A fiú

......................................................

Apám lenézően vontatta végig rajtam a tekintetét, míg azt hallgatta, hogy anyám miként hord le, élveztem nézni azt az aprócska gunyoros mosolyt, ami a szája szélét perzselte. Megforgattam a szemeimet és kifelé bámultam, képtelen lettem volna tovább nézni anyám őrjöngő arcát. Ki gondolta volna, hogy az eddig makulátlan kinézetű, angyali nő képes vörös képpel ordibálni a fiával?

- Nézz rám te istenverte kölyök! Gyűlölöm azt a napot, amikor megszültelek! – ordította, mibe még az üvegek is beleremegtek.

Erősen össze kellett szorítanom a számat. Éreztem, ahogy egy aprócska könnycsepp mégis kifurakodott a szemeimből, árván szánkázott végig az arcomon, miközben hosszú, nedves csíkot hagyott maga után. Fájtak a szavai, éreztem ahogyan a kis kések lassan a bőröm alá férkőznek.

Szúrtak.

Sértettek.

Kinek nem okozott volna szenvedést, ha a saját tulajdon anyja azt kívánja bárcsak meg se született volna? Gúnyosan akartam nevetni a szerencsétlenségemen. Nolan Lee, Joseph Lee vérszerinti fia sír, mert az anyja megbántotta.

- Nolan Lee!

Hirtelen rázódtam fel a gondolataimból, hisz gyémántgyűrűkkel tarkított ujjai felvágták a bőrömet, felszisszenve kaptam az arcomhoz. Kék szemeiben semmi érzelmet nem láttam, ám mikor felfedezte az államon csüngő, magányos könnycseppet, arca eltorzult. Megfordult és szavak nélkül szaladt fel a lépcsőn, apám megrázta a fejét és a sétabotjára támaszkodva tekergette meg ezüst gyűrűit.

- Velem jössz! – nézett mélyen a szemembe majd felkapva bundából készült kabátját, megpödörte a szakállát és köszönés nélkül lelépett. Ujjaim összeszorultak a sebem körül, a fájdalom amit a lelkemben éreztem milliószor rosszabb volt, mint ez a fránya heg, amit az arcomra helyeztek. Mondhatni meg sem éreztem, csupán a vér fémes ízét a számba, ami lassan szétterült a testemben. Lehunyt szemekkel követtem a férfit, aki az életem során a leggyűlöltebb emberek listájának élén szerepelt.

Egészen kiskoromban gyűlöltem már, mikor arany gyűrűs ujjait az arcomra simítva erősen arcon csapott, csupán azért mert megláttam, ahogy egy szolgáló lánnyal mulattja az időt. Onnan kezdődött a mi kapcsolatunk. El akartam mondani anyámnak, de fenyegető szavai bennem marasztalták a maró szavakat, anyám pedig egyre csak távoldott tőlem. Sosem szerettek annyira, mint Nortont. Hogyan is tehették volna? Norton maga volt a tökéletes fiú, akire mindenki büszkén tekintett és ha már meg van nekik a tökéletes utód, minek még egy? A második csak selejt lehet egy igazi kékvérű után... és nem is tévedtek nagyot. Nevelésemet egy dajkára bízták, nem hurcoltak magukkal különböző bálokra, egyedül maradtam a szolgálókkal. Igazából az ő gyermekük voltam.

Norton viszont más volt, annak ellenére, hogy szüleink gyűlöltek engem, ő szeretett. Kedves volt velem és barátságos, igazi bátyám volt. Feltekintettem rá, szerettem őt, olyanná akartam válni mint ő, ami később a vesztébe vezetett.

Minden, egyszerűen minden egy éjszaka alatt hullott apró darabokra.

Azon az éjszakán, amikor az égből hatalmas cseppekben hullott a csapadék, egy mélyen elhelyezkedő kátyúba, ami ezáltal teljesen megtelítődött és egy saras pocsolyát alkotott. Amikor az úton két fiatal sétált egy kis zacskó anyag reményében, két elveszett lelkű testvér. Azon az estén végleg búcsút mondtam a családomnak.

Keserű szájízzel léptem be a rendőrfőkapitányságra, ahol a nyomozók és rendőrök tömkelege száguldozott egy pohár kávéval a kezében. Minden úgy nézett ki mint a filmekben, különböző termek ahol a számítógépek fölé hajoltak a férfiak, vagy néhol maguk a nők. Sürgés fogadott, ám apám beléptére persze, hogy minden elhallgatott. A rádióból még így is szóltak a megszokott karácsonyi nóták, mint a Last Christmas.

Egy magas férfi lépett elénk, őszülő haja egészen megritkult a fején, alig néhány száll meredezett még valamerre. Egy halk köszöntést elmormolva már darálta is az anyagot, míg szemével fogva tartott engem.

El akartam oldalazni, de apám dörrenő hangja megakadályozott a mozdulataimban. A férfi hirtelen került elém és kinyújtotta a kezét.

- Milyen rég láttalak Norton! – mosolygott kedélyesen, mintha tényleg nem látta volna a különbséget köztem és bátyám között.

- Oh ez a másik, Charles.

Charles zavartan húzta vissza a kezét és dadogva bocsánatot kért, bár ez nem neki hanem sokkal inkább nekem volt megalázó. Megvontam a vállamat és egy ivókúthoz sétálva figyeltem apám megfontolt lépteit, amikkel eltűnt az egyik redőnnyel védett terem mögött.

Letelepedtem az egyik székre, mikor az ajtó hirtelen kivágódott és egy megtépázott kinézetű nő lépett be. Vörös, göndör tincsei az arcába lógtak, ezzel elrejtve néha elővillanó fűzöld tekintetét, melyek vörös indákkal voltak körülhatárolva. Pillái kókadtan keretezték íriszeit, nem volt benne az az életerő, amit a tincsei sugároztak.

Ruhája szakadt volt és hanyag, nem törődött a kinézetével, egyedül véresre harapdált ajkait piszkálta az ujjaival, miközben tekintetét le sem vette az előttw halladó rendőrtisztről.

- Mrs. Chance, kérem foglaljon helyet!

A kavarodás lecsillapodott és az előttem elhelyezkedő asztal mellé ültette a nőt. A férfi összevont szemöldökkel meredt hol rám, hol pedig a kollégájára, aki lemondóan megrázta a fejét. A férfi ezután már észre sem vett.

- Mr. Rogan meg kell értenie...

- Mrs. Chance... kérem vegyen egy mély levegőt és nyugodjon le, itt nincs helye az aggodalomnak...

- Mégis hogy képzeli, hogy nyugodjak le? – pattant fel a nő, alakja sokkal magasabb volt mint azt először hittem.

Hosszú, vézna karjait a rendőr vállához csapta és hisztérikusan felnevetett. Összébb húztam magamat, de szemeimet le sem hámoztam róluk.

- Nyugodjak meg azok után, hogy a gyermekem meghalt? Nyugodjak meg azok után, hogy az a kibaszott gyilkos még mindig abban a fránya városban van? És nyugodjak meg azok után, hogy ez az elcseszett rendőrség feladta a nyomozást egy hétvége eltelével?

A rendőr megszorította a halántékát és rámarkolt az övénél elhelyezkedő sokkolóra.

- Mrs. Chance...

- Maga ne oktasson ki engem! Annyit kértem, hogy segítsenek, hisz nem ez maguk dolga? MEG TALÁLNI A GYILKOSOKAT? – üvöltötte haragosan, a rendőr nyugodtan nyúlt az övéhez, de még időben rántottam vissza a nőt, a sokkoló egyedül a levegőt érte.

A nő szemei elkerekedtek és zokogva meredt rám.

- Maga... maga mit képzel magáról? – szusszantotta halkan Mr. Rogan-re nézve.

Az egész embertömeg rám vezette súlyos tekintetét, Mr. Rogan gúnyosan mosolyogva megállt előttem és megpödörte hosszú bajszát. Gyűlöltem az arcán ott ülő arrogáns vigyort, öklöm viszketett arra, hogy letöröljem onnan, de nem akartam kockáztatni. Ujjaimat ropogtatva álltam fel és azonnal Mr. Rogan fölé magasodtam, ami miatt vigyorának mérete a tizedére csökkent.

Hátát kissé összegörnyesztette, megdörzsölte az állát és inkább meghúzva magát megfordult. Ezt a mozdulatot látva a vörös nő szemei kikerekedtek, utána akart kiáltani, megfogni a kezét, de egyszerűen megfagyott a mozdulataiban és elkeseredett tekintettel meredt rá. Képtelen volt már megszólalni, ajkai megremegtek és épphogy előbb elcsendesült könnyzuhataga újból megindult. Térdei megrogytak és egy játékhoz méltóan dőlt össze.

- Mrs. Chance jobb ha most távozik – szólt haragosan a rendőr.

- Képtelen megérteni, hogy ezzel nem csak engem aláz meg, hanem az emberek életét is kockáztatja?

A férfi nevetve fordult meg, haja meglibbent a mozdulat következtében. Tenyereit a zsebébe süllyesztette és a mellette álló asztalkára pillantott, ahol egy digitálisóra ketyegve mutatta az időt. Pontosan szembe vele, egy másik fekete asztal feküdt, amin egy méregdrágának tűnő számítógép állt, előtte egy apró képpel, egy családról.

- Most szépen felfogja a szavaimat és elhúzza innen a rühes seggét! Megmondtam, hogy nem fogjuk megkeresni a szaros gyilkosát, hisz kit érdekel, hogy mi történik egy 10 fős városban? Az amerikaiak 99,9 százaléka a létezéséről sem tud. És mi van akkor, ha az a 10 ember meghal? Gondolkozzon Mrs. Chance! – nevetett fel gúnyosan. – Ahogy gondolja! Semmi. És ha semmi sem történik minek magunkat törni emiatt? Figyeljen ide, ha nem megy el most rögtön innen, nem hogy egy évre, hanem az egész maradandó rühes életét ebben a börtönben fogja leélni, ért engem Mrs. Chance?

A nő hitetlenül megrázta a fejét.

- Ez lennének maguk? Ez lenne a híres-neves rendőrség?

- Igen Mrs. Chance, ilyen az élet, valakikkel kibasz, valakiknek kedvez – vonta meg a vállát és ránk se pillantva leheveredett a székére és a kezébe vette a fotót. – Mi már csak szívunk, Mrs. Chance, ez jut nekünk... tudja a plebsznek.

- De...

- Az életben nincs olyan szó, hogy de – meredt egyenesen előre. Kék egyenruhájának zsebéből egy hosszúkás cigaretta szálat húzott ki, elővett egy gyújtót és óvatosan rányomva, a vörös lángokba helyezte a csikk szélét, azonnal lángra lobbant, majd sistergő hangot hallatva parázslani kezdett.

A nő a fehér falakra nézett, hosszú és széles térképek lógtak a terebélyes ablakok mellett, míg a falak mentén temérdek asztal helyezkedett el, tövükben egy kávés kezű rendőrrel. Tekintetük a jelenetet figyelte, szájukat is eltátották, eközben kint havazni kezdett. Portland egészen más volt, mint Woodburn, itt a tájat vastag hó réteg borította ezzel karácsonyi hangulatot varázsolva a vidéknek, de Woodburn, apró faluját sokkal inkább eső hódította maga alá.

Visszanéztem a síró nőre és a férfira, ki ott szorongatta a kezében a fotót, amin egy egészen boldog család nézett vissza ránk. Ajkait összeszorítva helyezte az iratok közé, majd megfordult a forgósszékén.

- Maga még itt van?

Nézett először a karján, majd a fehér falakon lógó órára.

- Gyűlölöm magát Mr. Rogan!

- Sokan vannak így, Mrs. Chance.

A nő megtörölte könnyes szemeit és sántítva állt fel, hátra se nézve közelítette meg az ajtót, ám ekkor apám lépett ki az eddig elsötétített teremből. A férfi gyanúsan vigyorgott, megpödörte göndör szakállát és a nő után szólva, rátámaszkodott a botjára. Mrs. Chance összevont szemöldökkel fordult meg és reménykedve szorította össze az ujjait, ruháját igazgatva nyíltak nagyra zöld szemei, láttam a felszínén apám arrogáns arcát.

- Azt hiszem tudok egy megoldást a gondjára...

Mrs. Chance mintha magát az istent látta volna meg, térdre borult a padlón – el sem bírtam képzelni mennyi mocsok lehetett rajta -, de ez nem nagyon zavarta a nőt. Szemeiből folyamatosan folytak a könnyek és hálát adott annak a férfinak, aki maga volt a földre szállt ördög.

- Egy személy lenne, aki nagyon bizonyítani akar – meredt rám. – Ugye Nolan?

A nő rám kapta a szemeit és megrázta a fejét, nem örült annak, amit hallott.

- Uram... de ez egy gyerek!

- Oh, ugyan Mrs. Chance, Nolan Lee a fiam, aki éppen azon agyalt, hogyan engesztelhetne ki és lám – csapta össze a tenyereit színpadiasan és kedvesnek nem mondható vigyort kenve cserepes ajkaira. -, itt az alkalom arra, hogy bebizonyítsa nekem, hogy nem hiába a fiam! Ugye Nolan?

Összeszorítottam a fogaimat és gúnyosan a szemeibe néztem.

- Persze, apám, minden vágyam!

- Helyes – bólintott. – Na, akkor Mrs. Chance megismertetem önt az új nyomozójával!

Kedves Olvasóim!

Nagyon köszönöm a visszajelzéseket, amiket hagytatok nekem mind.mind szörnyen jól esett! Próbálok sietni a fejezettel!

Puszi Kira!