A lány

........................................

Nolan ajkait egészen addig magamon éreztem, míg a vonatom lassan be nem pöfögött Portland sűrű utcáira. Messziről láttam a magas felhőkarcolókat, melyekben több ezer ember ült abban reménykedve, hogyha az életét azokban a ketrecekben tölti, lesz miből élnie. Azért dolgoztak, hogy tovább bírjanak dolgozni.

Lesütöttem a szemeimet és ujjaim alig láthatóan végig szánkáztak az ajkaimon. Éreztem az ízét, azt az édes zamatot! Sóvárogva pillantottam ki az ablakon, azt akartam, hogy mellettem legyen, de úgy látszik volt jobb dolga is.

Mikor a vonat lassan megállt, az embertömeg egyszerre mozdult meg, ijedten pillantottam a magasra betuszkolt bőröndömre és imádkoztam, hogy valakinek megessen rajtam a szíve és segítsen rajtam, mert egyedül csak rendesen kinyiffantottam volna magamat. Sürgetően összeszorítottam az ajkaimat és kipillantottam a kabinomból, nem volt sehol senki. Hallottam, ahogy a kalauz magyaráz valamit valakinek, mikor hirtelen egy férfi jelent meg mellettem. Arca teljesen vörös volt, rövidre vágatott haja egyenes szálakban meredezett az ég felé, míg barna szemeivel kérdőn pillantott rám. Kék egyenruhája kissé furcsa állapotban volt, de amint megláttam az elkenődött rúzsfoltot a nyakán, megértettem mindent.

Zavartan hátra söpörtem a hajamat és a férfire pillantottam.

- Nem tudna segíteni? – mutattam a bőröndökre. Az arca meglepődött grimaszba futott át, de készségesen leszedte azt, hálásan magam után ráncigáltam. Halkan nyögdécselve húztam magam mögött és átkoztam Dariát és persze magamat is, hogy egy nyamvadt szünetre ilyen rendesen bepakoltam.

Miután leszenvedtem magamat a lépcsőről reménykedve meredtem a tömegre, de apa sehol sem volt. Sóhajtva húztam magam után, végül a parkolóban leltem rá, ahogy éppen elfüstöl egy cigarettát.

- Nem is tudtam, hogy cigizel – csúsztattam a csípőmre az ujjaimat és barna szemeibe néztem.

- Sok mindenről nem tudsz – szűkszavú válasza mellbe vágott, de egy fancsali mosolyra görbítve az ajkaimat nem is szólaltam meg többször a haza felé tartó úton.

Be akartam burkolózni a takarómba és elveszni a világ elől, talán egy érdekes könyvel az ölembe. Egyszerűen eltűnni. – Itt vagyunk – pillantott rám a visszapillantó tükörből és egy nehézkes mosolyt kicsikarva magából leállított minket egy egészen már környék és ház előtt.

Egy sötét területen álltunk meg, még annak ellenére is, hogy nappal volt. Összehúzta magamon a kabátomat és a sálamba rejtőzve kinéztem a rozoga épületekre és óvatosan pislákoló fényekre. Torkom összeszorult, gyomorgörccsel meredtem apára és arra a valamire, amit ő otthonnak nevezett.

Észre se vettem, hogy az arcomon ezer könny szánkázott végig. Láthatatlanul mondtam búcsút annak a lakásnak, amit kisgyermek korom óta a hazámnak neveztem. Ahol megszülettem, ahol minden régi percemet leéltem, egyszeriben semmivé foszlott.

Összeszorított ajkakkal néztem a házra. Apa sóhajtva nyitotta ki az ajtót és kiráncigálta a bőröndömet. Az autó előtt három fiatal sétált el, az egyik kezében a nappali órák ellenére egy tequilás üveg hevert, míg a másik kettő botladozva szívta el az ujjai közé szorított cigit.

A szürke panelek rossz állapotban voltak, falaik méretes grafitiktől volt szennyes, sarkukban megannyi kosz hevert. Elhasznált óvszer, fecskendő és egyéb rémisztő cucc, amitől hánynom kellett volna. A házak sarkában egy kis park állt, ahol focizó kölykök helyett egy rakás szemét állt.

- Abigail, gyere! – szólt rám erényesen apám.

Úgy érzetem, hogy ide még a nap is kevésbé ér el.

Bólintva sétáltam utána. A varjak károgása mellett hallottam pár fiatal heves vihogását. A betont bámulva nyitotta ki előttem az ajtót. Bentről mocsok szaga áradozott, hányingerem volt. Ujjaimmal összeszorítottam az orromat és próbáltam szán keresztül beszívni a levegőt. Egy öreg nő ült a lépcsőház árnyékában, kezében egy palack hevert, valami sárgás löttyel. Ajkai szárazok voltak, háta görnyedt és göcsörtös. Haja kókadt, akárcsak szemei, melyek érdeklődve meredtek rám.

Ijedten húztam össze magamat. Apa felkísért. A harmadikon megállva a 11-es házhoz vezetett, aminek ajtaján ott virított apám neve, mellé egy péniszt festettek fekete tollal. Kihúzta a kulcsokat a kabátjából és bevezetett a csupán két szobás akármibe, ami kissé ellenkező képet mutatott a kinti világból. Anyának sikerült ezt az elfuserált helyet is egy szebb környékké varázsolnia.

Reszkető ajkakkal álltam meg az ajtó tövébe, összerezzentem, mikor valami a mögöttem húzódó falnak csapódott. Becsaptam az ajtót és a szüleimre meredtem, akik az utolsó találkozás óta, mintha éveket öregedtek volna.

- Mi történik itt anya? – meredtem a nőre, akinek eddig szőkére festett, vasalt tincsei teljesen elfakultak. Ragyogó szemei élettelenül meredtek rám, ahogy száraz ajkai. Összeszorította őket és leroskadt az egyik székre, apa tartotta magát és kibámult a korhadó fából készült ablakon.

- Mi történt? Ez nem most történt Abigail, évek óta történik – szegezte rám komor pillantását.

Visszapattant a tekintete a fehér, mocskos falakra. A sarkokban olvadozó penészfoltokat is kiszúrtam.

- Szerinted miért akarunk óvni a gazdagoktól? – susogta anya megtörten. – Mert minket tönkre tettek! Mindenünket elkobozták! Kiraboltak! És ezek után te még bízol bennük? Hát nem érted? Évek óta attól féltünk, hogy ne történjen veled ez... - utolsó szavai elcsuklottak.

- Hogyan értenék bármit is, amikor nem avattatok be semmibe? – túrtam a hajamba elkeseredetten és haragosan. – Azt kéred tegyem azt? De mégis hogyan, anya? Életembe semmit sem mondtatok csak azt, hogy kerüljem a gazdagokat, okokat egyszer sem említtetettek!

- Óvni...

- Óvni akartatok? Ó hogyne, hisz ti mindig csakis óvni akartatok nincs igazam? – dobtam le a kezembe szorongatott táskát. – Ha egyszer is beavattatok volna értettem volna valamit, de így? Haza jövök karácsonyozni a családomhoz és az fogad, hogy egy lepukkadt gettóban kell élnem!

Anya a tenyereibe temette az arcát és rázkódó vállakkal zokogott fel. Apa arca megremegett és éveken át kialakított maszkja lepergett róla. Végigsimított az arcán és tehetetlenül kiáltott fel, arca meggyötört volt és észrevettem, ahogy szemei lassan átnedvesednek.

- Most már nem titkolózhattok! – dobtam le a sálamat. – Mi történik itt?

Apa hátradőlt a széken és átkozta az életet.

- Emlékszel még Mr. Fritzre? – sóhajtotta halkan.

Agyam azonnal mozgolódni kezdett, a képek, az emlékek egymáson átbukdácsolva próbáltak valami eredménnyel szolgálni, végül megjelent előttem egy kép.

- Zora és Lynn Fritz apja? Azt hiszem rémlik – sóhajtottam és neki dőltem az egyik mocskos falnak.

- Jóban volt apáddal – szólt közbe anya reszkető hanggal. – Én is jóba voltam vele, becsületes és tisztességes embernek tűnt, aki segíthetett nekünk. Akkoriban apád egy... egy álmot követett. Akart magának egy nyaralót, egy tó közelében, ahol bármikor kiléphettünk az udvarra és egy csónakkal körbe hajózhattuk volna az egészet! – tekintete megcsillant, boldogság tükröződött bennük abban a pár másodpercben.

- Amy – susogta apa halkan és anya remegő tenyerére simította a sajátját. – Meg akartam valósítani ezt az álmot, anyáddal hosszú éveken át dédelgettük – sóhajtotta majd hátradőlt a széken. – Azt hittem Josh a segítségemre lehet, szimpatikus férfi volt, ezért hát beavattam őt a terveimbe. Dúsgazdag férfi volt, aki persze azonnal ugrott az ajánlatra és nagylelkűen felajánlott egy rakás pénzt. Naivan bedőltem a csaliba és nem olvastam el a kisbetűs részt – nevetett fel elkeseredetten. – Az a bizonyos kisbetűs bekezdés azt tartalmazta, hogy két éven belül vissza kell juttatnom a pénzt, persze erős kamattal. Nem bírtam visszafizetni.

- Josh Fritz maga a pokol tüzeiben perzselődő ördög! – csapott az asztalra anya. – Elhitette, hogy a jó szándék vezérli és bumm! Egy hirtelen pillanatba lecsapott ránk! Mindenünket elkobozta, hisz...

- Mindenünk az ő tulajdonában állt – fejezte be a mondatot apu. – Huss és eltűnt minden, amit eddig biztosnak hittünk.

Tekintetem a két szülőm között pattogott, képtelen voltam felfogni azt a valamit, amit hirtelen elém tártak. Éveken át éltem hazugságokban, ebben nevelkedtem. Mert a szüleim próbáltak „óvni", miközben ezzel csak elszakítottak maguktól. Letöröltem az előtörekvő könnyeimet és megfordultam. Kiszökni nem tűnt jó megoldásnak, hisz biztos voltam benne, hogy egy megkergült férfi azonnal rám vetné magát. Viszont ebben a kis valamiben még saját lakrészem se igen volt.

A hajamba túrtam és most az egyszer nem bírtam elmenekülni a gondok előtt. A szemeikbe néztem és megvontam a vállamat, mást nem igen tudtam volna tenni. Az első dolog szökött ki az ajkaimon, ami az eszembe jutott.

- Nolan nem ilyen – ráztam meg a fejemet.

Apa hitetlenül felnevetett és felállt a helyéről.

- Mi is azt hittük, hogy nem ilyen! És láss csodát mégis beleestünk az árkukba, lehet, sőt biztos, hogy nem az összes gazdag ilyen, de Abigail jobb félni, mint megijedni!

Megráztam a fejemet és felálltam.

- Attól még, hogy titeket átvágtak, engem még nem muszáj ugyanarra a sorsra vetni! Én sajnálom, ami történt, de már semmit sem tehetek, de tőlem...

- Lányom hát nem érted meg? Minden egyes tettünkkel arra törekedtünk, hogy téged védjünk!

- Nem taposhatjátok ki előttem az utamat – hajtottam le a fejemet.

- Ennyi jött le ebből az egészből? – apa a földre nézve a zsebeibe süllyesztette az ujjait. – Hogy Nolan nem olyan? Ó dehogynem, a Lee család ennél már csak rosszabb!

- Apa...

- Szereted? – szólt közbe anya.

- Lényeges ez anya? – néztem a nőre, akinek tekintete az enyémeket tartotta fogva.

- Igen, az.

- Nem, nem szeretem őt, de kedvelem.

Apa megkönnyebbülten felsóhajtott és újból a székre roskadt. A számat égették a szavak. Szerettem-e Nolant? Fogalmam sem volt, mert, amit magamban éreztem az nem holmi furcsa fellángolás volt, valami egészen különleges és összetett izé, az irodalom tanár szavaival élve. Különös entitás.

Éjszaka, amikor hallottam, hogy anya és apa is lefeküdtek aludni, kinéztem az ablakon. Láttam a fényes lámpákat az utcákon fényleni, a megannyi csillagszerű valamit. Beléptem az apró kis fürdőszobaszerű valamibe, előhalásztam a telefonomat. Először Dariát akartam felhívni, de belegondolva máris rájöttem, hogy hajnali egykor nem éppen célszerű felébresztenem őt.

Végül mégis a hívásra gombra nyomtam, de egy egészen más embert céloztam meg. Hosszú percekig kicsöngött a telefon, majd egy elmosódott, kásás hang szólt bele. Azonnal felismertem Nolant benne, de éreztem, hogy nem lehetett a helyzet magaslatán.

- Halló?

- Nolan – súgtam bele halkan.

- Mi van? Baszki, fogd már be – rivallt rá a mellette hangoskodó valakire. – Várj ki vagy? – nyelve belegabalyodott saját magába. – Bocs... mondtad már?

- Nolan – nevettem fel halkan.

Valami szöszmötölés, majd egy hangos visítás és sikítás. Ijedten összehúztam magamat és a mellettem húzódó WC-re néztem. A kékes cserepek egészen megfeketedtek az évek során, a tusoló pedig rosszabb állapotban nem is nagyon lehetne.

- Halló?

- Nolan, Abby vagyok – kuncogtam fel. A fiú hirtelen elfelejtett levegőt venni, hallottam a káromkodását. – Mizu? – dőltem hátra, eszem ágában sem volt lerakni.

- Abby... basszus... asszem nekem mennem kell – csörömpölés.

- Kivel beszélsz? – hallottam meg egy halk hangot.

- Abbyvel – sóhajtotta Nolan.

- Baszki, haver rakd már le... lemaradsz!

- Majd holnap... igen holnap hívlak! Szeretlek – súgta, majd lecsapta a telefont.

A kezem megfagyott a mozdulataiban. Értetlenül meredtem a készülékre és abban bíztam, hogy félre hallottam és egyáltalán nem azt a szót hallottam, amit hallottam, hanem mondjuk valami elfojtott mormogást, ami teljesen a szeretlek szóhoz hasonlított.

Sóhajtva tudtam be valami félre hallásnak, és nekidőltem a falnak. Nem akartam kimenni innen, ez volt az egyetlen biztonságos hely. Büdös, és dohos volt a szag, de legalább magányban lehettem.

Hallottam, hogy valaki felkelt, mivel a lépteinek halk nesze egészen a csukott ajtón áthallatszódott. Sóhajtva temettem a tenyereimbe az arcomat és felnéztem, mikor anya kinyitotta az ajtót. Arca megroskadt.

- Kicsim – susogta halkan és letérdelt elém. – Ó, Kicsim – ölelt magához és évek óta először eresztettem meg a könnyeimet a társaságában. A vállaiba temettem az arcomat és engedtem, hogy puha ujjaival kisímítsa belőlem a fölösleges érzelmeket, melyek a testembe tömörültek.

- Bocsáss meg nekem – néztem fel rá. Anya hevesen rázogatta a fejét és az összes tincsemet kisöpörte az arcomból.

- Nekünk bocsáss meg – nyomott egy puszit a homlokomra és mellkasához szorította az arcomat. – Annyira sajnálom!

Bólogatva vezetett a szobába és a matracra fektetve hagyta, hogy az utolsó könnycseppek is kicsorduljanak a szemeimből. Angyali arca megvonaglott és puha ajkaival még egy puszit lehelt az arcomra.

- Aludj, Kicsim!

Hallgattam rá, lehunytam a szemeimet és elűzve a gondolataimat elsüllyedtem egy tudatlan világba.

Hali!

Újabb hétvége újabb fejezet:) és újabb remélem, hogy tetszik majd a rész mondat. 

Nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket, mindegyik nagyon jól esett. 

És gondoltam, megint előrukkolok nektek a magánéletemmel. 
Nos a titokzatos "mr. Táncosfiú"-val kapcsolatban- nagyon tetszik ez a megnevezés - még mindig ugyanúgy állok, csak éppen azt vettem észre, hogy egy csaj - egy igen szép csaj - teljesen rákattant. Először kissé szarul esett, de végül átgondoltam a helyzetemet, és tudjátok mit tettem? Elmosolyodtam. 
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ne hagyjátok, hogy bármi is befolyásoljon titeket. Igen, az szent, hogy jól néz ki, de ha nem jön össze, akkor nem. Legyünk büszkék arra, hogy szinglik vagyunk (párkapcsolatban élőktől bocsi:D) Másrészt meg merjünk lépni. 

Szóval azzal rukkoltam elő, hogyha bárki is olyan helyzetben van, mint én akkor tegyünk valamit ezen a héten az ügy érdekében :D. Hajrá (kétlem, hogy vannak még ilyen kretének mint én, de szándék a lényeg)

Bocs, hogy megint sokat pofáztam.

Puszi Kira!