A fiú

................................

Reggel arra ébredtem, hogy mellettem Abby ártatlanul szuszogott, míg az ajtón valaki nagyon be akart jönni. A lány a mellkasomba csimpaszkodott és meg sem hallotta az egyre erősebben felhangzó dörömbölést. Ajkai elnyíltak és kezeivel a karomat szorongatta.

Elmosolyodtam, majd próbáltam úgy leszedni magamról a karjait, hogy még véletlenül se ébresszem fel. Abby nyöszörögve kapálózott, mikor a mellette lévő helyen semmi sem maradt, arcát a matracba nyomta pont ott, ahol nem rég még én feküdtem. Magához szorított egy párnát és édesen szuszogva tovább aludt. Felsóhajtottam, majd az ajtóhoz sétáltam. Kitártam, ám valamelyik barátom helyett egy rendőrtisztet pillantottam meg. Fekete ruháján egy baszott kis jelvény virított, arca arrogáns vigyorba torzult.

Öklöm azonnal összeszorult, de mielőtt bármi meggondolatlant tehettem volna, egyszerűen próbáltam magamba egy kis nyugalmat sugározni, nem mintha ment volna. Óvatosan magamba szívtam a levegőt és pontosan a rendőr szép, két barna szemébe pillantottam. Arcáról azonnal lefagyott a mosoly.

Megköszörülte a torkát és rámarkolt az övére, tekintetem levándorolt fekete egyenruháján, pontosan az övéig. Ott lógott két feketecsövű pisztoly. Megrándult a számszéle. Ha már arra vetemedett, hogy fitogtassa az erejét, ez egyet jelentett azzal, hogy be volt szarva.

A rendőr gyorsan átpillantott a vállam felett. Pontosan láttam, hogy tekintetében megcsillan valami. Abby láttán nagyjából mindenki így viselkedett. A férfi, az ujjaival az ajkaihoz nyúlt, de mielőtt még képzelgésbe kezdhetett volna, az ajtókeretnek dőlve kitakartam előle a csodaszép látványt. Abby csak az enyém volt.

- Nem hiszem, hogy a felesége örülne, ha meglátná magát, ahogy egy fiatal lányt kukkol – a gyűrűjére pillantottam. – Gyermekek? A saját lányát is ilyen perverz tekintettel fogja követni?

Viszonylag hamar terelődött tekintete a lányról újból rám. Vicsorogva szorongatta az övét. Legszívesebben lepuffantott volna itt helyben, hogy azután nyugodtan bánthassa Abbyt.

- Azt hiszi érdekel a cinizmusa? Hogy megrendíthet engem? – lépett közelebb.

Ilyen közelről pontosan láttam, hogy két szemöldöke, ami igen közel nőtt egymáshoz, már őszülni kezdett. Ajkai szárazak voltak, sárgás fogai kivillantak barna ajkai mögül. Nem mellesleg büdös volt a lehelete. A szemeibe bámultam, a két érdektelen barna szempár villámlott, lelapult zsíros haja a tarkójához tapadt, láttam a füle mögött lecsusszanó izzadság cseppet. Elvigyorodtam, majd kinéztem a válla fölött. A másik szoba ajtaja nyitva volt, a tegnap esti incidens tökéletesen meglátszott a kliensem arcán.

Szeme alatt lilafolt virított, míg sebesre vert ajka felduzzadt. Egy mackónadrágban állt a vörös ajtókeretnek dőlve és figyelte, ahogy barátnője lopva rám sandít. A csaj elmosolyodott, mire Jim vagy Jack – Abby elmondása szerint -, megfeszült. Tökéletes láttam, hogy fehér pólója a vállaira feszül.

A rendőrtiszt követte a tekintetemet, persze most is megtorpant a lány fedetlen lábain, majd túltéve magát a sokkon megállapodott a tekintete a vörösajtó előtt szobrozó összevert fiún.

JackJim összeszorított álkapoccsal csapta ránk az ajtót, barátnője gyorsan eliszkolt.

- Uram én nem hiszem, én tudom – vigyorodtam el válaszolva az előző állítására. Viszonylag lassan jutott el a tudatáig, hogy miről beszéltem.

- Senkit sem érdekel, hogy maga mit tud! – kiáltotta mérgesen. Elvesztette a türelmét, ami miatt mögöttem egy halk nyöszörgés hallatszott fel. Mindketten egyszerre pillantottunk hátra.

Abby a fehérpaplanokba bugyolálva pislantott a szemembe. Vöröshaja szétterült a matracon, a piszkos falaktól tökéletes elütött ez az üde szín. A lány, whisky barna szemei felvillantak, mikor meglátta az előttem álló rendőrt. Nem foglalkozott vele, hogy a pólója felgyűrődött, láttatni engedve selymes bőrét, amit azonnal meg akartam kóstolni.

- Maga meg kicsoda?

A rendőr idegesen csukta össze a száját. Barátnőm felkapta Daria ágyára halmozott köntösét és mellém lépkedve gyanakvóan meredt a férfire.

- Mr. Lee – mosolyodott el elégedetten. – Az apja parancsára magát be kell szállítanom a rendőrségre.

Abby hamarabb reagált, mint én. – Ugyan miért is?

Akaratlanul lépett előre, a rendőrstiszt még mindig vigyorgott. Szívesen helyrepofoztam volna mocskos pofáját, ami szemtelenül időzött el a lány testén.

- Tudja itt van a szemem – mutatott gyönyörű szemeire. -, és nem pedig itt – ezúttal a melleire mutatott. – Igazán értékelném, ha a szemeimbe bámulna! És válaszolna a kérdésemre? Miért akarja maga bevinni Nolant? Nem megmondtam, hogy a gyilkos egy nő? Maguk mégis erre pazarolják a drága idejüket, hogy fölösleges köröket tegyenek meg? Jobb kérdés, mi értelme van úgy tenni, mintha csinálnának valamit, amikor mindenki tudja, hogy szarnak az egész ügyre? Gondolták ideje lenne kielégíteni sajtó igényeit? Mi is lenne jobb sztori annál, hogy Oregon híres-neves Rendőrfőkapitánya képes a saját fiát is bilincsre verni az igazság érdekében.

- Abby...

- Kuss Nolan! – ordította. – Elegem van magukból! Érti? Most pedig figyeljen és hallgasson rám: figyelmeztesse Mr. Leet arról, hogy a markomba van és képes leszek mindenki előtt megmutatni ki is ő valójában, hogyha nem hagyja békén a fiát és nem állít rá az ügyre néhány nyomozót!

A komor folyosón hirtelen felharsant egy ismerős kopogás. Kettő lépés és egy bot koppanása.

Paff, paff. Kopp. Paff, paff. Kopp.

Lehunytam a szemeimet, pontosan tudtam mit jelent ez a hang.

Joseph Lee itt volt.

Abby hangját már meg sem hallottam, elveszett az összes többi mellett, ami az agyamban kergetőzött. Lassan megráztam a fejemet, magától értetődően léptem Abby elé, aki csak ekkor szúrta ki a közelgő apámat.

Bíborszínű nyakkendője kegyesen simult törtfehér ingjéhez, gúnyosan meredtem szürke szemeibe. Most először éreztem azt, hogy az ő hőbörgő óceánja sosem hasonlított az enyémre. Mikor ki akartam nyitni a számat arra lettem figyelmes, hogy a lépcsőház felől furcsa hangok kúsztak a szobánkba, azonnal megpillantottam Viktort és a mögötte loholó Dariát, akik megtorpantak a folyosón, mikor meglátták apámat és a rendőrtisztet.

Daria gúnyosan felnevetett és széttárt karral meredt előre ránk.

- Ha ezek most tényleg itt állnak...

- Milyen szép! – fakadt ki Joseph. Képtelen voltam apámnak szólítani. – Ez mutatja meg az összetartó barátságot, nem gyönyörű Linch? Látni, hogy ez a csapat fiatal, hogyan veszíti el a józan eszét.

- Ha egyszer...

- Mit fogsz tenni, szépségem?

Daria nyikkanni sem mert, mert ekkor a lépcsőházban feltűnt fivérem. Kezében egy papírzacskó volt, arcán egy fáradt mosoly ült, de amint meglátta, hogy Joseph Daria arcába hajol, az őszinte vigyor lemállott az arcáról és dühösen csörtetett végig a folyosón.

- Komolyan? – Joseph unottan meredt fiára.

- Mit kerestek itt? – csattant fel Norton. – Minek minden nap azt látnom, hogy az az ember, akit egykoron az apámnak hívtam milyen ocsmány állattá nőtte ki magát?

- Én mindig is ocsmány állat voltam – vigyorgott az a féreg és egy gyilkos pillantást vetett ránk. – De ugyan, minek ide a rengeteg fölösleges szó? Nemes céllal jöttem ide.

- Talán békét ajánlasz? – vágtam közbe.

- Szép remények – kacagott fel.

- Dum spiro, spero.

Viktor elnyomott magában egy halk nevetést. Apám arca eltorzult, ám azonnal palástolni akarta a haragját.

- Pontosan tudom, hogy nincs semmilyen információtok velem kapcsolatban – fordult Abby felé. – Pontosan tudom, hogy minden egyes szó, ami elhagyja azokat a csinos ajkakat, csupán megannyi hamis hazugság. Itt helyben lelőhetnélek, itt helyben meggyilkolhatnám az egész bagázst és senki sem gyanakodna rám, betudnánk annak, hogy a Gimnáziumi gyilkos bevadult, semmi több. A nyomokat eltüntethetném és a szobákban hallagtózó fiatalokat, pedig elmegyógyintézetbe záratnám. Senki sem bizonyíthatná azt, hogy bűnös vagyok, hisz kinek is kéne bizonyítani? Az egész igazságszolgáltatás a kezemben lapul.

Szavait hallgatva Abby akaratlanul simult a hátamhoz, de nem ő volt az egyetlen, aki elsápadt Joseph szavaitól. A lány reszketve szorongatta az ujjaimat és sápadt ajkaihoz emelve egy apró csókot nyomott rájuk. Mély levegőt vettem és a többiekre néztem.

- Ez volt a nemes cél? – hangom magától döntött úgy, hogy itt az ideje feladni az egész ellenállást. Elcsuklott.

- Dehogy! – nevetett fel rátámaszkodva a botjára. – Ennyire azért még én sem vagyok kegyetlen. Talán nevezzük nevén az ügyet.

- Maga... - de Viktor képtelen volt befejezni a mondatot, mert Joseph egy gyilkos pillantással előrébb lépett. Szemtelenül végigmérte Abbyt, majd tekintete megállapodott rajtam.

- Te bejössz velem – mutatott rám. – Úgy teszünk a sajtó előtt, ahogy Abigail is mondta. Vág az eszed Vöröske – vigyorodott el és megnyalta az ajkait. Abby a vállamba fúrta az arcát. – A sajtó el lesz foglalva velünk.

- Mi a célja ezzel? – csattant fel Daria. – Hmm? A gyilkos ugyanúgy folytatja a tevékenységét, ezzel nem állítja meg, csak több időt ad arra, hogy kivégezze az egész kicseszett várost!

- Szerinted mi a célom? – Joseph hangja ezúttal elütött az eddigi arrogáns mivoltától. Hideg volt és zord, ezernyi fájdalommal vegyülve. Daria lesápadt, míg Abby kíváncsian túrta elő az arcát a vállam mögül. – Hogy az egész város a saját vérében heverjen!

- Maga a gyilkos? – susogta Abby.

Joseph felnevetett.

- Nem te mondtad, hogy a gyilkos, nő?

Norton szeme felvillant. – Te tudod ki ő, ugye? Egy kibaszott játékot űzöl belőlünk.

- Nem tagadom.

. . .

Idegesen ropogtattam az ujjaimat, tekintetemmel a körülöttünk elterülő fenyveseket bámultam, de képtelen voltam megszólalni. Minek is kellett volna? A csenden kívül nem volt társaságom.

Szörnyen éreztem magamat, a bensőmet megannyi kínzó fájdalom szaggatta szét, miközben apám szavai visszhangoztak a fülemben. Nem tagadom.

Hát tudja ki a gyilkos? Ha tudja miért nem tesz valamit azért, hogy kideríthessem? Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Hagyni, hogy megannyi ember az ő hibájából az életét veszítse? Ember egyáltalán az ilyen?

Abby ragaszkodott ahhoz, hogy velem tartson, plusz a tegnap esti álmáról is beszélni akart, de képtelen lettem volna végighallgatni. Most az egyszer tényleg egyedül akartam maradni. Elbújva a valóvilág elől, a régi Mustangban és abban reménykedve, hogy a fenyvesek sűrű lobja eltakarja előlem a nap makacs sugarait, amik megküzdtek azért, hogy legalább egy pillantást vethessenek a fenyőerdő puszta alvilágára. És rám.

A Mustang halkan mormogott alattam, néha pöffeszkedett, majd tovább dorombolt. A halk morajlás mellett hallani lehetett a madarak éneklését, beszűrődött az autópálya tompa zaja, de ettől eltekintve csak a természet zenéje ringatta magába a tájat. A sűrű fenyvesek közt egy vékonyka út vezetett arra a helyre, ahol a Mustang nyugodtan megpihenhetett. Elmenekülve az utak nyílt világától. Bebújtam az ülésbe, figyeltem a fából készült kormányt, magamba szívtam az olaj kesernyés illatát és a bőrülésekből illatozó ősi szagot.

Lenyomtam a gázpedált, a motor felbőgött. Azonnal köhögni kezdett az autó, a madarak felordítottak és az eddig csendben pihengető erdő feléledt. A fák kíváncsian bámulták a természetbe furakodott autót, ami kegyetlen hangokat hallatott.

Eszembe jutottak a versenyek, a fű, a lányok. Kay.

Az az élet, amit Abby és a gyilkosság előtt éltem. Tipikus gazdagfiú. Elherdálva a vagyonomat nem vihettem volna másra, csupán egy lepukkadt benzinkúton kúrtam volna a ribancaimat és elszívott aggyal bámulnám a betévedő vendégeket. Kísértetiesen hasonlított Mike életére.

A telefon megszólalt. Lenéztem a készülékre.

Arra számítottam, hogy barátnőm zaklat, de ehelyett Norton képe villant fel.

- Halló?

- Abby anyja, a gyilkos és Abby anyja között kapcsolat van – hadarta. – Nem tudjuk mi lehetett az, Abby zokog mert rájött, hogy az anyja meghalt, mikor kibaszottul nem! Ó istenem, Nolan értem, hogy neked most szükséged van a magányra, vagy mi a faszom! De nekünk is szükségünk van rád.

- Norton...

- Abby anyja, valami Vörös. Nincs erről szó sehol? Valami tanár, aki vele egy időben járt suliba, ide a Woodburnbe?

Át se kellett gondolnom. – Ms. Lara Wayn.