A fiú

.......................................

A kollégiumi szoba teljesen üres volt. Egyedül az alkonyat utolsó sugarai rajzolták körbe a teret. A sötét asztallapokon megcsillant a napfény, mintha fájt volna neki és utolsó karjaival is a felszínbe akarna kapaszkodni és nem elveszni a puszta sötétségben. Így éreztem magamat.

Kezemben a történelem füzetem hevert, a betűk kék katyvasszá olvadtak, egyszerűen nem bírtam odafigyelni a szavakra. Agyam egészen máshol járt.

Hátradőltem és beszívtam a dohos, penészes szagot. Sokan gyűlölik ezt a kettőst, engem valahogyan mégis megnyugtatott, mint a régi könyvek fenséges aromája. Lehunytam a szemeimet és magam előtt lejátszottam egy jelenetet. Máig borzongás fut végig a hátamon, érzem az orromban az eső párás illatát, a talpam alatt tocsogó mély pocsolyát, ahogyan az apró vizes cseppek az arcomba csapódnak.

Látom, ahogy fivérem háta megfeszül, barna haja az arcába zúdul, a fiú lábai megbicsaklanak, majd a nedves betonra zuhan. Felordít.

- Nolan! – nyit be az ajtón a szobatársam Todd. Gondolataim azonnal szertereppentek. Megráztam a fejemet és kibújtam az emeletes ágy takarása alól. Szőke haja gondosan hátra volt fésülve, apró szeplők szóródtak szét sápadt arcán. Leült az előttem lévő székre és a hajába túrt. – Valaki beszélni szeretne veled.

- Ki? – hangom nem a sajátom volt, a fiú megborzongott. Az ölébe ejtette a kezét és megvonta a vállát. Beszippantotta az ajkait.

- A bátyád.

Norton említésére arcom ráncokba szaladt. Összeszorítottam az öklömet a fiú félreértelmezte és azonnal hátrébb húzódott, nem válaszoltam neki. A tükör elé lépve megnéztem az arcomat, nem voltam önmagam. Idegesen csaptam a falra, ekkor lépett be maga az ördög.

Tökéletes mása volt apánknak, íves csontozat, telt, vörös ajkak és borzongató szemek. Mindig is jobban szerették őt a szüleink, Norton lazán dőlt az ajtókeretnek, elvigyorodott. Kiküldte Toddot, majd az ágyamra heveredve felkapta a történelem könyvemet.

Összeszorítottam az ajkaimat, majd lassan elé álltam, zsebre dugtam a kezeimet. Norton az iskolai egyenruháját viselte.

- Mit akarsz?

Ajkai megrándultak.

- Milyen kedves fogadtatás! – lapozott egyet a könyvben. Kételkedtem benne, hogy valaha is kinyitott volna egy tankönyvet is. Felvontam a szemöldökömet.

- Miért is jönnél csak úgy ide?

- Ebbe a mocskos kócerájba? – még mindig nem nézett fel rám. Erősen koncentrált a betűkre. – Jó kérdés, öcsikém! Sosem értettem miért rajongsz ezért a gödörért? Annyira sok lehetőséged lenne, vehetnél egy saját lakást, ha már nem bírod elviselni a szüleid képét! Vagy még jobb költözhetnél hozzám!

Felhorkantottam. Csak most pillantott fel, vigyorogva rázta meg a fejét. Eldobta a könyvet és leporolta a ruháját.

- Egy csettintésre tiéd lehetne egy rohadt ház, te pedig ebben a szaros kollégiumban poshadsz!

- Mert ehhez van kedvem?

- Egy ilyen helyen megrohadni? Csak tessék! – szemei megvillantak. Kezdett dühbe gurulni. Megigazította laza nyakkendőjét és ujjait végig jártatta az asztalon. – Jobb ennek a görénynek a társasága, mint a saját fivéredé?

Megérkeztünk.

Elmosolyodtam, mint mindig most is emiatt tolta be ide a képét. Még mindig nem emésztette meg, hogy egyre távolabb kerülünk egymástól, féltékeny volt. Arcának izmait próbálta rendezgetni, ujjai elfehéredtek egy csavart szorongatva.

- És most ott van az a ruszki! Mit látsz ezekben a szerencsétlenekben, Nolan? – nézett rám. Szemei ragyogtak a vörös méregtől. – Nem lenne jobb újra velem lakni?

- Hogy lássam, miképp süllyedsz egyre lejjebb? Kösz eleget láttam már belőle, pont nem érdekel, hogyan szívod magadba a különböző drogokat – legyintettem le. Norton vicsorgott. – Jó nekem itt is.

- Utoljára jöttem ide Nolan! – sziszegte a képembe, éreztem a fű kesernyés aromáját.

Megvontam a vállamat. – Én nem kértem, hogy gyere.

Arca eltorzult és a falnak vágta a csavar, lyukat fúrt a fehér vakolatban. A fiú egy őrjöngő bikához híven megfordult és kivágtatott a szobából. Tod lassan bekukucskált, majd a falat kezdte bámulni, amin egy újabb lyuk keletkezett. Szó nélkül mászott fel az ágyára és a könyveibe merülve többet nem is mondott.

A kocsi kulcsokat megragadva magamra rángattam a kabátomat, nyakam köré tekertem egy sálat. Kitártam az ajtót, de ekkor megszólalt Tod vékony hangja.

- Pont ez a célja, hogy magával rántson.

Visszanéztem rá, de fiú mintha nem is mondott volna semmit, egyszerűen tovább bámulta a füzetet.

Becsaptam magam mögött az ajtót és nem foglalkozva azzal, hogy mindenki engem figyel egyszerűen kirontottam a kollégium börtönéből. Visszapillantva a szokásos vörös épület fogadott, aranyos előkerttel és a szobákban égő villanyokkal, de belülről más volt, akárcsak én.

A hideg szél hatalmas erővel lökte rám a fagyot, zsigereimben éreztem a hideget. A diákok összevissza szédelegve igyekeztek vissza az épületbe. Tanévtartalma alatt 10-kor volt a kapuzárás.

19:38.

Volt még időm, a parkolóhoz kocogva kitártam zöld Mustangom ajtaját és beültem a ropogó bőrülésre. Azonnal megéreztem azt az otthonos illatot. Az anyós ülésen még mindig ott hevertek a kiivott üvegek. A whisky aromája a levegőben terjengett. Mélyen magamba szívtam, majd gyújtást adtam a motornak. Berregve mozdult meg. Megtapogattam a zsebeimet, majd kiszedtem egy szem rágót, a szájamba dobva fordultam ki a Woodburn Gimnázium és Kollégium parkolójából.

Az eső végszóra megeredt. A hatalmas cseppek hangosan vágódtak az üvegnek, a sötét miatt világító lámpák sárgává festették őket.

Kopp kopp kopp kopp.

Ordítva estek, törtek szét.

Ujjaimat a váltóra simítottam, míg másik kezemmel a fakormányt markoltam. Belesüppedtem az ülésbe, a szél belevágott a hajamba, éreztem a testemen szétáramló nyugalmat. Kitekintve fordultam el egy útkereszteződésen, senki sem járt ilyenkor az utakon. Üres volt minden.

Egy tábla jelent meg előttem, elhagytam a várost. A fenyvesek azonnal körbe is öleltek, az egésznek egyfajta meghitt hangulata volt. A gázpedálra nyomtam, a motor felbőgött, zsigereimben éreztem a veszélyt.

Az eső még inkább rákezdett. Elvigyorodtam és felgyorsítottam, a szél egyre inkább tépte tincseimet, a ruhám nedvesen libegett a testemen, hideg volt, mégis forrongó. A gumi recsegve száguldott a vizes aszfalton. Éhezve tapostam még erősebben, a motor most már ordított. Olaj szag áradt szét az üléstéren.

Hirtelen a kormány kibicsaklott a markom közül, az autó megfordult, a féket nyomva húztam magam mögött egy fekete csíkot. A kocsi füstölve állt meg egy helyen, testemben, a vérembe száguldott az adrenalin.

Mikor visszaértem a kollégium elé szemeim megakadtak egy furcsa árnyékon, ami teljesen belevegyült a sötétségbe, maga volt az árny. Szívem a torkomban lüktetett, de nem a félelemtől sokkal inkább az izgalomtól. Leállítottam a kocsit és kitárva az ajtaját, bezártam magam mögött. Halk léptekkel – amik persze most mindennél hangosabbnak hatottak – közelítettem meg. Nem sokára kivált a feketeségből és egy ismerős sötét szempár szegeződött rám. Felvontam a szemöldökömet. Elegánsan félrenyalt haján megcsillantak a csillagok, kezében egy bőrönd volt.

- Te?

- Én – bólintott szórakozottan. – Gondoltam itt az ideje beköltözni – billentette fejét a kollégium felé. Értetlenül néztem rá, ujjaim szorosan simultak a kocsi kulcsra.

- Kollégista leszel?

- Szerinted miért van nálam egy bőrönd és miért ácsorgok itt a hidegben? – vonta fel szemöldökét, majd elindulva megtorpant a bejáratnál. – B402... ismerős?

Elvigyorodtam. Belöktem az ajtót, felrohantam a lépcsőn, pontosan négy emeletnyit és megálltam a szobám előtt, a fiú követett.

- Hogyhogy?

Megvonta a vállát és belépett, az emeletes ágyon ücsörgő Tod megriadt. Szemeit összeszűkítve figyelte a fiú mozdulatait. Az udvariasan biccentett felé, majd elfoglalta a másik emeletes ágy alját. Négy emberes szobában eddig csak ketten voltunk.

- Viktor vagyok – nézett fel a szőkére, aki csak bólintott egyet.

- Tod.

Dorohov felnézett a fiúra és szórakozottan elmosolyodott. Tod nem tett semmit, de éreztem, hogy félelme a torkára kúszik, erős zsinegként szorítja körbe. Felsóhajtottam.

- Nem lesz baj, ide van berendelve.

- Ismered? – motyogta némán, Viktor vagy nem hallotta, vagy úgy tett mintha nem hallaná, erősen a másodikra voksolnék.

- Igen, egy iskolába járunk.

Toddal is egy iskolába járt, de ez már csak részlet kérdése volt. Kiköptem a számban lévő íztelen rágót. Viktor – próbáltam átszokni erre a névre – egyenesen a fürdőbe sétált.

Kínos csönd támadt, hallani lehetett Tod hangos, hisztériával elvegyül sóhajait. Összeszorítottam a fogaimat, utáltam azért mert ennyire félős. Gyűlöltem, hogy nem mer szembe nézni a dolgokkal. Felkúsztam a falig, majd kitártam a könyvemet. Átszellőztetett agyam jobban fogta fel az információkat.

- Miért pont a Woodburn? Itt van Portland alig pár kilométerre, jobbnál-jobb gimnáziumokkal, miért ezt választottad?

Viktor egy sokkal lezserebb fehérpólóban jött vissza, ráfeszült az anyag. Furcsán nézett ki a sok zselé és a nyakkendő nélkül, mintha egy kiszabadult vadat néztem volna.

- Mintha vágytam volna bármilyen jó hírnevű iskolára! Minek az? Apámék ragaszkodtak ahhoz, de végül mégis emellett döntöttek – kortyolt bele a vizébe.

- Honnan tudod ennyire jól a nyelvet?

Félrenézett. – Sokáig kallódtam Amerikában, rám ragadt.

Megemésztettem a szavait, zűrös múltja volt, de az enyém sem volt mézes-mázos. A fiú leült az ágyára, a rugók heves rikácsolásba kezdtek. A könyökeire hajtotta a fejét, majd magába szívta a penészes levegőt. Előhúzta a könyveit és a sorokba merülve mind elmerültünk a gondolataink világába.

Bennem felidéződött bátyám siralmas képe.

Ahogy arccal a pocsolyába zuhan, drága fehéringje átitatódik a fekete sárral, felnéz és sziszegve ordít fel.

Katt!

Talpam alatt recsegett az avar, színes kavalkádja megzavarta az emberi elmét, különböző színek vegyültek el a fű lusta sárgájával. Ujjaimat az egyik fa kérgének szorítottam, éles dudorai a bőrömbe vájtak, nem foglalkoztam azzal, hogy a tenyeremből kiserkenő vér összeszínezi a füvet, egyedül az elém táruló látványt figyeltem. Szemeim elvesztek a fák rengetegében, minden törzs más-más arcát mutatta az erdőnek, göcsörtös ágaik elzárták a fénytől a földet, hirtelen pusztult ki minden. A fű felparázslott, sercegve olvadt hamuvá. A színeket felváltotta a tűz maradványa, a szürkeség.

Az ágak elvesztették egykori ruganyosságukat és a szél erős löketei ellen sem óvták többé a vidéket, recsegve hullottak a földre, a madarak felszálltak, varjak károgása vegyült el a pusztulásban.

Lábam alatt megremegett a föld, páni félelem kúszott a torkomba, ijedten kaptam az egyik törzs után, de az érintésem nyomán felégett, bőröm vele olvadt szét. Egyedül egy aprócska négyzet maradt virágzó. Egy lány állt a közepén, derékig érő haja mézes illatot árasztott magából. Teste megremegett, majd lassan megfordult...

- Azt istenibe is Nolan a telefonod! – rikácsolta Dorohov, az arcomba vágva egy pihekönnyű párnát, a por azonnal felrobbant körülöttem, köhögve keltem fel, erősen éjszaka volt.

Kezembe fogva a telefonomat, nagy meglepetésemre bátyám egyik haverja hívott, unottan húztam el a zöld ikont és felállva az egyáltalán nem kényelmes ágyról, a fürdőbe csörtettem, magamra zártam a nyekergő ajtót, majd hátamat a csempének vetve lecsúsztam a talajig. Adam recsegő hangja szólalt fel.

- Baszki baj van, Nolan! A fivéred totál KO.

Szemeimből kiszaladt minden fáradtság.

- Mi van?

- Asszem kipurcant. 

Kedves Olvasóim!

Gondoltam megbélyegzem ezzel a szünetet és feltöltök egy újabb részt, mivel teljesen a fel vagyok pezsegve. Na de nem szeretnék nagyon az agyatokra menni, hogy ennyit zaklatlak titeket a részekkel :D 

Na de fontos dolgokra térve, istenibe is köszönök mindent, a kedves szavakat, a csillagokat és a rengeteg követőt! Hmm már ismételgetni is rossz magamat :D másik fontos dolog, hogy ezúttal a suli totál el fogja szívni az életerőmet és a lelkesedésemet is szóval csak heti egyszer szombat vagy vasárnap jönnek az új fejezetek (inkább szombat, de nem garantálok semmit, lehet két hétig se lesz majd rész, de mindegy)

Addig is:

Puszi Kira!