A lány

......................................

Daria bátran lépett a lépcsőre és zsebeiből kihámozva a kezeit egy mély lélegzet mellett becsengetett. Kék szemeit rám vezette és óvatosan megragadta a tenyeremet. Mindketten féltünk. Nem a találkozástól, nem. Egyszerűen mindkettőnket megrémített az, ami mostanában Woodburnt maga alá temette.

Az ajtó kinyílt. Egy kisírt szemű, barna hajú nő állt velünk szemben. Arra számítottam, hogy Julie szülei Portlandben lesznek, és próbálják valahogyan meggyőzni Nolan apját arról, hogy folytassák a nyomozást, de nem. Julie szülei itthon ültek és csendben gyászolták brutálisan meggyilkolt lányukat.

- Öhm... - kezdett neki Daria. A nő arca megviselt volt, de cserepes ajkait egy halvány mosolyra húzta. – Daria Fisher vagyok, Julie osztálytásai vagyunk... vagyis voltunk.

Az utolsó szavakat elnyelte, a nő megigazította a tincseit és beengedett minket a házba.

Egy hosszú hallba jutottunk, a falak meleg korall színűre voltak festve. A fal mellett egy szekrény húzódott, amin rengeteg kabát kapott helyet, a plafonról egy régimódi lámpa pislákolt, gyengéd sugarakkal árasztva el minket. Gyorsan leszedtem magamról a cipőmet, majd kabátomat a fogasra akasztva már követtem is Dariát, aki a nő nyomába szegődve kémlelte annak semleges arcát.

A hallból egy hatalmas nappaliba jutottunk, egy fekete színű kanapé helyezkedett el az ablak tövében, hosszú szekrénysorokon pedig ott terpeszkedett a TV. Az asztal meg volt terítve, Julie egész családja itt volt, felismertem Stacy anyját is, aki jöttünkre kiejtette a kezéből a kanalat.

Kínos csend támadt. Szétnézve az asztalon és magán az egész házon, nem gondolná az ember, hogy alig egy napja elvesztették a rokonukat, de jobban elveszve az arcukban ott tükröződött a tompa fájdalom, ami lassan fogja megemészteni őket. Lesütöttem a szememet, Daria mélyet sóhajtott és óvatos mosolyra húzta az ajkait. Az asztalon lévő leves kellemes illata az orromba kúszott, gyomrom megszólalt, hisz már rengeteg ideje nem ettem.

Daria feszélyezetten pillantott rám. Julie anyja elmosolyodott és a konyhába sietett, két tányért szorongatott a kezében és a vállamra simítva a kezét némán arra ösztönzött minket, hogy foglaljunk helyet mellettük és vacsorázzunk meg. Bólintottunk. Elfogadtuk a meghívást és az asztal üres részeit elfoglalva elszürcsöltük a levest. Szörnyen finom volt, arra emlékeztett, amikor anya még boldogan terített meg nekünk az asztalon és egy apró puszit nyomott a fejem búbjára. Amikor még egy család voltunk.

- Úgy hallottam Julie osztálytársai voltatok, igaz ez? – feltehetőleg a vörös hajú lány apja szólt hozzánk. Daria a levesébe pillantott, nekem lökte a kérdést, lenyeltem a falat húst és finoman mosolyogtam. – Elnézést, Abraham Adams vagyok.

- Igaz, Mr. Adams – bólintva ejtettem ki a szavakat a számon.

- És mit keresnek itt?

Stacy anyja undorodva figyelt minket, de nem szólalt meg, egyszerűen a tekintetével próbált felnyársalni.

- Csak...

- Nyomozni? – vágott közbe Stacy anyja. – Az nem az ifjú Lee feladata? Aki képtelen bármi eredményt is elérni? Aki nagyjából le se szarja mi van az üggyel? – ordította a nő.

- Mrs. Chance! – Daria közbevágott. – Az egy dolog, hogy maga mérges amiatt, hogy elvesztette a lányát, de ez nem ok arra, hogy vádaskodjon!

- Már hogyne lenne ok? – üvöltötte a nő felpattanva az asztalról. – MÉGIS HOGYNE LENNE?

- Amelia – simította Julie anyja, Mrs. Chance reszkető karjaira az ujjait. – Amelia, elég legyen!

- Mit akartok? – az egész vacsora óta először szólalt meg a barna hajú fiú, Julie bátyja volt. Ismerősek voltak barna szemei és apró szeplők, amik alig láthatóan olvadtak napbarnított bőrébe, egyáltalán nem hasonlított a lányra, csupán a szemeik egyeztek meg. Testalkatilag a fiú sokkal vékonyabb és izmosabb volt, barna haja kissé kopaszodott, de erről eltekintve egészen normálisan nézett ki. Talán kissé horgas orra volt csúnya.

- Volt valami személyes tárgya Julie-nak? Amibe feljegyzéseket készített? Egy napló?

- Gyertek – állt fel a fiú és megindult a második emelet felé.

Letettem a kanalat a kezemből és a fiú után sietve hagytam magam mögött a síri csöndbe burkolózott társaságot. A srác gyorsan kapkodta hosszú lábait, míg haját minden lépésnél kisöpörte az arcából, valami védekező funkció lehetett. Felérve a másodikra három fehérre meszelt ajtó fogadott. A harmadikba vezetett minket, azonnal megéreztem Julie ismerős illatát. A gyomrom összefacsarodott. A halálára gondoltam, arra milyen szenvedések árán léphette át a holtak kapuját. Látva véraláfutásokkal tarkított testét, rövidre nyírt haját, mind-mind arra adott következtetést, hogy Julie szenvedett.

Nagyot nyelve figyeltem a fiút, aki a lány szanaszét dobált cuccai közt kezdett kutakodni. Minden ugyanúgy állhatott, mint akkor, amikor a lány utoljára járt a szobájában. Az ágy bevetetlen, az asztalon tollak és különböző lapok, amik mind egy gyönyörű rajzot tartalmaztak, rengeteg szólt Nolanről. A fiút ábrázolták a rajzai, minden formában.

Összeszorult a gyomrom.

Minden kép tökéletes mása volt a fiúnak.

A fiú előhúzta a vaskos, bíbor kötésű naplót, amin ott virított Julie neve, kacskaringós betűkkel és apró szívecskékkel. A srác mindent visszahelyezett az eredeti állapotába, majd a földre bámulva végig simított a naplón. Állkapcsa remegett, mikor végre felnézett ránk szemeiből forró könnyek csorogtak.

- Gyűlölöm – susogta halkan. – Gyűlölöm, hogy valami elmebeteg gyilkos elragadta a húgomat. Sosem adnám a kezetekbe a naplóját, de ha ez segít... nem tehetek mást.

Daria reszkető kezekkel elfogadta a feléje nyújtott tárgyat.

- Most menjetek, holnapra visszakérem!

Bólintottunk. Lesétáltunk a lépcsőről, majd felkapva magunkra a cuccainkat kiléptünk a csendes házból. A fiú egészen a kapuig kísért minket.

- Holnapra legyen itt.

A kolesz szobában ücsörögve a kezeim közt szorongattam Julie naplóját. Barátnőm a legújabb sorozatát figyelte, de időközben bealudt, egy ideig még világított a laptop, de aztán sötétbe borult a képernyő.

Az éjjeli szekrényemen lévő kis lámpát bekapcsolva kinyitottam. Bűntudat hasogatott, amiatt, hogy egy halott lány naplója közt kutakodom, de nem tehettem mást. Amint kitártam a lapok közül ezer különféle portré borult az ölembe, mind-mind Nolan gyönyörű arcát ábrázolta. Különböző pozíciókban. Volt, amikor egy asztalnak dőlve nevetett, egyszerűen csak állt, vagy éppen engem ölelt, minden rajzon, ahol rajta voltam az arcomat fekete tollal satírozta át.

Gyönyörűek voltak, keserűséget éreztem. Gyűlöltem, hogy egy ilyen tehetség veszett oda, gyűlöltem, hogy Julie meghalt, egy újabb ártatlan lány a sok közül.

Lapozgatva a könyvecskét rengeteg rajzzal találtam szembe magamat, majd a végén megálltam egy feljegyzésnél.

Köztudott hír: gyűlölöm Abbyt.

Utálom, hogy egy ugyanolyan vörös lány, mint én képes volt elnyerni Nolan szívét. De mit tehetnék? Abby gyönyörű, minden megvan benne, amit egy fiú valaha kívánhat. Abby szép, okos, csalafinta és vicces, és mindegyben ártatlan.

És itt vagyok én. Hogyan is kellhetnék én Nolannek?

Tekintetem egy frissebb bejegyzésre váltott.

Március 13.

Nos Abby és Nolan közt még mindig dúl a szerelem, de ma történt valami. Valami, ami megindított bennem valamit. Na van tipped, kedves Naplóm?

Nolan nézett.

És nem azzal az egyszerű „osztálytársamvagyszóvalrádkellmosolyognom" nézés volt, hanem az a „tetszelnekemésmegakarlakdugni" nézés volt. A szándék, az szándék. Tőlem akár egy kurvaként is tekinthet rám, a lényeg, a lényeg. NOLAN LEE VÁGYIK RÁM!!

Lenyeltem a keserű epét és tovább lapozgattam. Egyik bejegyzés oldalán egy aprócska rajz volt a lap sarkában. Egy üres, sötét szoba, az ajtó résnyire nyitva és egy sötét alakot ábrázol a lehetetlen feketeségben. Azonnal libabőrös lettem, hisz ráleltem valamire.

A sorokat olvasva meg is világosodtam. Ennyit írt.

Itt járt.

Ijedten kiejtettem a kezemből a naplót és lehunyva a szemeimet elszámoltam tízig, vagy talán húszig. Julie leírta, hogy a gyilkos nála járt, és ez a történet tökéletesen illett az én állapotomra is. Kétszer is ellátogatott hozzám, de mégis Julie-t akarta. Hol van itt a logika?

Julie feljegyzései frissek voltak, nála csupán néhány napja toppant be a gyilkos, míg nálam már sokkal régebben tett egy szemlét. Talán valami különöset talált bennem? Jobb kérdés, hogyan jutott be Julie-ék házába?

Kirázott a hideg arra gondolva, hogy a gyilkos képes feltörni a legnehezebb zárakat is, mit számít neki az, ha egyszerűen kulcsra zárom az ajtót? Félkézzel is betöri.

Dariára néztem, fel akartam kelteni, hogy elmondhassam neki a fejleményeket, de lány arca békésen süppedt a fehér párnába, míg karjaival elveszetten szorította magához a paplant.

Sóhajtva letettem a naplót és leszedtem barátnőm ágyáról a laptopot, majd óvatosan ráterítve a takarót végigsimítottam ártatlan arcán. Kimerült volt, olyan régóta láttam őt ennyire fáradtnak! Szemei alatt mély karikák ültek, de alvás közben arca egyszeriben kisimult, ajkaira egy aprócska mosoly csüccsent.

Visszasétáltam az ágyamhoz, de ekkor megláttam Daria telefonját. Rég beszélt a szüleivel, óvatosan megközelítettem a készüléket, útközben kikerültem egy fehéringet és egy fodros szoknyát, de végül elértem a rezgő tárgyat. Craig.

Megforgattam a szemeimet és barátnőmre pillantottam, nem tudtam mit kéne tennem, de végül csak kinyomtam testvére hívását, ha sürgős akkor újra fog próbálkozni.

Mikor már én is a paplanok alatt feküdtem tekintetem akaratlanul révedt a naplóra, nem bírtam sokáig, kezem automatikusan nyúlt érte és az első lapon felcsapva az megszemléltem a képeket. Rengeteg gyönyörű rajz, voltak tájképek, egyszerű tárgyak és emberek. Köztük voltam én is. Az oldalakat szemlélve ujjaim valami kemény dologba akadtak, kíváncsian lapoztam a napló hátuljára. A kis könyv kötésére egy nagy zsebet varrtak, ami alatt megannyi fotó volt. Fényképezőgéppel készített fotó.

Tátott szájjal figyeltem a képeket, az iskoláról szólt. Rengeteg ismerőst felfedeztem, a legmegdöbbentőbb az volt, hogy ők erről mit sem sejtettek. Julie titokban készítette el őket.

Ott volt Tessa Greenmantel, ahogy éppen a barátnőivel beszélget a mosdóban, ajkaikra szájfényt kenve. Ott volt Stacy és Luna, ahogy halkan nevetgélve sétálnak az iskola parkjában, ott volt Norton, Viktor, Daria és én, és megannyi kép Nolanről.

Volt olyan, ahol a tesi pályán futották a köröket, a fiú haja csapzottan tapadt a tarkójához, míg pólója teljesen átnedvesedett az izzadtságtól, volt, olyan ahol Nolan és a többi fiú nagyjából meztelenül ácsingózik a férfi öltözőben.

Julie megfigyelte őket.

Agyam zsibbadni kezdett, több mint száz fotó volt a kezembe, és mind az életünket ábrázolta. Ott volt Ms. Wayn, a tanárok, Roger a portás, én, ahogy ujjaimmal Nolan hajával babrálok, a Téli bál.

Rémisztő volt lapozgatni a képeket, mégis gyönyörűek voltak. Mintha az élet apró örömeit testesítették volna meg. Mindig mosolyogtak az emberek, és nem egy átlagos beállított mosoly, nem. Itt tiszta érzelmek látszottak.

Volt köztük egy, ami kifejezetten tetszett.

Nolan Lee volt rajta. A havas táj keretezte őt és méregzölden csillámló Mustangot. A nap sugarai megcsillantak a havon, az ég kék volt az időjárással ellentétben. Azt a képet megragadva a fiókomba tömtem.

Annak ellenére, hogy megijesztettek a képek, mégis boldogan fogott el az álom.

Két szó viszont még mindig zaklatott.

Itt járt. 

Kedves Olvasóim!

Nagyon sajnálom, hogy ennyi ideje nem volt fejezet, de sajnos a gépen folyamatosan kiakadt, de most úgy tűnik minden rendben és ígérem próbálok gyorsabban fejezeteket írni!

És köszönöm szépen a rengeteg támogató szavakat!

Puszi Kira!