HAYDEN

– A kurva életbe! – kiáltom, amikor a második adag rántotta is szarrá ég.

Kitárom az ablakot, hátha eltűnik a szag, mire az aranyos lány ideér, és a kukába borítom a fekete tojást. Faszom. Bedobom a mosogatóba a retkes edényt, és előkapok egy másik serpenyőt. Talán rendelnem kellett volna.

Kopogtatnak.

Nagyra kerekedett szemmel, három baszd meget elmormolva fordulok az ajtó felé. Még csak kilenc óra! Tízre beszéltük meg...

Tehetetlenül bámulom az üres serpenyőt. Megvakarom a fejem. Faszom újra. Ez van. Így is valószínűleg totál baromnak néz, ezek után meg...

Lelököm az indukcióról a serpenyőt, hátha nem gyújtom fel a házat, és megközelítem az ajtót. Ezúttal kikukucskálok. Mi a faszom?

Feltépem a bejáratot, mire Robbie összefonja a karját.

Megkönnyebbülök.

– Mi a szar van? – mordulok rá.

– Te nem alszol.

– Nem? Kösz, hogy szólsz róla. – Halkan szitkozódva visszamasírozom a konyhába. – Nem húznál el, haver? Nem érek rá.

– Te... – Megtorpan mellettem, épp akkor, amikor beleverem – a fejem helyett – a tojásokat a serpenyőbe. – Hayden... minden rendben, haver? Mármint nem értem, mit csinálsz. Te reggelit készítesz? Ilyenkor? És miért van megtálalva? Mi a picsafarok folyik itt?

– Ez engem is érdekelne. Te nem jársz dolgozni?

Lassan kevergetem az ételt. Precízen, pontosan, nehogy ki kelljen dobni.

– Beugrottam előtte – rántja meg a vállát. – Azt hittem, hányásban fetrengve találok rád. Azonnal áruld el, mi a farokpamacs van! Vársz valakit?

Nevetve rázom a fejem, miközben eszelős módon koncentrálok a rántottámra.

– Áthívtam valakit.

– Kit?

– Valakit.

– Kit?

– Valakit!

– Értem, Hays! És ez a bájos valaki natúrban eszi a rántottát? Egy kis só bele vagy... bacon mellé?

Robbie-ra sandítok. Vigyorog az átkozott faszfej.

Picsába. Picsába már!

– Tudsz bacont pirítani? – dörmögöm.

– Hogy a viharba ne tudnék! – Kiveszi a kezemből a fakanalat, és odébb tessékel. Előkapja a fűszereket, és... azt hiszem, csodát tesz. – Na, tehát idecsalogattad az aranyos lányt? Mi másért próbálnál főzni? Pont te, aki mindent megrendel. Gyanús vagy nekem, öcsi. Fel akarod szedni?

Nem válaszolok. Előszedem a bacont, és levágom a pultra.

– Haydo, lemetszette a hentes a nyelved? Beszélj! Szavakkal! Artikulálva.

– Nem kedvellek – bontom ki a csomagolást, mialatt mélyet sóhajtok. – Igen. Oké? Így megfelel? Ő jön át. És nem tudom. Az anyja elhívta a gyerekeit, én meg ott álltam előtte, és azt gondoltam: miért ne? Hülye vagyok? Lehet, de...

– Ne bassz! Azt mondtad, a gyerekeit? Férjnél van, és te... és ő... mi a véres lepedő, haver... mi van?

Ez nem lesz egyszerű menet.

Amíg Robbie megfőzi helyettem a reggelit és megpirítja a bacont, addig röviden összefoglalom neki a tegnap történteket. A végén hátravetett fejjel röhög, alig győzi egy tálba szedni az illatozó rántottát. Fintorogva, kedvetlenül hajolok a hűtőbe, hogy előszedjem a narancslevet. Nem jön be, hogy kinevet, de mit tehetnék? Viselem.

– Hays, befosok rajtad! – folytatja jókedvűen. – Most tényleg felszedsz egy csajt, akinek van három gyereke?

Becsukom a hűtő ajtaját, és felé fordulok. Az ujjaim között forgatom a narancslevet.

– Meg akarom ismerni – jelentem ki egyszerűen. Nincs ebben semmi rossz. Érdekel, mi történt vele, miután elmentem. Nincs logikus magyarázatom, de kell, hogy legyen? Érdekel és kész.

– Csak meg akarod dugni?

Összevonom a szemöldököm. Máskor már rég rávágtam volna, hogy igen, de valamiért a nem körvonalazódik az agyamban. Persze, simán gerincre vágnám megint, nem kérdés, viszont...

– Nem. – Összeér a tekintetünk. A barátom összefonja a karját, akkorákat pislog, hogy félő, lassan elhullatja a szemgolyóit. – Most mi van? Ez...

– Ez jó. – Komolyan közli. – Tényleg jó. Mármint nem a három gyerek. Az probléma és felelősség, főleg, ha kicsik. Hány évesek?

– Öt.

– És nem kérdezted, hol a faterjuk?

– De igen – felelem elgondolkodva. – Azt mondta, a közelben, de a gyerekek mégis... úgy viselkednek, mintha nem lenne. Még Jonah is tett egy megjegyzést.

Leengedi a karját.

– Öt?

– Öt – ismétlem ingerülten, és kiöntök két adag narancslevet a poharakba. – Miért fontos ennyire?

Megrázza a fejét, amikor felé sandítok. Összeszorított szájjal figyel. Úgy mér végig, mintha azon morfondírozna, józan vagyok-e még hat feles után.

– Hogy néznek ki?

– Mint az ötévesek? Nem tudom, haver – mondom a szemem forgatva. – Szőkék, kék szeműek, mint az anyjuk.

Robbie hátat fordít, megkerüli a pultot, ahol megtálaltam, és a nappaliba masírozik. Felkapja a telefonját, amit valamikor a kanapéra hajított, és eszelős módon nyomkodni kezdi. Várakozva nézem őt. Amíg kiderül, mi lett hirtelen annyira fontos neki, azon tűnődöm, milyen könnyű neki reggel elkészülni. A hajával nem kell foglalkoznia, mióta majdnem kopaszra borotválta a fejét. Régen annyi sötétbarna csiga volt rajta, mintha rugókat hordott volna a hajában. Az anyja kéthetente cipelte fodrászhoz. Szórakoztató volt, egy időben sokat röhögtem rajta, bár részemről sosem ment túl csipkelődésen. Néhány osztálytársunk túlzásba vitte a csigafej poénokat. A legdurvább mégis az a pár rasszista farok, akik naponta megkérdezték tőle, melyik szoláriumba váltott bérletet a sötétbarna bőre miatt. Akkor verekedtem először, amikor Bobby Griffin a gimi első évében megjegyzést tett az orra méretére. Seggfej. A magán sulinkba nem sok fekete bőrű srác járt. Azt hiszem, mindössze húsz-harmincan lehettek, tekintve a kis létszámú közösséget. Természetesen mindet kipécézték, köztük Robbie-t a csigáival még inkább. Aztán a második évre minden megváltozott.

– Te is! – szólal meg fojtott hangon.

– Mi?

– Nem figyelsz rám?

– Eszembe jutott, hogy csigafejűnek hívtak a gimiben.

Felém lendíti a középső ujját.

– Leszarom, Hays! Most mondom, te is!

Oldalra döntöm a fejem.

– Én nem hívtalak soha...

– Te is szőke vagy és kék szemű, te barom! Lefosom a kibaszott gimit, mikor éppen megpróbálom felhívni a figyelmed egy fontos tényre!

Megemelem a szemöldököm. Fogalmam sincs, miről beszél.

– Oké?

– Fekete farkak az égben! – kiáltja drámaian, még a kezét is a magasba csapja, amitől kirepül belőle a telefon. Tompa csattanással ér földet a parkettán. – Faszom! – Utánanyúl, majd felugrik, és hozzám masírozik. Odanyomja az orrom elé.

Végigmérem a képen látható családot. Egy-két éves kép lehet. Szerepel rajta az egész Eller família. Ott a három kölyök, Maxine és a szülei. Mind elegánsan pózolnak.

– Hayden! – ordít Rob, és megrázza a vállam. – Te teljesen hülye vagy, ember? Mármint igen, ezt tudom, de vak is? Vak és hülye. Meg talán süket is. Alkalmi biztosan.

Mekkora pöcs!

– Megkérdezhetem, miért bántalmazol ennyire nyíltan? Megbántottalak valamivel, csigafejű?

Robbie fújtatva hátrál egy lépést. Szörnyülködve húzza végig a tenyerét az arcán. Kezd idegesíteni.

– Nem fordult meg a fejedben, hogy talán felcsináltad? Mármint Haydo... ez a két gyerek ott, esküszöm, hasonlít rád. Nézd az orrukat! És a bal oldali fiú? Pontosan úgy fintorog, mint te az összes képen, amin apáddal szerepelsz. Korban is kijön, ráadásul...

– Szerintem túl sokat nézed a Netflixen azokat a koreai és török drámákat – vágok a szavába, mielőtt folytathatná ezt a képtelenséget. Csak szólt volna róla Maxine. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen egyszer voltunk együtt. Hat év távlatából nem emlékszem, védekeztünk-e, de biztosan...

– Szerintem meg kérdezz rá! Te vagy a számok embere, baszki! Számold ki! Öt év...

Mély levegőt veszek. Megdörzsölöm a mellkasom. Valami megmozdul benne, és nem tetszik. 2017 nyarán dugtunk. Biztos vagyok benne, mert akkor mentem Seattle-be. Ahhoz, ha hozzáadunk kilenc hónapot, az 2018 május vége, talán június eleje? Augusztus végén szexeltünk? Vagy az elején? Nem emlékszem a pontos dátumra. Az egyenlet csak akkor jön ki, amennyiben mostanában esedékes a kölykök hatodik születésnapja. Június van.

Bassza meg!

Zsibbadni kezd a tarkóm. Levegőt is elfelejtek venni, így gyorsan beszívok egy adagot, mielőtt elájulok. Bámulom a képet, és elönt a rettegés. Hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek, ha Robbie-nak igaza van. Zavartan csóválom a fejem. Mit kéne gondolnom? Hogy kérdezhetnék rá ilyesmire? Mi van, ha tévedünk?

Összerezzenek a kapucsengő zizzenésére.

Picsába!

– Ajjaj – vihog a barátom. – Derítsd ki! Én lépek!

– Kösz! – csattanok fel. – Végül is jó fej vagy, hogy rám hozod a szívbajt, aztán lelécelsz! Mit kérdezzek tőle?

– Járd körbe a témát! Okosan. – Rácsap a vállamra, majd futólépésben az ajtó felé siet. Követem, és megnyomom a gombot, ami a lenti bejáratot nyitja.

Robbie kiiszkol. Magamra maradok két tonnányi kétellyel és egy kisebb pánikroham közepén. Mi van, ha tényleg? Mi... Kurva élet. Biztos felkeresett volna, nem? Ez az észszerű megoldás. Nincs értelme ilyesmit eltitkolni az apa elől, hiszen...

Elég! Kurvára elég.

Rásimítom a kilincsre a kezem, miközben igyekszem lenyugtatni a vágtázó pulzusom. Dermedten leskelődöm a kukucskálón. Amint az ajtó elé lép, kitárom előtte.

Nyugalmat erőszakolok magamra, és remélem, nem ül ki az arcomra a semmiből támadt aggodalom. Maxine látványára azonban elsuhannak a problémák. Nem értem, miért, de akárhányszor ránézek, az aranyos szó jut eszembe. Meg a dögös és gyönyörű.

– Szia!

A lány egy fehér, rövid fazonú pólót húzott, hozzá egy egyszerű, kék farmerrel ami tökéletesen rásimul formás combjára. Arra a szép combra, amik között hat évvel ezelőtt elmerülhettem. Megmozdul a farkam. Baszd meg! Nyelnem kell egy nagyot, mielőtt megszólalok:

– Szia! – Rámosolygok. – Gyere be!

– Köszi.

Lekapja a kis táskáját a válláról, és bejön. A lakásomba. A lakásomba, ahova nem szoktam nőket hozni. Milyen vicces. Szó szerint a hirtelen döntéseim áldozata vagyok, és csak magamat hibáztathatom. Mégsem tölt el negatív érzésekkel, hogy itt van. Egyedül Robbie felfedezése aggaszt, és tudom, nem kérdezhetek rá egyenesen, mert a végén elmenekül, mielőtt választ kaphatnék.

– Szép – mondja, és leteszi a táskát a kanapéra. – Mármint a lakás.

– Köszi. – Egyenesen a konyhába sietek, hogy kihúzhassam neki egy egyik bárszéket. – Gyere! Még meleg a kaja, nemrég készült el.

Nem sieti el a dolgot. Felméri a környezetét, mielőtt helyet foglalna. Miután leül, én is lehuppanok vele szemben. Néhány másodpercig figyelem szív alakú arcát, majd egy kicsit a száját. Próbálom megfejteni a vonásait, mielőtt nekiállnék kérdezősködni. Na, meg stírölöm kicsit. Ennyit még csak szabad, mikor a jelenlététől feláll a farkam. Mint valami kangörcsös kamasz. Kibaszott fasza!

– Nem gondoltam, hogy főzni fogsz – nevet fel, mire ismét elmosolyodom. – Nem gondoltam, hogy tudsz, de ennek jó illata van.

– Mindent megpróbáltam. – Ez az igazság. Az más kérdés, hogy végül ki fejezte be. Felemelem a villám. – Könnyen idetaláltál?

Nem volt hajlandó megadni a telefonszámát. Indokolatlanul félős lépésnek éreztem, de nem firtattam, helyette leírtam neki egy papírra a címet és a saját számom, ha eltévedne.

– Simán – motyogja, mialatt a szeme a baconre téved. – Imádom a bacont!

Imádlak, Robbie! Nem. Mégsem. Egy faszarcú vagy.

– Akkor pusztítsunk el mindent! – Bekapok egy falat rántottát. Jól van, Robbie, megtartalak, talán. Hálás vagyok ennek a faszfejnek. Félig. Bárcsak csendben maradt volna. Most nem kéne azon agyalnom, hogy tereljem a nekem megfelelő irányba a beszélgetést.

Maxine is nekilát. Lassan, de biztosan eszik. Láthatóan odavan a baconért.

– Finom – mormolja két falat között. – Meglepő vagy. Én másnak képzeltelek.

– Milyennek?

– Egy elkényeztetett seggnek.

Kuncogok.

– Ebben számomra nincs semmi meglepő. – Megrántom a vállam, és kortyolok egy kis narancslevet. – Na, és hogy vannak ma reggel a gyerekeid?

Rám emeli kék szemét, aztán lesüti.

– Hisztisen. Nincsenek hozzászokva, hogy elmegyek, de muszáj lesz. Ősszel egyetemre megyek.

Érdeklődve hajolok előre, és megtámasztom a pulton az alkarom.

– Nem értem. Mármint most fejezed be?

– Nem. – Nem pillant felém, a tányérját szuggerálja. – Én... szóval nem tudtam gimi után menni, mert van három kisgyerekem. Nem akartam őket másfél-kétévesen magukra hagyni. Most viszont nagyobbak. Nem élhetek örökké a szüleimmel, és nincs semmim. Le kell diplomáznom.

Basszus!

– Nem segített az apjuk?

Ekkor rám kapja a tekintetét. Úgy érzem, hurok szorul a nyakamra. Lehet, képzelődöm, de van valami vádló a szemében. Könyörgöm, Robbie! Miért ültetted el bennem ezt a faszságot?

– Nem tudott.

– Miért?

Komoran pislog felém, mielőtt inna egy kortyot.

– Mert nem.

A picsába. Újra a picsába. És még kétszer a picsába. Picsa a négyzeten! Nem lesz egyszerű menet.

– De miért?

Összeszűkül a szeme.

– Meg fogsz őszülni, Hayden.

Elvigyorodom.

– Vállalom a kockázatot. Szóval?

Maxine felsóhajt.

– Nem tudom, miért érdekel ennyire, de akkor elárulom, hogy nem tudtam, ki az. Ezzel jó színben tüntetem fel magam, mi? Nem tudtam a nevét, oké?

Ezzel nem zárhatom ki magam.

– Már tudod? – Bekapok egy falat bacont. Nem rossz.

– Van róla elképzelésem.

– Értem. És? Ki az?

– Nem rád tartozik – válaszolja zaklatottan. Zavartan forgatja a poharat, amitől én is ideges leszek. Mi a tetves faszért ekkora titok?

Nyilvánvaló, te barom! – cseng Robbie hangja a fülemben. – Bibibi! Farokarcú lajhárfejű!

Ja, valami ilyesmivel jönne.

Faszom.

Faszom!

Tudnom kell!

– Kérdezhetek valamit?

Maxine lecsapja az evőeszközöket. Hátrahőkölök. Mi a picsafasz van már?

– Inkább ne! Hiba volt eljönnöm. – Felpattan, és a nappaliba rohan a táskájáért. Bassza meg! Futólépésben szaladok utána, és elkapom a karját. – Hé! Engedj el! – Félelem suhan át az arcán. A reakciója rémisztő. Túlságosan... ijedt.

Azonnal eleresztem.

– Nem akarlak bántani, Maxine – mondom olyan nyugodtan, amennyire tőlem telik. Feltartom a két kezem, hogy megerősítsem a szavaim. – Kérlek, válaszolj egy kérdésre, aztán mehetsz! Nem foglak akaratod ellenére itt tartani, bármit is feltételezel rólam.

– Oké – suttogja, de hátrál egy lépést.

Leengedem a karom. A szívem vágtázik, és rohadtul böki a csőröm, ahogy reagált. Miért fél tőlem? Mintha...

– Van rá bármi esély, hogy én vagyok a gyerekek apja?

Néz.

Néz.

Még mindig néz.

Könnyek gyűlnek a szemébe, és elfordul.

Egyszer csak felzokog. Jaj. Jaj, ne! Úgy érzem, mentem rosszul leszek, ezért megkerülöm, és óvatosan a csuklója felé nyúlok, hogy elhúzzam a pofija elől. Fátyolos a pillantása, könnyek áztatják szép arcát.

– Maxine? – szólítom rekedtesen.

– Te vagy az – tör ki belőle zokogva. – Te vagy az apjuk, Hayden!

Faszom.

Faszom!

A rohadt farönkön himbálódzó, lassú járású lajhárok mohával benőtt picsájába!

○•○•○

Sziasztok! 

Köszönöm a türelmetek és azt, hogy velem tartotok! <3