A lány

..................................

- Tessék?

Hangom erőtlenül pattogott a fehér falak között és kétségbeesve bámultam szüleim eltökélt arcát. Anya egy dobozba rakosgatta a családi fotókat, óvatosan a keretüknél fogva újságpapírba csomagolta őket és egy gyengéd mosollyal helyezte a barna kartonpapírok közé.

- Elköltözünk, Abby.

- Ennyit először is értettem – csattantam fel. A hajamba túrtam és cinikusan felnevettem. Hogyan maradhatnak ennyire nyugodtak? – De mi az, hogy el az államból, hogy el az országból? Hova akarsz menni Mexikóba, hogy egy retkes csirke gyárban dolgozva próbáld megkeresni a napi adagod felére való pénzt?

Anyán most először láttam meg holmi érzelmet, rengeteg fájdalmat láttam a szemébe. Szenvedést, reményeket és eltitkolt sebeket. Mindketten elzárkóztak előlem, próbáltak eltaszítani maguktól és végre megértettem miért.

A sok éven tartó őrlődés, a rengeteg elsuttogott vita, mind-mind egy célt szolgált. Ki akartak iktatni az életükből, elengedni az egyetlen akadályukat és szépen lassan eltávolodni egymástól. A szüleim válni akartak.

Könnyek gyűltek a szemembe, de egyikőjük sem mert a szemembe nézni. Anya tovább rakosgatta a képeket, melyek egy átlagos családot ábrázoltak, egy olyan családot, ahol nem voltak problémák. De már akkor tudnom kellett volna, hogy minden csak látszat. A szüleim gyűlölték egymást, abban bíztak, hogy az évek majd szépen lassan átformálja a véleményüket, próbáltak megférni egymás mellett, még egy fránya gyermeket is nemzettek, de az átvitázott évek arra utaltak, hogy mindez hiába, hisz ők képtelenek voltak együtt maradni.

Leroskadtam a székre és hitetlenül nevetgéltem.

- Miért nem mondtátok el?

- Hogy képtelenek vagyunk egy légtérben tovább élni? – vetette rám magát apa, szemei szikráztak. – Mert meg akartunk óvni, Abigail!

- Mégis mi elől? Csak nem a gazdagoktól, akik majd gyémánt hálójukba fogva elhurcolnak, vagy igen? Mindentől óvni akartatok, de éppenséggel ezzel sétáltatok a vesztetekbe!

- Az ég áldjon meg, Abigail, még gyermeket sem akartunk! – üvöltötte anya és eldobta a kezében szorongatott képet.

Azzal együtt, hogy szívem darabokra hullott, a kép átlátszó üvegkerete apró darabokra zúzódott a földön.

Elmosolyodtam, éreztem a sós könnyek ízét a számba kúszni, de az az egyetlen mondat tekergőzött az elmémbe. Még gyermeket sem akartunk! Hát ennyi lettem volna számukra, egy nem kívánatos tárgy?

Apa összeráncolt homlokkal meredt anyára, a nőre, aki képes volt ilyen szavakat hozzám vágni. A nő arca remegett, szemei könnyektől voltak aranyosak, sírt, sőt zokogott, de én sem tettem másként. Észre sem vettem, hogy a családom szépen-lassan apró darabokra esett. El voltam foglalva a gimivel, a szerelemmel, a gyilkossággal, és elsétáltam a legnagobb rejtély mellett, ami a családom volt.

- Abigail, nem úgy értettem – kezdett neki anya, de egy legyintéssel belerekesztettem a szót.

- Amy! – mennydörögte apám.

- Johnson, ne tagadd azt, ami számára is egyértelmű.

- Hogy egy felesleges fattyú vagyok? – vágtam közbe, mindketten rám kapták a szemüket.

Sértett voltam, fájtak a szavak.

- Hogy meg sem kellett volna születnem, ez lenne az igazság? Azt reméltétek, hogy azzal a kibaszott kártyával, amit a kezembe nyomtatok eltűnök és soha nem láttok majd? Na mond ki, anya! Ezt akartad? – süvöltöttem vonyítva és csapkodni kezdtem. Térdeim remegtek. – Tudjátok mit, gyűlöllek benneteket!

- Abigail!

- Ne merészelj a nevem hívni! – sziszegtem és zokogva megfordultam. – Kérlek, ezentúl hagyjatok...

- Azt hiszed nem számítasz nekünk? – apa hangja bírt marasztalásra. Kihallottam belőle valamit, valami, ami arra késztetett, hogy fogjam be végre és figyeljek túlcsorduló érzelmeire. – Ha egy fattyú lennél, szenvedtünk volna azzal, hogy születésed után egymással maradjunk? Abigail, te voltál a köztünk lévő láncszem, nélküled minden szétesett...

- Nem is akartátok, hogy megszülessek.

- Szerettem anyádat, annyira de nagyon szerettem! Szerelemből házasodtunk össze, de miután teherbe ejtettem, minden megcsappant közöttünk. Tényleg nem volt szándékos, de tudod mit? Ha valaki most megkérdezné tőlem azt, hogy ha visszamehetnék a múltba változtatnék- e valamin, tudod mit mondanék? – még mindig háttal voltam neki. Megráztam a fejemet. – Azt, hogy semmit! Minden egyes percet újra játszanék, Abigail.

- Akkor miért titkolóztatok? Miért nem mondtátok el, hogy nem szeretitek egymást, hogy apa csődbe ment, hogy minden, amit eddig biztosnak hittem, tönkre megy? Őszinteség nevű szót ismeritek? És ne mondjátok, hogy óvni akartatok – megfordultam és a szemükbe bámultam. Két megtört tekintetű felnőtt. – Épp ezzel rontottatok el mindent!

...

Egy kávézóban ücsörögve a kék eget szemléltem, tenyereim között ott csücsült a forró teám. Furcsa, hogy egyetlen egy nap leforgása alatt, mennyi minden megtörténhet. Életemben először megcsaltam a barátomat, majd meg is csókolom őt, elfeledve a problémákat, de ezzel egyidőben elvesztettem egy ember legfontosabb részét: a családját. Mert akkor, mikor kiléptem az ajtón nem érdekelt anyám kétségbeesett zokogása, sem apám hisztérikus sírása, egyedül a kinti levegőre koncentrálva próbáltam elmenekülni onnan. A pokolról.

A többiek hazamentek, mivel úgy hitték, hogy a szüleimnél alszom a hétvégén, nem egészen így történt.

Mivel már esteledett, a ragyogó kék eget megszínezték a lila sugarak, melyet a nap gyér fénye festett bele. Imádtam nézni a keringőző fénycsóvákat, ahogy egymás ujjait megragadva ellubickolnak a gyönyörű végtelen egen. Imádtam a hófehér felhőket, a téli csupasz ágakat, melyek érezve a tavasz közeledtét, apró rügyeket eresztettek. Minden olyan tökéletesnek látszott, de bennem, minden szétomlott.

Nolan haragudott rám. Észre sem vettem, hogy alig pár órája vagyok nélküle, de hiánya már zaklatott. Csókolni akartam az ajkait, hogy az a láthatatlan fal megszűnjön közöttünk. Csipkelődni akartam vele, elfeledni a gondokat, hogy bársonyos ujjai a bőrömbe mélyedjenek.

Elmosolyodtam a gondolatra és elővettem a telefonomat.

Daria valószínűleg meghallhatta a gondolataimat, mivel egy üzenetem érkezett tőle.

Nolan érted megy, nem értem miért, de készülj fel, hogy pár perc múlva a házatok előtt fog parkolni egy méregzöld Mustang.

Kávézónál vagyok. – így én.

Üzentem neki:)

És igaza volt, tíz perc leforgása alatt, az üres parkolóban megpillantottam a kecsesen kanyargó Mustangot, benne az én hercegemmel. Haja az arcába lógott, mint egy tini regényben szereplő rosszfiúnak. El kellett mosolyodnom, hisz képes volt Woodburnből egészen Portlandig vezetni, egyszerűen azért, mert segíteni akart nekem.

Gyorsan kifizettem a teám árát, majd a mosdóba szaladtam, szerettem volna rendbe szedni magam, de látva kisírt szemeimet és kócos hajamat, reménytelen esetnek tituláltam magamat. Egyszerűen megragadtam a táskámat és egy halvány mosoly mellett kiléptem az utcára, ami a kellemes időjárás ellenére csípett.

Nolan kimászott a kocsiból és szürke szemeivel engem vizslatott, minden porcikámat végigmérte, óvatosan szántotta fel ajkait a nyelvével, nem akarta, hogy észrevegyem, de megtettem.

Szándékosan ringattam a csípőmet, elé riszálva magamat abban reménykedtem, hogy talán egy csókba köszönt, de ehelyett egy fagyos pillantással üdvözölt.

- Ha azt hiszed, hogy azzal, hogy rángatod a csípődet, mint egy sebzett fóka, felszedhetsz? Akkor nagyon tévedsz – rázta meg a fejét.

Hatalmasat nyeltem és pirulva szegeztem földre a tekintetemet, nagyon vissza akartam vágni, de semmi frappáns nem jutott az eszembe. Gúnyosan mosolyogva ingattam a fejemet.

- Akkor mivel kell felszednelek?

Nolan megrázta a fejét és kitárta előttem a Mustang hátsóülésének ajtaját, még az anyós ülésre sem engedett. Zavartan ültem a ropogó ülésre.

- Semmivel – ennyivel lezárta a beszélgetést.

Komoran indította el a kocsit, nem is kezdeményezett, de én képtelen voltam tovább bírni a csendet.

- Nolan.

- Abby – ismételte meg a nevemet. – Most ne, nem vagyok kapós a játékaidra.

- Miért játszod ezt a szerepet? Nem megy valami jól – szúrtam közbe sértetten, mert hangja túlságosan sok élet tartalmazott. Próbált alázni. Jogosan, ám nem hagyhattam, hogy győzzön.

- Kár, hogy nem játszom – pillantott a visszapillantó tükörre. – Ezt érzem.

- Furcsa, akkor nem is tudom mit kedveltem benned – csúszott ki a számon a meggondolatlan mondat. Nolan élesen beszívta a levegőt. – Bocsánat, seggfej vagyok – kezdtem mentegetőzni, de Nolan további beszélgetések ellenére beindította a rádiót, hagyta, hogy a recsegő hangszórók süketítsék meg és ne az én szavaim.

Rosszul esett az, hogy rám se hederített. Komor tekintete és szótlansága elindította bennem a lavinát. Összeszorítottam a szemeimet és homlokomat az ablaknak döntve utat engedtem a könnyeimnek.

Sosem voltam az a sírós fajta, de ahogy lassan minden szétesett körülöttem, nem tudtam megálljt parancsolni az érzelmeimnek. Fájtak a szavak, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogyha megsüketülnék, soha az életbe nem kéne hallgatnom a szenvedést okozó szavakat. Nem kéne a miérteken és a mi lett volna ha mondatokon agyalnom, egyszerűen sodródnék az árral.

Emlékeim elárasztottak. Láttam magamat anyám mellett ülve, figyelve a Portlandi hegyek havas sipkáját.

A hideg szél az arcomba fújta a tincseimet. Vörös rengeteg, ami eltakarta előlem a tavaszi Portland gyönyörű látképét, csupa világoszöld levelű ágacska, rajta nyíló apró rózsaszín bimbók. Az édes tavasz parfümje, ami óvatosan kúszott az orromba. A zsíros, vastag szálú fű és az éledező világ. Tavasszal még a fenyvesek is sokkal zöldebbnek mutattak, hisz rügyeiket most eresztik útnak.

Felnéztem a csodálatos égre, amin csupán fehérbolytos, bárányfelhők szánkáztak végig, még rikítóbbá varázsolva a kék eget. Elnyomtam egy mosolyt és a fűbe markolva leszedtem egy gyönyörű pitypangot. Az orromhoz emeltem és figyeltem, hogy a sárga szirmok között, apró fekete bogarak mászkáltak.

Anya a hátamra simította a kezét és a hajammal kezdett el játszani. Mindkettőnket megnyugtatta a csendes idő, egy parkban voltunk, messze az emberi társadalom sérelmeitől, elbújva egy bokros világ közepén. Reménykedve abban, hogy így nem találnak meg bennünket a rossz dolgok.

- Abigail – Mindig így szólítottak. Sosem úgy, hogy Abby vagy Abs, ahogy mindenki más, ki akartak tűnni a rengetegből és egyszerűen a teljes nevemen szólítottak. – Ugye tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem?

Tudom.

De szavak helyett bólintottam. Túlságosan belefáradtam a szavakba, melyek mindig csak sértetek.

- Abby!

Felpillantottam és anyám gyönyörű arca helyett egy aggódó Nolan jelent meg előttem. Könnyeim az arcomra száradtak. Azt hittem, hogy már a kollégiumnál vagyunk, de szemeim egy elhagyatott ösvényre tapadtak. Már jártam itt.

Nolan kifejezetten kedvelte az eldugott kis mezőket az erdők közepén, az elhagyatott utakat és roskadozó autókat. És én ezt imádtam benne.

- Minden oké? – Nem kúszott ide mellém, egyszerűen a vezetőülésről figyelte az arcomat. – Ugye tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem?

Szavai hallatán hitetlenkedve elmosolyodtam, és mint anno, most is elmormoltam magamban a válaszomat.

Tudom.

...

A kollégiumi szobámban hatalmas rendetlenség uralkodott. Telefonomat ledobtam az ágyamra és a fürdőbe menekültem, Daria egy rövid levelet hagyott nekem, hogy leugrott a boltba.

A fürdőben a tükör elé állva, egy megkínzott Abbyvel találtam magamat szembe. Arcom sápadt, szemeim feldagadtak és túlságosan pirosak voltak, de nem bírtam semmivel sem foglalkozni. Lehámoztam magamról a ruhákat és a zuhany alatt álltam. Le szerettem volna mosni magamról a rám ragadt porréteget és persze a fájdalmakat. Melankolikus hangulatomon muszáj volt elmosolyodnom, hallottam, hogy nyílik az ajtó és Daria sóhajait vele egyetemben. Nagyon reméltem, hogy egyedül érkezett. De a szenvedélyes hangoktól kirázott a hideg.

Daria nem az a fajta lány volt, aki folyton fiúkat hozott fel a szobába, sőt eddig még egyszer sem tapasztaltam, hogy valakivel ilyen hangokat adott volna ki. Átkoztam a sorsot, hogy erre kényszerített. Felkaptam a kinyúlt pólómat és egy bugyit, majd egy mély sóhaj mellett, persze lehunyt szemmel kitártam az ajtót.

- Baszki.

Kipattantak a szemeim és Norton állt előttem. Félmeztelen felsőtestének látványa pirulásra késztetett. Jól nézett ki, sőt a jó túlságosan gyenge jelző volt arra, hogy ki tudjam fejezni mennyire csodásan festett. Haja az arcába hullott, erős vállak, szálkás mellkas és kockás has. Az ajkaimba harapva hozzádobtam a padlón heverő pólót.

- Daria – nevettem fel halkan, miközben bebújtam az ágyamba. – Takarodjatok innen mind ketten és folytassátok máshol ezt a valamit!

- Nem vagy kíváncsi rá, mi?

A helyzet ellenére felnevettem. – Éppenséggel nem tudom, hogy szingli vagyok-e vagy sem, de azért na, legyetek figyelemmel arra, hogy mellettem nincs pasi.

Daria kuncogva egy puszit nyomott az arcomra, majd az ajtó csukódásával el is tűntek a kérdéseimmel együtt.

A sötét falakat figyelve eszembe jutott az a folyton ott motoszkáló gondolat.
A gyilkosra gondoltam, arra, hogy ki lehet a következő áldozata. Lesz egyáltalán következő a megkínzottak sorában?

Furcsának találtam azt, hogy Stacy szüleivel ellentétben Ellie szülei mintha beletörődtek volna a gyilkosságba. Nem rendeztek jelenetet, amiatt, hogy nem folytatnak nyomozást a lányuk halála miatt. Pontosan láttam megkínzott arcukat, mikor a Téli bálon megtaláltuk Ellie holttestét, de mégis, hogy képesek a szülők ebbe belenyugodni?

Talán anyuék is ezt tennék? A gondolatra összefacsarodott a gyomrom, hiányzott az anyukám, az apukám és mindenki más. A párnába temettem az arcomat, mikor a folyosó felől halk lépteket hallottam meg.

Sokszor előfordult, hogy eljártak a szobánk előtt, sőt még az is megeshetett, hogy Daria jött vissza, ám valamiért libabőrös lettem. Felpattant szemekkel bámultam az ajtót. Daria nem zárta be rendesen, emlékszem, hogy nem hallottam a kulcs zörgését.

Testem reszketett, még egy, majd még egy lépés. Megállt. Tudtam, hogy az a valaki az ajtóm előtt áll.

Megragadtam a telefonomat. A kilincs alig láthatóan megmozdult.

Levegőért kaptam.

A sötétben képtelen voltam kivenni, de a kinti lámpák fénye megvilágította a kilincset. És pontosan láttam, hogy lassan lefelé mozdult a vasdarab. Szívem már a torkomban lüktetett.

Pont akkor, mikor a gyilkosra gondoltam.

Ujjaim elfehéredtek és az ajtó résnyire kinyílt. Hangos nyekergés mellett, a valaki megtorpant. Apró lépteket tett, de az ajtó még inkább nyivákolni kezdett.

Hallottam a légzését, azt a kusza, ijedt légzést. A megtébolyult elme légzését.

Reszkető ajkakkal szólaltam meg.

- T-tudom ki maga – remegtem akár a kocsonya. Légzése hangosabbá vált. – Tudom ki maga!

- Ki vagyok én?

Hangja mély volt, de roppantul lágy. Kellemes? Ezt is mondhattam volna, ha nem tudtam volna ki az. Éreztem, hogy torzított a hangján, de ismerős volt. Nagyon ismerős.

Az ajtó megmozdult.

Kint messze valahol felkapcsolódott a villany. A valaki megtorpant. Eleresztette a kilincset, az ajtót behúzta a huzat én pedig sikítottam. Sikítottam, kapálóztam és kiabáltam. Hallottam a futó lépteket, hallottam, hogy az egész kollégium megfagy. De én nem bírtam mást tenni csak sikítani. 

Kedves Olvasóim!

Nem akarok mentegetőzni, tudom hogy rengeteget késtem, tudom hogy hamis igéreteket tettem, ezért ezt most kitűzöm, hogy fogalmam sincs arról, hogy mikor fog jönni a folytatás!

Sajnálom.

Viszont! Nagyon szépen köszönöm azt hogy annak ellenére, hogy mostanában nem jönnek a fejezetek ti kitartotok mellettem!
Nagyon szeretlek titeket♥ Köszönöm😍