A fiú

...........................................

Miután ledobtam Abbyt, agyam még mindig körülötte forgott. Csintalan mosolyán és makacs barna szemein, melyek minden alkalommal elkápráztattak. Sóhajtva döntöttem fejemet a kormánynak és felnéztem a hatalmas villára, amit a saját otthonomnak kéne hívnom. Mégis inkább egy gyönyörű börtönhöz tudnám hasonlítani.

Apám éjjfekete Bugattija a felhajtón parkolt, mellette Norton félreismerhetetlen kocsija terpeszkedett. A sok vadonatúj autó között azonnal kirítt az én 67-es Mustangom, ami dörmögő hangot hallatva vonult végig a többi között. Mikor leállítottam a motort szemeimmel a hatalmas oszlopokra lestem és az éppen belépő vendégekre. Gyűlöltem az ilyen estéket, ahol tisztára nyalt emberek egymást próbálják túlharsogni az okos beszólásaikkal. Azok a kedvesnek tűnő mosolyok, melyek mögött egy ördögi természet lapult meg. Kirázott a hideg, csupán a gondolatra is.

Hirtelen felindulásól megérintettem a nyakamat, pontosan ott, ahol alig pár perce még egy selymes ujj helyezkedett el. Apró mosolyra görbültek az ajkaim, majd kiléptem a kocsiból. Mély lélegzetet véve sétáltam az ajtó elé, mikor ujjaim a csengőhöz értek az ajtó kitárult és egy gyönyörű fekete ruhába bújtatott, szőke hajú lány pillantott rám. Vörösre festett ajkai kiemelkedtek egyébként hófehér bőréből, elegáns hullámok keretezték angyali arcát.

Ajkait mosolyra görbítette és széttárta a karját.

- Hello!

Hangja angyali tónusokat ütött meg, furcsa érzéseket keltett bennem, de ezt az egészet betudtam annak, hogy kinézetre egy gyönyörű lány állt előttem. Ruhája ott tapadt testére, ahol kell, nem beszélve mély dekoltázsáról. Nagyot nyelve mosolyogtam rá.

- Hello, Nolan vagyok, azt hiszem mi még nem igazán találkoztunk.

- Lynn vagyok, gondolom a szüleimet ismered. Josh és Emily Fritz.

A Fritz család említésére arcom torz grimaszba borult, de Lynn erről tudomást sem szerezve, megigazította méregdrága ruháját. Jobban megfigyelve már nem is tűnt túlságosan csábítónak. Eddig mesésnek hitt kék szemei nem is a saját színükben pompáztak, az apró kontaktlencsének a körvonalai kirajzolódtak a halvány fényben. Az egész lány túlságosan műnek tűnt, megráztam a fejemet és az akasztóra helyeztem a kabátomat. Meghagyom a lányt Nortonnak, ő úgy is ugrik az ilyen fajtákra.

Lynn mellém érve, hatalmas sarkain billedezve kísért be a napaliba, mintha nem tudtam volna, hogy mi hol található.

Szüleim a hatalmas asztal körül ültek és szemeim megakadtak a Fritz család kinyalt tagjain. A legidősebb fiúgyermekük Gerard Fritz volt, aki apja ki nem állhatatlan gőgös modorát örökölte, a középső lányuk Zora Fritz, húgához hasonlóan ő is az eléggé dekoratív lányokhoz tartozott, pezsgős poharát mélyvörös ajkaihoz illesztve figyelte a szülők mély diskurálását.

Anyám az asztalfő melletti széken foglalt helyet egy saját szabóval varratott fehér selyem kosztümben, arca virágzott, ajkai hamis mosolyra görbültek, kuncogva szorította meg apám kezét.

A férfi vontatottan rám emelte szürke szemeit, tőle örököltem őket. Hosszú szakáll borította az állát, míg ujjain gyűrűk ezrei sorakoztak, különböző drága kövekkel a belsejükben, a gyengeségei voltak. Élesen elvigyorodott és szívélyesen kitárta a karjait. Norton megfordult és sóhajtva elmosolyodott, de ő tiszta szívből.

- Na, végre Nolan! – pattant fel helyéről anya és szégyenkezve lesimított egy ráncot a szoknyájáról. – Egyszer nem bírnád betartani az időt? – sziszegte a fülembe, mikor a többiek előtt éppen egy „szeretetteljes" ölelésben részesített. Csontos ujjai a bőrömbe vájtak. – Egyszer kérünk meg tőled valamit és még azt is elrontod – sopánkodott. Bársonyos arcára egy aggodalmas mosolyt húzott és "jó anya" lévén Nortonnal szembe ültetett. Zora csillogó tekintettel mért végig, addig húga Nortont figyelte.

- És milyen a Woodburn? – Mr. Fritz undorodva ejtette ki a szavakat a száján, gyorsan bekapott egy apró falat homárt és egy jóminőségű bort kortyolgatva megszorította felesége kezét. – Nem is hallottam ezidáig erről... az előbb mikor még nem voltál itt Norton beszámolt nekünk mindenről – előzte meg a válaszadásomat. Gúnyosan köhintettem egyet.

Zora vigyorogva hörpintette fel az italát. Feszélyezetten fészkelődtem a helyemen, apám haragos tekintete és anyám undorodó arckifejezése tönkretette a lelkemet, ami valamiért mindig is egy szerető családról álmodozott. Egy olyanról, ahol nem tesznek különbséget két gyermek között és a szülők szeretete megoszlik. Ahol bátran beszélhetek az apámmal, nem rettegve a következményektől és ahol anyám tárt karokkal vár bármikor. Ez nem egészen alakult így.

Míg Norton fürösztelt a szeretetben addig én egy elfeledett korcs voltam, akit még nem is akartak megnemzeni. Egy selejt voltam, egy láthatatlan b) terv, ami tényleg a leges-legutolsó vészhelyzet esetére kellett csak.

Fáradtan meredtem a tányéromra, nem akartam megszólalni, nem akartam úgy tűnni, mint aki élvezi ezt az egész csevejt, amit a szüleim vágtak le, hangjuk nyájas volt és barátságos nem tükrözve a bensőjüket, ami már évek óta rohadt.

Villámmal a húsba döftem, szétnéztem. Az asztalon mindenki apró, hangyányi falatokra szeletelte az ételt és kis résre nyitva szájukat betuszkolták azt, kedvem lett volna tönkre tenni ezt az úri lakomát, de nem kívántam magamra haragítani a szüleimet, akik már így is csak kényszerből hívtak el erre az estére.

Megrágtam az ételt és vízért nyúlva lenyeltem, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt étvágyam. Unottan bámultam összevissza, de egyetlen tekintet nem eresztett. Zora homályos íriszei minden testrészemet feltérképezték, ruháját lejjebb ráncigálta, hogy hatalmas keblei még inkább a felszínre törjenek.

Anyám látva a jelenetet, elszörnyedve kortyolt a borába, Mr. Fritz megbökte lányát, hogy viselkedjen. Zora köhécselve pirult el, de ruháját nem húzta feljebb, óvatosan felállt és a mosdóba kéredzkedve erősen ringatva a csípőjét eloldalazott az asztaltól. Norton köhögve vezette le róla a szemeit és illedelmesen felállva követte a lányt a mosdóba, alig pár perc elteltével kéjes nyögések hangzottak fel a mosdóból. Gerard semleges arckifejezéssel ült a helyén, míg a szülők ügyet sem vetve a kínos helyzetről tovább diskuráltak. Lynn ekkor már nem bírta ki, felnevetett, mikor nővére kissé hangosabban a kelleténél felszusszantott. Megforgattam a szemeimet, de képtelen voltam nem felnevetni. Anyám pisszegve combon vágott.

Úgy 10 perc leforgása után Zora és Norton kipirosodva ültek vissza a helyükre. Senki sem fűzött megjegyzést az előbb történkere, ajkaimra kaján vigyor ült ki és az asztal alatt az öklömet nyújtottam a fivéremnek. Norton látva a kezemet, igazi mosolyra húzta az ajkait és öklét az enyémhez koccantotta.

Sok év elteltével ez volt az első nagyobb lépés a kapcsolatunk javulásában. A vacsora végéig arcunkról le sem lehetett szedni a vigyort. Miután anyám kirendelte, hogy vonuljunk a billiárd szobába, telefonom hirtelen felcsengett. Egy emberként meredt rám az egész bagázs. Előhalásztam a készüléket és kérdőn lestem a név felé.

Abby.

Mosolyomat elnyelve nyomtam a zöld ikonra és nem foglalkozva apám sürgető sóhajával és anyám rettentően elítélő tekintetével elvonultam. Az asztalról a szobalányok takarították le a szemetet.

- Nolan? – suttogta halkan, alig hallottam elhaló hangját.

- Igen, én vagyok az.

Ezután hosszú csönd támadt, már azt hittem letette, de ekkor megcáfolva a gondolataimat megszólalt.

- Hol vagy?

Meglepett a kérdése. – Otthon, miért?

Újabb hosszú csönd szakította meg a rövid párbeszédet. Hallottam elhaló sóhajait és halk szipogását. Szívem hangosan dörömbölt, aggódtam érte és az egyre inkább elnyúló csönd nem oszlatta szét a kételyeimet.

- Eszembe jutott Stacy, hogy nem látatja a karácsonyt – suttogta. A hangjában rejlő őszinteség megrázta a bensőmet. Sóhajtva túrtam a hajamba. – Esik a hó.

Elmosolyodtam, még annak ellenére is, hogy alig pár másodperce még egy halott lányról beszélt. Megdörzsöltem a szemeimet és fáradtan leheveredtem a kanapéra, és tényleg havazott. Alkonyodott, a sötét fellegekből pedig hatalmas mérető pelyhekben ömlött a hó.

- Te hol vagy?

- A városban... összevesztem a szüleimmel, mert megláttak veled és még mindig azt hiszik, hogy a gazdagok rosszak, hogy ártani akarnak nekem! Én megértem a félelmeiket, de ez már egy kemény sztereotípia! Nem ismernek téged Nolan, Viktort sem mégis azt mondják rólatok, hogy rosszak vagytok.

- Mert talán tényleg azok vagyunk...

Abby halkan felnevetett. – Igaz, talán tényleg én vagyok hülye... de ezen most felhúztam magamat és hülye dolgot vágtam a szüleim fejéhez – hangja elhalkult. – Tudom butaság ilyet kérnem és gondolom, amint meghallod mit kérek rám csapod a telefont, de... nem akarsz ide jönni?

Szívem összeszorult, legszívesebben gondolkodás nélkül a Mustangomba vetettem volna magamat és erősen rátaposva a gázpedálra vissza se néztem volna, de nem tehettem ezt a szüleimmel. Egyetlen egy dolgot kértek tőlem, mégpedig azt, hogy üljek végig egy lehetetlenül unalmas estét a sznob barátaikkal. Ha megtudnák, hogy leléptem még inkább a pokolra kívánnának, ám ekkor eszembe ötlött Abby elveszett arca és nem utolsó sorban esteledett is, nem hagyhattam magára. Sóhajtva néztem a szüleim irányába, Norton cserfes mosollyal bólintott, tudta, hogy ki hívott és ő engedélyét adta rá, nem mintha szükségem is lett volna rá.

Apám szürke szemeivel rám meredt ér kérdőn felvonta dús szemöldökét, ujjaira támasztotta az állát és anyám kezét megbökve rám mutatott. Az angyali arcú nő értetlenül fordult felém és kezével finoman jelzett, hogy csatlakozzak hozzájuk, ehelyett visszaszóltam a telefonon lógó lányra, aki kitartóan hallgatta elveszett lélegzetvételeimet.

- Merre vagy?

Abby megkönnyebbülten sóhajtott és apró kuncogást elejtve már daráta is az utca számot. Nem törődtem szüleim kitágult tekintetével, intettem nekik egyet és a kabátomat magamra kapkodva kiléptem a fagyos udvarra, ahogy Abby is mondta a hatalmas pelyhű hó méretes darabokkal igázta le a tájat. Kulcsaimat megpörgettem az ujjam körül és utolsó pillantást vetve a házra, már a kocsimban is ültem. A szokásos illatot magamba szívtam és a kulcsokat a lyukba dugva az öreg autóm dörmögve hódolt be nekem. Szívem vágtázni kezdett a csúszós utakon járva. A fő útra kitérve elővettem a telefonomat, ami halk pityegéssel jelezte, hogy írt nekem valaki. Norton.

Kiakadtak.

Igazából nem is számítottam másra, a szüleink kiskorunk óta arra neveltek, hogy ha nem muszáj ne szegjük meg a szabályokat és sajnos a tulajdonságiam egyike volt a szabályszegésre hajlás, tehát emiatt sem jöttünk ki jól. Szívem sosem kötött annyira a szüleimhez, tökéletesen megvoltam nélkülük és ők is nélkülem. Ez így volt rendjén. Nem írtam vissza Nortonnak, fölöslegesnek éreztem, este úgyis kapok majd a fejemre. Lenyeltem a rosszindulatú megjegyzéseimet és leparkoltam a megadott helyen.

Egy park előtt álltam, a havazás hatására mindent egy fehér lepel borított, magát a lányt is, aki nem messze tőlem üldögélt egy padon. Az egyre csak sötétedő idő miatt a díszítő lámpák kigyúltak, ezzel még inkább meghitté varázsolva a hangulatot. Bezártam az autót és a zsebeimbe süllyesztve a kulcsokat megközelítettem a padot.

Dús vörös haja a vállain feküdt, apró kis hullámokon ott hevert a fagyos hó. Szeplős arca teljesen kipirosodott, míg ujjait kabátjának zsebébe mélyesztette, ajkait elrejtette a sálba.

Csokoládébarna szemeit rám emelte és a sál vastag bordó anyagán keresztül is láttam szélesedő mosolyát. Letelepedtem mellé és felé fordítottam az arcomat.

- Tényleg nem gondoltam volna, hogy eljössz, nem ilyennek ismertem meg a gazdagokat – kacsintott rám, mire kiszaladt belőlem egy hangos nevetés.

- Mindig megleplek igaz?

Abbyn volt a sor, hogy felnevessen. Megrázta előttem a középső ujját és hirtelen ötlettől vezérelve felpattant és elfeledve a gondjait szaladni kezdett havazásban. Tagadattam volna, de gyönyörű volt, ahogy apró alakja összevissza ugrándozik a havas tájon, míg vörös haja követi mozgását. Csillámló tekintettel meredt rám, ujjait kecsegtetően felém nyújtotta. És azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor leszartam mindent és mindenkit. Már nem járt az eszembe az anyám és apám leereszkedő hangja, sem Norton elbaszott élete, sem pedig a tegnap elhunyt lány teteme, csupán az előttem ugrándozó lány foglalta el agyam 99 százalékát.

Megráztam a fejemet és utána futottam. Klisésnek hangzott és talán túlontúl romantikusnak is, de Abby képes volt kitörölni a rossz dolgokat az elmémből és csupa jóval teleszórni a bennem tátongó ürességeket. Kedveltem őt, úgy éreztem mellette, hogy egy kivételes ember barátja lehetek. Megtisztelve éreztem magamat.

Mikor közelebb értem hozzá, megragadtam a csuklóját és magam felé rántottam, elvesztve az egyensúlyát nekem esett, orrunk össze ütődött. Nevető ráncai megjelentek az arcán, cserfes mosoly az ajkain, melyen innen közelről nagyon is kívánatosnak tűntek. Elásva perverz gondolataimat egyenese állítottam a lányt, aki még mindig bódultan meredt rám. Tenyerét a mellkasomra simította. Kisöpörte a szemembe hulló tincseimet és elmélázva figyeltük egymást. Hirtelen húzódott hozzám, teste melegét azonnal megéreztem. Egy kismajomhoz hasonlóan csimpaszkodott belém, arcát a nyakamba fúrta és engedte, hogy karjaim karcsú dereka köré fonódjanak.

Nem tudtam hova tenni hirtelen jött szeretetkitörését, de sehogy sem akartam elereszteni, egy idő után mégis kitáncolt az ujjaim közül. Zavartan megvonta a vállát, majd lenézett a földre.

- A szüleim aggódnak miattam, vagyis gondolom...

- Burkolt célzás arra, hogy lekophatnék?

Abby hangosan felkacagott és megrázta a fejét. – Nem, dehogy, nem erre gondoltam. Sokkal inkább arra, hogy mindjárt ide fagyok, nincs kedved elhívni valahova? Teljesen csóró vagyok, szóval egy ideig élősködnek rajtad.

- Ugyan semmiség, egy vagyon lapul a zsebemben.

Abby nevetve fonta össze az ujjainkat.

- Forró csokit szeretnék!

Kedves Olvasóim!

Csak én imádom ezt a részt? Noego, de komolyan. Úgy érzem, hogy ez az első olyan művem, amit igazából felvállalok a nevemen :D imádom írni, szóval remélem nektek is tetszik majd!

Pénteken jön a következő rész! Élvezzétek a szünetet és Kellemes Újévet kívánok mindenkinek! 

Puszi Kira!