A fiú

............................

Még mindig nem akartam beletörődni, hogy vissza kell mennünk Portlandbe, de Abby eltökélt tekintete hatására képtelen voltam neki ellentmondani.

A fiúkat a Mustangba terelve engedtem, hogy a motor zúgása elmerüljön az éjszaka hangjaiban. Hagytam, hogy az autó a jól bejárt úton elvigyen Portlandbe. Tudtam, hogy nincs sok időnk, hisz apa nem lesz sok ideig munkában, így próbáltam egyre erősebben nyomni a gázpedált.

A többiek egy szót sem szóltak. Mindannyian kifelé bámultak az ablakon, ami egy csendes környezetet tárt elénk.

Egy óra elteltével a Mustang már nem egy elhagyatott betonrengetegen száguldott, hanem Portland széles utcáin. Az autók fényszórói élettel töltötték meg az utakat, teljes ellentéte volt Woodburnnek, itt a fiatalok bátran sétáltak az utcákon, anélkül, hogy attól rettegnének, hogy egy gyilkos valahonnan előugorva magával rántja őket.

A rendőrfőkapitányság ablakain sárgás fény kúszott ki, így arra következtettem, hogy még bent vannak, a motort leállítva a többieknek egy szót sem szánva kitártam az ajtót és már befelé indultam. Még halottam Viktor halk sóhaját, majd trappoló lépteit.

Egy tenyér a csuklóm köré fonódott.

- Nolan nem ronthatsz csak úgy be!

- Igaza van Viktornak – ért be Norton a mellkasomnak dobva a kocsi kulcsát. - Ha betörsz az épületbe, mint valami megvadult bika azzal csak azt a képet fested le önmagadról, hogy egy elveszett fiú vagy, aki képtelen kordában tartani az érzelmeit. Nolan most okosan kell cselekednünk – sziszegte bátyám. Tudtam, hogy igaza volt. De rettegtem. Rettegtem attól, hogy apám végül megvalósítja az ígéretét, miszerint tönkretesz engem azzal, hogy elveszi tőlem Abbyt.

Még azt is kinéztem belőle, hogy ő maga a gyilkos! Persze a gondolataimnak nem adtam hangot, hagytam, hogy lassan bebújjanak a rácsok mögé és csendesen figyeljék a tetteimet.

Megadóan pillantottam Norton szemeibe. A fiú fáradtan túrt a hajába majd elindult az ajtók felé. Követtük.

A rendőrségen, mint általában most is az asztaluknál tanyázó rendőrök fogadtak. Néhányan a laptopjukon pötyögtek be valamit, míg mások egyszerűen fánkot tömtek a szájukba és hangosan hahotázva hallgatták a mellettük terpeszkedő szavait. Gyűlöltem végignézni a rengeteg felelőtlen emberen, akik igazából le se szarták, hogy mit történik az országban. Élvezték, hogy a semmiért kapnak fizetést.

Tenyerem viszketett azért, hogy a földre hajítsam a gépeiket és hogy egy kézzel üssem ki fehérre sikált fogukat.

A gyér fény megvilágította a sötét bútorzatot, a néhol felbukkanó szikkadt növényeket. Lenyeltem a torkomban növekvő epét és a sárgás falak által keretezett folyosón elértem apám redőnnyel védett irodáját.

Hirtelen halk nyögéseket hallottam meg az irodából.

A férfiak nevetve pillantottak a szobára, míg én vörösödő fejjel figyeltem a fekete redőnyöket. Tenyerem izzadt, Norton megtorpant a lépteiben és elfehéredve fülelt.

Képtelen voltam tartani magamat, egy halk szitokszó mellett elvágtattam fivérem előtt és egyetlen lökéssel eltörtem az apró kis zárat, amivel ez a féreg védte az irodáját.

Minden ugyanúgy nézett ki, zöld falak, egy gyönyörű mahagóni asztal egy ugyanolyan árnyalatú szekrény előtt. Kellemes bőrkanapé és egy szép ablak, aminek a redőnyei ugyanúgy le voltak húzva.

Amint beléptem a titkárnő a mellei elé kapta a kezét és sikoltva apámba kapaszkodott. A férfi átnézett a festett vörös tincseken és szürke tekintete kiszúrt magának, gúnyosan elmosolyodott. Csöpögött róla a kegyetlenség, nem hagyta abba a titkárnő döngetését. Norton belépett mögöttem és fogcsikorgatva nézte, ahogyan apánk éppen egy ribancba üríti a nedvét.

A vöröskéből kihúzta szottyadt farkát, bedugta a nadrágjába és megigazítva a nyakkendőjét figyelte ahogy a lány felszedegeti a ruháját. Felhúzta magára a rövidke szoknyát és pirulva kiszaladt az irodából. Bátyám eddig bírta ki, gúnyosan felnevetett és megindult a féreg felé, szerencsére még időben kaptam utána, mielőtt apánk fejét az újonnan fényezett asztalnak ütötte volna.

- Milyen jó újra látni a fiaimat! – megköszörülte a torkát és Viktorra nézett, aki okosan behúzta maga mögött a törött zárú ajtót. – Nos, a zárnak búcsút mondhatok.

- Te mocskos fasz! – sziszegte bátyám. – Ennyit jelent neked anya? Hogy holmi olcsó ribancra cseréld?

- Anyád megöregedett, megrútult – grimaszolt. – Tisztelem, de nem szeretem. Egy nő halandó dolog, egyszer megunjuk őket, mivel az idő kifog rajtuk, megcsúnyulnak, élvezhetetlenné válnak.

- Egy nő csupán a férfi vágyainak kielégítése lenne? - kérdezte halkan Viktor. 

- Ki vagy te? – fordult Viktor felé.

- Kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni – tette zsebre a kezeit.

- Ahogy a feleségedet megcsalni sem – vicsorogta Norton. – Ha ezt megtudja...

- Naiv fiú – kacagott fel, majd a tükörhöz sétálva egy fésűvel eligazgatta ősz tincseit, majd borostáján végigsimítva megint felnevetett. – Már rég tudja.

- Nem tesz ellene semmit?

- Számára az még nagyobb megszégyenülés lenne – vágtam közbe. Apa bólintott.

- Norton, sosem értettem anyád mit eszik rajtad, Nolan mindig is okosabb volt, mint te, de anyád ragaszkodott hozzád. Azt akarta te legyél a Lee család utódja, végül beleegyeztem.

- Szóval eldöntöttétek, hogy melyik gyermeketeket külditek selejtnek? – akadtam ki és most először engedtem el Nortont. A fiú kétségbeesve meredt rám, hisz apám ezen szavai mindennél jobban fájtak. Éreztem, hogy gyomrom összeugrik, hogy a szívem ketté szakad. Hatalmasat nyelve bámultam apámat, aki látszólag élvezte a szenvedésemet.

- Anyád gyűlöl téged – lépett el a tükörtől, ami pontosan a szekrény mellett volt. Kikerülte az iratoktól terhes asztalt és alig pár lépésnyire tőlem megállt, pontosan a perzsa szőnyeg közepén. – Sosem értettem miért, de egy idővel átragadtak rám az érzései és kezdtem támogatni azt, hogy Norton legyen a gyermekünk, te pedig... egy eltitkolt selejt. Anyátok egy angyalba bújt ördög, Nortonért képes lenne leszedni a csillagokat az égről, de érted ugyanezt megtenné csak éppen azért, hogy eltűnj a szeme elől.

Viktor hangosan magába szívta a levegőt, míg én üres tekintettel meredtem arra az emberre, aki képes volt szavaival összetörni a mentsváramat. Azt a valamit, amit apró reménnyel teli téglákból gyúrtam össze, hirtelen minden összeomlott. Ott álltam reménytelenül.

- Miért? – súgtam halkan.

- Nem tudom – vigyorodott el. – Nem tudom, mit gyűlölt benned ennyire, de akárhányszor megjelentél előtte. Te: a reménykedő, mosolygós kisfiú, az a nő hisztérikusan kezdett veled üvöltözni, mert tiszta szívéből gyűlölt, mondhatni a semmiért. Néha már egészen megesett rajtad a szívem.

Óvatosan oldalra néztem, hogy ne láthassák a szemeimben megcsillanó fájdalmat. A kínzó, üres fájdalmat.

Norton megindult felém, mikor az ajtó kinyílt és két szülő lépett be. A nő szőke haja egy kontyba volt kanyarítva míg a férfi kissé távolabb a nőtől kelletlenül annak a vállaira simította az ujjait. Volt valami bennük. A férfi ismerős barna szemeiben és a nő arcában, mintha valahol már láttam volna őket.

- Áh Gilberték! – csapta össze a tenyereit apám. Gilbert. Abby szülei, akik elvileg gyűlölték a gazdagokat, most mégis apám ajtaja előtt álltak.

Viktor a név hallatán megfordult és felmérte a belépő házaspárt, Norton kíváncsian bámulta az eseményeket. Kezdett minden összezavarodni. Úgy tudtam, hogy a szülei külföldre akarnak költözni, persze külön-külön, hisz elmondásuk szerint csupán Abby kötötte össze őket az évek során. Ők azon kívül nem bírták egymást.

Látva Abby szüleit, hirtelen már megértettem, miért lett ilyen szép gyerekük. Mindketten szemrevaló felnőttek voltak, különleges vonásokkal megáldva. Abby mindkettőjük szépségét hordozta. Ahogy a lányra gondoltam a szívemet tépő fájdalom enyhült.

- Joseph – szólt halkan a férfi és szúrósan méregetni kezdett.

- Milyen illetlen vagyok! – csapott a homlokára apám, azonnal magára kapta a maszkját. – Ők itt a fiaim, Norton és Nolan, ő pedig a barátjuk.

- Nolan Lee? – kapta fel a fejét a szőke nő. Arca megviselt volt, ajkai reszketni kezdtek.

Bólintottam.

Arca elsápadt és halkan motyorászva kirohant az irodából, a férje utána akart szólni, de végül megfordult és apámra nézett. A zsebeibe süllyesztette a kezeit és kérdőn meredt apámra. A férfi vigyorogva megfordult és köhécselt egy sort.

- Az alkunk ugye George? Mindig azok a fránya álmok – kuncogott fel apám, majd kotorászni kezdett az egyik fiókban. – Nem tanultad meg a leckét, hogy olvasd el a kisbetűs részt?

George arca elfehéredett, ujjait ökölbe szorította, álkapcsa reszketett az elfojtott haragtól.

- Mit tettél?

- Ugyan semmit – nevetett fel. – Ügyesen elintéztétek a lányotokat. Mi is volt a történet? Hogy ti gyűlölitek egymást Amyvel?

A férfi kezdte elveszíteni a türelmét. – Mit tettél, Joseph?

- Hogy hihette el? Csak rátok kell nézni és máris látszik az örök szerelem! – Apám rám pillantott. – Hazudtak a lányuknak.

- Tessék? – vágtam közbe és a két férfi között pattogott a tekintetem.

- Úgy gondolták, hogyha elhitetik Abigaillel, hogy gyűlölik egymást, akkor a lány haragudni fog rájuk, sőt hirtelen meggyűlöli őket, tehát könnyebb lesz feldolgoznia a szüleinek halálát. - Úgy mosolygott, mint egy megtestesült őrült. 

- Halál?

- Meg akartak szökni innen.

- De ezt Abby is tudja nem? Hogy el akartak költözni – faggattam tovább apámat, nem érdekelt, hogy szánalmas képet mutatok magamról. Információt akartam.

- Ez is hozzájárul ahhoz, hogy meggyűlölje őket. Ezek ketten úgy akarták elhagyni az országot, hogy egy új helyen egy új családot alapítva elszökhessenek a felelősségük elől, hogy lezárják a múltat, amihez hozzátartozott a lányuk, úgy gondolták, hogyha alkut kötnek velem, akkor elintézem nekik azt, hogy egy gyilkosság keretében elérjem, hogy Abby azt higgye halottak. Csodás terv mi?

Idegesen pattant tekintetem a férfire, akinek arca megszégyenülésről árulkodott. Lehunytam a szemeimet és megpróbáltam az idegeimet lecsitítani. Képes lettem volna itt helyben apró darabokra szaggatni a férfit, aki szemrebbenés nélkül itt hagyná a lányát. Annyira el akartam mondani Abbynek, de tudtam, hogyha kiderülne az igazság az még inkább összeroppantaná őt.

Visszapillantva George-ra, aki a fehér ingét gyűrögette, gúnyosan elmosolyodtam.

- Szégyelli magát?

- Nem kérek tanácsot egy kisfiútól – emelte fel az állát és türelmetlenül meredt apámra. – Joseph?

- Megcsinálom, de az ígért pénzt nem kapja meg.

- Hogy mi?

- George az új életében gondoljon a kis betűs részekre – vigyorgott a férfi. – Új személyi azonosságot kaptatok – előhúzta a nagy borítékot és a férfihez dobta. – Nos, boldogságos új életet!

A férfi dühösen vágtatott ki az épületből, azonnal követtem. Már nem érdekelt az, hogy miért is jöttem ide, sem az, hogy a saját anyám gyűlöl engem legjobban, mikor egész életemben abba a tudatba kergettem magamat, hogy igazából apám vet meg. De ez sem bírt kizökkenteni az akkori állapotomból, hisz Abby. Az a lány, aki képes volt bármelyik percben felvidítani, annak a lánynak a boldogsága forgott veszélyben.

Nézzem végig, hogyan semmisül meg szüleinek halál hírére? Hogy miképp törik apró szemcsékre, hogy miképp dől össze az az élet, amit eddig elviselhetőnek hitt? Már így is túlságosan sokat szenvedett, nem engedhettem, hogy még több fájdalom érje.

Kitártam az ajtót, a hűvös levegő azonnal ostrom alá helyezte bőrömet, aminek válasza a némán kitüremkedett libabőr volt. Összehúztam mellkasom előtt a kezeimet, amikor a testemnek egy apró test csapódott. Abby anyja volt az. Könnyázott arcát rám emelte.

- Hallgass végig jó figyelmesen! – csitított el. – Abby még nem most fog értesülni a halálunkról, szóval egy szót se neki! Érted? El ne merd mondani neki az igazat, Nolan! Szeret téged, sokkal jobban, mint minket valaha – nyelte le a könnyeit, szólásra nyitotta a számat, de belém rekesztette. – Szeretem Abigailt! Ó, hogy mennyire! De nem bírom, Nolan... érted? Nem bírok tovább itt élni, el fogunk költözni, Abigail új életet kezd, ahogy mi is. Csak egyet kérek tőled, vigyázz rá. Nála csodálatosabb teremtés nem létezik a világon, remélem tudod, mennyire szerencsés vagy – susogta halkan, majd a lágy szellő kíséretével eltűnt a homályos sötétségbe, magával rántva a vádaimat és a kérdéseimet.

Nem tehettem semmit, Abby tönkre fog menni. És én nem tehetek ellene semmit. Figyeltem a rügyező fákat, ahogy a lágy szellőben táncolnak, hallgattam a motor halkan felcsendülő zúgását, majd azt, hogyan menekülnek el a szülei a felelősség, a felnőttség elől.

Lehet lesz majd egy új lányuk, akit majd nem fognak félni becézni, akit talán Abbynek fognak hívni. Egy ugyanolyan édes, vörös lány lesz az új életük kulcsa. Talán már terhes is volt a nő. Talán már készek voltak elereszteni a lányukat.

Aki most Woodburn városában barangol, nem sejtve azt, hogy az a család, amit egykor biztosnak hitt szertefoszlott. Minden összeomlott, hirtelen már nem én lettem az egyedüli, akit elhagytak a szülei. Ám nekem ott volt Norton, míg Abby magára maradt.

Leheveredtem a betonra és bámulni kezdtem a csillagokat. Mennyi élet mehetett tönkre egy este alatt? Mennyi szív törhetett össze?

Hány ember nézheti a csillagokat velem együtt és teheti fel ugyan ezeket a kérdéseket? Hányan?

Lehunyt szemekkel a térdeimre hajtottam a fejemet és engedtem, hogy azok a könnyek, amik évek óta ki akartak törni belőlem, a felszínre kerüljenek. Éreztem a forró cseppeket, akik szemtelenül csorogtak végig az arcomon, nedves vonalat hagyva maguk mögött. Árván csüngtek az államon, míg vállaim tehetetlenül rázkódtak.

Hallottam a lépteket mögöttem, megéreztem Norton és Viktor tenyerét a hátamon.

- Basszus – morogta Norton. – Be akarok tépni egy ilyen nap után.

Viktor halkan felnevetett.

- Szar az élet nem?

- Szar – nevettem fel rekedten. – Ennél szarabb már nem is lehetne.

- Ne mond ezt, általában ilyenkor megmutatja, hogy igenis lehet.

Lehunytam a szemeimet és reméltem, hogy most az egyszer mégsem fitogtatja meg előttünk az erejét. 

Kedves Olvasóim!

Itt is lenne az újabb fejezet, ami nagyon remélem elnyeri majd a tetszéseteket!

És egy kis reklám: A Haláltánc című könyvembe nyugodtan kukkantsatok be és mellesleg tervezek egy új könyvet is de még nem tudom biztosra mikor fog jönni, szerintem még nem most! Na de mindegy is! Remélem valaki bekukkant majd a sztorimba:)

Puszi: Kira!