MAXINE

Hiába vagyok sportmelltartóban, és van szabadon a vállam meg a hasam, immár huszonhetedjére ver le a víz. Csak ülök, a gyomrom csomóban áll, ahogy Haydent és Taylort bámulom. Homokoznak. Frankón. Homokoznak.

Azon tűnődöm az elmúlt negyed órában, miféle párhuzamos univerzum kapuján léptem át ma reggel. Az ember azt hinné, a Hayden féle elkényeztetett srácok nem koszolják be a drága farmerjukat, hogy homokot lapátoljanak egy vödörbe, de a fickó nem zavartatja magát. Úgy fogja azt a nyomorult kék kis lapátot, mintha egész életében ezt csinálta volna. Vagy csak másodállásban építkezésen dolgozik. Nem tudom.

Hátrasimítom a homlokomhoz tapadt hajszálakat, és nagyot nyelek. Ismét felsejlik bennem az apám viccnek szánt mondata, és a meleg ellenére is beleborzongok. Ha tudná, mennyire beletrafált. A lányom éppen az apjával homokozik.

A szám belsejét rágva szívom magamba a látványt. Tulajdonképpen cukik együtt, csak... túl sok ez az egész egyszerre. Nem értem, hogy nem rakta még össze a képet. Igaz, Taylor fiatalabbnak tűnik a koránál, de Jake és Damon nem. Pontosan olyan majdnem hatévesek, mint a többi majdnem hatéves.

Damon megragad egy játék gereblyét, és lyukat ás a homokba. Felszusszan, amikor rájön, hogy a kezével is csinálhatja, így úgy folytatja. Jake meg... Jake meg csak tologatja a teherautót, amire a homokot szokták pakolni. Magába van mélyedve, és előre rettegek tőle, mi járhat az okos fejében.

Jobbára mozdulni sem merek a kerti széken. Összeszorított combokkal, mereven, egyenes háttal ülök. Olyan vagyok, akár a ház oldalának döntött hólapát. Hiába van nyár, apa néha ráülteti a gyerekeket, és csak húzza a füvön, mintha szánkóznának. Nem mintha a télen sokat esne a hó. Ritkán csökken a hőmérséklet tíz fok alá. Éljen a mediterrán éghajlat! Azt hiszem.

Hayden megfordítja a jól megpakolt vödröt, és gyengéden megütögeti az alját. Amikor lassan felemeli, a szemünk elé tárul a vödör formáját viselő "homokvár". Taylor vidáman felsikolt, és beletűzi a lapát nyelét a kellős közepébe. Túl erősen. A homok repedezni kezd, majd oldalra csúszva szétesik.

– Ne! – kiáltja szomorúan. Ráncolja pici homlokát, és Haydent figyeli. – Csinálsz nekem másikat?

– Csinálhatom én? – Damon a magasba tartja a gereblyét, aztán rácsap a félig összeomlott homokvárra. Mindenhova repül a szemcsékből, Haydent sem kerüli el. Óvatosan előrehajolok.

– Nyugi, kishaver! – Hayden elkapja a csuklóját. – Nincs bajom a homokkal, de az íze szar. Kóstoltad már?

Pislogok. Most megeteti vele?

– Igen! – A legkisebb fiam kihúzza magát, majd grimaszba torzul aranyos arca. – Tényleg szar!

– Damon! – szólok rá halkan.

– Szar! – üvölti huncut vigyorral. – Szar! Szar! Nagyon sok szar! Szarkupac! Szar ízű! Szar hegyek!

– Sajnálom! – Hayden rám kapja a szemét. – Nem akartam megtanítani neki.

– Már ismertem!

– Én is – kuncog Jacob.

– Én is – ismétli Taylor.

– Nem a te hibád – motyogom, és Damonra pillantok. – Fejezd be! Ne... szarozz velem!

Hayden felnevet. Megmerevedem a dallamos, jókedvű hangra. Úgy érzem, folyékony láva csordogál a mellkasomban, és nem tudom eldönteni ez jó vagy rossz érzés, csak azt, hogy egyre nehezebben kapok miatta levegőt. Jóságos ég!

– Ne szarozz anyukáddal! – löki meg játékosan Damon vállát. – Tessék, itt a vödör, építs a... húgodnak? – Futólag felém les, mire megcsóválom a fejem. – Építsd a nővérednek egy vödörvárat!

Damon felsóhajt. Drámaian ejti a karját az oldala mellé, aztán megfogja a vödröt, és megpakolja homokkal. Lelapogatja a tetejét, végül megfordítja. Ügyesen, kimért mozdulatokkal húzza le róla a műanyag formát. Diadalittasan a levegőbe öklöz, amikor állva marad a vödörvár. Taylor lelkesen kezd formákat rajzolni az oldalába.

– Anya? – Jacob felkapja a játék teherautót, és magához szorítja.

– Jac... – Gyorsan korrigálok egy majdnem végzetes hibát. – Jake?

– Hayden lesz az új apukánk?

Ezt nem hiszem el!

Érzem, hogy ég az arcom, és nem, nem a tűző nap miatt. Szörnyen kínosan érzem magam, mióta Hayden betette ide a lábát. Ennek ellenére próbálok normálisan viselkedni, azonban a gyerekeim tesznek róla, hogy ne sikerüljön. Borzalmas látni, mennyire vágynak egy férfi figyelmére. És így, hogy ez a férfi, akinek magasan ülő járomcsontja éles, akár a legdrágább késünk a fiókban, és szőke haja pontosan ugyanolyan fényes, mint a gyerekeimé tényleg az apjuk, csak fokozza a rossz kedvem. Bűntudatom van. Azt szeretném, ha Hayden összerakná magától. Miért nem kérdez rá? Nem logikus? Nem ismer magára esetleg Damonben? Kire ütött ez a gyerek? Mert rám nem.

– Nem helyettesíthetem az apukátok – mondja –, de néhányszor még el kell jönnöm a nagypapátokhoz. Utána játszhatunk, ha szeretnétek.

Megállom, hogy a szívemhez kapjak. El kell mondanom neki. Fogalma sincs az igazságról, de nem utasítja el őket, és ez... szíven talál. Mintha egy lyuk tátongana hirtelen a mellkasom közepén. Nem hittem, hogy ilyen ember. Én csak... egy sztárcsemetét láttam, és egy olyan embert, aki minden utcasarkon felszed egy nőt. Hiszen engem is megdugott, majd rögtön ott hagyott. Esélyt sem kaptam rá, hogy esetleg megtaláljam utána. Az ilyenek, mint ő nem válaszolnak "rajongói" üzenetekre, ezért is lepett meg, hogy egyáltalán reagált Damon betűkből és számokból álló baromságára. Miért? Mi lett volna, ha már korábban a tudtára adom? Talán... örülne neki? Vagy kiakadna? Meg fogok őrülni.

– Hé, drágám! – Anya egy súlyzóval a kezében közelít. Ez kizökkent a kábulatból. – Á, Jonah említette, hogy vendégünk van. Hayden, igaz?

Anya megáll közvetlen fölötte.

– Igen, asszonyom. – Felemelkedik, és anya felé nyújtja a kezét. – Hayden Mayes-Dale.

Anya tekintete végigsiklik rajta. Aztán az unokáin. Megköszörüli a torkát, és megrázza a kezét.

– Deborah Eller, de szólíts csak Debbie-nek! Az udvariaskodást meg hagyjuk. Aki összekoszolja magát az unokáim miatt a macskahúgyos homokozóban, nyugodtan tegezhet!

A fiú összeszorítja a száját. Tanácstalanul pillant a homokozó felé, ahol Damon éppen Jacob nyakába szórja a homokot.

Anya felkacag, és szabad kezével legyint egyet.

– Csak vicceltem, drágám! Persze nem tudhatjuk, vannak-e a környéken olyan kóbor macskák, akik idepiszkítanak...

– Anya! – sóhajtom ingerülten. Hayden már minden bizonnyal rájött, hogy itt senki sem normális.

– Maxine, édesem, egy szóra! – A ház hátsó bejárata felé biccent, majd Haydenre néz. – Megtennéd, fiam, hogy ügyelsz a kicsikékre öt perc erejéig? Nagyon fontos kérdést kell feltennem a lányomnak.

Biccent egyet, és visszaül a homokozó szélén lévő fából készült padocskára.

Nyugtalanul követem a csupa mosoly anyám. Nem értem, mi a franc lehet annyira fontos, hogy pont most rángat el.

Átszeli a két lépcsőfokot, ami a mosókonyhába vezet, majd miután beérek, gondosan becsukja az ajtót. Szembe fordul velem. Leteszi a a magával cipelt súlyzót a szárítógép tetejére, és hunyorogva végigpillant rajtam.

– Maxine? Van valami, amit el szeretnél mondani?

A szám belsejébe harapok.

– Damon nemrég a szarról üvöltözött. Adhatnál pár tanácsot, mit kezdjek vele.

Anya látványosan a szemét forgatja.

– Az a fiú ott kint... miért feszélyez téged ennyire? Tetszik?

– Nem tűnik annak a verekedős pöcsnek, akiről cikkeznek – mondom elgondolkodva. – Miért?

Szándékosan figyelmen kívül hagyom a kérdés lényegét.

– Maxine – ismétli a nevem. – Szerinted bolond vagyok?

– Nem?

– Az a fiú ott kint hasonlít a fiaidra, nem gondolod?

Úgy érzem, ezer fokos vízzel öntöttek nyakon. Kapkodom a levegőt. Anyám egy kibaszott látó? Egy médium?

– Nem is...

– Maxine! Engem nem versz át! Te hívtad apádhoz? Ez valami csel, hogy...

– Dehogyis! – csattanok fel. – Én nem csináltam semmit! Ez egy véletlen...

És ekkor rádöbbenek, mit tettem. Elhallgatok. Rémület cikázik végig bennem. Megremeg az ajkam.

– Tehát ő az? – Anyám a szája elé kapja a kezét. Nagyra tágul a szeme, izgatottan csillog. – Hayden Mayes-Dale az... apjuk, Maxine? Ezért titkoltad ennyire hosszan? Mindig is sejtettem, hogy tudod, de nem akartam rákérdezni. Viszont ahogy ott ültél, és a szembetűnő hasonlóságok...

Nagyot nyelek. Majd' kiugrik a szívem a helyéről. Nem tudom, mihez kéne most kezdenem. Zavar telepszik rám, és csak tátogok, akár egy megtermett ponty.

– Anya... kérlek, ne mondj semmit! Ő nem tudja... Ez tényleg csak egy véletlen, és nem is értem, hogy lehetséges. Érted? Nem tudom, elmondjam-e neki, de ha meg is teszem, az nem ma lesz, oké? Nincs szüksége erre, az tuti. És a srácok képét sem akarom egy újság címlapján látni, mint véletlen baleset, hiába azok.

– Nem veheted el tőle a döntés lehetőségét, Max.

Megrázom a fejem. Összefonom a karom, hátha nem csuklom össze a vállamra nehezedő súly miatt.

– Tudom. De nem ma. Még... én sem fogtam fel, hogy itt van, és magától hajlandó volt játszani velük. Ez... mindegy. Nem erre számítottam tőle.

– Mindenki ítélkezik, édesem. Ez belénk van kódolva. Ettől még nem válasz rossz emberré. Szedd össze a gondolataid, és legközelebb oszd meg vele a titkot. Hacsak... nem jön rá magától.

Ettől tartok én is. De mivel eddig nem jött...

– Remélem, nem. Szeretném, de félek, anya. Megtennéd,hogy magadban tartod? Apának se mondd, kérlek! Könyörgöm! Ha megtudja, Hayden...

– Tehát aggódsz érte?

Megvonom a vállam. Nem, csak nem akarok még nagyobb problémát okozni neki. Még akkor sem, ha egy részem dühös rá. A másik kicsit meglepett, de értékeli a törekvéseit.

– Anya, kérlek!

– Rendben. Hallgatok! – Elhúzza a szája előtt összeszorított mutató- és hüvelykujját, mintha cipzár volna. – Menj vissza! Lesd meg, megfelelő apajelölt-e!

– Jesszusom, anya! Ha az, ha nem, az övé mindhárom, tehát...

– Ezért is kell megbizonyosodnunk róla, hogy megfelel-e számukra! Amennyiben nem... akkor kénytelenek leszünk bíróság...

– Az előbb még határozottan arra buzdítottál, hogy mondjam el neki.

– Igen, csak előbb győződj meg róla, akarod-e! Úgy helyes, ha tudja, de... a döntés első körben a te kezedben van, édes. Én meg csak egy fiatal nagymama vagyok, aki a legjobbat szeretné az unokáinak!

Elhúzom a szám. Ennek aztán semmi értelme!

– Jól van! – fújtatok, majd hátat fordítok neki, és kimasírozok az udvarra.

Megdermedek pár lépéssel a homokozó előtt. Hayden az ölébe vette a zokogó Taylort, és az arcát törölgeti, míg Damon összefont karral, durcásan ül velük szemben. Jake meg kapkodja a fejét.

– Semmi baj – nyugtatja a lányunk. Száz szűz Mária az égben! Kezd elmenni az eszem. – Nem kell sírni. Lényegében te lökted fel a bátyád...

Majdnem felkuncogok.

– Én vagyok az idősebb! – trillázza Taylor. – Damon a legkisebb!

– Nem számít – feleli Hayden. – Nem kéne számítania, tudod? Nem az a lényeg, ki az idősebb vagy fiatalabb. Az számít, hogy a testvéred, és szépen bánj vele. Senki sem érdemli meg, hogy fellökjék, ha kisebb, ha nem.

Oké. Ideje levegőt venni.

– Minden oké? – sietek oda hozzájuk.

– Taylor miatt elestem! – közli velem Damon. – Kedvelem Haydent, anya. Nem szidott le, hanem Taylort szidta le. Nem akarsz a csaja lenni? És akkor ő lehetne...

– Damon, könyörgöm, elég!

– Drágáim, gyertek! – hangzik fel anya vidám hangja. Az ajtóból csalogatja a gyerekeim. – Elkészült a süti!

Süti? Süti, most komolyan? Rásandítok, amikor a három kicsi futólépésben rohan a ház irányába, anyám negédesen mosolyog, miközben lassan integet. Kettesben maradok az apjukkal.

Hayden felkel. Leporolja a ruháját, és felém fordul. Megáll tőlem másfél méterre, majd féloldalas mosolyt villant. Átkozott legyek, de rákapcsol a szívem.

– Mit is mondtál, hány évesek?

– Nem mondtam semmit. – Talán a kelleténél gyorsabban vágom rá, de ez a kérdés következményekhez vezet. – Öt.

Inkább nem kötöm az orrára, hogy három nap múlva már hat. Azzal ledobnám az atombombát, és ha a robbanás nem is, de a sugárzás szép lassan elvinne. Vagy gyorsan. Ki tudja?

– Szóval hármasikrek, mi?

Bólintok.

– Nagyon úgy tűnik.

Néhány másodpercig hallgatunk. Van ebben a beszélgetésben valami felettébb kínos. Hayden a hajába túr. Mindenhova néz, csak rám nem. Feszülten toporgok. Legszívesebben levágnám magam a földre, összefonnám a karom, és duzzogva motyognék magamban, amíg le nem lécel.

– Emlékszel rám? – szegezi nekem hirtelen a kérdést.

Az ajkamba harapva oldalra biccentem a fejem.

– Ja.

Ezúttal ő bólint. A ház irányába les, aztán ismét engem tüntet ki a figyelmével.

– Sajnálom.

Meglepetten pislogok rá.

– Mit?

– Hogy seggfej voltam veled akkor. Bonyolult történet, de semmiképp sem akartam kapcsolatokba bonyolódni. Szeptemberben már Seattle-ben voltam. Ott tanultam tovább.

Mentegetőzik. Hayden E. C. Mayes-Dale mentegetőzik?

– Értem – húzom el a szót. – Nos, kedves Edward, semmi szükség erre.

– Azt hittem, a Jacobban egyeztünk meg. – Hűha! Emlékszik? – De akár maradhatnánk a Haydennél, Maxine. – Lágyan gördül le a nyelvéről a nevem.

– Miért? – Összeszűkül a szemem. – Úgy gondolod, szükségem lesz rá, hogy a neveden szólítsalak?

Elvigyorodik.

– Lehet.

– Ne fenyegess! Miért?

– Csak úgy. – Nem válaszol egyenesen, és ez nem tetszik. – Hol van az apjuk?

Igen. Ez meg még annyira sem! Fontolgatom a majdnem hatévesekre jellemző hisztit.

– A közelben. – Összeszorítom a fogam.

– Nem akarsz róla beszélni, értem. Igazad van, nem rám tartozik, csak amennyit emlegeti itt mindenki... Kíváncsi vagyok.

– Biztos ezért van az a pár őszhajszál a hajadban – bökök a feje felé, mire odakapja a kezét.

– Mi? – Végigsimít szőke frizuráján. Természetesen göndör szálakban végződik a félhosszú, hátrafésült sérója. Beletúrna az ember. Mármint én nem. De valaki... biztos.

– Tudod, aki kíváncsi, hamar megöregszik.

Felnevet, és megcsóválja a fejét.

– Ezt a kört te nyerted. – Kivillantja egyenes, fehér fogsorát. A mosoly megbotránkoztat, ugyanis borzalmasan helyessé teszi. Eleve egy igazi, gazdag szépfiú, de basszus! Nem igazságos, hogy belém fojtja a szót az az átkozott felfelé görbülő száj, amivel úgy tud csókolni...

Oké, elég is lesz, Max. Nem szükséges visszaemlékezni rá, hogy készült a három muskétás. Jobb lesz örökre megfeledkezni róla.

– Kösz!

– Arra gondoltam... – Belekezd, de elhallgat. Nagy levegőt vesz. – Nem lenne kedved meginni velem valamit?

Mi a fészkes fene...

– Semmiképpen. – Hevesen vágom rá, indulatosabban a kelleténél. Rögtön elszégyellem magam, amiért nem tudok kezelni egy randimeghívást. Mi a jó élet? – Ne haragudj! Én... Nem szeretnék belekeveredni ebbe a felhajtásba, ami körülötted van, és a gyerekeket sem szeretném kitenni ennek.

– Hát persze – morogja az orra alatt. – Gondolom, azt hiszed, szabadidőmben nőket és kiskutyákat verek. Biztos olvastad, miket írnak rólam. Igen, így értem.

– Nem hiszem ezt, csak...

– Engedd el! – Lemondó sóhaj hagyja el az ajkát. – Nem fontos. Felejtsd el! Kösz a délutánt, kedvesek a gyerekeid. Örülök, hogy megismerhettem őket, de most... jobb lesz, ha inkább megyek. Gondolom, legközelebb találkozunk.

Valami összeszorítja a mellkasom. A szívem közepéből indul ki, és... és nem tudom eldönteni, mi lehet az. Megsajnáltam? Olyan szomorúnak tűnik, sőt, elesettnek. Fájdalmat látok megcsillanni a kék szempárban, ami... fura hatással van rám. Nem értem, miért lett bűntudatom. Abszolút nem kezeli erőszakosan a visszautasításom, és ez rosszabb, mint gondoltam. A kibaszott életbe!

– Jó. Benne vagyok.

– Mi van?

– Benne vagyok. Megiszok veled egy... rostos narancslevet!

Miért is akarok állandóan az emberek kedvére tenni?

– Rostos narancslevet? – Félmosoly. – Akkor mit szólnál a holnap reggelhez? Van egy jó kis reggeliző Los Angeles belvárosában. Eljövök érted...

– Nem! Majd én megyek magamtól, de nem fogok semmiféle étteremben üldögélni, ahol kedvükre körbefotóznak minket, Hayden. Ez neked sem jó szerintem. Az ügyvéded lánya vagyok, rémlik? Nem hiszem, hogy szükséged lenne még több pletykára.

– Akkor hadd készítsem én! Gyere át hozzám reggelire, Maxine!

Ajjaj.

○•○•○

Sziasztok! :)

Ez lett volna az ötödik fejezet.

Jelenleg annyit tudok elmesélni a folytatásról, hogy készül, és azt hiszem, gyors lesz a cselekmény. Nem fogunk itt tökölni! :D

Köszönöm mindenkinek, aki itt van! ♥