A lány

...............................

Viktor ijedten mutatta fel a mobilját, amin ott volt három tökéletes évszám, a cikk címe a Boszorkányság volt.

Képtelen voltam elhinni, hogy mindez igaz lehet. Rettegve bújtam Nolan vállába, de a fiú nem bírt rám koncentrálni, tekintetével felfalta a sorokat, de én még ránézni sem bírtam. Mindannyian a telefon köré csoportosultak, egyedül én üldögéltem a kanapén reszkető ajkakkal.

Anyukámra gondoltam.

Arra, hogy délelőtt ezerszer hívtam őket. Levedlettem a büszkeségemet és végre érett felnőttként felhívtam őket. Mert szükségem volt rájuk. Anyám óvó szavaira, apa kedves beszólásaira, egyszerűen azokra az emberekre, akik velem voltak egész életemben. Hiányoztak.

Kitűrtem egy kósza tincset a szemeim elől és kihasználva a pillanatot, hogy egyikőjük sem figyelt rám, gyorsan a cipőmhöz szaladva felkaptam magamra, kabátomat megragadva egy halk ima mellett kiszaladtam a házból. Már nem érdekelt semmi.

Hallottam, hogy az ajtó hangosan becsapódik mögöttem, tudtam, hogy a többiek felfigyeltek a hangra, hallottam Daria elfojtott kiáltását, Nolan kétségbeesett szavait, de most az egyszer tényleg magányra volt szükségem.

Nem akartam sajnálkozó szavakat, nem akartam fölösleges figyelmet, egyedüllétre vágytam, hogy gondolataim kitisztulhassanak.

Gyorsan szedtem a lábaimat, mert hallottam Nolan sűrű lépteit mögülem. Szemeimmel az autópályát figyeltem, a száguldó kocsikat, melyek egy hatalmas fenyves előtt húzódtak. Menedék.

Agyam kattogva figyelte az autókat, mikor hirtelen kiugrottam az útra, pont mielőtt Nolan utánam nyúlt volna. Szerencsére mire átértem egy hatalmas áradat árasztotta el a betont.

Nolan Lee egy száll pólóban állt az út túlsó végén és aggódva nézett a szemeimbe. Tekintete lebeszélni akart őrült tervemről, de a fenyves túlságosan kecsegtető volt azokban a pillanatokban és mielőtt meggondolhattam volna magamat, gyorsan befutottam a vaskos kérgek közé. Magam mögött hagyva Nolant és a száguldó autókat.

Az ágak az arcomba vágódtak, éreztem a fenyvesek édes gyantájának fanyar illatát, éreztem a lábam alatt lassan megroppanó ezernyi tüskét, a föld puhaságát, a tűlevelek kemény csapásait az arcomban. De akkor minden elcsöndesült. Mintha egy néma erdőben száguldottam volna, a fákat gyorsan kerülgettem, egyre mélyebbre merülve a rengetegbe. Már nem lehetett hallani az autók duruzslását, nem lehetett érezni a civilizáció indáit, amik ide is beakartak törni.

Végül a lábaim feladták a szolgálatot és tehetetlenül terültem el a sárgás avarban, arcommal a szúrós levelekbe esve. Lihegve töröltem le az arcomról a nedves leveleket, kíváncsian néztem körbe.

Pikkelyes fák vettek körül. Ezer-meg ezer barnakérgű fenyőfa, melyeknek tövében csupán néhol vegyült el valamilyen cserje. Az egész erdőt a fenyvesek uralták.

Lehunyt szemmel a mellkasomhoz húztam a lábamat és figyelve a levelek susogását a szélben, hagytam, hogy a madarak halk éneke elringasson egy olyan világba, ahol nem voltak gyilkosok. Egy olyan világba, ahol csakis jó dolgok voltak. Csupa, csupa jó.

A családomra gondoltam. Anya egykori vörös tincseire, apró mosolyára, ahogy ujjaival a vállamon köröz és halkan nevetve vet egy szerelmes pillantást apára. Egy hamis szerelmes pillantást.

Létezne olyan, hogy két személy gyűlöli egymást, mégis teljesen úgy fest a kapcsolatuk, mintha szeretnék? De ahogy végig gondoltam az életemet egyre több olyan momentum bukkant fel előttem, ahol ez a többlet információ adott magyarázatot.

Szüleim után Daria képe villant fel. Azé a lányé, aki képes volt a rengeteg szenvedésem ellenére is velem maradni. Mennyiszer mondtam neki, hogy szeretem? Hogy nála jobb barátot képzelni sem tudnék? A választ magam sem tudtam, egyikőjüknek sem említettem soha, hogy mindennél jobban szeretem őket.

Viktor, Norton mind-mind az utóbbi időben a családommá váltak. Olyan emberek vettek körül, akikről régen még csak álmodni sem mertem, olyan fiú vált a szerelmemmé, akit régen ok nélkül gyűlöltem. Mert hittem a szüleimben, akik mindvégig a szemembe hazudtak.

Államat a térdemre támasztottam és mély lélegzetet véve figyeltem az egyre csak árnyékosabbá váló erdőt, a sistergő ágakat.

Megborzongtam.

Hirtelen a távolban valami megmozdult.

Csak egy őzike!

Élnek egyáltalán őzek fenyvesekben? Megráztam a fejemet és próbáltam kitisztítani a gondolataimat, az árny eltűnt.

Fellélegezve dőltem a fának, de ekkor megint megpillantottam. Fekete sziluettje egy fa mögül leskelődött. 200 méterre lehetett tőlem, a sötétedő erdőben nem bírtam kivenni az arcvonásait, de annyit igen, hogy az idegen engem bámult. Mikor kiszúrta, hogy figyelem visszabújt a fa mögé.

Szívem a torkomba ugrott, már nem is éreztem olyan jó ötletnek azt, hogy az erdőbe futottam. Ok nélkül. Balgán csak úgy berohantam egy erdőbe, ahol bármilyen emberek is lakozhattak!

Felpattantam, de ekkor az alak kibújt a fa takarása mögül és a földre vetette magát, azt hitte nem látom, mikor pontosan ráláttam kúszó testére, ami egyre csak közeledett felém. Hirtelen megrezdült valami mögöttem, testem megrázkódott. Ijedten hátraléptem, az árny megtorpant. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de a sötétedő erdőben az egyetlen olyan dolog, amit kiszúrtam az alakból az vészjósló mosolya volt.

Felálltam és reszkető térddel figyeltem az alakot, aki megint elbújt. A nap pedig lassan a horizont alá kúszott, a sötét erdőben még utoljára láttam fagyos vigyorát, majd eltűnt a fák kérgének rengetege mögött.

Sercegett az avar. Hallottam fojtott lélegzetvételét, láttam. De nem mozdultam. Mikor hirtelen alig pár méterre tőlem előbukkant. Testemmel hátradőlve felsikítottam.

- Ugyan – sziszegte és 10 méterre tőlem megtorpant, arcát egy símaszk fedte. – Ne ijedj meg, azt hittem emlékszel rám, Abby.

Tudtam, hogy ki az. Éreztem édesen simogató lágy hangját.

- Tudod ki vagyok?

- Ismerem magát?

A gyilkos eltűnt egy fa mögül, ijedten összehúztam magamat, felpattanva futásnak eredtem de hátulról rám vetődött. Reszketve ordítottam, de egy éles tárgyat szorítottak a torkomhoz. Kapkodtam a levegőt.

- Már olyan rég, már olyan rég vártam a véredre! – duruzsolta a fülembe. Túlságosan ismerős volt. – Édes testedre – cirógatta meg a fenekemet.

- E-eresszen – susogtam erőtlenül, bőröm a kemény leveleknek nyomódott.

- Most...

- Abby?

Remegve sikítottam fel. Egyedül annyit bírtam kideríteni, hogy gyilkos egy nő volt. Az alak egy szempillantás alatt legördült rólam és futásnak eredt. Sikítva vetettem utána magamat. Hallottam a nyögéseit, vele együtt Nolan rohanó lépteit.

- Ne feledd drága, te leszel a következő!

Majd egy finom szúrást éreztem meg a nyakamon, forró vérem megeredt én pedig bágyadtam kaptam megsebzett bőrömhöz. Szándékosan csak megkarcolt, de a vér szagára gyomrom émelyegni kezdett és a gyilkos maszkkal fedett arcát láttam utoljára, majd a vak sötétséget.

- Kibaszottul elegem van!

Halk káromkodás, majd egy egyenletes csipogás.

- Azzal nem segít, ha kiabál – zsörtölődött egy idegen hang. – A szülei?

- A szülei egy... - sziszegte Nolan, hangja végül elcsuklott. -, mindegy.

- Mr. Lee, a lánynak nincsenek nagyobb sérülései, ha felébred a sokkból, néhány vizsgálat után hazamehet, de kérem jelentsék az ügyet a rendőrségnél.

- Rendőrség mi? – duzzogott egy újabb hang. A csipogás mellett teljesen elveszett, de a lány hangról Dariára következtettem.

Mikor egy kis idő elteltével eltűnt az idegen hang megkockáztattam azt, hogy felnyitom a szemeimet. Persze azonnal megéreztem pikkelyesre száradt torkomat. Pikkelyek. Akár a fenyvesek kérgein megülő barna pikkelyek.

Összehúztam azonnal a szememet, de Nolan azonnal kiszúrta és mellém rohanva a tenyeremre kulcsolta az ujjait.

- Ébren vagy? – susogta halkan.

Újból felnyitottam a szemeimet és Nolan bús szürke szemei egyenesen az enyémeket kutatták. A srác megkönnyebbülten hajtotta hátra a fejét. Daria készségesen nekem nyújtotta a poharat. Ujjaim kissé elmacskásodtak, de pillanatok elteltével biztonságosan tartottam a műanyag poharat. Száradt ajkaimhoz illesztettem és mélyeket kortyolva enyhíttettem a szörnyű érzést. Mindketten csendbe figyelték a mozdulataimat. Nem mintha zavart volna, egyszerűen bűntudatom volt, hogy saját meggondolatlanságom miatt kerültem veszélybe.

Nolan, hogy talált meg? Egy hatalmas erdőben, hogy sikerült rám bukkannia? Leraktam a poharat és feljebb húztam magamat az ágyon, kissé megszédültem, de próbáltam kedvesen mosolyogni a nővérre, aki arrébb túrva a többieket mosolyogva felém igyekezett.

Fel sem bírtam sorolni a rengeteg vizsgálatot, persze eközben kiküldték a barátaimat. A nővér mindvégig kedvesen viselkedett és nem tett semmilyen gúnyos megjegyzést szégyenlős viselkedésemre. A vizsgálat végére belépett a doktor. Megigazította a szemüvegét és valamit firkálgatva végighallgatta a nővér beszámolóját, majd felém fordult. Sötét szemei voltak, nagyon hasonlítottak Viktor éjfekete íriszeire, de mintha ezek nem feketék, hanem sokkal inkább feketébe torkolló kékek lettek volna.

- Jobban van?

Hatalmasat nyeltem. – Kissé fáj a fejem, de jobban.

Az orvos bólintott. – És emlékszik valamire?

- Mire kíváncsi? – az orvos szúrósan rám nézett, a nővérrel ellentétben ő nem tűnt kedvesnek, sőt szimpatikusnak sem. Lepillantottam fehér kezeimre és orvosi ruhába bújtatott testemre. – Mióta vagyok itt?

- Pár órája – sietett válaszra a nővér és egy újabb pohár vizet nyújtott át nekem. – Igazán kedves barátai vannak, két fiatalembernek kint kellett maradnia, de Mr. Lee és Ms. Fisher mindvégig itt voltak önnel.

- Ms. Gilbert mire emlékszik?

- Az erdőben voltam – suttogtam még mindig a tenyereimet szugerálva. – Egyedül – tettem hozzá. Nem akartam visszaemlékezni, de éreztem magamon az orvos pillantását.

Végül sok perc csend után az orvos sóhajtva firkantott valamit a füzetébe.

- Mr. Lee elmesélt néhány dolgot, azt mondta magára támadtak, igaz ez?

- Én...

- Ms. Gilbert a maga érdekében kérdezem ezeket, én megértem, hogy nem szívesen beszél erről, de magának és nekünk is megkönnyebbítené a helyzetet.

- Igaz – motyogtam halkan.

Az orvos motyogott valamit, majd megint a toll sercegését hallottam.

- Tessék – nyomott a kezembe egy papírt. – Tudom semmit sem számít itt a rendőrség, de ha nehezen küzdene meg a történtekkel ajánlom őt – nézett mélyen a szemembe, majd engedte, hogy átöltözve végre hazajussak.

Senki sem szólalt meg mikor kiléptem az ajtón. Csendben pattantam Nolan Mustangjába, míg a többiek egy nyegle ölelés mellett Norton kocsijába ülve üres tekintettel meredtek a környezetükre.

Nolan csendben volt.

Én is csendbe voltam.

Néha finoman megérintettem a nyakamat, ahol egy kis géz tapasz rejtette el aprócska sebemet. Tényleg nem volt impozáns méretű, mégis volt olyan pillanat, amikor a fájdalomcsillapítók ellenére is egy éles szúrást éreztem csípő mellékhatással.

Magamba fojtottam a szusszanásaimat, nem tettem megjegyzést arra, hogy Nolan nem is arra kanyarodott amerre a kollégium van. Némán hunytam le a szemeimet, mikor egy kivilágított parkolóban Nolan végre leállította a motort. Szemei fáradtan tükröződtek rám a visszapillantó tükörből, szándékosan foglaltam hátul helyet.

- Mit képzeltél magadról?

Kinéztem az ablakon az üresen kongó parkolóra és a messze felvillanó vörös lámpákra, melyek azonnal bele is vesztek az éjszaka sötétjébe. Késő volt már, az ég éjfekete, Nolan pedig szörnyen fáradt, de mégsem tágított. Ujjait a kormányra szorította, homlokát neki döntötte.

- Hozzád beszélek – tette hozzá ingerülten.

- Tudom.

- És nem akarnál válaszolni? Vagy talán harapófogóval húzzam ki a szavakat?

- Felnőtt ember vagyok, Nolan! Nem lehetnek önálló döntéseim? – ordítottam kikelve magamból, persze ez nem tett jót sebes nyakamnak. Megropogtatta az ujjait.

- Felnőtt? Be se töltötted a 17-et! – zsörtölődött. – És tudod mit? Nem, addig nem lehet egyetlen kibaszott, önálló döntésed sem, amíg meg nem tanulod átgondolni a dolgokat! Beszaladni az erdőbe egyedül miközben esteledett?

- Akkor most nézz rám! – sziszegtem és rá se nézve kirontottam az autóból. Dühös voltam Nolanre. Haragudtam rá, mert igaza volt, de mégis fájt.

Fájtak a szavai.

Fájt az, hogy ezeket feltételezte rólam, az, hogy neki is fájdalmat okoztam.

Nolan utolért.

Karjait a derekam köré kulcsolva a testéhez láncolt. Ajkaival a nyakamra bukott, miközben ujjaival a csípőmbe mart.

- Elegem van belőled, érted?

Elmosolyodtam, hagytam, hogy a lágy esti szellő kifújja a szememből a hajtincseket. Mérges voltam és elkeseredett, de ő mellettem volt.

Halkan felkuncogtam és ujjaimat az övére simítva hagytam, hogy édes ajkaival tovább csókolgasson.

- Értem – susogtam lehunyt szemekkel. - Nekem is elegem van belőled.

Megfordultam a karjaiban és felnézve feketén lángoló szürke szemeibe hirtelen megdobbant a szívem. Annyira, de annyira szerelmes voltam belé. Olyan elkeseredetten imádtam mindenét! Hagytam magamat. Már elegem volt mindenből és abban a pillanatban mihelyst az ajkaimra olvadt a szája, már nem is érdekelt semmit. Csak ő és az érintései.

A hajamba túrt, de közben egyszer sem szakította meg a csókunkat, egyszer sem vált el felhevült testemtől. Nyelvével bejutásért esedezett, szívem a torkomban dobogott, mert szokatlan érzés száguldott végig rajtam. Izzott a bőröm, az ereimben dübörgő vér fel akarta olvasztani az ereim falát. Gyilkolni akartak, engem akartak gyilkolni a vágyaim.

A kellemes szellő megint a hajamba kapott, de Nolan tincseit is táncra perdítette. Az arcomba zúdította őket, de nem bántam. Selymesen puha tincsei a bőrömbe olvadtak, ujjaim elvesztek a bőrén, sercegő borostáján. Karjaimmal körül öleltem.

Csókolóztunk. Már-már túlságosan szenvedélyesen, testemben robbanni készülő bomba, érzékszerveim pedig épp, hogy kezdtek éledezni. Mindenemmel vágytam rá, most az egyszer végre tényleg úgy éreztem, hogy magamban akarom tudni, azt szerettem volna, hogy szeretkezzen velem.

Csukott szemmel ziháltam, Nolan ajkaival a bőrömet szívogatta. Mikor kibukott belőlem egy halk nyögés. A fiú megmerevedett és csillogó szemekkel kutatta a tekintetemet, mohó ajkait fogai közé szorította és megcirógatta a bőrömet, ami sikítozott érintéséért. Lassan a nyakamba temette az arcát.

- Kibaszottul akarlak, Abby.

Talán egy épeszű lány nemet mondott volna, lehet túl elhamarkodottan döntöttem, de nekem nem volt ennél biztosabb idő.

- Szeretkezz velem – nyögtem ki szánalmasul. Égett az arcom, zavarban voltam a szavaim miatt, de Nolan vigyora egész másról árulkodott.

- Mást nem is bírnék tenni.

Kedves olvasóim!

El sem hiszem, hogy elérkeztünk oda, hogy a sztoriból már csak 10 fejezet van hátra. Nem is tudom, hogy mikor kezdtem de annyi biztos, hogy már egy ideje velem van.

És persze vele együtt ti is!

Nagyon szépen köszönöm a rengeteg édes támogatást! 

Puszi Kira!