott test, amit mindenki használt csupán lelke nem volt. Az ajtót is bámultam egy ideig, bűvöltem és titkon reméltem, hogy hirtelen majd feltárul és Nolan nevetve veti rám magát ajkaival belém fojtva a kitörő szavaimat. Hogy édes ujjaival az államat, az ajkaimat simogassa és édes semmiségek mellett hagyja, hogy fejemet a mellkasán pihentetve ne rettegjek attól, hogy a gyilkos az éjszaka közepén rám töri az ajtót és végül én is ugyanúgy végezzem, mint az összes áldozat.

Igazából nem kértem sokat, nem voltak világmegváltó gondolataim. Csak egy fiút akartam és egy nyugodt életet szülőkkel, barátokkal és szerelemmel.

Ám az ajtó csukva maradt, a léptek zaja egy idő után elhalt, a fények kialudtak és a testem követve ezeket az elillanó sugarakat, eltűntem én is.

Éjszaka a fehér plafont néztem. Kintről beszűrődött néhány harsány nevetés, hallottam az autók zúgását, úgy általánosságban magát az éjszakát. Belegondoltam, hogy egy normális család mit csinálhat most?

Gondolom mosolyogva megvacsoráztak, beszélgettek egy kicsit majd elvonultak a saját szobájukba. A lányuk szerelmes üzenetet vált a barátjával, megírja a leckét, tanul végül álomra hajtja a szemét. Egyetlen gyilkosra, egyetlen összetört szívre és egyetlen halott szüleire se gondolt. Boldog volt.

Boldog, boldog, boldog.

Mosoly, mosoly, mosoly.

Nevetés, nevetés, nevetés.

Ezt kellene éreznem, ezt kellett volna tennem. De ehelyett a puha párnára hajtottam a fejemet és Nolanre gondoltam. Könnyeim eleredtek és végre hűen a mondáshoz, álomba sírtam magamat.

Egyedül voltam.

Egyedül, egyedül, egyedül.

. . .

Reggel minden olyan szürke volt.

Amint kinéztem az ablakon láttam, hogy a napsugarak átküzdötték magukat a vastag felhőkön és vidáman nyaldosták a szemfüles diákokat, akik mosolyogva rohantak a közeli kávézóba. Daria ágya üres volt.

Vállat vontam és mélyen belül örültem neki. Legalább ő legyen boldog.

Minden megszokott volt. Végig csináltam a reggeli teendőket, megfürödtem, fogat mostam, reggeliztem, sminkeltem és magamra vettem az egyszerű szoknyából és ingből álló egyenruhát és mélyen reménykedtem benne, hogy Nolan észreveszi majd és elvetve a büszkeségét a karjaiba kap és együtt segítünk a romokban álló életünknek.

Gyorsan lépkedtem le a lépcsőn. Sután inteni akartam Rogernek, de aztán eszembe jutott, hogy az öreg okvetlenül döglődik élete végéig a börtönben, csupán azért mert a diákok és maga az Egyesült Államok képtelen volt felfogni, hogy Roger nem volt a gyilkos.

Nem ő volt az, aki az avarba lökte a fejemet, nem ő volt az, aki többször is meglátogatott az éjszaka folyamán. Talán egyeseknek gyanús volt az öreg, én csak sajnáltam.

A hátamon meghúztam a hátizsákom szíjait majd elindultam a hideg parkolóban a suli felé. Viktor a semmiből pattant elő.

- Mizu?

A fiú láttán akaratlanul mosolyodtam el és engedtem egy kicsit ujjaim erős szorításán. A harmatos fűre néztem, vállat vontam.

- Minden szar.

- Őszinte – nevetett fel hangosan. Ujjait az enyémekbe fűzte. Forró volt az érintése, jól esett. – Nolannel történt valami?

- Minden rendben – legyintettem. Egy fanyar mosoly volt a válasza. – Ma délután, amúgy is korrepetálni fog, majd megbeszélünk mindent, ne aggódj.

- Már, hogy ne aggódnék miattad? Itt állsz mellettem egy szomorú arckifejezéssel és nem is kell tagadnod így is tudom, hogy belül darabokra vagy szaggatva.

Így az ő szájából tényleg szánalmasnak tűnt a sorsom. Megalázottan hajtottam le a fejemet, a gondolatok egymást kergették. Kezdtem beleőrülni az aggodalmakba. Mikor megéreztem ujjainak gyengéd szorítását, óvatosan felnéztem rá és hagytam, hogy karjaival átölelje a vállamat és a hűs tavaszi levegőben ez felüdülésnek hatott. Csak álltunk a csatározó szél ostromában, élveztem, hogy messziről elszállította nekünk a fenyvesek gyengéd gyantás illatát és édes szavai mellett száműzte a gondolataimat az agyamból. Egy pillanatra megnyugodtam, nem aggódtam, nem agyaltam. Léteztem.

Egy perc volt csupán, nekem mégis a mindenséget jelentette. Fogtam Viktor ujjait és egy őszinte mosollyal tettem meg a rövid utat a kollégiumtól egészen a gimnázium ódon kapujáig.

Feltárva azonnal megcsapta a fülemet a bézs, repedezett falak közt pattogó kacarászó szavak, a halk sutyorgások. A sötétkék rengeteg magával rántott. A rozsdás szekrények előtt bandázó fiatalok, az udvarról beáramló csapatok. Mind elvegyültek egymással és várták, hogy a csengők megszólaljanak és szétszaggassák a kialakult barátságokat. A lányok a wc-be meneteltek a sminküket igazgatni és szaftos pletykákon rágódni. A fiúk pedig a mosdóba siető lányokat lesték.

Viktor az ujjaimba kapott és szembe fordított magával. Ismerős sötét tekintet, hosszú szempillák és rövidre nyírt tincsek. Éles csontjain megcsillant a kintről beszűrődő friss napsugár, vékony ajkait összeszorította majd ujjait az államra fűzte. Úgy tartott mint egy porcelán babát.

- Ígérd meg, hogy megbeszélitek ezt ketten, mert fájdalmas nézni, hogy ennyire nem vagy önmagad.

Őszinték voltak a szavai, hangosan is kimerte mondani a hűtlen igazságot, ami azonnal a szívembe mart. Halkan felsóhajtottam, de bólintottam. Én is tisztázni akartam a dolgokat nem bírtam volna tovább azt, hogy tétlenül bámuljam életem romba dőlését.

- Köszönöm.

Viktor ujjai leváltak rólam és hirtelen elragadta őt az áradat. A szemeim előtt nem volt már más csak az az egy szívnű kavalkád.

Unottan siettem irodalom órára.

. . .

Mr. Hamilton késve kapkodta a lábait tekintete megpihent rajtam majd tovább siklott a diákokra, akik a könyveiket lapozgatva várták, hogy elkezdődjön az óra. Hamilton lazán a tanári asztalra ült, a fa megreccsent alatta. Néhány diák elnevette magát Hamilton is vigyorgott.

Feloldódva könyököltem az asztallapra és kíváncsian figyeltem a tanárt, aki mit sem törődve a kuncogásokkal hagyta, hogy az asztal nyivákoljon a súlya alatt. Lábait keresztbe fűzte.

- Most, hogy végre nem kell a gyilkos miatt aggódnunk azt hiszem mindenki egy új fejezetet nyithat a füzetébe.

Susogások.

Mindenki lezártnak tekintette a témát. Nem foglalkoztak tovább az üggyel, a rendőrség lezárta, a diákok is ezt tették. Egyedül én figyeltem a teleírt lapokat és nem bírtam egy új fejezetet kezdeni. Az ragadott ki, mikor a tanár az asztalomra koppintott a tollával. Mély tekintete magával ragadott, mintha tudott volna valamiről mégis titkok ölelték körbe.

- Ms. Gilbert?

Bólintva lapoztam egyet.

Új fejezetet kezdtem.

. . .

A nap maga unalmas volt. Semmi különleges. Nolant egyszer sem láttam csupán Teressa Greenmantel csúfondáros mosolyát és Szopós Lotty undorodó grimaszát. Daria felszívódott, Norton eltűnt és Viktort is elnyelte a föld. Egyedül én maradtam talpon szembe a diákok végtelen hadával.

Unottan ültem a könyvtárba és vártam, hogy az óra végre hármat mutasson és elindulhassak a korrepetációmra. Szükségem volt egy cseppnyi Nolanre, talán most nem fog magába bolondítani a csókjaival, de szükségem volt rá. Függője voltam.

Az óra kattant. Azonnal felpattantam és füzeteimet a táskámba söpörve kirohantam a könyvtárból. Egyenesen a termünk felé.

Messze volt. Sok lépcsőn át kellett vágnom, hogy elérjem a padláson elhelyezkedő régi, poros kis termet, amit mélyen magukba zártak a vastag falak. Az óra már évek óta tönkrement és a zöld táblán méteres porréteg feküdt. Gondolkodtam, hogy unalmamban rendet teszek, de nem vitt rá a lélek. Sokkal inkább előpakoltam egy viszonylag tiszta asztalra és a ceruzáimat hegyezgetve bámultam kifelé az aprócska ablakon, ami gyönyörű kilátást nyújtott a messze elhúzódó fenyvesekre.

Az a rengeteg kúp alakú fenyő, mely sűrű ágain keresztül magába szippantotta a napfényt, ahol a ropogós avar szúrósan simult az ujjainkba. Imádtam a fenyveseket és erre nem is lehetett volna szebb helyet találni Woodburnnél. A hegyekkel, patakokkal és gyönyörű erdőkkel körülvett város idillikus hangulata megfért egy mediterrán tengerparttal. Maga Oregon vetekedett a világ csodáival.

Imádtam magát a környéket és a különleges tájat.

Viszont pillantásom a fenyvesekről a padlóra csúszott, a hosszú, sötét csíkok. A poros bútorzatok és a repedezett padok. Minden ódon volt és elhasználódott. Egykor a fiatalok testnevelés után ide szenvedték fel magukat, hogy mind azt a keskeny ablakot figyeljék és álmodozzanak a kék égről és a térdig érő fűről.

A szabadságról.

A telefonom az idő egyfolytában váltakozott. Már nem láttam homályos tekintetemtől, a számok egybefolytak és könnyeim megeredtek. Talán csalódott voltam, hogy Nolan makacsan el sem jött a korrepetációra. Hogy ő csakis magával foglalkozott.

Önző volt.

Aztán meghallottam a folyosón egy hangos kopogást. Nolannek a cipője inkább csattogott. Ez olyan volt, mintha egy női magassarkú cipő kopogott volna a hűs csempén. Ujjaimat összeszorítva figyeltem az ajtóra vetülő árnyékot. Szívem a torkomba ugrott és egy halk szellő magával rántott egy erős rózsás parfümöt.

Itt történt meg az, hogy végre megvilágosodtam. Csak ültem megmerevedve és figyeltem Ms. Waynt, akit rózsás illat ölelt körbe. Bódultan szorítottam össze a szemeimet.

- Szervusz Drága! – csilingelte a tanárnő. Rövidhajába túrt hosszú ujjaival, majd kecsesen felült az asztalra. – Talán szédülsz? Biztosan a parfüm teszi, szerintem még nem szoktál hozzá.

- Maga?

- Mármint én? – nevetett fel. – Gondolom ismerős ez a tömény illat, ugye? Egyszer már érezted ezt az erdőben.

Pilláim lassan leragadtak. Megráztam a fejemet. Nem maradhatok ülve, nem hagyhatom, hogy ez a nő itt tartson. De a levegőben burjánzó illat elszállította belőlem testem összes erejét és csendben figyeltem azokat az ádáz kék szemeket, melyek már többször is végignéztek egy gyilkosságot.

A nő elegánsan lehúzta magáról a blézert, egy szatén felső volt alatta, csipkés melltartója tökéletesen átütött a finom rózsás anyagon. Közelebb lépdelt. Vigyorgott, csak ekkor vettem észre a bicskát jobb kezében. Kirázott a hideg.

- Miért? – köhögtem, mert egyre csak közelebb ért és bennem egyre csak gyűlt a hányinger.

- Gondoltam, hogy erre sor kerül -kacagott fel. – Akkor beavatlak mindenbe, oké? Csakhogy átlásd honnan is ered minden.

Mondani akartam valamit, de ajkaim összeragadtak.

- Minden olyan régen kezdődött, nem is lehettem több nálad, szerintem jóval fiatalabb is voltam. Akkoriban jöttem rá, hogy nem szeretem a fiúkat engem sokkal jobban vonzottak a lányok – közelebb lépkedett és éles körmeit az államba szúrta. – Főleg a gyönyörű lányok, amilyen Amy Denz is volt. Tudod sosem felejtem el azokat a gyönyörű whisky barna szemeket és a melléjük párosuló csillámló vörös fürtöket. A lány maga volt a mennyből alábukó angyal, akárcsak te. – Anyám neve undorodva esett ki vörösre mázolt ajkai közül. – Az olyan gyönyörű lányok, mint az anyukád egy csapatba tartoztak. Mind meseszép vörös loknikkal voltak megáldva. Képzeld el azt a néhány lányt, akik szépségükkel hencegve végigtipegnek a folyosón és minden férfi, minden lány figyelmét magukra vonják, mert rájuk nem lehetett nem figyelni. Ők voltak A Vörösek.
Mindenki irigykedett rájuk, hisz ők voltak azok, akik a focicsapat kapitányával jártak, akik minden jó pasit magukhoz láncoltak. Gyűlölték őket és szerették. Én is szerettem őket egykoron. Szerelmes voltam az anyádba. A mindenem volt, szerelmesleveleket küldtem neki, csokrokat helyeztem el a háza előtt, édes süteményekkel ajándékoztam meg. Mindezt titokban. Ő is belém szeretett, csak nem tudta ki vagyok. Éveken át szerettük egymást, míg egy nap egy fiú ki nem rángatott az udvarra. Leleplezett. Amy szemei szeretet helyett gúnnyal teltek meg. Abban a pillanatban nem a legszebb, hanem a legrútabb lány volt a földön. Az aznap kapott csokrot elém dobta és hangosan nevetni kezdett és egy idő múltán mindenki követte. Az összes átkozott VÖRÖS! Mind ott volt, mind gúnyolódott, a földbe tiportak, rugdostak és anyád angyali mosollyal figyelte, hogy azt az embert, akit szeretett megaláznak. Tönkretett. Amy Denz tönkre tette a szívemet. – Wayn az arcomba hajolt, gúnyosan vigyorgott. – És akkor döntöttem el, hogy én is tönkre fogom tenni őt.

Körmei a nyakamba fúródtak, azonnal hörögni kezdtem, de testem kifáradt. A méreg, ami a parfümben volt megrészegített.

- El kellett mennem onnan. Megváltoztattam a nevemet. Nem voltam többé Mistrald Wayn Lorz. Egyszerűen Laura Wayn lettem. Senki sem tudta ki vagyok, honnan jöttem és, hogy miért lettem tanár. Visszatértem, mert ez volt a feladatom – kuncogott. – Meggyilkolni az összes vöröshajú lányt az iskolába és utoljára hagyni azt, aki mindezt előcsikarta. Meg foglak ölni Abby. És majd mindenki elszörnyedve figyeli, hogy nem is szegény Roger volt a gyilkos, hanem Laura Wayn, aki titokban minden tanárral kefélt és próbált minden férfit magába bolondítani, csakhogy senki se gyanakodjon rá! Mindezt azért, hogy bosszút álljon egy nőn, aki már nem is él!

A bicska éle előpattant. Ijedten hunytam le a szemeimet. Fojtogatott. Éreztem, hogy a szívem lassan már nem ver úgy, mint azelőtt.

Egy pillanatra felnyitottam a szemeimet. Láttam Wayn arcát, láttam az őrült boldogságot a megkínzott vonásokon. Ő is szenvedett és fájdalmait csak így bírta levezetni. Ő egy őrült volt, akiből a saját anyám hozta elő az eltitkolt ént. Csak figyeltem a képet, ami életem utolsó emléke lesz. Láttam magam előtt, hogy holnap egy véres, meztelen, megerőszakolt test fogja várni a diákokat. Egy véres hajcsomó és a rút igazság.

A levegő kiáramlott belőlem, kapálózni akartam, de nem bírtam.

Mikor már elsőtétült minden, mikor magába ragadott a halál még hallottam egy hangot. Viktor?

Egy kiáltás, egy dörrenés, és vér. És én levegőért kapálózva búcsút mondtam az életnek. Abban reménykedtem, hogy a golyó nem Viktort érte. Bús kételyben ragadott el a szurkos ujjú sötétség. 

Kedveseim!

Utolsó előtti fejezet? Tudom azt hiszitek, hogy megváratlak titeket, de nem :) a folytatás még ma este folyamán felkerül, szóval remélem tetszeni fog nektek a befejezés!

Puszi Kyra!