A lány

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

Kabátom cipzárját birizgálva indultam neki az útnak, mint általában a novemberi idő, most is kifogott a városon. Hideg, vérfagyasztó szelek suhantak végig az utcákon, összehúztam magamon a kabátomat és tovább küzdöttem a szelek ellen. Hátamat erősen nyomták a rendesen megpakolt táskák, legszívesebben felpattantam volna egy buszra, de itt még az is luxusnak számított, ha egyáltalán két óránkét eljárt egy busz. Hajamat egy vastag kötött sapka alá bújtatva lépkedtem át a kirakott ösvényen. A Woodburn Gimnázium parkolója előtt temérdek kocsi parkolt, egyik szebb volt, mint a másik, egyetlen kocsi mégis kitűnt a sok vadonatúj, csillámló autó közül. Méregzöld színével lehajrázta az összeset, két hosszú, fehér vonal díszítette. Csillámlott a napfényben. Kissé megviselték az évek, mégis tökéletesen tartotta magát, gazdája az életénél is jobban szerethette a kocsit.

Sóhajtva vezettem le róla a szemeimet és inkább az elém táruló látványt figyeltem. A hatalmas épület a megszokott vörös színeiben tündökölt, a vaskos, ódon vaskapu nyekeregve nyílt ki. Mögötte azonnal feltárult elém a megszokott pezsgés, temérdek diák és tanár nyüzsgött a folyosókon, alig bírtam elszlalomozni közöttük, kismilliószor tapostak a lábamra, de nem szólaltam meg. Mikor átvergődtem a csomóponton zihálva vezettem vissza a szemeimet a nyüzsgő kavalkádra.

Egy hatalmas sötétkék tömeg, a fiúk testét egyszerű fehér ing, rajta egy tengerészkék pulcsival és végezetül az egészet megspékelték egy gyönyörűen kidolgozott öltönnyel, a nadrágjuk egyszerű fekete színekben pompázott. A lányoknak már könnyebb dolguk volt, egy fehér inget kellett hordanunk hozzá egy fekete színű szoknyát - vagy nadrágot-, az ingünkre egy kék színű O betű volt felvarrva, benne az államunkat jellemző sötét fenyőkkel.

Először furcsának találtam azt, hogy a modern korokban egyenruhát kell hordanunk, de sokkban megkönnyítette a dolgunkat. Nem kellett reggelente azon agyalni, hogy mit hordjunk, hisz megvolt szabva az öltözékünk. Levettem a sapkámat és hosszú vörös hajamat rázogatva lépkedtem le a lépcsőkön, melyek egyenesen a szekrényemhez vezettek, bepakoltam a ruháimat, mikor egy test verődött mellém. Korom fekete haj és hozzá tökéletesen passzoló égkék szemek, ajkait összeszorítva bámulta a rengeteget. Karjait összefonta a mellkasa alatt és halk nyöszörgéseket hallatva döntötte fejét a barna, rozsdás szekrényeknek. Egészen megviselt volt az iskola.

Lábait keresztbe téve forgatta meg szemeit, mikor elhaladt előttünk egy nagyobb csapat lány.

- Gyűlölöm ezeket a ribancokat – dünnyögte az orra alatt, szemeit egyenesen rám vezetve.

A lányok után nézve semmi különöset nem láttam bennük, egyszerű egyenruhába öltözött baráti társaság. Megráztam a fejemet és egy apró mosolyra húzva az ajkaimat bezártam a szekrény ajtaját.

- Kit nem gyűlölsz te egyáltalán?

A lány egyszerűen elhúzta a száját és mókásan elnevette magát.

- Jó kérdés.

- Szóval akkor engem is gyűlölsz? – vontam fel a szemöldökömet, Daria megrázta rövidre vágott haját és felnevetett.

- Te vagy az egyetlen kivétel – kacsintott, majd gyorsan szedve a lábait bekanyarodott az egyik folyosóra. Visszanézve intett nekem egyet, könyveit a melléhez szorítva rohant le a lépcsőn.

Az én utam viszont felfele vezetett. Megigazítottam az ingemet és a lépcsőfokokat kettesével szelve rohantam fel az emeletre, az ablakokon vastag réteg por húzódott, a lépcsők kanyarulatánál régi kőből faragott szobrok sorakoztak, néhányuk szeme visszataszítóan méregetett. Megborzongtam. Hirtelen egy barna kobak tűnt fel mellettem. Ajkait rágcsálva húzta fel mind két vállára a hátizsákját, haját egy laza copfba fogta, tincsei libegtek utána. Együtt jártunk irodalomra, mivel mindketten rajongtunk a tantárgyért, ebben az évben plusz óraszámként vettük fel.

- Mi újság? Hogy telt a hétvégéd?

Visszagondolva a szombatomra és a vasárnapomra inkább elszégyelltem magamat, az unalom végső stádiumában jártam mindkét napon és kollégiumi szobám - mint általában hétvégékre – kiürült. Sokan látogattak haza, egyedül én poshadtam a szobámban. Végül is túléltem valahogyan.

Arcomra hamis mosolyt varázsolva hazudtoltam meg saját magamat.

- Nagyon jól éreztem magamat, de sajnos nem tartott túl sokáig, és veled?

Elvégezve a sablonos beszélgetést mindketten csöndbe burkolóztunk, ő azért mert eleve ilyen természete volt én pedig azért mert nem nagyon rajongtam a lányért. Zavartan kapkodta a lábait és előttem felérve már a terembe is robbant.

A teremben a szokásos kalamajka fogadott, mindenki különböző csoportokba vergődve beszélte ki a hétvégéjét, hogy micsoda bulikban, milyen állapotba kerültek. Ilyenkor sajnáltam, hogy Daria nem kedveli a humán tantárgyakat. Ő sokkal inkább vonzódott a természettudományok iránt, mint például a kémia és a biológia, engem kifejezetten untatott ez a páros.

Lepakoltam a padomra és vártam, hogy valaki mellém vetődjön, végül Stacy Chance, az osztály másik vörös tagja elém ült. Hátrafordult, göndör vörös fürtjei rikítóan keretezték szeplős arcát, kissé más volt, mint a többiek.

- Mi újság? – hogy én mennyire gyűlölöm ezt a kérdést.

- Minden oké, veled?

Megforgatta a szemeit, majd körmeire nézve megvonta a vállát. Ismerős, kék körmök, apró égkövekkel a tövükben, igazán szép munka. Ekkor ránéztem a sajátjaimra, a címerünkkel megegyező színű, vörös körmeimről lepattogzott a lakk. Két egészen más látványt mutattunk magunkról, mondhatni ellentétek voltunk.

Karcsú alakja tekergett a széken, míg az én egyáltalán nem túl vékony alakom, sokkal inkább szétfolyt, Daria mindig azt híresztelte, hogy messze túlteszem az összes lány szépségét a gimnáziumban, szkeptikusan álltam a szavaihoz.

Stacy csöndben ücsörgött előttem, mikor a faajtó kitárult és egy elegáns fiú lépett be rajta. Barna haját gondosan oldalra fésülte, erős arccsontján megpihent az utcáról beáramló fény. Dús ajkai voltak, mindenki kiszúrta az egyik arcán elhelyezkedő hosszú heget, ajkai végében is egy apró seb uralkodott, nem beszélve összehorzsolt bütykeiről.

Hegyes állán egy apró dudor ült, végig vezette szemeit az osztályon, majd lazán leheveredett az egyik középső sorba.

- Ruszki! – üvöltötte be az egyik görény mögülem.

Az előbb belépő fiú, hátra pillantott és meglóbálta a középsőujját, elmosolyodtam. Stacy hegyezte a füleit, kíváncsian bámultuk mindketten az eseményeket. A mögöttem ülő fiú a megalázást észlelve felpattant, feltűrte az ingujját és hajába túrva elordította magát.

- Mi van Dorohov nem mersz kiállni ellenem? – vigyorgott önelégülten a fiú asztalára könyökölve. A teremben néma csend támadt, az előbb Dorohovnak hívott fiú felnézett. Sötét szemeiben vad láng lobogott, de türtőztetve indulatait egyszerű mozdulattal lesöpörte a srác kezeit. Nem jutott eszembe a neve. – Elvitte a ruszki cica a nyelvedet? – gúnyolódott.

Dorohov arca megfeszült, bütykeire bámulva leeresztette izomkötegekbe állt vállait. Stacy az asztalomra könyökölve félrepillantott rám.

- Ezek ketten tutira kivégzik egymást – susogta a fülembe, egyetértve bólintottam.

Senki sem sietett arra, hogy ketté válasszák a két fiút, Dorohov testét körbe ölelte a sötétség és tudtam, hogy ezt az asztalára könyökölő fiú is érzi, de büszkesége egyszerűen nem engedi meg, hogy visszavonuljon.

Dorohov szelíd mosollyal nézett fel a fiúra.

- Mit akarsz? – akcentusa erősen eltért a normálistól, érződött benne az orosz csavar.

- Kutya – röhögött fel, és ekkor valami elpattant a fiúban. Hevesen állt fel, az asztal előre esett gyors mozdulatai miatt, a nevető fiú arcára fagyott a mosoly. Mindenki egyszerre szisszent fel. Stacy eltakarta a szemeit. – Bevadultunk? – hergelte tovább. – Oh, bocsánat, nem érted a nyelvünket?

- Cкот! – süvöltötte a fiú. Ökle erősen csattant a másik srác arcán. Ajkaim elé kaptam a kezemet. Dorohov minden erejét bevetve püfölte a fiú arcát, akinek még védekezni sem volt ideje. Azonnal felpattantam, de Stacy ujjai megakadályoztak a mozgásban.

- Te idióta oda ne menj! – sikította és ekkor berobbant a terembe egy tanár. Barna haja le volt nyírva, sötét szemeivel a földön verekedő párost nézte. Azonnal cselekedett és szétválasztotta a fiúkat.

Dorohov ökle véres volt, fehér ingjén meglátszódtak a vörös foltok, a másik srác viszont eszméletlenül hevert a padlón, ajkai felrepedtek, eddig fehér fogait pedig temérdek mennyiségű vér fedte, orra ripityára tört. Mellkasa nem mozgott, a tanár felordított és azonnal a karjaiba kapta a haldokló fiút. Az egész osztály némán nézte az eseményeket. Dorohov az ökleire pillantott, arca megfeszült, majd egy szó nélkül kirohant a teremből, maga mögött hagyva a megnémult társaságot.

Stacy arca holtsápadt volt, öklendezve görnyedt össze az asztala mellett, a feldőlt pad előtt egy nagyobb vértócsa csordogált, a takarítók borzongva mosták fel a maradékot, leguggoltam a tetthelyszínre és ujjaimmal végig simítottam a padlón, ami talán egy olyan hely, ahol egy srác az életét vesztette. Elszörnyedve kaptam el a kezemet, az asztal oldalához egy aprócska csepp ragadt. Ujjaimmal felitattam a vért.

Lesütöttem a szemeimet és visszasétáltam a helyemre, kint megszűnt a nyüzsgés, az egész iskolában becsengettek.

Hosszú percek elteltével viszont a rövidre nyírt frizurájú tanár kókadozva belépett. Testét egy egyszerű angol, tweed mintájú öltönybe bújtatta, arca sápadt volt, ökleit összeszorította, majd egy mosolyt erőltetett az arcára. A társaság még mindig csendben volt. Stacy érdeklődve lesett a férfira, aki éppen a nyakkendőjét igazgatta.

- Szervusztok! – szólalt meg végezetül. Hangja rekedtes volt. – Mr. Hamilton vagyok, az új irodalom tanárotok, tudni illik Ms. Jonson gyermeket vár – mind bólintottunk egyet. – Na szóval akkor mi is a művészet?

Az óra hangulatát megszabta az előbb lepergett események sorozata, Dorohov eltűnt. Mikor megszólalt a végső csengő a férfi az asztalnak dőlve csukta be könyveit, majd letörölte a táblára firkantott gondolatait. Valamiért a kinti nyüzsgés a teremben tartózkodók kedvét visszahozta és el is felejtették a történteket, engem viszont nehezen érintett.

Stacy szó nélkül levált és a barátnőihez csapódva mesélte el, hogy mi történt a szünetbe, az én szemeim is Dariát keresték, ám barátnőm helyett megpillantottam Dorohovot. A szekrénynek dőlve hallgatta egy tanár heves szavait, innen is hallottam, hogy a férfi agyon alázza a megkukult fiút. Óvatosan mentem el mellettük.

- Mi történt vele? – kérdezte erős akcentussal a tanárt. A férfi sóhajtva hajtotta fejét a szekrényeknek.

- Erős agyrázkódást szenvedett, de él. Egy dolgot mondj a mentségedre Viktor!

A fiú szemét egyenesen a szekrény tartalmára helyezte. Megvonta a vállát.

- Nincs mentségem.

- Ki fognak csapni!

- Tudom – nézett fel szórakozottan és lazán elsétált a szekrénytől. Hajába túrva vegyült el a tömegben. A férfi szitkozódva rohant le a lépcsőkön.

Beütve a kódokat a szekrényembe, kicseréltem a tancuccokat és tovább mentem matekra, ekkor Daria csapódott mellém. Nem szólalt meg, végül megelégeltem a csöndet és beszélni kezdtem.

- Hallottad...

- Igen, hallottam – bólintott diszkréten. – Valami orosz fiú jött a sulinkba, sok helyről kicsapták, de az apja vagyonos ember szóval betuszkolta egy újabb suliba, csak reménykedni tud benne, hogy nem fogják innen is kirúgni, azt hallottam ez az utolsó esélye.

- Majdnem halálra vert egy fiút, Daria! Alap, hogy kirúgják! – keltem az összevert fiú védelmére.

A lány csak megvonta a vállát.

- Nem folyok bele az ügyekbe, végül is nem érint engem az eset.

- Szétvert egy fiút a szemünk láttára – sziszegtem zavartan.

- Na igen, miért nem választottátok szét a két fiút az elején? Semmi sem történt volna.

Válaszolni nem bírtam, mert igaza volt, ha az elején cselekszünk talán semmi sem történt volna. Megvontam a vállamat, majd vörös hajammal kezdtem játszani, sokszor nekem jöttek, de ez sem bírt kitaszítani a gondolataimból. Egyedül akkor pillantottam fel, mikor egy új matektanár lépett be az ajtón. Rövidre volt vágva a haja, nő volt. Egy elegáns blézert és egy hozzá passzoló szoknyát hordott. Szemei különösen ragyogtak, végig nyalta az ajkait majd az asztalra csapta a tankönyveit.

- Öröm magukkal megismerkedni, Lara Wayn vagyok, az új matek tanárjuk. 

Kedves Olvasóim!

Vagyis bárki aki egyáltalán erre téved, fogalmam sincs, hogy miért publikáltam ezt a történetet, de egyszerűen valami belső kényszert éreztem rá, na mindegy :D hej ezt elkönyvelhetjük egy őszi szüneti meglepetésnek. Mivel itt nem haladtam annyira előre, sőt még csak ez az egy fejezet van megírva szóval, kissé ingadozó lesz a részek érkezése. De azért reménykedem benne, hogy valaki erre jár és bekukkant ide, ha tetszett nyomj egy csillagot, vagy hagyj pár szót magad után :)

Puszi Kira!

2016. 10. 31.