A lány

..................................

Nolan szorosan ölelt át. A saját szobánkban voltunk. Norton és Daria Viktornál. Talán sejtették, hogy most csak Nolanre volt szükségem. Hogy a csendes szobában csakis az ő szuszogása legyen az egyetlen hangforrás. Nem akartam poénokat, vagy vigasztaló szavakat. Nem volt szükségem semmire. Csak olyan magányra, aminek Nolan is a részese volt.

Éjszaka.

Nolan egy melegítőnadrágot viselt, forró mellkasa szabadon állt előttem. Emlékszem, ahogy kijött a gőzölgő fürdőből, ahogy szanaszét álló tincseiről a mellkasára csöppennek a csillámló cseppek. A pólóját elkobozva én követtem a fürdőbe, még éreztem férfias illatát, ami összekeveredett az én gyümölcsös tusfürdőmmel.

A karjai derekamat szorították, míg lábaink egy újabb Gordiuszi-csomóba fonódtak. Lehetetlen volt minket szétválasztani, és azokban a pillanatokban, mikor forró lehelete a bőrömnek ütődött el is felejtettem a napok óta minket kínzó emlékeket. Mr. Lee gúnyos arckifejezését, ahogy kimondja, a szüleim hallottak.

Fájt arra gondolnom, hogy soha többé nem láthatom anyát és apát, hogy alig volt valami utolsó beszélgetésünk, amire örökre emlékezhetek. Mindenben egyedül hagytak. Meg kellett élnem. Munkát kellett találnom, eladnom a szüleim cuccait, amik rám maradtak. Mégis mit tehetnék velük? Nem szállíthatom mindet a kollégiumba, el kellett adnom őket. Az emlékeimet.

- Minden rendben van?

Anya halk hangja a fülemben zúgott. Ujjaival a fürtjeimmel babrált, együtt bámultuk a csillagos eget, miközben elhaladtunk a hatalmas fák mellett. Ide csak ritkán értek el a városi fények, a zajok. Mindent a természet uralt.

Anya haja vörösen csillámlott a csillagok leple alatt. Kis tenyeremet körbeölelte és mosolyogva mesélni kezdett.

- Egykor a gimnáziumban – nézett le rám. El akarta terelni a figyelmemet. -, nagy hírnévnek örvendtem. Mindenki rajongott értem – kuncogott fel.

- Apa is?

- Apád ekkor még nem volt képben – mosolyodott el és tovább mentünk. – Tudod Abigail, volt egy saját kis csapatunk. Nyolcan voltunk, a nevünk a Vörösek voltak. Noha tudnád mennyien akartak hozzánk tartozni – a szemei elkomorultak. -, viszont akkor rengeteg rossz dolgot csináltam – lenézett rám. -, azért mondom el ezt neked, hogy emlékezz rá jól. Fontold meg minden döntésedet, Abigail. Amit akkor tettem megbocsáthatatlan.

- Mit csináltál?

- Tönkretettem őket.

Ahogy felnyitottam a szemeimet az emlékek azonnal élesedni kezdtek. Tisztán emlékeztem anya szavaira, ahogy puha ujjai közt az tincseimmel babrált.

A Vörösek.

Jelentsen ez valamit?

Tönkretettem őket.

De mégis kiket?

Ahogy lehunytam a szemeimet lassan minden értelmet nyert. A gyilkos szavai, a gyűlölködések a naplóban. Mindez összefüggött, és mindennek az okozója anyám és néhány barátnője volt?

Összetörtek egy emberi lelket, aki aztán megbosszulva a tetteiket ártatlan lányokat gyilkol?

Nolan megmozdult mellettem. Ajkaimon egy halk nyöszörgés szerű hang szökött ki. A fiú mormogott valamit, majd szemtelenül arcát a mellkasomra hajtotta és egy halvány mosoly mellett tovább játszotta, hogy alszik. Megforgattam a szemeimet.

- Tudom, hogy ébren vagy.

- Nem lehetne tovább játszani? – mosolyodott el. Felnyitotta a pilláit. – Miért nem alszol?

Késő volt már, sőt még meg sem közelítettük a hajnali órákat, de én képtelen voltam aludni az álom, vagy emlék után.

- Baj van?

- Azt hiszem rájöttem valamire.

Nolan sóhajtva feltornázta magát az ágyon és fölém ügyeskedve magát csípőjét az ágyékomnak feszítette. Halkan sóhajtottam fel. Ajkaival az ajkaimra olvadt, azt akarta, hogy felejtsek. Hogy legalább az éjszakai órákat ne töltsem agyalással. Ujjaimmal a hajába túrtam, lehúztam magamhoz.

Testünk eggyé forrt. Ajkai a nyakamba buktak, édes semmiségek. Hullámzó érintések, melyek bódító óceánba fulladtak. Minden szédítő volt. Részegítő puszik, melyeket szándékosan hagyott a bőrömön, az ajkak melyek felfedezték kulcscsontom lágy ívét. Haja, ami az arcomra esett, elmerülve pilláim rengetegébe. Csiklandoztak. Lassan elfelejtettem anyám szorongató szavait, egyedül Nolan képe reszketett előttem.

Nem bírtam betelni vele. Nem bírtam felfogni, hogy az a fiú, aki a legszebbeket is megkaphatja most itt feküdt fölöttem és ajkaival engem kényeztetetett, hogy szürke szemeivel az én testemet cirógatta. Hogy hangja az én fülembe bugyogott.

Gyorsan legyezgettem magamat, mert a forróság fojtogatott. Fülledt levegőt szívtam a tüdőmbe, megtelítve a részecskéimet a vágy nevezetű nyavalyával, ami az ereimbe csordogálva elárasztottak. Gyomrom megrepedt a buja érzelmektől.

Felnyögtem.

Nolan. Ez az egy szó, ez az egy név. Fogalommá nőtte ki magát. Csókolóztunk. Úgy csókoltuk egymást, mintha ez az egyetlen dolog tartana minket életben, és talán így is volt. A rengeteg kavalkádba, minden olyan zavaros volt, minden összeomolni készült körülöttünk, de a csókok. A megannyi leheletnyi csók képes volt kirángatni abból az összeomló világból és egy új alapokra építkezve megmenekített a káoszból, amit az életemnek neveztem.

Ajkai fullasztottak. A teste fullasztott, ami a matracnak láncolt, izmaival egy ketrecbe zárt, míg szürke, higany szerű szemeivel mélyen az enyémekbe pillantott. Ahogy lassan kilábaltam a forrongó köd alól, anyám szavai újból felcsendültek a fülembe. Muszáj volt beszámolnom Nolannek, de fiú nem szándékozott legördülni rólam.

Orrának ívével végig karistolta a bőrömet. Testem buzgón forrt a vágytól, de épeszem minden egyes nedves csók után riadót akart fújni.

Mi van ha ezekben a percekben a gyilkos egy újabb vörös lányt szemel ki magának. Képes lennék azzal a tudattal élni, hogy addig, amíg én Nolannek szexeltem, addig egy másik lány az életével küzd?

- Abby – motyogta a fiú halkan. Kulcscsontomat csókolgatta, de végül az eszem legyőzte a vágyaimat és elfordultam egy csókja elől. Próbáltam távolabb tolni magamtól, de nem eresztett. Kemény izmai teljesen a testemnek préselődtek.

- Nolan! – sürgettem a fiút, de ő rám se hederítve tovább csókolgatta a bőrömet, nem mintha nem esett volna jól, de nem bírtam a gondolataimmal egy légtérbe lenni.

Lökd le magadról!

- Nolan!

A fiú megfeszült körülöttem, arcát a nyakamba ejtette, de egy másodperc elteltével már az ágyam mellett állt, idegesen ropogtatta az ujjait, majd próbálta hátra fésülni hullámos tincseit. Felálltam, de meglepetésemre a fiú, egyszerűen felkapta magára az este elvesztett pólóját és egy cipőt magára ráncigálva már az ajtó felé indult. Megkövülten figyeltem dolgozó hátizmait, melyek azonnal megfeszültek, mikor ujjai a kilincsre fonódtak.

- Hova mész? – hangom remegett. Egyáltalán nem ezt kellett volna mondanom. Azonnal az emlékre akartam térni, de látva azt, hogy nekem háttal áll, eltökélt tekintettel és mosolytalan arccal, az előző tény teljesen eltörpült Nolan mellett. Haragudott rám. De miért is? Mert nem akartam vele lefeküdni? Ez persze badarság volt, hisz azt a gyönyört életem minden percében újra akartam élni, de ezt ő nem tudhatta. – Nolan!

- Mi van? – csattant fel és végre eleresztette a kilincset. Szürke szemei egészen feketés árnyalatúvá váltak, míg én próbáltam leküzdeni a torkomban egyre csak növekvő gombócot, na meg az ereimben gyűlő haragot.

- Beszélnünk kell!

- Miről? A gyilkosságról? – hangja mély volt, rémisztően csengett a sötét falak között, valamiért muszáj volt egyet hátra lépnem. Ez a mozdulat nem volt tudatos, sőt. Egyszerűen a testembe volt írva, hogy meneküljek ilyen esetekben, persze a fiú azonnal kiszúrta, hogy térdeim megremegtek. Hogy megijedtem tőle. Arca eltorzult és hangosan szitkozódva megforgatta a kulcsot a zárban és hosszú lábaival már el is indult.

- Nolan várj már meg!

- Most már félsz is tőlem! – kiáltotta idegesen és megtorpant a kanyarban. Szemei esdeklően csillámlottak az abban a pillanatban felgyulladó lámpafényében. Tépte a tincseit, elkeseredett volt.

- Mi bajod van? Nem bírod, ki ha visszautasítanak?

Arca elsápadt. Az állán egy izom rángatózni kezdett, sosem láttam még ennyire dühösnek.

- Azt hiszed az a bajom, hogy duggattad meg magad?

Arcon csaptak a szavai. Megkövülten néztem gyönyörű arcát, ami a felismeréstől azonnal lesápadt. Már nem törődött azzal, hogy távozni készült méretes léptekkel szelte át köztünk a levegőt, de mielőtt még a karjaiba kaphatott volna elhátráltam.

- Ha neked mindaz csak dugás volt – észre se vettem, hogy a hangom megremegett. Nolan káromkodva lökte félre a kezemet és erősen a karjai közé kapott. Arcát a nyakamba fúrta, nem csókolt meg, nem simogatott, egyszerűen karjait a derekam köré fonta, míg arcát a hajamba dugta és halk szuszogása a bennem folydogáló keserűséget is csökkentette.

A nyakát cirógatva, elmerültem az illatába.

Alig pár másodperce még ököllel akartam arcon csapni, de most csak is egy ölelésre vágytam. Puszikra, harmatos csókokra. Visszaöleltem. Ahogy teltek a percek megéreztem, hogy a nyakamon valami forró nedvesség csordogált. Nolan sírt. Vállai rázkódtak, miközben ajkaival a bőrömet hintette be ezer csókkal.

A lámpa kialudt. Ott álltunk a sötétben, elveszetten és Nolan a karjaimban hullott szét. Apró darabokra.

- Sajnálom – susogta a fülembe, éreztem ajkain a saját könnyeinek nyomát. Megborzongtam. – Annyira sajnálom! Kurvára nem téged kéne bántanom, de elegem van érted? Egyszerűen az álmok, az esték azok a pillanatok, amikor valami más univerzumba szublimálhatok, ahol elereszthetem a napjaim fájdalmait.

- És én este is felhoztam a gyilkost.

Nolan bólintott. Mikor eleresztett nem akart a szemembe nézni. Talán szégyellte magát? A könnyeitől vált zavarttá? Mindent akartam csak ezt nem. Mikor megmozdult a folyosón a villany felkapcsolódott, szabad szemmel figyelhettem meg vörös, duzzadt szemeit. Megfordult és próbálta lekotorni magáról a sírás nyomait. Azonnal a kezei után kaptam és arcát magam felé fordítottam, a fiú zavartan pislogott, végül pedig egyszerűen elpirult.

Arcomra a helyzet ellenére is egy hatalmas vigyor kerekedett, még sosem láttam Nolant elpirulni. A fiú kényelmetlenül mozgolódott.

- Ne szégyelld a könnyeidet – mosolyogtam fel rá. Nolan egyszerűen kirántotta magát a szorításomból és elkeseredetten elfordult.

- Mégis melyik férfi sír a barátnője karjaiban?

- Nem vagy férfi szóval...

A fiú hitetlenül felnevetett, mire a szomszéd ajtaja kivágódott. Jim vagy lehetett Jack félmeztelenül álldogált az ajtókeret alatt és összeszűkült szemekkel meredt ránk. Kék szemeiben harag gyúlt.

- Éjszaka van – sziszegte a srác. Nolan megfordult, a másik srác egészen eltörpült barátom mellett, mint izmokban, mint pedig magasságban mérve.

- És?

A fiú megdörgölte a szemét. Idősebb volt nálunk, mégis mikor felfogta, hogy Nolan Lee áll előtte egyszerűen vicsorogni kezdett.

- Vidd a kurvádat a saját szobádba – sziszegte.

Harag lobbant bennem. Jack vagy Jim, általában mosolyogva köszöntött reggelente, vagy netalán még meg is kérdezte, hogyan érzem magam, most pedig kap az alkalmon és lekurváz? Értettem én, hogy éjszaka van és biztos egy mély álomból riasztottuk fel, de akkor sem beszélhetett így velem.

Nolan először csak bámulta a srácot. Végzős lehetett.

- Mit mondtál? – hangja mély volt és szexis. Túlságosan izgató, de nem gondolhattam erre, hisz testtartása nem arra utalt, hogy megint előjött az előbb síró Nolan. Nem. Az a fiú, aki most egy végzőssel szemezett, nem az ártatlan srác volt. Hanem az a Nolan, aki éjszakánként gyorsulási versenyekre járt, drogozott, ivott és közben lányokkal duggatta magát, meg persze verekedett. Minden tulajdonság, ami egy rosszfiúba kellett. De Nolan nem volt rossz, egyszerűen csak elveszett.

- Hogy keféld a pillanatnyi kurvádat a lakásodon.

Ennyi kellett, ujjaim a levegőbe markoltak, Nolan kemény bicepsze helyett. Egyáltalán nem volt szükségem erre, még annak ellenére sem, hogy nagyon jól esett, hogy kiállt értem, ám megelégedtem volna egy intelligens szócsatával is, de tudtam, hogy a fiúkban, ha valami bekattan, akkor azt nagy nehezen lehet leállítani, ilyen valami volt az is, hogy a barátnőjüket mindenáron meg kell védeni.

Ökle hangosan csattant a másik srác állkapcsán, mire az hátra tántorodott, aztán erősen a falnak vágódott. Bentről egy sikítás hallatszott. Szóval JackJim nem volt egyedül.

Mielőtt Nolan még egyszer kiüthette volna a derekát átölelve nem foglalkoztam az apró kis szirénával az elmémben, ami azt sipítozta, hogy óvatosan. De bíztam Nolanben.

Nem hiába.

Amint megérezte reszkető kezeimet a derekán, testtartása ellazult és sóhajtva az ujjaimra simította az övét. A szobában felbukkanó lány nem zavartatva magát rendesen megbámulta Nolant, mert tényleg eléggé szokatlan látványt mutatott, dühös, szürke szemekkel, hullámos hajával, ami kacéran csődült az arcába és azzal az ellenállhatatlan pólóval, ami ráfeszült az izmaira. És Ő csakis az enyém volt.

- Mond meg a pasidnak, hogy máskor gondolja meg miről pofázik.

A csaj egy pincsikutyaként bólintott, Nolan pedig lenézett rám. Büszke mosoly bujkált az ajkán.

- Komoly? Most büszke vagy magadra?

Nolan megdörgölte a szemeit, amik még mindig vörösek voltak.

- Büszke vagyok arra, hogy megvédhettem a barátnőmet, aki annak ellenére is elfogad, hogy elsírtam magamat az ölelésében – búgta a fülembe. Felnevettem. Hangja megkomolyodott. – Abby, én minden áron megvédenélek és ez nem egy állatias erőfitogtatás, egyszerűen ha valaki bármi rossz szót mond ellened én képes lennék egy csapat fegyveres csávó közé ugrani, csak, hogy megfojtsam azt a faszt, aki azt merte rád mondani.

- De nekem nincs szükségem erre, magam is...

A mondatot nem bírtam befejezni, mert mutató ujját az ajkaimra simította. Ez alatt a pár perc alatt, rengeteg minden történt köztünk. Összevesztünk, megbocsátottunk és úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk még mélyebbre nyúlt le. Hogy a szívem most már teljesen a tenyerében volt, apró láncokkal körülvéve, hogyha akarnám se tudjam onnan kirángatni a testrészemet. Szürke szemeibe bámultam, vastag szemöldökére és már nem tartottam annyira fontosnak, hogy beavassam az álmomba. Majd reggel.

Most ebben a pillanatban vissza akartam bújni az ágyba, magamhoz ölelni és arcomat izmos vállaiba fúrva elfeledni a gyilkosságot és egy gyönyörű makulátlan világban repkedni.

Itt is van a folytatás!

Nagyon köszönöm a rengeteg kedves szót és nagyon remélem, hogy ez is elnyeri majd tetszéseteket!

puszi: Kira!