A fiú

.........................

Már megint a Mustang ropogós ülésein terpeszkedtem. Képtelen voltam éjszakánként lehunyni a szememet. Hogyan is tehettem volna? A napok összeolvadtak. Minden elveszítette az értelmét, és azon kaptam magamat, hogy esténként a legjobb társam egy füves cigi és az autóm halk berregése. Semmi más.

Nem akartam a gyilkoságon agyalni, nem akartam Abbyre gondolni, sem a bátyámra. Sem arra, hogy a szülei hogyan menekültek el a lányuk elől. Vagy talán a saját árnyékuk elől?

Lehunyt szemmel szívtam egy mély slukkot a cigiből és hagytam, hogy a füst szétáradjon a porcikáimban. Elárasztva valami különösen jóleső érzéssel. Az ölemben ott hevert a telefonom, ott hevert az életem. De nem vettem rá magamat arra, hogy csak egy pillantást vegyek arra, hogy ki írt és miért. Minek? Minek háborgassam azt a múltat, amit nagy nehezen kidolgoztam magamnak?

Nem akartam azt, hogy Abby visszarántson a félelemmel megtelt hétköznapokba. Ezért hát kerültem. Kerültem egy olyan lányt, aki elvileg a mindenséget jelentette számomra.

Kerültem őt: mert szerettem.

. . .

Szerdán karikás szemekkel és lazán begombolt inggel siettem el a termek hada előtt. Tekintetem megakadt egy-egy lányon, szégyelltem is magamat miatta, de nem tehettem mást. Testem az agyam ellen vívott küzdelmet, de az eszem is kezdett megtébolyulni.

Imádtam Abbyt, mindenestül. De felejteni akartam, el akartam feledni a napokat, amiket azzal töltöttem, hogy egy fránya gyilkost kövessek. Fel akartam adni az egészet, hagyni a francba, hogy végre az foglalkozzon az üggyel, akinek az elejétől fogva kellett volna.

Akkor miért is siettem az 589-es teremhez?

Mert a szívem, mind a testemet, mind pedig az agyamat túlharsogta és az sem bírt lekötni, hogy Teressa Greenmantel fel nem adva a próbálkozását véletlenül nekem dörgölte magát. Ágaskodó farok? Minek az?

Gyorsan szedtem a lábaimat, már így is félóra késésben voltam, amit tényleg akaratlanul szedtem össze, mivel a tanár bent tartott. Érzelmeim feldúltak, mikor a fizika tanár közölte velem, hogy bent kell maradjak beszélgetni vele. Nem bírtam ellenkezni és ezek után az sem volt elhanyagolható tény, hogy Teressa Greenmantel leplezetlenül rám nyomult a fél iskola szeme láttára.

Tekintetemmel a termet kerestem és egy kis keresgélés után meg is pillantottam a padlás végén elhelyezkedő, alig látható kis ajtót. Fekete kilincs, régi faajtó. Egészen megkoptak a számok, de ettől eltekintve tisztán kivehetőek voltak.

589.

Megindultam felé. Megigazítottam a galléromat, de a kilincs magától működésbe lépve kitárult előttem. Ijedten hátra tántorodtam, de csupán Abby kócos haja szemezett velem.

Szívem azonnal megőrült. Hatalmasat nyelve pillantottam a szemeibe, csupa csillogó gyémánt. Vöröspilláin megcsillant a beáramló fénytömeg, de Abby tekintetéből nem sokára kialudtak a fények. Lehajtotta a fejét és hagyta, hogy a haja az arcába zúduljon, eltakarva magát előlem.

- Bocsi, hogy...

- Ugyan! – legyintett egyet és kimassírozott mellettem. Fel sem emelte a fejét. – Miért is hibáztatnálak? Végül is, ha Teressa Greenmantel hozzám dörgölőzne én sem sietném el a dolgot. Minek odaérnem a barátnőmhöz, akit az utóbbi időben le se szarok?

- Tessék? – szívem a torkomba ugrott.

- Ne tagadd Nolan! – szuszogta és csillámló szemei ezúttal nem a boldogságtól csillámlottak. – Ne tagadd, hogy rám se nézel, hogy nem is foglalkozol velem. Ne tagadd, hogy meguntál! – letörölte a szemzugában gyülemlő könnycseppeket és mérgesen prüszkölt egyet. – Jövőhéten ugyanitt, addig is hagyj, egy kis szünetet kérek.

- Mi bajod van?

A hangomra sem ismertem. Pontosan tudtam, hogy mi a baja.

- Az a bajom, hogy meghaltak a szüleim.

- Sajnáljalak?

Abby hitetlenül megrázta a fejét. – Sosem kértem azt, hogy sajnálj, én csak annyit akartam, hogy mellettem állj, de te még ennyire sem vagy képes. Amint látod, hogy baj van te menekülsz! Próbálsz megszökni a felelősség alól. Hogyan akarod ezek után, hogy bárki is melletted maradjon? Norton elől is menekültél, a szüleid, az apád elől, most pedig előlem! Mire jó ez?

Ezúttal engem bántottak meg. Abby pontosan tudta, hogy hol kell belém döfnie a pengét, amit az utóbbi időben élezgetett. Lehunytam a szemeimet. Igaza volt. Tényleg menekültem, folyton azon voltam, hogy ne kerüljek felelősség alá, folyton azon voltam, hogy ne bírjanak megvádolni. Futottam. Gyáva módon kerülgettem a veszélyeszónákat, ha mégis egy közelébe kerültem, próbáltam azt a valamit, vagy ezesetben valakit minél távolabbra lökni magamtól. Hogy véletlenül se bírjon magához láncolni.

Abbynél ez valahogy mégsem sikerült. Talán kellett volna? Még inkább próbálkoznom kellett volna? Több füves cigivel szennyezni a testemet? Elhagyni magamat, csakhogy még távolabb kerüljek a bajtól?

Ránéztem a lányra, aki még mindig vádlón méregett. Az ajkait figyeltem, a szemét, a szeplőit, a tincseit, melyek végigfutottak keskeny nyakán, megpihenve bársonyos bőrén. Tarka anyajegyek, hosszú vörös pillák, kecses alak, hosszúkás ujjak, erdőbarna szemek, melyek versengtek a föld buja színeivel. Ő volt az az ember a földön, akit egy földre szállt angyalnak is lehetett nevezni.

Belsője tiszta volt. Attól eltekintve, hogy forróvérű, makacs személyiség, lelke mégsem mutatott egyetlen egy fekete pontot sem. Ellenbe velem.

Az én lelkem feketén rothadt benne. Szép külső? Pazar élet? Rohadt ember?

Tökéletes leírása volt a társadalmi rétegnek, amibe születtem, tökéletes leírása a véremnek. Próbáltam különlegessé válni, de nem sikerült. Minden egyes szárnycsapással, amivel távolodni akartam, egyre inkább megközelítettem a talajt, távolabb sodródva a felhők világától.

Nem szerettem volna az apámmá válni, mégis azzá lettem.

A hajam az arcomra hullott, szemeimmel még mindig a lányt néztem, akinek a háta neki feszült a faajtónak és szemeivel türelmesen lesett engem. Figyeltem őt, mert nem értettem mit látott meg bennem. Mi tetszett meg neki? A fekete, rohadt lelkem? Vagy talán csak a míves külső és semmi belső? Nem hibáztathatnám érte, hisz ami bennem volt nem más mint egy jól összenyalt kinézet.

De Abby nem ilyen volt.

Tudta, hogy a fekete lélek, egy aprócska fehéret ölel körbe. Egy olyan elveszett zugot, amihez a kulcsot csak ő és barátaim birtokolták. Csak nekik sikerült leszedni rólam azokat a méretes maszkokat, amiket az évtizedek felejtettek rajtam.

A kincset, amit én is megtaláltam benne. Hisz minden rosszban ott volt a jó. Talán nálam is ez történt. A rengeteg rosszban ott voltam én. Az a fiú, aki kiskora óta kereste a helyét, mégsem találta meg akármennyire is szerette volna.

- Sajnálom.

Abby nem mozdult el a helyéről. Szemeivel még mindig fogságban tartott. Összefűzte az ujjait a háta mögött. Elnézett mellettem, majd lehajtotta a fejét.

- Egész héten rám se néztél. Hagytál a fenébe, erre most azzal jössz, hogy sajnálom? – nevetett fel gúnyosan és kinézett a folyosóra. Talán meg akart arról bizonyosdoni, hogy egyedül vagyunk.

- Lehet...

- Micsoda lehetséges? – nézett mélyen a szemembe. Ajkait beszívta.

- Lehetséges, hogy nem csak neked vannak problémáid – motyogtam a hajamba túrva. Abby arca azonnal megváltozott. Mintha csak ebben a pillanatban jött volna rá, hogy ez az egész szar családom van dolog nem csak őt érinti. Az én lelkemet még egy titok is nyomta. Pokolra kerülök majd ezért?

- Én... - de nem bírta befejezni, mert Ms. Wayn hangosan kopogó cipőjét mérföldekre innen is hallani lehetett. Abby összehúzta magát és átkozódva nézett fel a plafonra.

Elnéztem a hangok irányába.

A nő vad vigyorral tette meg az utat. Gyönyörű tengerészkék ruhája, kecses idomaira simult, tenyerében a naplóját tartotta. Elnéztem róla, egyenesen a kis bőrkötésű füzetre...

- Két kedvenc emberem! Nos hogy haladtok a tanulással?

Abby kihúzta magát és hóbortos mosolyt erőltetett az arcára.

- Már itt vagyunk egy ideje, csak szünetet tartunk, nem tanulhatunk folyamatosan.

Wayn végignézett rajtam, majd elnézett a vörös lányra. Ajkait mosolyra húzta és odatipegett Abbyhez. Hosszúkás ujjaival végigsimított a lány arcán, majd mosolyogva a szemeibe nézett.

- Csinos vagy – susogta halkan. Hangja valami érdekes tónust viselt magán. – Ismerős? Hmm?

Abby arca egy pillanatra elsápadt, majd megrázta a fejét.

- Miről beszél?

Ujjaimmal a bőrömbe vájtam, hisz elveszett arca arra késztetett, hogy vessem el minden férfiasságomat és üssem el Wayn kezét a lány arcától.

- Nem ismerős mindez? – nevetett fel, majd egy apró puszit nyomott a homlokára. – Nos, akkor nem sokára majd felfrissítem az emlékezeted.

Ennyit mondott, majd méretes magassarkújával eltipegett előttem és halkan kuncogva el is tűnt a szemünk elől. Abby értetlenül meredt a nő után, ujjai összeszorultak. Egészen elsápadt.

- Most mennem kell.

Meg sem bírtam állítani, csak figyeltem, ahogy vörös haja meglobban a levegőben, majd eltűnik a nő után. És én itt maradtam. Egyedül. Mint általában.

. . .

Másnap a folyosókat róva megakadt a tekintetem egy nyitott szertár ajtón. Nem mintha szokatlan lett volna egy nyitott ajtó, ám az onnan áradó furcsa szagok, és a testemben tomboló érzések arra ösztökéltek, hogy elinduljak a nyitott ajtó felé, viszont valaki beelőzött.

Roger, a portás egy vödörrel sietett az ajtó felé. Arca sápadt volt, mintha rémisztő dolgot látna az ajtó mögött. Egy lány tudatlanul indult meg a szekrénye felé, már akkor tudtam, hogy mi fog az ajtó mögött fogadni.

Nem lepett meg a lány sápadt sikolya, ami a szürke falakba vágott. Mindenki megdermedt. Roger az ajtó előtt összeesett és a vödörnyi víz szerte folyt a csempén magával szállítva a szertárból csordogáló vérfolyamot. Roger keservesen markolta a talajt, arca a vizes csempéhez tapadt. Hideg hangon elordította magát.

A tanulók gyanúsan méregették a férfit, vértől maszatos kezeit és összeragadt hajcsomóit. A tanárok gyorsan rohantak a vergődő lányhoz. Ajkai elé helyezte tenyerét, szemeit le se bírta hámozni a testről.

Testem felett elveszítettem az irányítást.

Hallottam az ijedt szuszogásokat, hogy a markokban tartott tankönyvek puffanva hullottak a földre. A száraz papírlapok magukba szívták a nedvességet és az eddigi monoton betűk vörös árnyalattal gazdagodtak. Kitört a káosz. Diákok undorodva rohantak az ablakokhoz. Mindent elárasztott a félelem és a szánalom.

A test ott feküdt a rengeteg seprű és felmosórongy között. Teste lehetetlen szögben feküdt a tisztító szerek takarásában. Mellkasára ugyanolyan rút szavakat véstek a véres kés pedig a lány vaginájába vájva nézett ránk. Gúnyosan mosolygott.

Hangosan nevetett rajtam, a síró barátokon, a rémült diákokon és megsemmisült tanárokon. Nevetett Rogeren, aki lebukott, nevetett az iskolán, nevetett azon, hogy képtelenek voltunk leleplezni a portást, mikor minden jel, minden lazán elhagyott nyom rá mutatott.

Piper Evans.

Az a lány, akinek a nővérét, Laurent alig pár hete ragadta el a kaszás, most ő is a holtak mezejére lépett?

Csupán 16 évesen ezt érdemelte? Hogy semmi élet, semmi szerelem és semmi boldogság nélkül elmerüljön a porhanyós földbe? Mikor épphogy csak megízlelte az életet, őt hirtelen elragadta egy őrült portás. Elragadta és mocskos markában megerőszakolta, megsemmisítette, hogy a szíve azok után, hogy mit tett a nővérével még inkább darabokra szakadjon. Tönkre téve ő és a családja életét.

Mit tesznek majd a szülei? Azon kívül, hogy összetörnek? Hogy eddigi életük tönkre vágódik egy ember miatt, egy ember miatt, aki önző volt ahhoz, hogy észre vegye a szeretet nevű nyavalyát.

Mr. Hamilton kitárta az ablakot.

A bűzölgő test szaga kiáramlott a szabadba, elrohasztva a kinti tavaszt. Talán érezték a halált az üveg előtt húzód fán csicsergő madarak, mert édes hangjukat elhallgattatva elreppentek. Magukkal vitték a megszokottságot, a boldogságot. A tavaszi szellő beszökkent az ablakon, de azonnal hátat fordított a romlott népnek.

Az ég beborult. A hatalmas felhők hirtelen eleredtek. Velünk együtt siratta a természet az áldozatokat. Azokat a fiatalokat, akik ok nélkül vesztették életüket egy eleve veszett csatában.

Láttam, ahogy Abby a térdeire rogyva szemlélte a lányt. Barna íriszei megteltek könnyekkel, figyeltem, ahogy vállai megrogynak, ahogy tartása összeroppan és azt, hogyan ragadja magával a mély, végtelen szomorúság.

A halál.

Az a valami, amit addig, amíg nem észlelünk egyszerűen elrejtünk a tudatunkban. Talán naponta felötlik bennünk a fogalom, rossz érzéssel tölt el minket, de nem bírunk vele foglalkozni. Elvetve talán még viccet is ejtünk róla. De abban a pillanatban, amikor hirtelen ennyire közelinek és valóságosnak látjuk a halált, már nem bírjuk súlyok nélkül a szánkra venni a szót.

Egyszerűen valóságossá válik. És már nem bírjuk elrejteni a tudatunkban.

Figyeltem Abbyt. A lányt, aki azt hitte, hogy hallottak a szülei mikor nem. Aki azt hitte nem szeretem, mikor ez hazugság volt. Aki azt hitte a gyilkos egy nő, de mégis Roger volt az.

- Roger a gyilkos! – kiáltotta valaki messziről.

Abby felkapta a fejét. Haja a szemei elé zuhant, követelőzve rázta a fejét. Mintha csak védeni akarta volna a férfit.

- Nem! – vakkantotta.

De addigra már senki sem figyelt rá. A diákok dühösen indultak meg az öreg felé, Abby pedig egyszerűen feledésbe merült. Senki sem figyelt hangos sikításaira. Senki sem hallotta meg őt.

Figyeltem Abbyt.

Majd elfordultam tőle. 

. . .

Itt is lennék azzal a várva várt új fejezettel! Nos az események ezek után még inkább fel fognak pörögni, szóval most jön még csak a java! :D

Öveket becsatolni! 

Puszi Kyra!