A fiú

....................................

Viktor nevetve követett, miközben én hitetlenül bámultam azon az ócska ajtón lógó névsort. Elegem volt belőle, hogy az utóbbi időben semmi sem úgy alakult, ahogyan azt én akartam. Szenvedtem apán kegyetlen haragja miatt, anyám leócsárolt és még erre a hülye bálra is beválasztottak, de így se amellé a lány mellé, akivel igazán szívesen táncoltam volna.

Ismertem Teressa Greenmantelt, szörnyen aranyos lány volt, hisz már nem kevésszer akadtunk össze egy-egy bulin, de naiv volt. Amíg Abby agya hihetetlenül gyorsan pörgött és a naivnak sem mondanám, addig Teressa egy rózsaszín álomvilágban lubickolt és megrökönyödve kereste a szőke hercegét. Régről tudom, hogy a csaj oda van értem, párszor ki is használtam ezt, ám a tetteim után folyton az a nyavalyás bűntudat mardosta a testemet.

Sóhajtva mentem fel és egy szót sem akartam szólni senkihez. Lehet rosszabb voltam, mint egy óvodás, de az életem rohadt szar volt. Átfurakodtam a diákok tömkelege között és azon agyaltam, hogy miképp verjem agyon Toddot, hogy a szerepe valamilyen okból rám ruházódjon, persze ekkor eszembe jutott Abby szemtelen vigyora, ahogy a képembe vágja, hogy Todd igenis jó pár neki.

Megforgattam a szemeimet és kiléptem a hideg levegőre, összehúztam magamon a kabátot és mögém lesve észrevettem, hogy Viktor teljesen eltűnt. Fogalmam sem volt, hogy merre maradt le ezért a kocsimban helyet foglalva bámultam a bejárati ajtón kiáramló veszettül nagy sereget.

A nap hosszú és lágy sugarai becsöppentek a szélvédőn keresztül és egy kegyes anyához híven cirógatta meg a bőrömet, az alkatrészeket gyönyörű arany mázzal fedte be. Az ég tökéletesen kék volt, látni engedte a fekete varjakat, akik károgva csoportosultak egyre nagyobb csapatba, megdörzsöltem az arcomat és a telefonomat előhalászva beindítottam a motort. Ha tovább kellett volna ott állnom, azt hiszem teljesen megőrülök. De egy kecsesen mozgó csípő megakadályozott abban, hogy kihajtsak a parkolóból. A tükörre ragadva figyeltem Abbyt, aki éppen egy idegen sráchoz beszélt, ajkait beszívta és apró vörös foltokkal az arcán nézett fel a fiúra, akinek az arca túlságosan ismerős volt.

Alex Moyegard.

Régről ismertem a srácot, azt hiszem együtt jártunk általánosba, már akkor sem volt szimpatikus. Vonzotta a lányokat, talán sötét, jellegzetesen jégkék szemei és a hozzá tökéletesen passzoló sötétfekete hajzuhatag, ami göndörödő tincsekbe torkollott a tarkójánál? Fogalmam sem volt, de nem csíptem. Az arcán ott ült az arrogáns, kékvérű vigyor. Zsebei régóta telve voltak pénzzel, apja nyalta ki a seggét.

Idegesen pattogott a kezem a kormányon, ha oda mennék mit gondolnának rólam? Egyáltalán miért idegeskedtem, mikor nem is volt köztünk semmi, talán még barátjának sem gondolt. De, amikor Alex keze kisöpört egy tincset a lány arcából pattant bennem valami, idegesen ugrottam ki a kocsiból és magamra nézve a Mustang ablakából.

Abby folyamatosan elrántotta magát az érintéseim elől, de azt engedi, hogy egy idegen simogassa az arcát? Mégis miért utált engem és miért hitt Alexnek, aki kanosabb volt egy kakasnál is. Megigazítottam az egyenruhám nyakkendőjét és zsebembe csúsztattam az ujjaimat, amint lépteimmel elég közel értem hozzájuk Alex felkapta a fejét. Nyakán hevesen lüktetett egy ér, összevont szemöldökkel mért végig.

- Nolan Lee! Micsoda meglepetés – vigyorodott el erőltetetten és egy lépést hátrált a lánytól, kék szemei túlságosan furcsák voltak. Ahogy a lányok mondanák, szép volt. Kihúzta magát és felnézett egy éppen elreppenő varjúra.

- Az bizony, mi járatban errefelé?

Tekintetemmel meg sem tiszteltem, ismertem a csávót és tudtam milyen. Szépfiúnak tettei magát, aztán ha lecsaphat levedli magáról ezt a stréber imidzset és egy kanos vadállattá alakul. Abby kételkedve nézett rám, de az ajkai egy hitetlen mosolyra görbültek.

- Ja csak megkérdeztem valamit, tudod együtt járunk... - érdeklődve vártam a folytatást, Alex kihívóan meredt rám. Viszketett az öklöm egy csattanós horgasra. – irodaromra.

- Értem, és Alex nincs jobb dolgod?

A fiú összehúzta magát. Gúnyosan mosolygott és köszönés nélkül lelépett, útközben egy másik csapathoz verődve pillantott még egyszer hátra, vagyis Abbyre. Legszívesebben utána futottam volna és az arcát a kemény betonba verve, hagytam volna, hogy bíbor vére az aszfaltra csorogva egy véres pocsolyát alkosson.

- Hú, hát ez egyáltalán nem volt egy burkolt elüldözés – felhúzta a sapkáját és begombolva a kabátját már indult is volna, de ha már itt voltam erőt vettem magamon és szólásra nyitottam a számat. Máig elcsodálkoztam azon, hogy mennyire szótlanná tesz ez a lány, bárki mellett bátrabb voltam, de Abby mellett másnak akartam tűnni, nem annak a gazdag pöcsnek, akinek mindenki ismert.

- Hazavigyelek?

Abby mosolyogva fordult meg és megvonta a vállát, ezt egy talánnak vettem, de a szavai másra adtak választ.

- Ugyan, itt van pár méterre, nem halok bele egy kis sétába – legyintett le.

- Komolyan elviszlek – nevettem fel hitetlenül. Vigyorogva fordult meg és megrázta a fejét.

- Elég pontosan elmondtam, hogy nem, vagy süket vagy?

- Azt hiszem a nemleges választ nem fogadom el, na jössz vagy ragadjalak meg és tuszkoljalak a kocsimba?

Abby nevetve öklözött a vállamba, majd a Mustang felé vette az irányt. Magamban elkönyveltem egy győzelmet. Imádtam nézni hosszú haját, ahogyan meglibben az erős szélben, akár napokig nézni bírtam volna, úgy hogy nem unom meg. Túl sok minden volt rajta. Az a rengeteg apró szeplő, ami az orrának az ívén ült, a rengeteg hosszú szempilla... szörnyen szánalmasnak éreztem magamat.

- Hova akarsz vinni? - formás lábait behúzta maga alá, majd becsatolta az övet, barna szemeivel rám nézett és felvonta íves szemöldökét. – Mert ugye nem a kollégiumba?

- Nem kell tanulnod?

Megforgatta a szemeit. – Komolyan? Most? Mindjárt szünet, csak megesik valakinek a szíve rajtam.

- Kétlem – nevettem fel, mire Abby halkan felkuncogott.

- Utállak!

- Dehogy utálsz – nyomtam a gázpedálra, óvatosan simítottam ujjaimat a váltóra.

Homlokát az üvegnek döntötte és szemeivel a lassan összefolyó tájat bámulta. Ujjai között valamit tekergetett, egy papírdarabra gondoltam. Tekintetemet visszavezettem az útra. Mellettem egy gyönyörű Audi száguldott el, kék fényezésű csoda, min a nap ezer sugara különböző árnyalatokban táncolt. Utána akartam menni, mindenem pezsgett egy jó gyorsulási verseny után, agyam kikapcsolt. Észre se vettem, hogy a Mustang nehézkesen felköhög, majd minden erejét belevetve a vadonatúj Audi után vetette magát. Ujjaimmal szorosan markoltam a kormányt, a repedezett bőr a húsomba vájt, élveztem, ahogy a kocsi lassan kezdi felvenni az igazi alakját. A Mustang versenyzésre született és akárhányszor indultam el egy ilyen versenyen megmutatta azt az oldalát, amit csak igen kevesen láthattak.

Imádtam a halk hangot, amik a gumik nyikorgása adott ki magából, a motor nyöszörgését és az alkatrészek nyivákolását. A nap lassan eltűnt a hatalmas fenyők mögött, éreztem a gyanta száraz illatát, megjelent előttem az Audi. Abby halkan magába szívta a levegőt, észre se vettem, hogy teste teljesen a bőrülésbe szorult. Ajkait harapdálva hunyta le a szemeit. Félt.

Okos döntés lett volna hagyni a másik kocsit, ám a bennem dolgozó érzelmek kitörni készültek. Erősebben nyomtam a pedált és lassan beértem az előttem száguldó autót. Leo Carter vigyorogva intett nekem egyet, Abby felsikított mikor a Mustang csikorogva megállt. Az Audi után meredtem. Lihegve nevettem fel.

A Mustang pöffeszkedve dörmögött alattunk, Abby rám nézett, majd idegesen feltárta az ajtót és kiszaladt az autóból. Egy csupasz fa törzsének támasztotta hátrahanyatlott fejét, teste túlságosan merev volt.

Követtem őt. Úgy emlékeztem, hogy bírta a tempót, de látva elszörnyedt arcát, leginkább pofán csaptam volna magamat.

- Megőrültél? – zihálta halkan. Lecsúszott a fa tövébe és ijedten meredt fel rám. – Meg is halhattál volna!

- Halhattunk – javítottam ki. – Bocs... egyszerűen kikapcsolt az agyam.

Mellé ülve elnéztem a szürkekérgektől zsúfolt erdőbe, imádtam a fenyvesen illatát. Imádtam az oregoni fenyvesek zamatát.

- Azt láttam – meredt rám szúrósan. – Mire jó ez? Valamiféle hülye érzés bekattan a fejedben és képtelen vagy mást csinálni csak hajszolni a halál közeli élményeket? Ez valami kékvérű dolog? Mert eddig egyszer sem éreztem azt, hogy meg kéne halnom.

Tenyere a szúrós avarba hullott, mielőtt még meggondolhattam volna magamat, az ujjai után kaptam. Mélyen magába szippantotta a tiszta levegőt és óvatos mosolyra görbítette az ajkait.

- Nem tudom miért van ez, egyszerűen szeretek versenyezni, bírom amikor az autó már alig bírja az iramot, de te még hajszolod, tovább és tovább. Imádom a felpezsdülő adrenalint, ki tudja miért? Talán mert semmit sem ér az életem és ilyenkor legalább játszhatok a sorssal.

- Nem félsz a haláltól?

- Miért is félnék? Egyszer mindenki meghal, már csak az a kérdés, hogy mikor. Nem félek a tudatlanságtól.

Abby kitágult szemekkel meredt rám, ajkai reszkettek. Lenéztem az összekulcsolt kezeinkre, tenyere pont az enyémekbe illett, apró és szerethető. Kis köröket rajzoltam a bőrére, ami halk hangokat csikart elő belőle. Szemeit felvezette az arcomra és lustán a vállamra hajtotta a fejét.

- Én mindig is féltem – susogta. – Talán attól, hogy tudatlan maradok, hogy az emberiség egyszer csak elfelejt és olyan lesz minden, mintha én sosem éltem volna és tudom, hogy rengeteg ember veszett így el, de én nem akarok!

Lenéztem rá. Vörös tincsei a vállára estek, olyan aprócska volt, át akartam ölelni, hogy teste melege átköltözzön az enyémbe.

- Ki tudna elfelejteni egy ilyen Vöröskét?

Abby hangosan felkacagott, angyali hang.

- Mindenki? Még a saját családom is utál.

- Vagy talán csak védelmeznek, beszélj velük kérdezősködj arról, hogy mi történt velük, hisz a tetteknek van valami múltja is nem?

Abby vigyorogva nézett fel.

- Mikor lettél te ennyire bölcs? Zavar, hogy okosabb vagy nálam – suttogta. Hangja elveszett a hatalmas erdőben, ami körülöttünk honolt. Nem lehetett hallani semmit, eltekintve a természetes zajoktól, ami megnyilvánult a szél heves lökéseiben, a madarak énekében és a különböző állatok által keltett zajokban. Imádtam hallgatni őket, és a lány arcát nézve rájöttem, hogy benne is nyugalmat kelt az természet szerenádja.

- Mindig is okosabb voltam nálad, csak te azt nem tudtad.

- Fogd be – kuncogott, majd arcát a nyakamba fúrta. Forró lehelete az arcomnak csapódott, hogy mennyire meg akartam őt csókolni! – Mit csinálunk mi?

Fogalmam sem volt. Ültünk és beszélgettünk. Ez lett volna a megfelelő válasz, de más dolog történt, valami belül változott meg. Az egymáshoz való viszonyunk, ám ezt nem mertem kimondani.

- Beszélgetünk?

- Erre nem jöttem volna rá magamtól – pöckölt arcon. Kuncogva szorított egyet a kezemen. Meleg ajkai véletlenül érintették meg a bőrömet, azonnal éreztem az apró kis áramütéseket, amik végig zúdultak a testemen. Gyűlöltem, hogy így reagálok. – Nem kéne hazamenni?

- Nem – néztem rá szórakozottan. – Minek, hogy újból belecsöppenjünk abba a kibaszott forgókerékbe? Néha kell egy kis idő külön.

- Ugye nem gondolkoztál el azon, amit az apád mondott?

Összeszorítottam az ajkaimat és a sötétedő erdőbe néztem, senki sem volt ott, de éreztem a testemben helyet foglaló reszkető valamit. Megint az a furcsa szorongás, ami otthont ütött bennem, mint a pincében még tegnap.

- Nolan?

- Dehogy... eszembe se jutott! – túl gyorsan válaszoltam. Abby úgy tett, mintha el is hitte volna, de az arcán játszódó megannyi érzelem egészen másról tanúskodott.

- Minek neked ez az egész? Sosem foglak megérteni, ugye?

Lenéztem rá, megint az a hülye késztetés, hogy az ajkaira tapadjak. Lenéztem az ujjainkra és megvontam a vállamat.

- Nyitott könyv vagyok...

- Egy idegen nyelven íródott nyitott könyv – szúrta közbe és elégedetten hátra dőlt. – Ha anyuék ezt meglátnák, szerintem már nem lenne fejem.

Halkan felnevettem és karjaimat köré fonva magamhoz húztam.

- Csók?

- Felejtsd el – susogta a fülembe, ezzel még inkább az őrület határához söpörve engem. – Talán csak álmodban.

- Akkor ez most csak egy álom – húztam magamhoz és ezúttal kérdés nélkül tapadtam azokra a selymesen puha ajkakra.

Abby fészkelődni kezdett és óvatos macskához hasonlóan felkúszott a testemen. Ujjait a tarkóm köré fonta és dorombolva csókolt vissza. Mint egy tornádó úgy tépték darabokra a bensőmet. Felbátorodva megragadtam a csípőjét, azokat a kecses íveket és a testemhez húztam őt, azt a törékeny lányt, aki képes volt megbolondítani.

Ujjaimmal a hajába túrtam, felnyögött az érintésemre, ajkait szétfeszítve nyertem bejutást a szájába. Abba a puha mennyországba.

Összeforrtunk.

Összeolvadtunk.

Már fogalmam sem volt, hogy hol végződőm én és hol kezdődik ő. Testünk összegabalyodott és a kezdeti ártatlan csók valami egészen forróvá csapott át. Zihálva dőltam hátra, Abby mosolyogva hajolt az ajkaimra és levegőhöz jutni sem adott időt, ő már egy újabb csókot követelt tőlem, boldogan teljesítettem a kérését.

- Csak egy álom, igaz?

Mosolyogva meredtem a szemeibe.

- Csupán egy szende álom!

Kedves Olvasóim!

Na itt is vagyok az új fejezettel, ami remélem elnyeri a tetszéseteket :) És a napokban, ahogy láthattátok, elértük az 1K követőt! Úristen, kb úgy vagyok vele, hogy szavakhoz sem jutok. Nagyon köszönöm a támogatást! Imádlak benneteket!

Másrészt (tudom, hogy senkit sem érdekel a "magánéletem") ma elmentem egy freestyle edzésre, emberek már olyan régóta szerettem volna elkezdeni táncolni, hogy most dagad a mellem a büszkeségtől, amit magam iránt érzek. 
Az igaz, hogy én voltam az egyik legfiatalabb a sok 18-19 éves között, és a legszarabb is, de nem baj :D. Komolyan gáz volt, hogy milliószor belegabalyodtam a lépésekbe, de ezekről az "apró" dolgokról eltekintve, nagyon tetszett. 

Ne kérdezzétek, hogy ezt miért írtam le, talán azért, hogy bátorítsalak titeket arra, hogyha akartok valamit ne féljetek megtenni. Bátran menjetek a félelmeitek elébe! Sokkal jobb érzés lesz utána:)

Puszi Kira!