A lány

...................................

Nolan arca tökéletesen tükrözte a szavaiból csöpögő őszinteséget. Őszintén meglepett, hogy annyi veszekedéssel töltött nap után kibökte azt, amire szívem már napok óta sóvárgott.

Tisztán emlékszem arra, hogy hétvégén még szakítani akartam vele, de, ahogy akkor is említettem, azonnal megbántam a szavaimat. Képtelen lennék elereszteni Nolant, csupán azért, mert makacsok voltunk mindketten.

Haragudni akartam rá, mert csúnya szavakat vágott hozzám, ő pedig haragudni akart, amiatt, hogy megcsókoltam valaki mást. Hibásak voltunk mindketten, de most másra se bírtam koncentrálni csak is hívogató ajkaira. Zavartan léptem hátra és megráztam a fejemet.

- Abby?

Azokba a szürke csodákba pillantottam, ezer gomolygó felhő, és a bennük hullámzó, lassan elővillanó napfények. A szürke millió árnyalata egy mély arany színnel megspékelve. Az ajkaimba harapva csúsztattam le szemeiről a tekintetemet. Feltérképeztem hegyes arccsontját, a tarkójánál hullámzó barna tincseket, majd azokat melyek kacéran hullottak Nolan szemei elé. Sűrű szemöldökének színe megegyezett a haja lágy árnyalatával, orra ívéről legördültem egészen az ajkáig. Azokhoz a dús ajkakhoz, melyek most is selymesen puhán formálták a szavakat. Ingje kissé ráfeszült a vállaira, vékony anyaga láttatni engedte bőre karamellás árnyalatát, izmainak vonulatait. Nyakán csüngő izomkötegek megfeszültek, az ing anyaga mögé kúsztak.

Hirtelen már nem bírtam betelni vele, annyi minden volt rajta, annyi mindenen el lehetett kalandozni! Mert Nolan Lee tökéletes volt.

Ő és a sötétzöld Mustang, a lezser hajviselet, az elegáns, de mégis laza stílusa, és nem utolsó sorban lehengerlő személyisége lassan felépítette azt a tökéletes valamit, aminek a neve Nolan volt. Annyi ideig észre se vettem őt. Egy volt a tökéletesre nyalt gazdag fiúk sorából, de az nap, mikor a pincében belefutottam, valami kattant bennem. Onnantól nem csupán egy átlagos valaki volt, hanem a nagybetűs Ő.

Az én hercegem.

- Én is szeretlek – susogtam a könyveimhez hajolva. Gyorsan besöpörtem mindent a táskámba és már rohantam volna ki, de érintése maradásra kényszerített.

- Azt hiszed, hogy csak úgy megszökhetsz?

Hangja incselkedő. Hatalmasat nyelve elvigyorodtam. Végre újból az arcára simíthattam az ujjaimat. Megremegett, majd belecsókolt a tenyerembe.

- Mond ki!

- Mit?

- Mond, hogy szeretsz – duruzsolta halkan. – Mond, hogy akarsz, hogy engem akarsz!

Elnevettem magamat, de azonnal el is csendesültem. Gondosan ejtettem ki, minden egyes szót.

- Szeretlek, Nolan Lee.

Szemei felvillantak és a másodperc töredék része alatt az ajkaimra tapadt és bennem végigszánkázott egy hatalmas lavina. Széttörte a kétségeimet, elsöpörte a rossz gondolataimat, meghagyott egy gyönyörű rózsaszín világot, amibe boldogan vetettem bele magamat. Ereim megteltek szerelemmel és perzselő vággyal. Szétfeszítettek belülről, kapálóztam, bele akartam mélyeszteni a körmeimet, hogy soha többé ne bírjam kiejteni a kezeim közül.

Ajkaival puhán csókolt. Éreztem rajta a szenvedélyt, a lassan pattogó érzelmek hadát, ami átbucskázott az ő ajkáról az enyémre. Szó szerint csüngtem rajta. Olyan erővel szorítottam puha tincseit, hogy az már nekem fájt, de képtelen voltam elereszteni a hajzuhatagát.

Ajkai lassan szétnyíltak, nyelve átcsusszant a számba és megéreztem azt a forró mennyországot, amit csak álmaimban tapasztaltam.

Nolan vigyorogva bukott le az ajkaimról és sötét, örvénylő tekintetét lassan az enyémekbe mélyesztette. Gyengéd erőszakkal nyomta feljebb az államat. A terem teljesen kiürült, észrevettem, hogy az ajtóban egy kisebb tömeg állt mélázgatva. Arcukon különböző érzelmek: féltékenység, irigység, gúny.

- Nézz rám – szuszogta. Teljesítettem a kérését. A fiú kaján vigyorra húzta az ajkait és megpuszilta az orrom hegyét. – Találkozunk a nap végén, Abby.

Mondani akartam még valamit, sőt szerettem volna még több csókért vonyítani, de csak arra tellett, hogy szerelmesen utánanézzek és a táskámat a vállamra dobva kilépjek a nyüzsgő folyosóra.

Daria nap végén a szekrényem mellett állt, karba font kézzel és szúrósan figyelte Leo Cartert, aki Tom Smith-szel ballagott el előtte. A délelőtti események bennem is feltüzelték a parázsló szenet. Utánuk bámulva megráztam a fejemet és gyorsan kihúztam a szekrényemből a kabátomat.

- Beszari nigger – sziszegte Daria mikor a Leo és Tom lekanyarodott a folyosóról.

- Nem illik ilyet mondani – Viktor hangjára elmosolyodtam.

- Igaza van, a származás, bőrszín kényes téma.

- Megérdemli, végül is rácsapott a seggemre, ez épp annyira kényes, mint a kibaszott bőrszíne.

- Hergelted – keltem Leo védelmére.

- Kösz a köszönetet, csak téged védtelek – forgatta meg a szemét és elnézett rólunk.

- Nem kértem.

- Ha nem kérted volna, most éppen egy szertárba feküdnél, sírva, mert ő megerőszakolt!

Viktor meghökkenve állt közénk és egy fajta védőfalat képezve köztünk próbálta oldani a feszült csendet. Bevágtam a szekrényem ajtaját és gúnyosan mosolyogtam.

- Ilyen gyengének hiszel?

Daria elképedve megrázta a fejét. – Miért tudnál valamit tenni egy 100 kilós állat ellen?

Hirtelen haragra gerjedtem és szikrázó szemekkel meredtem barátnőmre.

- Tudod mit? Baszd meg magad!

Elfúló hanggal és egy csomó pusmogó diákkal a hátam mögött, kirontottam a gimnázium épületéből és nem foglalkozva Viktor szavaival, sem Daria megbántott nyöszörgésével sem.

Gyűlöltem vele veszekedni. Annyi éven keresztül voltunk egymás mindenei, de az utóbbi időbe egyre többet veszekedtünk. Szerencsére ezeken mindig átevickéltünk, de belül, mélyen rettegtem attól, hogy egyszer majd túl sokáig megyünk majd el és ez képes lesz elragadni tőlem az egyetlen olyan személyt, akiben mindennél jobban megbíztam.

Észre se vettem, hogy egyszerű lépteimet futólépésekre cseréltem. Lihegve szaladtam a járdán, elfutottam a kétségek, a gyilkosság, a félelmek elől és a magas fák lombjai alatt kerestem menedéket. Szürkévé akartam válni, hogy ne találjon meg senki, de ekkora szerencsém sosem lehet.

Pontosan nem is tudom, hogy mit kerestem egy fenyvesekkel körülvett játszótéren, de a következő emlékem az lett, hogy Norton a mellettem lévő hintán ült és bambán bámult ki a fejéből.

Ártatlannak tűnt.

Rám nézett és elmosolyodott. Sehol sem volt az arrogáns vigyor, sem a pajzán megszólalások. Egyedül egy olyan fiú ült mellettem, aki ugyanúgy menekült a világ hibái elől. Testvérével ellentétben Norton sokkal jobban elrejtőzött egy maszk mögé.

Lenézett a kavicsos homokra, majd az előttünk álló fenyőfára. Gyantás ágait és világos színű rügyeit mustrálta.

- Egyszer majdnem meghaltam.

Hangja rekedt volt és távoli. Sandán ránéztem, de ő még mindig a fenyőt nézte elrévedő tekintettel. Lábait mozgatva a hinta nyekeregve dülöngélni kezdett. Ujjaimat a lánc köré fontam és bólogatva vártam a folytatást. Tudtam, hogy nem néz rám, de jó érzés volt bólintani. Vörös hajam előreesett, a szél játszani kezdett tincseimmel, és én követtem Nortont a mozgásban. A hinta nyekeregve, de engedelmeskedett.

- Már arra sem emlékszem hány éve történt – felnevetett, nem volt vicces a helyzet, de Norton látott benne valami abszurdumot. Ajkait rágcsálva tovább lökte a hintát. – Minden alig pár perc alatt esett darabokra. Addig fel sem fogtam mi van a tulajdonomban, de akkor mikor arccal egy hatalmas pocsolyába buktam, hallva Nolan rémült ordítását, már egészen máshogy vélekedtem az életről. Csupán egy fiatal srác voltam, aki szeretett kiütve feküdni egy árokban, néha lerészegedni. – Megcsodálta a szürke eget, majd most először rám nézett. – Ne kérdezd, miért mondom el.

- Mindened megvolt, nem?

Norton gúnyosan nevetett. – Mindenem megvolt és épp emiatt nem volt semmim, amíg az ember küzd valamiért mindennek van értelme, de ha eleve egy olyan közegbe csöppentél, ahol bármit megkaphatsz egy csettintésre. Olyankor az egyetlen kockáztatható valami az életed. Az életedet nem kaphatod vissza, és ez tetszett benne.

- Drogoztál?

- Jó sokat, függője voltam a szernek. Épp ez okozta a vesztemet. Ott álltam tehetetlenül vergődve a mocskos vízben, amiben lassan elkeveredett a vérem. Nem az fájt, hogy meghalok, hanem az, hogy mit tettem a szeretteimmel. Nolant magammal rántottam a gödrömbe, és látva darabokra törő arcát, elkeseredett tekintetét, ahogy az arcomat bámulja... tudod Abby, szétszaggatott. Elvesztettem őt. Kicsúszott a markomból – lehajtotta a fejét. – A következő, amire emlékszem az a korházi masina csipogása volt. Először azt hittem a mennyországba jutottam, minden fehér volt, és ott volt ő is. Nolan. Boldog voltam, Abby! Olyan boldog voltam! Nem vesztettem el őt, de amikor észrevette, hogy ébren vagyok csak egy apró másodpercig láttam a szemeiben ugyanazt a rajongást, majd az arca kihűlt. És otthagyott – elcsuklott a hangja. Haját az arcába söpörte, vállai összegörnyedtek. Norton Lee sírt. – Kibaszottul összetörtem, már nem bírtam apámra se anyámra koncentrálni azt akartam, hogy visszajöjjön az öcsém. De nem jött vissza. Évekig próbáltam visszaszerezni, nem sikerült – Ujjait tördelve felnézett rám. -, ám most visszakaptam, és Abby! Sosem lehetek ennél boldogabb. Kérlek, csak egyetlen egy dologra kérlek, becsüld meg őt és soha ne engedd, hogy kicsússzon a markod közül.

Kómásan másztam fel a kollégiumi szobámig. Mindvégig Norton esetlen szavai csengtek bennem. Azt az őszinte hangsúlyt, amivel kifejezte a véleményét. Talán Norton csak Nolanre értette, de pont jól időzített a szövegével, hisz Dariával való barátságom is pálcikákon állt. Nem akartam megélni azt, amit ő. Nem akartam elveszíteni azt a személyt, akire mindig és minden helyzetben számíthattam és számíthatok. Daria volt a mindenem.

Mély lélegzetet véve benyitottam. Barátnőm egy magas kontyba szedte össze a haját, egy olvasó szemüveg mögül lesett fel rám. Szemei feldagadtak, pirosan virítottak. Az ágyon a telefonja hevert. Azt hittem haragudni fog rám, hogy még a szemeimbe se akar majd nézni, de mikor felpattant a matracról és könnyeivel küszködve a nyakamba vetette magát, már nem kételkedtem semmiben.

Karjaimat dereka köré fűzve szipogtam a hajába, arca a nyakamnak nyomódott, ujjai a húsomba.

- Bocsáss meg – susogta elhaló hangon. Megtörölte szemeit, ezáltal sminke teljesen elkenődött, de egy bugyuta mosollyal az arcán megrázta a fejét. – Bocsáss meg, Abby!

- Nem haragszom.

Arca egy őszinte mosolyba futott át és újból megölelt. Hittem Nortonnak és örökké hálás voltam neki azért, amit azon az estén elmondott nekem, elmondott egy olyan történetet, amit annyi éven keresztül őrzött magában. Bízott bennem és ezúttal én is bízni kezdtem mindannyiukban. Már nem kételkedtem bennük, már nem féltem attól, hogy elárulnak, nem. Ők voltak a családom, alig pár hónap alatt olyan embereket ismertem meg, akiket képtelen lennék elereszteni.

Daria megtörölte a szemeit és lehuppant az ágyára. Hatalmas szemekkel felpillantott rám, majd megpaskolta a maga melletti helyet. Mellé vetettem magamat.

Csendben voltunk, én a saját házimmal, ő pedig a saját leckéivel foglalkozott, de így volt ez tökéletes. Hallgatni laptopjának halk hangját, a pislákoló fényben írni a matek egyenleteket, átnézni a fizikai képleteket és furcsa évszámokat magolni.

Úgy éreztem magamat, mintha nem egy szörnyű krimi lapjai közt cikáznék, hanem úgy mintha egy egyszerű, átlagos életem lenne. Egy barátnővel, egy szerető családdal. A családról eszembe jutottak a szüleim.

Azok az emberek, akik életet adtak nekem, hazudtak nekem, de mégis szerettek. Segíteni akartam nekik, de egyre inkább rájöttem, hogy nem tehetek semmit. Hagynom kell, hogy elutazzanak, hogy végre ők is a saját életüket élhessék nélkülem. Tudtam, hogy nem a szülői pályára tervezték őket, de fájdalmas volt engedni azt, hogy kicsússzanak a karmaim közül. Önző lennék akkor, ha nem engedném el őket? Önző lennék, amiatt, hogy egy olyan helyre kényszerítem őket, ahol nem szívesen éltek? Mindannyian egy életet éltünk és jobban átgondolva muszáj volt beszélnem velük, muszáj volt tisztáznom velük mindent.

A falnak dőlve lefirkantottam az utolsó mondatot az irodalom fogalmazásomba, majd a mozgó kilincsre vándorolt a tekintetem. Szívem hirtelen a torkomba ugrott, Daria láthatta, hogy lesápadok és ő is az ajtóra nézett. Tisztán élt az emlékezetemben a gyilkos hangja. Éreztem a csontjaimban a keserű félelmet.

Az ajtó kinyílt, a folyosóról beáramlott a fény, összehúztam magamat, de a gyilkos helyett Viktor állt szemben velünk. Arca megnyúzott, de mégis volt benne valami cserfes.

Daria integetve felállt és kérdőn a fiúra függesztette a tekintetét.

- Mi szél hozott errefelé?

Viktor oroszos akcentusa még mindig érződött a szavaiban. – Nolan bevert Leo Carternek.

- Hogy mit csinált? – hangom egy oktávval magasabban tört elő belőlem.

Daria felnevetett.

- Csak gondoltam elmesélem, hogy a pasid majdnem kidobta az ablakon – végigsimított rövid haján. – Azzal fenyegetőzött, hogyha még egyszer hozzád mer szólni kivágja a nyelvét és feldugja neki.

Elszörnyedve megráztam a fejemet, de azért egy apró mosoly kunkorodott a szájam szélén.

- De ti, ugye már rendben vagytok?

- Megbeszéltünk mindent – bólintott, majd integetve ott hagyott minket és lepacsizott pár végzős sráccal.

Éjszaka volt.

A hold lassan előbújt a vastag felhők takarása mögül. Kezdett veszíteni teljes alakjából, az ablakból minden láttam. A mozgó ágakat, a süvöltő szeleket. Hallottam a madarak szerenádját, a szél sikítását és az ajtó nyikorgását.

Lehunytam a szemeimet. Éreztem, ahogy egy kemény kéz a kilincsre simul, hallottam a kulcsok csörgését.

A zár kattant. Ő pedig bent volt.

A gyilkos a szobámban volt. Szétnézett. Először Dariára, majd rám villant a tekintete. Kék szemei voltak. Láttam, ahogy maszk mögé rejtett arcára egy vigyor ül ki.

Majd elment. 

Kedves Olvasóim!

Nos, nos itt is vagyok a folytatással! Nagyon szépen a köszönöm a türelmeteket és biztató szavakat!